Pest Megyei Hírlap, 1992. augusztus (36. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-19 / 196. szám
ME GER ŐSIT VE SA JÁ T NÉPÉ T A nagy szerepvállalás Az egyetemes magyar irodalom jövőjére, anyanyelvűnk állapotára, ha nem is átfogó, de érezhető hatással lesz a magyar írók Keszthelyen megrendezett első világtalálkozója. A kedden véget ért kétnapos eszmecsere egyik tapasztalata az, hogy csak a sokszínűség lehet a magyar irodalom összetartó ereje. A másik: nem lehet lemondani a régiók szellemi kisugárzásáról akkor sem, többjeié morális, sőt háborús csapásokat szenved napjainkban ez a szellemi erő. Éppen ennek okán született egyetértés a Nemzetközi Pen Klub elnökéhez, Komád Györgyhöz küldendő levélről, amelyben a résztvevők javasolják: a szellemi, morális állapotok tanulmányozása céljából nemzetközi írócsoport keresse fel a háború sújtotta délszláv területeket, a menekülttáborokat. Gyurko- vics Tibor, egyetértő tetszéssel fogadott zárszavában azt hangoztatta: nincs fontosabb, mint hogy békejobbot nyújtsanak egymásnak a stílusbeli és a politikai töltésű irányzatok. Felszólított minden érdekeltet, ne keveredjék olyan politikai bonyodalmakba, amely az irodalom kárára van. Hangsúlyozta: szeretné, ha elérkeznék az a pillanat, amikor kizárólag az érték tiszta állapota határozza meg a művek rangját, sorsát és erejét. (A találkozó résztvevőivel munkatársaink beszélgettek.) Amit a hatalom elhanyagolt Hátizsákkal a magyar irodalomban Füry Lajos az Amerikai Egyesült Államokban él és dolgozik közel félszázada. 1949-ben már íróként került az „Űjvilágba” — fogolyként. — Tolmács voltam C. Kay mellett, aki a légierő parancsnoka volt. Innen kerültem a francia zónába (imádták a magyarokat, hiszen a megszökött francia katonákat a Dunántúlon bújtatták — amiről nem feledkeztek meg!). Ezt követte aztán a washingtoni kongresszusi könyvtár, ahol időm és alkalmam is volt magyarul írni... Arra a kérdésemre, hogy mit jelent számára a magyar írók első találkozója, • következőket mondotta: — Ez óriási dolog, hiszen mi nem egyszerűen „köldök- zsinór nélküli” magyarok lettünk — távol a hazától és nemzettől —, hanem megbélyegzettek is. „Nyu- gatosok” — a szó politikai értelmében. Minap, az Eötvös Kollégiumban vettem részt egy találkozón, ott elmondottam, hogy első „írói sikeremet” hatévesként könyvelhettem el: kedves könyvem utolsó néhány lapja hiányzott (Mark Twain Tamás úrfi kalandjai című regényéről van szó), ezt magam írtam meg a hatalmas eperfa alatt, s persze ezt is olvastam fel a pajtásoknak ... Amikor aztán előkerült az igazi variáns, a „hallgatóság” az én változatomra szavazott. Ennél nagyobb elismerést azóta sem kaptam. Honfitársaink az Újvilágban Magyarok az Újvilágban címmel nyílik kiállítás kedden a Legújabbkori Történeti Múzeumban. Magyar- országon először mutatja be a hazai közgyűjteményekben fellelhető. Amerikába kivándorolt és ott letelepedett honfitársainkra vonatkozó tárgyi emlékeket, fotókat, írásos dokumentumokat. A kiállítás időrendi sorrendben követi nyomon a magyarok útját Amerikába: a XVI. századi első kitelepülőktől, az észak-amerikai. gyarmatok függetlenségi háborújában résztvevő magyarokon át, az 1848- as forradalom és szabadságharc emigránsainak élet - útjáig. A második részben külön fejezet foglalkozik a századfordulón „kitán- torgó” csaknem másfél millió magyarral, illetőleg a fasizmus térhódítása elől az Újvilágba vándorló művészek, tudósok tevékenységével, életútjával. ■ Amerikai író, magyar író... Hogy fér össze a kettő? — Írni és álmodni csak magyarul tudok — fogalmaz a nyolcvanéves Füry Lajos, és azt fájlalja, hogy erdélyi bevonulását (huszárként vonult be a Trianon utáni első visszacsatoláskor) hosszú időkön át úgyszólván a szemére vetették. Most, a világ magyar íióinak első találkozóján, mintha ezek az élmények éltetnék a diaszpórába szakadt Füry Lajost. — Nézd — folytatja —, Itt van ez a két nagyon tehetséges színész. Szik Károly és az élettársa. Nemrég óriási sikerük volt az Egyesült Államokban. Erdélyi és elszakadt területeken élő írók verseit, prózai munkáit adták elő ... frenetikus hatása volt a munkának. Ez másként nem is képzelhető el, hiszen az íróember azért veti papírra a gondolatait, mert ez az egyetlen lehetősége arra, hogy üzenjen ... különösen akkor, ha az Isten háta mögött él és alkot. Az anyanyelv — és ezt joggal hangsúlyozták a mai előadók (Cseres Tibor, Jókai Anna, Kiss Dénes, Kibédi Varga Áron) — ezért válik egyetemes eszközzé a magyar író számára még az Operencián túl is. És az emlékekre támaszkodó, szinte könnyekbe hajló beszélgetés során ötven év tragédiája bontakoIJ ősei olykor a hegyek egyszerű, a természettel azonosuló emberei. Olyanok, akiket a mindennapok küzdelmeiben a velük született furfang is segít. Nagy szavak nélkül tesznek nagy dolgokat. Mély, ösztönös a szerete- tük, barátságuk. Sokaknak lehet ismerős Nyírő József Uz Bencéje, aki különös bájjal bandukol át a regény történetein. Kopjafák című könyve — a szerző saját megfogalmazása szerint — a létezés másik oldalának, a halálnak állít méltó emléket. E két kötete az, amely világos, aba- posztós borítással megtalálható volt, s meglelhető ma is a könyvespolcokon. Annak ellenére, hogy sokáig nem illett tudni az íróról. Arról, aki az Erdélyi Helikon köréhez tartozott, részese volt az Áprily Lajos, Reménvik Sándor, Koós Károly, Tamási Áron nevével fémjelzett mozgalomnak, mely az első világháborút követően, a Romániához csatolt Erdély nemzetiségi irodalmát kívánta megteremteni. A magyar, román, német kulturális együttműködést szorgalmazták. Pezsgő irodalmi élet alakult ki Nagyzik ki — a magyar kultúra önpusztító és magát pusztítani hagyó ötven éve, amely során megannyi remekmű kiszorult a magyar irodalomból. Füry Lajos ezúttal sem a gyűlölködés, hanem inkább a józan megértés, a bölcs „rászedett” nyelvét használja — mondván: „Ennek a találkozónak nem a fanyalgók, finnyás írogatok találkozójának kell lennie — valószínűleg sokan ezért maradtak távol... kirekesztve magukat a magyar alkotók sorából — természetesen nem Csoórira gondolok —. a nagyon kemény felelősséget vállalók találkozójának. És magyarnak mindenekelőtt. Ezért érzem és tudom életem nagy eseményének ezt a napot. ★ Fodor Gézának, a kárpátaljai Dercen faluban élő költőnek hosszabb életútja volt eddig a találkozóig. Hosszabb — mondja —, hiszen a kinyilatkoztatott demokrácia és annak megvalósított változata között óriási a különbség Európában. A reájuk erőszakolt idegen ideológia még a mai napon is áldozatait szedi: Kárpátalján vagy útlevelet igénylő papír nincs, vagy épp a tinta száradt ki, s várat magára