Pest Megyei Hírlap, 1992. augusztus (36. évfolyam, 181-205. szám)
1992-08-19 / 196. szám
HA NYÁR, AKKOR UTAZÁS Erdélyi élmények Még tombolt az aszfalt- íorraió hőség, az ember •zinte nem is tudta, hová menekülhetne előle, amikor barátok, ismerősök feltették az ilyenkor szokásos kérdést: — Idén hol nyaraltok? S amikor meghallották a választ, értetlenül néztek ránk, kérdeztek vissza: — Komolyan gondoljátok? Erdélyben? Nagyon is komolyan gondoltuk. Az útvonalat már hónapokkal korábban ösz- szeállítottuk, megvettünk mindent, amire útközben szükségünk lehet. Megrakodva konzervekkel, üdítőkéi, hálózsákokkal, sátorral, egy szombat reggel szálltunk autóba, s irány a határi Előtte igyekeztünk tájékozódni, hol lehet különösebb fennakadás nélkül átkelni, a lehető legrövidebb várakozási idővel. A határőrségtől telefonon kapott készséges felvilágosítás után — Európában vagyunk már, mondogattuk e beszélgetést követően, mert úgv tűnt, mintha nekik is érdekük lenne az utazóközönség segítése — szóval Biharkeresztesre indultunk. Kicsit szorongva gondoltunk azért a várható sorra, a kánikulában eltöltendő órákra. Nem így történt. Alig álltak előttünk, s ami meglepett, román részről rövidebb időt vett igénybe a vám- és útlevélvizsgálat, mint a hazai oldalon. Először Nagyváradon hajtottunk keresztül. Irodalmi emlékek jutottak eszünkbe, amelyeket nem tudtunk összeegyeztetni az óriási gyárak fantasztikus filmek díszleteibe illő látványával. A belváros parkjainak emlékével haladtunk tovább, hogy valami szépet is magunkkal vigyünk innen. Hamarosan Kolozsvárra, első szállásunkra értünk. Kicsomagolás, falatozás, átöltözés, és irány a város. A Fő tér, a Szent Mihály-templom, Mátyás király szülőháza, a Szamos- híd, á Magyar Színház előtti park. Másnap Tordára mentünk, s ámulva néztük a természeti csodát, a hasa- dékot. Sebes sodrású patak mellett visz az ut, fölöttünk sziklák, amelyeknek olykor szélein kanyarog az ösvény. Feledhetetlen volt az élmény. Visszaérve Kolozsvárra, hosszú sor fogadott a Feleki-tetőn levő benzinkútnál. Elbizonytalanodtunk, itt kell talán abbahagyni utunkat? Üzemanyag nélkül nem jutunk Kolozsvár Fö tere, a Szent Mihály-templommal és Mátyás király szobrával (A szerző felvétele) tovább, s még a hazajutás is kérdésessé válhat. Ismerősökhöz fordultunk tanácsért, akik azt mondták, álljunk be, mint mások; alig tíz-tizenöt óva múlva kapunk benzint. Nem egészen így képzeltük el a nyaralást, de felkészültünk a legrosszabbra. Azután, kaptunk egy címet, ahol nemcsak pénzt válthattunk, hanem üzemanyagot is vásárolhattunk. Persze, forintért, úgy, hogy átszámoltuk, ha százharminc lej literje, az néggyel osztva — ez a nem hivatalos, de alkalmazott arány a pénzek között — vagvis olcsóbban jutottunk hozzá. Megnyugodva kerestük fel a tarnicai víztározót, majd Segesvárt,, e hangulatos városkát. Azután következett Székelykereszt úr, Udvarhely, Csíkszereda és Somlyó, majd a sóvidék falvai, Parajd, Felsősófal- va, a szép fürdőhely, Szo- váta — ami Százhalombatta testvérvárosa —, majd Kovászna, Békás-szoros, a Gyilkos-tó, Korond —ahol tányérokat vettünk —, Brassó, Sinaia, ahol az egykori királyi palotát — ma múzeum — néztük meg. Érdemes volt útra kelni, mert a táj gyönyörű. Olyan, mint a még érintetlen, tiszta őstermészet, a