Pest Megyei Hírlap, 1992. július (36. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-24 / 174. szám

« « ünnep az a nap Á lefüggönyzött szobából ébredező gyerek neszezését hallani. Forgolódik, a puha melegben helyét keresi. Anyja halkabbra fogja a szót. szinte duruzsolja mon­dandóját. de közben rebbe­nő szemmel a benti ho­mályt lesi: hál’ isten, a ti­zenegy éves Noémi jól van, most nincs baj. most csak alszik, nem beteg. És itt van a tizennégy éves Rozi, néhányszor elájult, de az­tán semmi. Ellenben a ti­zenkét éves Barbara — igen, ő a tragédia. Kocsis Lászlómé képet mutat: róla. a középsőről. Akkor még a Nyírségben laktak, gondtalanul. Ez az egész kálvária ott. s a gye­rek nyolc hónapos korában kezdődött; görcsökkel és eszméletvesztéssel. Aztán az egyik vizsgálatnál, mi tör­tént és mi nem — agyvizet vettek a csecsemőtől — so­hasem tudták meg, az orvos azzal állt elő: a gyerek megvakult és megsüketült, mozgásképtelen. írja alá a papírt, hogy elfekvőbe vi­szik. Az asszony körül for­dult egyet a világ, nem tu­dott beszélni, de azt érezte: soha. Néhány nap múlva sa­ját felelősségére kivitte, szinte kilopta a kórházból Barbarát. A szép arcú. fekete hajú nagylány, Rozi, közelebb húzódik anyjához, ő is em­lékezik. Arra. amikor már kezdtek cseperedni, s a sok kezelés és hercehurca után rá kellett jönniük, a javu­lás ellenére is — látása, hallása rendbe jött a gye­reknek — fogyatékos a hu­gi. Nemcsak szellemileg. Képtelen lábra állni. Ha he­lyet változtat, a földön csú­szik ... ★ Kifejezetten orvosi javas­latra változtatott lakhelyet a család, s véletlenül ke­rültek Taksonyba. Először egy vizes pincehelyiségben laktak, majd még néhány albérlet után megkapták a mai bérlakást. A szűkös két szobába alig jut fény, a folyosó is a közös udvarra nyílik. Fürdőszoba nincs, a konyha egy parányi fülke csupán. Mindenütt gyógy­szeres üvegcsék, erre már a család valamennyi tagjá­nak szüksége van. — Kikészültünk — simít­ja hátra szőke haját a har­minchat éves asszony —, tavaly több hónapig a Hárs­hegyen voltam. Barbarát elhelyeztük a budatétényi gyermekotthonban. ahon­nan havonta hozzuk haza. Többször is kijöhetne, de nem bírjuk anyagilag. Csak taxival közlekedhetünk, a gyerek lábra sem tud állni, ölben pedig nem tudunk vele ötször átszállni. Én most munkanélküli-segé­lyen vagyok, a férjem dol­gozik ugyan kőműves mel­lett, de gerincsérve volt, operálták. Rettegünk. Ha kidőlünk a sorból, mi lesz a gyerekekkel ? Barbaráról többször lemondtak, de mi nem. Ha rajtam múlna, mindig itt volna. De az or­vosok állítják, jobb kezek­ben van az otthonban. Az asszony szavai színte­lenül sorjáznak, a gyerek képeit forgatja. Ö a legked­vesebbik. Isten őrizzen, hogy valaki őt bántsa, vagy gúnyolja. Ünnep az a nap. amikor ő itthon van. Most két hétre érkezik. És ha igaz, ebben az évben — a Mozgáskorlátozottak Pest Megyei Egyesülete segítsé­gével — megkapják a la­kás felújításához szükséges százezer forintot. Lesz für­dőszoba, kapaszkodók, csú­szásmentes csempe. Barba­rának itthon is könnyebb élete lesz. Tothkáné Sas Julianna intézte, aki tagja az egyesületnek, s maga is mozgáskorlátozott. Laczitó Pál pedig, aki építési főelő­adó Dunaharaszti .önkor­mányzatánál, ingyen elké­szítette az átalakítás ter­veit. ★ Laczikó Pál levelet írt Barbarának. így: „Nem volt alkalmunk veled találkoz­ni, de átérezzük helyzete­det. Engedd meg, hogy csa­ládommal együtt megkö­szönjem neked, hogy szü­léidén keresztül megbíztál e munkával. Tiszteljük szü­leid erőfeszítéseit és a te él­ni akarásodat.” Találkozásunkkor a férfi meglepve kérdez vissza: miért, másként is lehetett volna? A beteg embert nem sajnálni, hanem tisztelni kell. És segíteni abban a hallatlan akarásában, ahogy ragaszkodik az élethez. Olyan egyszerű ez — és olyan jó. Vasvári Éva BÖRONDI LAJOS: Metszet mert úgy lehet csak hogy nem lehet ömlik ránk fehéren a Nap megérintelek elküldöm testeden felfedező útra ujjaimat ragyoghat feneked gömbje fölöttem titok maradsz örökre szomjúság beteljesületlen álom