hetekig, esetleg magánügyeit kell intéznie az ügyintézőnek. Fodor Gézának — és társainak — a megélhetésre kellett gondolni. írószövetségi kiruccanásuk valamelyest a kupec határátlépésével párosult: a család összeállt, hogy a forintok meglegyenek. És meglettek — és Fodor Géza, amiként ironikusan megjegyezte, magyarnak érezheti magái ezen a találkozón. ★ — Szerintem — válaszol Sinkovits Péter újvidéki író — ez a találkozó is a nagy önámítások sorába tartozik: elhiteti velünk, hogy érdemes élni és írni, még akkor is, ha a fejünk fölött ágyúgolyók és srapnelek röpködnek. Az ige és jelző gyönyörű srapneljei helyett. Nem hiszem, hogy van a vén Istennek ilyen, a magyarhoz hasonló népe, aki ennyire ki lenne téve a nagyvilágot zavarba sem Rossz útra váradon, Kolozsvárott, Temesváron, Aradon. A következő háborúig, amikor is a korábban már meglevő keretek, intézmények, sőt, törekvések is lerombolód- tak. Az 1940-es második bécsi döntés Erdélyben utat nyitott a nacionalista irányzatok előtt. Sok gondolkodó, író — így Nyírő József is — hitte azt, hogy ezzel segít népén, hazáján. A későbbiekben a soproni nyilas országgyűlés tagjaként került a nyugati emigrációba, ahol írt, szervezett, egészen 1953-ban bekövetkezett haláláig. Pályafutása is érdekes. Katolikus papként indul, majd kilépve, tollat fog, hogy más módon hirdesse eszméit. Kiáll írásaiban a szegények mellett. Azután, talán meglepő fordulattal, a szélsőjobboldal képviselőjévé válik. Érthető, vagy magyarázható lépése? Talán. Nem mentesíti ugyan, hiszen minden szélsőség mahozó veszélyeknek, mint a ' magyar. írónak, ezen a századvégen — mint Tornai József is mondotta gondolatgazdag előadásában — erről megfeledkezni óriási vétek volna, önámításról beszéltem, pedig az éltet minket. Kérdés, hogy komolyan tudjuk-e értelmezni az egészet, és részt tudunk-e venni, az anyanyelvben való építkezés révén, a magyarság önépítésében. Mert ez a századvégi magyar író nagy szerep- vállalása: megerősíteni saját népét. ★ Szitányi György, Gödöllőn élő író, esztéta, kritikus is vendége volt Keszthelyen a magyar írók I. világtalálkozójának. ■ Miért fogadta cl a meghívást? — Nem akartam idejönni, egyáltalán sehova sem akartam menni. Az, hogy magyar írók I. világtalálkozója, nekem semmivel sem mondott többet, mint az mondott volna, hogy megnyílt az I. magyar köz- társasági serfőzde. A meghívókat, a Berzsenyi Társaságot nem ismertem, Berzsenyivel szimpatizálok, ugyanolyan bogaras ember volt, mint én, tulajdonképpen az ő kedvéért jöttem. Attól féltem, hogy az ide ellátogató magyar írók — kivéve persze a buzgó lelkű külföldön élőket — általában annyira írók, amennyire színészek az első vonalbeli művészek mellett merev pofával ácsorgó statiszták. Magukat Íróknak mondó emberek ennyire vegyes minőségű társaságát, mint ez itt, elképzelni sem tudtam. B Miről szól ez a találkozó ? — Két közhelyről. Mind a két közhely okos megállapításból vált agyoncsépelt szólammá. Az egyik: kell egy csapat. A másik: nyelvében él a nemzet. B De hát ez így van. — Ez pontosan igy van. A közhelyek mindig igazak. A legtermészetesebb, hogy az internacionalizmus hantájában önmagát látszólag elvesztett nemzet a fogalmaiban és a fogalmakat kifejező elvében élte túl történelme legveszedelmesebb maszlagját. fl Akkor itt mégiscsak örömünnepet ülünk. — Persze. Ebben az ünnepben az említett két mélységesen igaz közhely egymást igazolva rendíti meg akár a legmakacsabb kételkedőt is. Például engem, aki ingerültséggel a lelkemben hiányolom innét a hazai magyar irodalom távol maradt nagyságait. Bágyoni—Nádudvari tért Bence gában hordozza a kiszá* míthatatlanság veszélyeit. A valóban bölcs tudja, hogy ez nem járható út. A megkülönböztetés, a megalázás nem egyeztethető össze az élettel, amihez mindenkinek joga van. A szélsőségek indulatokat szabadítanak el. S hogy annak mi lesz a vége, azt nem tudja az sem, aki gerjesztette azt. Napjainkban, amikor a világban zajló változások nyomán annyi helyütt meglelhető ismét a szélső- jobboldali eszmeáradat, nem ártana elgondolkodni azon, hogy ez hová is vezet ... Nyírő példája annak, hogy nem lehet ott keresni az igazságot, ahol nincs. Gondolatainkat — főleg az írókét — a méltányosságnak kellene vezérelnie. S a békességre törekvésnek. Ahogy Nyírő kortársa, Tamási Áron megfogalmazta. azért vagyunk a világban, hogy otthon le1968 a magyar, úgynevezett „népi kultúrdiplomá- cia” szempontjából igenigen fontos dátum. A franciaországi diákmegmozdulások valamelyes rést ütöttek a Nyugat bűvöletében élők tudatán; hogy a prágai tavasz tankokkal való eltiprása a „Keletet bővülők” tájékozódását zavarja meg. Nem maradt más, mint önmagunk felé fordulni — történelmi melléfogásaink és lelki ismeretfur- dalásaink után felfedezni igazi önmagunkat. A szo- cológusok úgy vélik, ekkor indul el az ötágú síp (Ily- lyés Gyula kifejezése) minden irányába a hátizsákos magyar — egyetemista, néptanító, könyvtáros és költő. Már aki teheti. Erdély, a Vajdaság, sőt: Lengyelország ezekben az években kerül a magyar „önépítés” látómezejébe. Nagy Gáspár költő néhány évig a Magyar író- szövetség választmányának egyik vezető egyéniségeként közelebbről figyelhette meg a magyar írók kapcsolatszövéseit — a magyar—magyar találkozásokat. Az írók világtalálkozóján arról kérdeztem: mikor indult el ö itthonról a külföldön élő-alkotó magyar írók irányába — pontosabban az erdélyi magyar alkotók felé? — Jóval azelőtt, hogy' költő lettem volna ... írni már írtam verseket, 1970- ben, amikor egyszer csak felpakoltam, s útnak indultam Erdélybe. Szombathelyen voltam abban az időben főiskolás, egy-két írásom már megjelent a Jelenkorban. illetve a szombathelyi Életünkben, s a főiskola lapjában —, tehát már nyiladozott bennem a világra áhítozó tollforgató. Hál’ istennek, jó tanáraim voltak, és szerencsének mondható az is, hogy akkor már akadtak a magyar irodalomnak olyan eligazító egyéniségei, akikre érdemes volt odafigyelni. Az írószövetségi viták is éberen tartották a szellemet, mármint azt, hogy magyar irodalom nem csupán itt, Magyarországon, hanem másutt is van, méghozzá nem is akármilyen. • Ez az időszak volt a gyünk benne. E szavunkban — otthon — benne foglaltatik a családiasság, a nyugalom. S élnünk valahogy eszerint kellene. Nyírő pedig, továbbra is helyet kap polcainkon, bár tudjuk, nagyot tévedett. Abban a néhány kötetében, amit már említettünk, ez még nem látszik. Ezekben még csak a szegények kedves, tragikus történeteit olvashatjuk. S elég, ha az íróra figyelünk. Az ember, a politikus egy adott történelmi pillanatban nem jó oldalra állt. Nem különíthető el az alkotó személyisége az