Pest Megyei Hírlap, 1992. augusztus (36. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-19 / 196. szám
Családi vállalkozás száz hektáron ÖRÖMMEL SÜTNEK armerviíóg Tökölöm A titok maga a technológia A kánikulai délelőttön kihalt Tököl főutcája. Agics Péter portáján is csak az idegeneket megugató kutya fogad. de a nyitva hagyott ajtó jelzi, a gazda nem mehetett messzire. A vásárlásból hamarosan megjön Agicsné, aki szabadkozik, hogy férje a megbeszélt időpontnál egy kicsit később érkezik, de ilyen melegben a lucernagyűjtést minél hamarabb el kell végezni. A tanyán családi összefogással dolgoznak, besegít a feleség és az Ágics fiú is Miközben a család történetével ismerkedem, autózúgás jelzi, hogy megjött a gazda. Agics Péter magas. erős testi felépítésű ember, látszik rajta, hogy napjai nagy részét a tanyájukon, kétkezi munkával tölti. Már nagyszülei, szülei is gazdálkodók voltak, így aztán nem csoda, hogy a tsz-ben végzett sofőrködés mellett már több mint tíz éve földet vett bérbe, s belevágott az állattenyésztésbe. — Eleinte sertéseket tartottunk, de amikor odajutottunk, hogy nem volt rajta egy fillér hasznunk sem, váltottunk, s átálltunk a marhatenyésztésre. Időközben a bérelt föld nagysága is száz hektárra emelkedett, hiszen volt, hogy több mint száz szarvasmarhának kellett a takarmányról gondoskodni. Olyan állományt nevelt a tököli gazda, amelynek — nem túlzás azt mondani — ország-világ a csodájára járt. — Most már „csak” 50-70 marhát láthat a telepen. Az orosz export befagyott, mi pedig évente 30-40 darabot szállítottunk a volt Szovjetunióba. Az itthoni felvásárlással is gondok vannak, de nekem egyelőre még sikerült a Penomah- nak értékesíteni az állatokat. Hallani arról is, hogy Nyugaton nem kelendő a magyar marha, mert a húsa zsírosabb, de ebben én nem hiszek. Azt sem tartom jónak, hogy a hazai állatállomány egyre apad, aztán majd külföldről kell húst behozni. Aki ezek után azt hiszi, hogy Ágics Péter félve nézne a jövőbe, az alaposan téved. Hosszú évek kemény munkájával ugyanis olyan magángazdaságot sikerült létrehoznia, amelyről ma még a gazdálkodók jó része csak álmodhat. — Az állatok mellett a gépek a gyengéim. Mára már emondhatom, hogy sikerült gépesítenem a gazdaságot, így nem szorulunk arra sem. hogy napszámosokat kelljen foglalkoztatnunk. Hiába, ma már lovas szekérrel nem lehet elképzelni egy modern farmergazdaságot. íln is kicsiben kezdtem, először olyan traktorom volt, aminek csak a négy kereke meg a váza volt meg, úgy vettem hozzá alkatrészeket a MÉH- ben. A befolyt pénzből viszont mindig valamilyen új munkagépet vásároltam. Nem törekedtem arra, hogy az én udvaromban is nyugati kocsi álljon, inkább a gazdaságot akartam fejleszteni. Ha manapság a paraszt- emberek jövőjéről esik szó, nem lehet megkerülni a földkérdést. Ágicsék földbérlete október 31-ig szól — a tsz-től már megkap- * ták a felmondást —, így nekik is gondolkodniuk kell a hogyan továbbon. — Tagi részesedésként 15 hektárt kaptunk, de az a mi gazdaságunknak nem elég. Az évek során több száz marhát neveltem föl, s így természetesen rendelkezem egv bizonyos nagyságú tőkével. De egyelőre még nem tudom, hogy földet veszek vagy bérelek majd. Tudom, hogy aki a kárpótlási jegyével földhöz jut, azoknak a hatvan- hetven százaléka nem kívánja azt megművelni, hanem értékesíteni akarja. Kínálat lesz, s akkor már válogathatok, nem kell „zsákbamacskát” vennem. Elképzelhető a bérlés, annak is megvan a maga előnye. Olyan ez, mint a terhet viselő ember, akinek ha nehéz a zsákja, lerakhatja. Vagyis meg kell várni, hogy a föld után milyen terheket kell viselni. Szerencsére nekem nem kell kapkodnom, hiszen két évre elegendő takarmányom van. ami mindenképpen biztonságot ad. Terveim vannak, nem elképzelhetetlen az sem. hogy profilt váltunk: az állattenyésztés mellett a termékfeldolgozásban is gondolkodunk. Ágics Péter nem tagadja azt sem, hogy a múltban a szövetkezet vezetése részéről sok gáncsoskodás érte. Mindig' akadtak irigy ei, de a falu mostani irányítói már egészen más szemléletet képviselnek, s ez biztatást ad, ha a jövőre gondolnak. Két fiuk — akik már agrárdiplomás szakemberek — is szívesen dolgozik a családi farmon. Az ő személyük ugyancsak garancia lehet arra, hogy lesznek, akik a családi hagyományt továbbviszik, s szintén a mezőgazdaságban találják meg boldogulásukat. Hargitai Éva Ágics Péter előrelátó ember, raktárában két cvre való takarmány pihen Sztakovics Lajos pék lapátra helyezi a friss, kisütött kenyeret (Hancsovszki János felvétele) Dunaharaszti hétköznapjai ugyanúgy kezdődnek, mint bármely más Pest környéki nagyközségnek. Az emberek munkába sietnek, gyorsan lépkednek, hogy elérjék a legközelebbi HÉV-járatot. Ez a fővárosba „röpíti” a földi halandót. Augusztus 20-án búcsú lesz itt. A fiúk fakanalat vásárolnak, s azzal vadásznak. Pontosabban arra, kinek húzzanak a fenekére egy jó nagyot a birtokukban levő fakanállal. Régi szokás. Ennek egyáltalán nem örülnek a lányok. De búcsújáráskor — mindent szabad, éhezni viszont nem. Lesz elég kenyér ? A megye 62 községét (Pilisvö- rösvártól, Ráckevén át Da- basig) ellátó vegyes társaság, a Dunakenyér Részvénytársaság az eddig megszokott jó minőségű kenyereit kínálja augusztuk 20- ra. Szerdán valamennyi üzemben minden kemence működik majd. Németh János főmérnök szerint elsősorban a ráckevei üdülőkörzetben vesznek majd több kenyeret az emberek. Hiszen lesznek, akik a 20-a után következő három napot a telkükön töltik, ezért már szerdán bevásárolnak. A pékek szerdán este nem dolgoznak, ezért ők is ünnepelhetnek 20-án, viszont este már munkába állnak, hogy megsüssék a péntekre valót. Tehát ünnep előtt a szokásos hétköznapi igény duplájára számítanak: ez 20-30 százalékkal több kenyér és péksütemény elkészítését jelenti. Könnyen kiszámíthatjuk, mennyi a megnövekedett igény, miA nagy melegben már hajnalban kell elkezdeni a lucernagyűjtést (Hancsovszki János felvételei) A KOSSUTH-CÍMER vei naponta átlagosan 100 ezer kiló kenyeret és 300 ezer darab illatos péksüteményt sütnek a Dunake- nyér 23 üzemében. A cég jelenleg több mint ezer embert foglalkoztat. Mégis, mi a jó kenyér titka? A pékek első helyre a szakmai tudást tették, majd másodikként a technikát említették. Amióta osztrák—olasz—magyar vegyes tőkéjű társaság lettek, a modern gépek jelentősen megnövelték az üzemek termelékenységét. Harmadik helyre sorolták a technológiát, vagyis azt a titkot, amely meghatározza a Junior, vagy az egy kilós házi kenyér ízét. összesen 1200—1300 üzletbe (még a fővárosba is) szállítanak. Huszonötféle kenyér-, és 50-60 péksüteményfajtát „gyártanak”; még diétás termékeket is. A vállalat helyi sütőüzemében érkezésünkkor éppen nagy munkában vannak. A liszt, e finom, fehér színű por, óhatatlanul belepi az ottlévők ruháját. Sütik a Juniort, a délelőtti műszakban csak három kemence üzemel. Ruff István üzemvezető büszkén sorolja: minimális hibaszázalékkal dolgoznak, amióta az olasz kemencéket üzembe helyezték. Ez a tény nem közömbös a hatékonyság szempontjából. Ha valaki sokat hibázik, levonják a pénzt az „elkövető” fizetéséből. Ez afféle figyelmeztetés, de szerencsére ritkán esik meg. Kaltenecker Miklós dagasztó tizenöt éve dolgozik egy helyen. Ügy véli, éjszaka a legjobb a dolguk. Akkor hűvös van, jobban elviselik a hőséget. Az új kenyér ünnepén a kisgyermekeit elviszi a tűzijátékra. Ások Andrea, mindössze három éve kóstolgatja a szakmát. A búcsújára« meg a tűzijáték leisz az esti programban. Erzsébet-ke- nyeret szel, azt szereti a legjobban. Kevés olyan falu akad ma már, ahol házi kemencében sütik a gazdasszo- nyok a kenyeret. Inkább készen megvásárolják: kényelmesebb és időt takarítanak vele. Annál több hárul a kenyérgyártókra, akik örömmel sütnek. Szeretik a szakmájukat. I. M. kék színű növényt irtják, mondván, „gyom az, nincs szükség rá” Kár érte.) Aztán 1903-ban jött a kombájn. Igaz, a tsz-ben hosz- szabb ideig nem fizettek bért, de a kombájnt azért megvették. Attól kezdve géppel arattak. Míg a kaszás kevesebb madárfészket pusztított el, addig a géptől az apró állatok, például a mezei nyulak messzire menekültek. Apám hozott haza egy nyúlkölyköt. Cumisüvegből szívta a tejet, a „Paprikás” nevet kapta, hogy megnőve valódi paprikás legyen belőle. Amikor learatták a búzát, megmaradt a tarló. Ha mezítláb mentünk rá, felsebezte a lábat. Cipő nem volt nyáron, a tanyán lakó emberek szegények voltak. A gyerekek mezítláb jártak. Korán megtanultam, ho- ' gyan kell a tüskés tarlón járni. Míg be nem szántották, addig a libák, a házigalambok szemezhették a maradékot. Az új kenyér ünnepéig mindig végeztek a betakarítással. Szent István körül akadt néhány napnyi szusszanás. A búzát lovas kocsival (vagyis gur- nis kocsival) elvitték a malomba, ott őrölték kenyérnek való lisztté. Nagyanyám ebből sütött kalácsot, kenyeret Szent Istvánra. S mindig fohászkodott: jövőre is hasonló szép termést adjon az Úr! Ilonka Mária 5 Az új kenyér ünnepén nagyanyám óvatosan vette ki a kemencéből a gőzölgő cipót, mi meg (a Tata és én) szájtátva lestük, amint a hosszú nyelű sütőlapátról rákerült a kockás abroszra. Mumuka nagyszerű cipót sütött. Mindig ö szelte az első karéjt, majd megkente finom zsírral, amely szinte azonnal ráolvadt. Az ember amikor gyermek, nem tudja, hányféle jelentése lehet a cipónak, a kenyérnek. Csupán az íz marad meg s a kellemes emlékek. Nagyszüleim gyakran magukkal vittek, amikor aratni mentek. Egyre kevesebb fiatal akad, aki bánni tud a kaszával. Az aranyosan sárgálló búzatáblát mindig akácos védte a dűlőút mellett. Ez adott hűst délben, amikor az asszonyok meghozták az aratóknak az ebédet. A fáradt férfiak mohón ettéíc a jóízű falatokat. A kút vizét fényes alumíniumkannában (másutt ceglédi kannának hívták) hűtötték — földbe ásva, gallyakkal letakarva. A kanna fedele ebéd után körbejárt. Ha elfogyott a víz, az ételt főző asszonyok közül valaki biciklire pattant, és „beszaladt” a legközelebbi tanyába. Így sosem kellett félni, hogy szomjan halnak az emberek a hőségben. így arattak nyaranta a nagy- káta-alsóeperjeskátai határban. Hogy ne unatkozzam. megmutatták, hol érik a kökény, abból csemegézhettem. Egyszer nagyon szépet kaptam: anyám búzavirágból koszorút font, azt tettem a fejemre. (A Madárriasztás kombájnnal Legyen az Ur ajándéka!