dombokkal, hegyekkel, fenyvesekkel, sziklákkal. A települések okoztak némi csalódást. Bár rajtuk még a fégi fény, de már megkoptak, színtelenek. Málladozó falak — itt-ott persze elkezdték a felújításokat, de sokára érnek a végére. Pedig idegenforgalmi látványosság lehetne mindaz, amit e vidék kínál. Turistacsalogató éttermek, falatozók, szállodák, kempingek vannak, de több is lehetne belőlük. Például a Szent Anna- tó, a Békás-szoros mellett, vagy a Gyilkos-tónál, ahol az úton a legelésző marhacsordán kívül mással nem találkoztunk. Bár ebben a magányos felfedezésben is van valami megkapó. Az ember szinte együtt lélegzik a természettel — háborítatlanul. Ezt látnia kellene mindenkinek, mert páratlan élmény. Aki rászánja magát, s Szeretné felkeresni Erdélyt. annak azt tanácsolhatom, szinte mindazt vigye magával, amire szüksége lehet. Készüljön élelemmel — a boltokban már van áru, a választék ugyan nem túl gazdag, de az árak borsosak —, vigyen forintot, könnyű váltani, sokan kívánnak onnan hazánkba utazni, főleg magyarok —, benzint is lehet szerezni különböző házaknál. Mert kialakult az a szokás, hogy a családok egyes tagjai — főleg az idősebbek, nyugdíjasok — beállnak a sorba, ha jön a kutakhoz az üzemanyag, s vesznek. Sokat. Edényekben, tejeskan- nákban tárolják, míg nem akad rá vevő. Azt is meg lehet tudni, kik árusítanak ily módon. Az emberek általában kedvesek, szívesen igazítják útba a kérdezős- ködöt. Az utak nem túl jók, de a táblák egyértelműek, érthetőek. Az erdélyi magyarok pedig beszélnek harcaikról, amelyeket a magyar iskolák, feliratok védelmében vívnak. Vannak eredményeik is, ezért reménykednek. Ha alig észrevehető, kis lépésekkel haladnak a cél felé, hogy elismerjék végre jogaikat, talán egyszer boldogabbak lehetnek e szépséges tájakon, nem kell szétszóródniuk szerte a nagyvilágban. S ebben talán mi. anyaországiak is segíthetünk. Ha másként nem. legalább úgy, hogy tudunk róluk, s tiszteljük a kitartásukat. —jisz-IT T, MAGYARORSZÁGON! Egy kalácssütés története /"'idáli Jutkára két szín emlékeztet. Az egyhangú szürke s az élénk, püspöklila. Szürke volt Gidáli doktor öltönye, kemény- kalapja és kamásnija, amelyekhez a nyári kánikulában is hű maradt. És lila színű volt az orgona a Ré- dhey-kertben, meg a Kálvária-domb mögötti égbolt azon a májusi kora estén, amikor betolták az öt marhavagont a Rédhey melletti iparvágányra. Gidáli doktor a külváros orvosa volt, a Várad-Ve- lence néven ismert szegénynegyedben rótta a poros utcákat, vagy kopott, de tiszta rendelőjében várta betegeket, akik többnyire „most nincs pénzem, de majd megadom”-mal fizetlek. Amiből is könnyű következtetni, Gidáliék nem dúskáltak földi javakban. A Jutka taníttatása mellett a zsidó húsvétra, az ünnepi ebéd fénypontja, a kóser libamáj előteremtése már komoly gondokat jelentett. Sőt esetenként még a péntek esti kalács is csak nehezen került ki. Tudatos énem ébredésekor az ótvart l^cnnyű volt megkapni, de nehéz volt tőle megszabadulni. Én is felszedtem, Gidáli doktor hetekig kenegetett valami büdös szerrel, mire az ocsmány var végleg leszáradt. A kezelés ellentételezéseként anyám vállalta, hogy a rituálék betartásával ő süti meg a barcheszt, íz ünnepi fonott kalácsot. Évekig sütötte, sőt libákat is hizlalt Gidáliéknak. Ez már akkor volt, amikor a háború mind jobban ránk tenyereit, s a piacon már az ezüst ötpengősért sem lehetett lisztet, baromfit kapni. Gidáliék a libának csak a combját és a máját fogyasztották, a többi nekünk maradt. De az egész libáért fizettek. Apám a fronton vitézkedett, a hadisegély mellett jól jött a libahizlalás. Az idők változásából én csak annyit észleltem, hogy Gidáli doktor bezárta a rendelőt, nem gyógyíthatott beteget. Egy nap végleg hazajött Jutka, aki addig csak vakációzni járt le Pestről. Ilyenkor árnyékként kísértem a HÓdsráí- karcsú, hollófekete, szép lányt, akit származása miatt tanácsoltak el az egyetemről, noha Gidáli doktor bölcs előrelátással rögtön, a bécsi döntés után átkereszteltette a katolikus hitre. A bölcs előrelátás nem hozta meg a gyümölcsét, Jutka mellére felkerült a sárga csillag, s a két szülővel együtt bevonult a deszkapalánkkal elkülönített Ulhnann-palota mögötti gettóba. Anyám — már ellenszolgáltatás nélkül — ide is behordta nekik a kalácsot. Az utolsót egy fehér kendőbe kötve azon a délutánon vitte utánuk, amikor a Rédhey- kertben már folyt a beva- gonirozás, s az első zsidó transzport felsorakozo t a rámpa mellett. A vagonok és a sétány közt keskeny árok' húzódott. Ezen lépett át anyáin, s nyújtotta a kis batyut Gidáli doktornak. Egy tiszt odalépett, kirúgta anyám kezéből a kalácsot, majd rárivallt. — Ha nagyon sajnálja őket, még magának is kerítünk egy helyet a vagonban. Hordja el magát! Anyám döbbenten, Gidáli doktor hunyorogva bámult a megvadult emberre, egyik kezében egy bőrönddel, a másikban a szürke kalappal. Ez az utolsó képem róla. Jutka is megtorpant egy orgonabokor takarásában. Egy lila fürt ráhajolt a fekete hajára. Jutkáról ez a kép élt bennem több mint harminc évig. A Gidáli családból senki nem jött vissza Auschwitzból, azt hittük, mindhárman meghaltak. A hetvenes évek közepén esküvői tanúnak kért fel egy barátom. A polgári házasságkötést követően a zsinagógába is elkísértem a násznépet. Itt figyeltem fel egy középkorú, kellemes külsejű hölgyre. A haja már erősen őszült, de azért sejtette, hogy valamikor dús volt és fekete. A vacsoránál összesodródtunk. — Mondja, nem laktak maguk a Gyár utcában? — nézett meg jobban, a nevemet hallva. — A maga édesanyja sütötte nekünk a barcheszt. Az én lánykori nevem Gidáli Judit. Mások táncoltak, mi beszélgettünk. És nemcsak azon az estén, de még két hosszú délután. Együtt jártuk Váradat, azokat a szűk, poros utcákat, amelyeket egykor Gidáli doktor rótt, a kopott orvosi táskával. Jutka nagy kitérőkkel 1947-ben érkezett Budapestre, s még az évben folytatta tanulmányait. ’50- ben doktorált. — Váradhoz nem kötött semmi, és Becshez sem, peA tűzijáték tudománya Augusztus 20. legnépszerűbb látnivalója Budapesten a tűzijáték. A színpompás szórakozás — amelyet Kínában a puskapor felfedezése nyomán már i. e. 2000 évvel ismerlek. — Európába a 14., Magyarországra a 17—18. században jutott el. Uralkodók, nagyurak kerti mulatságait koronázták meg vele. A reformkorszak elején már a vagyonosabb polgárok is megengedhették maguknak, hogy családi összejöveteleik, szüreti mulatságaik fényét emeljék vele. A pompás látványosság ugyanis nem volt olcsó szórakozás. Amikor Ferenc József Pestre érkezését 1857-ben tűzijátékkal ünnepelték. tízezer akkori forintot fizettek érte. Ezt a tűzijátékot az osztrák