alkotásától? Dehogynem. Számos, híres művész nagyon sok emberi gyarlósággal rendelkezett. Csak ezt jótékony feledésbe burkolta a mű, ami tovább élt, hatott, mint az az ember, aki létrehozta, p z nem menti fel Nyí- rőt, csak arra példa, hogy a dolgok, s a tulajdonságok soha nem csak fehérek, csak feketék. Ilyenek is, és olyanok is. Amit érdemes megőrizni tőle, azok az ismertté lett könyvei. Amelyeknek értékét nem homályosítják el szerzőjük későbbi tettei. J. Sz. I. háború utáni romániai magyar írásbeliség fénykora: a Kriterion-kiadványok — talán éppen tinektek, a hátizsákos diákságnak köszönhetően — pillanatok alatt bejárták a magyar nyelvterület egészét; nem, túlzás, ha azt állítjuk: igazi „ellenzéki” magyar írás a 68-as párizsi diáklázadást követően Erdélyben születhetett csak meg. Ott, ahol a kettős nyomás ellenére a politikai látszatnyitás (mert csak látszat volt, most tudjuk!) tetten éehetőbb volt, mint másutt. És ott a megszálló csapatokat is lehetett szidni, Prága után ... — így igaz. Persze, a Vajdaságban is hasonló volta helyzet; ott viszont inkább a nyugati kultúrák hatása volt érezhető az irodalomra is. Erdély ettől távol — a megtartó, hagyományaihoz ragaszkodó, de így modern kultúrájával egyetlen lehetőségként élt bennünk. A magyarságépítés egyetlen megnyugtató lehetőségeként. Nos, hátizsákkal, autóstoppal jutottam el Kolozsvárra, Vásárhelyre, Sepsi- szentgyörgyre. 1970-ben a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör közölte a verseimet — ott találkoztam Farkas Árpád, Magyart Lajos, Czegő Zoltán nevével... visszafele. Kolozsváron pedig az ottani fiatalokai — Lászlóffy Alival, Kocsis Istvánnal, Kántor Lajossal, Szilágyival... az Utunk szerkeáztőségben. # Sütő András regénye, az Anyám könnyű álmot ígér ez idő tájt jelent meg. Vidéken egymást érik a művelődési körök, feljövőben van a néprajz- és népzenekutatás — dr. Kós Károly, Vámszer Géza és Kallós Zoltán kötetei napvilágot látnak. Akkor indul a bukaresti magyar nyelvű tévéadás... — Megtévesztő volt számunkra — húsz év távolából jobban látszik! —, hogy a Ceausescu-féle diktatúra így kezelte a nemzetiségi kultúrát. • Egy-két évig, és épp a párizsi és prágai események miatt, mert ’72-től ismét szorult a hurpk. Mint ahogy Magyarországon is. — Itt, Magyarországon, a viszonylagos jólét volt megtévesztő. Ámde visszatérve az én „hátizsákos útjaimhoz” : abban az időben többször jártam kimondottan román területeken is, Bukarestben, Konstan- cán, hiszen írószövetségi „külügyes” voltam. Marin Sorescuval többször beszéltem, Ion Alexandra meghívott a lakására — a felesége egy szász kislány ... Tény az, hogy amíg lehetett menni, és nem kellett a vendéglátónak naponta megjelennie, a román biztonsági emberek előtt: addig nagyon sokat jártam és jártunk át a határon. Persze, a magyar irodalom nagyságának és egységének a tudatában — ahogy Ily- lyés Gyula, vagy Nagy László mondaná. A baj akkor kezdődött, amikor az Erdély iránti érdeklődés a hatalomnak feltűnt, mind a román, mind a magyar oldalon; de főleg odaát. Amikor az ottani barátainkat — épp emiatt — bántalmak érték. Aztán ez kihatott •» vanyvkiadás- ra és lapszerkesztésre is: rendre mindkettőt lehetetlenné tették . Maradt viszont a felismerés, kultúránk és irodalmunk egységének a felismerése. (bágyoni) Nem fehér; nem jekele