fekszünk egymás mellett mint két csoda két vágyakozás „Észak-fok, titok, idegenség”, •gy nyárvégi délutánban VÍZRE SZÁLLÓK Kérdezte a főszerkesztő, mikor mártom tentába pen­námat, s kanyarítok egy hangulatos nyári — nyária- san hangulatos? — riport­félét, mert ha a közélet berkeiben a megállapodott társadalmakban szokásos uborkaszezon nincs is, mégis... — Nincs otthon se tenta, se penna. — írógéped van-e? —- Van. — Működőképes? — Régebbi darab, de mű­ködőképes. — No. A no sokértelmű. Kerek­íted lezárása csenevész párbeszédünknek? Megál­lapodásunk pecsétje? Mely megállapodás persze nem egyenlő felek szerződése, hiszen részemről legfeljebb tudomásulvételről, bele­nyugvásról beszélhetünk, de azért nem nélkülözi a kölcsönösség halovány ár­nyalatát. Parancsnak a no semmiképpen sem mondha­tó. Péntek volt. A legjobb időben fogant az ösztöké­lés. Másnap szombat, s minden szemtanú szerint a hétvégén a legerősebb a fölhozatal a témapiacon. Korán reggel ott ténfereg- tem a standok között, hogy olyan témát csípjek el, amely már kellően pozsog, de még nem poszog, úgy­mond benne van a levegő­ben, de még foltokban raj­ta az újdonság hamva, va­lamivel súlyosabb a tinilá­nyok nyári réklijénél, de mégsem vattacukor. Az asztalok roskadoztak. Olyikról földig lógott a té­mák szára, csöpögött ró­luk a hajnalban rálocsolt víz, de még ezeken is lát­szott, fonnyadtak, aszotlak, szárazon kemények, Föltettem a szemüvege­met, így még jobban lát­szottak a vénesedés jelei. Nem csupán hervadták, kü­lönböző színű és alakú fol­tok is kiütköztek mind a szárakon, mind a fejeken, gumókon, vastagabb része­ken. Az erősödő napsütés­ben azt is észrevettem, hogy a halmok belsejébe dugott példányokon megje­lentek a fekélyesedés letö- röihetetlen nyomai. Két­ségtelen viszont, hogy va­lamennyi darab közéletinek volt minősíthető. Üres szatyorral tértem haza. Most itt ülök a hegyen, a kertben, a nagy diófa alatt, s azon gondolkodom, miként fogom megmagya­rázni .., miként fogom szó­lítani rég nem látott anyám ... s jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, s mikor a kis szobába toppanék, s röpült felém anyám, én esüggtem ajkán szótlanul, miként gyümölcs a fán . .. Petőfi rendszerint itt ül­dögél mellettem, a diófa alatt. Sosem szól. Üldögél, hallgat, pipázgat és pök. A tudós irodalomtörténészek erről még nem értekeztek, de hót ez olyan, mint hogy a beton cementből és ka­vicsból leszen. A pipás em­ber pökős ember. Nagy­apám is pipás ember volt, s olyan régen született, hogy az ő nagyapja körül­belül akkor jött a világra, amikor Petőfi. Nagyapám a nagyapjától tanult meg pi­pázni és pökni. Petőfi tudja, hogy nem bírom a füstöt, ezért folyton tologatja a székét, hogy a hegyen állandóan fújó szél elfelé hajtsa az égéstermé­ket. Székeink egy négyzet alakú betonozott részen áll­nak. A betonlapon meggy­es cseresznyemagok hever­nek, s a magoknál valami­vel nagyobb átmérőjű fol­tok láthatók. Lilásak, ké­kesek, pirosasak. A diófa a rigóknak, seregélyeknek, valamint más röpködő ál­latoknak az ebédezőtoelye. Idehordják a közeli fákról a meggyet, cseresznyét, zöld mandulát, más ínyencsé­geket, s itt lakmároznak. A seregélyek nagyobb szabású gyűléseiket is itt tartják. Ez a környék legterebélye- sebb diófája. Kisebbek szerteszét találhatók. Ott zajlanak a szekcióülések. Azon gondolkozom, mi­ként fogom megmagyarázni a főszerkesztőnek, miért nem írok nyárias hangula­tú, mégis közéleti töltetű riportot. Figyelmemet azonban elvonja egy sere­gély úr, aki hangos rikol- tozással szólít föl, menjek a fenébe. Ebédezni szeret­ne. A rigók se szeretik, ha a fa alatt üldögélek, de nem szólnak. A seregélyek tel­jesen kikelnek magukból. Ri boltoznak, csapkodnak a szárnyukkal, átrepülnek a szemben lévő cseresznye­fára, s mérgesen rám néz­nek. — Már megint itt vagy, te Schmidt-sapkás? Nem veszed észre, hogy ez a mi helyünk! Tűnés! A Schmidt-sapkút külö­nösen utálják. A múltkor úgy jöttem be, hogy nem vették észre. Halk cseve­gést hallottam, megálltam, csendben füleltem. Egy