Sturver tűzszerész állította össze, csakúgy, mint azt, amelyet dig hívtak, maradjak. De miért? — nézett rám kérdőn. — Miért Bécsben éljek. és miért ne Magyarországon? — Talán, hogy felejtsen. Vagy mindazért a megaláztatásért, ami érte — mondtam én akkor. — A numerus claususért, a sárga csillagért, a porba taposott barcheszekért. az Auschwitzba „exportált” életekért. — Ne essen tévedésbe. A rossz szellem nem azonos a nemzettel. Lehet, hogy rossz zsidó vagyok, de jó magyarnak tartom magamat. Azoknál jobbnak, akik már a múltban, akár manapság mindenkit, aki nem magyarnak született, lenéznek, sőt gyűlölnek. Számomra az olyanok a jó magyarok, mint a maga édesanyja. Aki nem a "zsidónak, hanem egy szenvedő embertársának sütött kalácsot a megpróbáltatások idején. Én ezekhez a magyarokhoz jöttem vissza, az ilyenek Magyarországát tekintem a hazámnak, s szerintem az ilyen magyarok vannak itt többségben. A kenyér ünnepén Jutka szavai s az anyám kalácsa jutnak az eszembe. És az egész országot egy roppant nagy kalácsnak képzelem, amelyből ki-ki kedvére szelhet, függetlenül attól, hogy magyarnak, zsidónak, németnek, szlováknak vagy horvátnak született, de itt, Magyarországon. hhoz, hogy mindezt megértsem, nekem is el kellett jönnöm Magyar- országra. Matula Gy. Oszkár 1807-ben rendeztek Ferenc Józsefnek magyar királlyá koronázásakor. A tűzijátékok megfelelő tartályokba (hüvelyekbe) préselt lisztfinomságú vegyi anyagok egyenletes keverékei. Tartalmaznak égő, a könnyű égést biztosító oxidáló és lángfestő anyagokat. Egy részük még hajtóanyagként fekete füstös lőport, ezenkívül a préseléshez szükséges kötő- és az égést lassító anyagokat is foglal magában. A tűzijátékszerek fény- és mechanikai hálásuk alapján világító-, szikratűz- és hajlókeverékek néven csoportosíthatók. A világító keverékek mindegyikében van oxidálószer (káliumklorát, -nitrát), égő anyag (kén, foszfor, gyanta stb.) és lángszínező (stroncium-, bárium-, nátriumnitrát). Ez utóbbi fém. sók a lángot a rájuk jellemző színűre festik. Például a stronciumvegyületek kárminpirosra, a bárium sói zöldre, a káliumé téglavörösre. A világító tűzijátékkeverékek egyike a bengáli vagy görögtűz. Lassú, nyugodt, színes, világító lánggal ég, és emiatt például épületcsoportok, színházi díszletek megvilágítására alkalmazzák. A második fajta tűzijá- tékiszernek. a szikratűznek, égi tűzijátéknak vagy „kínai tűz”-nek szikráit elégő fémrészecskék (vas. alumínium, magnézium) okozzák. A szikratűz keverékei tehát mindig tartalmaznak fémpontokat, ezenkívül oxidálóanyagként salétromot, kálium-klorálot, égő anyagként szenet, gyantát stb. és világító keverékből álló szemcséket is. A keveréket egyik végén szűkített nyílású. vastag falú papírhüvelybe préselik, szűkített részébe helyezik a gyújtózsinórt. Ennek meggyújtása után nagy hevességgel ég, szökőkútszerű sugárnyaláb keletkezik. Az ilyen hüvelyeket függőleges állványra szerelik s azon égnek el. A tűzijátékok harmadik csoportját alkotják a szenet, ként, salétromot és lőporlisztet is tartalmazó hajtókeverékek. A lőporliszt itt nem mint „dobó töltet” szerepel, mint az előbbi esetben, hanem az alapanyag egyik fontos alkatrésze, A világ sok városában ünnepelnek valamilyen történelmi eseményt tűzijátékkal, így például Párizsban a forradalom évfordulóját.