idősebb hang mondta egy íöltehetőleg ifjú seregély­nek. — A Sehmidl-sapkás a legrosszabb. Állandóan itt eszi a fene az ebédezőhe­lyünk alatt. Ha meg néha föláll, akkor leskelődik. Folyton a fákat fürkészi. Följebb tolja a sapkáját, s bámul az ebédezőhelyünk- re. Ide legalább nem me­részkedik föl. A cseresz­nye- és meggyfára föl is mászik. Amint megérik a cseresznyénk, már tolak­szik is fölfelé. S van egy gamója, azzal húzza magá­hoz az ágakat, úgy szedi le a legszebbeket. — Miért jön egyáltalán ide? — kérdezte a véko­nyabb hang. — Ez a mi ker­tünk, nem? — Persze hogy a mienk. De hat látod, mekkora. Hát még repülni se tud, akkora, csak illeg-billeg a két hosszú lábával. Olyan esetlenül, hogy rengeteg testvérünknek a halálát okozza, Hangyák, bogarak holttestei maradnak ott, ahol elhalad azokkal az ot­romba lábaival. A múltkor még egy szöcskét is eltapo­sott, pedig azok igen für­gék. — Mi még szerencsések vagyunk, tudunk repülni. De három vagy négy éve még egy seregély is elpusz­tult miatta. Tudod, mit csi­nált? Kezdett érni a sző­lőnk, s a fiatal — éppen akkora volt, mint te most — különösen örült, az lett volna az első szürete, örül­tünk, készülődtünk, s mint ilyenkor lenni szokott, ki­csit idegesek voltunk, fe­szültség volt bennünk. Egyszer csak jött a Schmidt-sapkás, meg a má­sik, aki szelídebb lehet, ritkábban ül a diófa alatt, inkább a verebek lakása alatt szokott piszmogni, egészen bent, aztán néha előbújik, s kiált: lehet en­ni. — Veréb néniék elköltöz­tek onnan — mondta a fia­tal seregély. — Csak arrébb. Mert ép­pen alattuk billegett ki-be a szelídebb. Ott már nem lehetett nyugodtan élni. — Na, három vagy négy éve, amikor még nem él­tél, közeledett a szüret, de a Schmidt-sapkás is, egj ütt a másikkal. Óriási zöld há­lót terítettek a szőlőnkre. Egyszerűen nem tudtuk le­szedni a termést. Szegény unokatestvéred valahogy bemászott a háló alá, s nem tudott többé kikec­meregni. Ott vergődött két napig, mi meg tehetetlenül néztük pusztulását. — Én majd vigyázni fo­gok — dicsekedett a fiatal. — Most már nem hálóz­nak. Tavaly is próbálkoz­tak, a szelídebb unszolta a sapkásat, oda is vonszol­ták a gombolyagot, de nem tudták szétszedni. A Schmidt-sapkás rikácsolt: a rohadt életbe, a rohadt sző­lő, a rohadt háló — ennyit értettem belőle. Sőt min­ket is ezzel a szóval ille­tett: zahálják meg a rohadt szőlőt ezek a rohadt sere­gélyek, de nem fogok tököl­ni ezzel a rohadt háló­val ... Mindent rohadt volt, pedig a szőlő még csak kez­dett érni. Úgyhogy béke volt. Szüretelhettünk nyu­godtan. Termés is volt bő­ven. Igaz, vittek belőle, de nekünk is maradt elég. — Te apa — kérdezte a fiatal — más kertekben is van ilyen Schmidt-sapkás, és honnan keveredtek ezek ide? ~ Schmidt-sapkás csak T ársbérlet a kegyen ez az egy van, de minden kertbe betolakodtak. Azt kell mondjam, mi viszony­lag jó helyzetben vagyunk. . Másutt előfordult, hogy a verébcsaládnak földúlták a lakását, a még kopasz fió­kákat meggyilkolták, pus­kával lőttek le rigót, a se­regélyeket folyton riogat­ják. A mi kertünkben ilyen még nem történt. Néhány­szor el kellett halasztani a drága pénzen előkészített országos gyűlésünket, s már mondtam, veréb né­niék arrébb hurcolkodtak. Alkalmazkodni kell hozzá­juk, mást nem tehetünk. — Hogy honnan jöttek, senki sem tudja. Az biztos, hogy ellopták az egész he­gyet. Nagyon öreg seregé­lyektől tudom, volt idő, amikor nem voltak. — És lesz olyan, amikor nem lesznek, élhetünk nyu­godtan? — Én ebben bízom, de abban nem. hogy mi meg­érjük. Még te sem, pedig fiatal vagy. Ekkor vehettek észre. Az öreg kiadta a parancsot; gyerünk, itt a Schmidt- sapkás. — De apa — szólt a fia­tal —, ezen nincs is sapka. — Még nincs, de most bebújik a verebek lakása alá, s mire kijön, már raj­ta lesz. — Lehet enni — hallot­tam a konyhaajtóból. — Kész vagy, merhetem a le­vest? — Dehogy is vagyok kész, halvány sejtelmem sincs, mit válaszoljak a fő- szerkesztőnek. De azért me­gyek, együnk. Kör Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom