Pest Megyei Hírlap, 1992. június (36. évfolyam, 128-153. szám)
1992-06-03 / 130. szám
JUHÁSZ - MDASSZE Bégető privatizáció Pipacs tüzel az árok szélén, mely amolyan demarkációs vonal. A sekély vízelvezető mögött már a legelő kezdődik. Távolabb, a jegenyeerdő könyökén, szalmakazlakkal körülbástyázva, látszik a hodály. Meg egy élénk színűre pingált lakókocsi. A juhászok „kempingje”, — Ott megleli, amit keres — igazít útba egy traktoros. — Ez az egyik legjobb juhászat a környéken, a juhászt meg úgy hívják, Varga Sándor. A kutyákra ügyeljen, kivált a komondorra. Juhász alatt mit ért a városi ember? Amolyan Jancsit a János vitézből, vagy valami hasonlót. Suba, csizma, bakó a vállon, melyből kiáll a tilinkó vége. Ezzel szemben engem egy Adidas-gatyás, Adidas- cipős férfi fogad, lába előtt két puli acsarog, hátrébb, láncon, a komondor. — Maga a tulaj? — kérdem a negyven körüli, napbarnított férfiút, aki sportos külsejű, széles mellkassal. — Részesgazda meg pásztor is. A gazda — vagy ahogy most mondják: a vállalkozó — bent van Dömsödön. Mi járatban? Venni akar vagy eladni? Bemutatkozom, leparolá- zunk. Ö Varga Sándor. Mondom neki, én venni szeretnék, de nem kisbá- rányt. Hanem néhány jó ötletet. De azt sem pénzért, csak jó szóért. — Azért jöttem, hogy lássak egy jól működő birkanevelő gazdaságot, ami már a privatizáció jegyében született. írni szeretnék róla a mások okulására. Ha nem titok. i — Titok? — mosolyog rám a szálfaember. — Nem mondom, kell hozzá némi tudomány is, de a fő titok a szorgalom. Reggeltől estig, estétől reggelig, hétszámra itt lenni. És nem elég csak mellette élni, vele kell élni, a jószággal. Na, kerüljön beljebb a hodályba. Majd ott elmondom. Bent félhomály, nehéz szagok csapnak az orromba. — Meg lehet szokni. A kullancs csípését is. Mert az szintén van. De ez a fajta nem veszélyes, ne féljen. Van úgy, hogy tizet felszé- dek naponta. Emigven „megnyugtatva” csak tisztes távolságból mustrálgatom a birkákat. A 300 anya mellett majd ugyanannyi kisbárány béget, a legtöbbje egyhetes. — Az ott az enyém. Hajnalban ellett. Egyszerre kettőt. — Miről ismeri fel, hogy a magáé? Olyan ez is, akár a többi. — Dehogy olyan. Nézze meg jobban! Nem nyújtom a szót, de nem vagyok meggyőzve. Hiába nézem. Birka ez is, birka az is. Piszkosfehérek és bégetnek, esznek és ké- rődznek. No meg szorgalmasan potyogtatják jól működő anyagcseréjük végtermékét. — Maga mindig juhász volt? Ügy értem, ezt tanulta? — A parasztembernek Példakép lett Szentmártonkátán Településeink egyre-másra keresik, újraformálják sajátos, csak rájuk jellemző énjüket, arculatukat. Ez a törekvés motiválja a községi baráti köröket, legfőbb témája a helyi újságoknak, de megjelenik az utcák, közterek új neveiben is A felidézett ősök, elődök közül nem volt mindenki országosan ismert személyiség, de helyben felnéztek rájuk, példaképnek számítottak. Mint Hajnal Mihály Szentmártonkátán. A sokoldalú ezermesterre emlékeztek a közelmúltban a Községtörténeti Baráti Kör tagjai, amikor a két éve általuk megnyitott állandó helytörténeti kiállítás anyagát Hajnal Mihály munkáival bővítették. „Mihály bácsi” — mert sokan ma is így emlegetik még, főleg az idősebbek — saját maga készítette hegedűjét, kézi szövőszéket, asztalos gyalut, bölcsőt, len- és ken- dertiloláshoz való tilót és cserépkorsókat. Mindezek a tárgyak ma ott láthatók a helytörténeti gyűjteményben. Bizonyságául annak, hogy iskolákat ugyan nem végzett, azért minden érdekelte, mindent megtanult, elkészített, amire csak egy századeleji falusi házban szükség lehetett. Nem hagyta nyugodni a technika fejlődése. Fényképezett, a fotókat természetesen maga hívta elő. Földet és szőlőt művelt mintaszerűen, gyümölcsösére ma is emlékeztetnek az őt túlélő öreg fák. Az emlékét, munkásságát kutató Marios Istvánná helybeli nyugdíjas pedagógust idézve: „mintája volt ö az okos, ügyes, tisztességgel élő becsületes magyar parasztnak.” Akit oklevelekkel, kitüntetésekkel jutalmaz4 tak még 1946-ban is egy járási újjáépítési kiállításon. ahol gazdasági termékeivel, eszközeivel mutatkozott be. Olvashatók a kiállításon érdekes feljegyzéseket tartalmazó füzetei, melyekben egyházi összejövetelekről, a korabeli képviselő-választásokról, az 1938-as nemzetközi vásárról írt. Megörökítette első világháborús fogságának keserves megpróbáltatásait: „Egész éjjel és nappal hajtottak, mint vásárról a vágnivaló jószágokat. A hajcsárok váltották egymást, ők nem fáradtak el.” Az ötvenes évek elején itthon megint jöttek a megpróbáltatások: kuláknak minősült, s a takaros házából a nyári konyhába szorult családjával. Istenhívő lévén türelemmel, békességgel viselte sorsát. A mostani visszaemlékezésen ezért idézték egyik önéletrajzi ihletésű saját versét: „fölöttem egy könnyes asz- szony őrködött, vigyázott, hol dalolt halkan, hol meg imádkozott.” Szentmártonkátán a Községtörténeti Baráti Kör tagjai tovább folytatják a helytörténeti emlékek gyűjtését, közöttük Hajnal Mihály munkáit is keresik szorgalmasan. Az iskolásokat pedig rendszeresen elviszik a kiállításra a történelem és osztályfőnöki órák keretében, (tóth) mindenhez kell érteni. Én is sok mindent csináltam. Legutóbb 14 évet húztam le a tsz-nél, a dömsödi Du- natájnál. Mikor otthogy- tam, még úgy hívták, előtte is volt vagy két new. Váltogatták, mint más a gatyáját, de attól még nem változott semmi. Mert nem a firmától lesz valaki gazdag. Nem is mentünk az ötről a hatra. — Senki? — Aki dolgozott, nyűtte magát a munkával, az a legkevésbé. Itt, ha igyekszünk, megvan a látszatja. Kétszer annyit megkeresek, mint a tsz-ben. Mert nincs tízféle főnök, átvevő, átadó, meg más léhűtő. Aki mind a más zsírján gyarapszik. Helybe jön a görög meg az olasz vevő, aztán ami tetszik nekik, elviszik. Hely ben fizetnek, hoci-nesze alapon. Tavaly, amikor az állami húsértékesítő vállalat vette át, fél évig vártunk a pénzünkre. Az I. osztályú bárány 18- 23 kilós, amiért 215-240 forint kilónkénti árat fizet a tálján kalmár „élőben”, szőröstül-bőröstül. Kellő gondozás mellett, napi hatnyolc órás legeltetéssel, három hónap alatt érik el ezt a súlyt. A juh vemhessége öt hónap, vagyis egy anyaállat évenként akár kétszer is leellhet. Cigány, Fickó és Rex kis- bárányt ebédel, a jószág halva született. — Ez is benne van a pakliban, bár az az igazság, Csernobil óta több az elhullás. A télen 250 ellésből 40 elhullott. Az idei 70-ből hat darab. — Mennyi volna a normális elhullás? — A sokéves tapasztalat: hat, maximum nyolc százalék. Ráadásul az utóbbi években kevésbé ellenállók az utódok, több gyógyszerre van szükség, mint azelőtt. Míg beszélgettünk, az egyik mama világra poty- tyant egy kis barit. Varga Sándor szemrevételezi a jövevényt. — Hosszú láb, hosszú törzs. És barna a gyapja. Az apjára hasonlít, az pedig jófajta. (Érdekes, rólam is ezt mondta anyám, de egészen más volt a hangsúlya .. .) Dömsödön harangoznak, az ösvényen kerékpár csörömpöl. Jön Vargáné, hozza az ebedet. Illik búcsúzni. — Nem gondolta meg? Nem visz egy kisbárányt? Nem hoztam. Mert a családban nincs keletje a báránynak, ahhoz meg kevés az egy juh, hogy magam is felcsapjak juhásznak. Matula Gy. Oszkár Legfeljebb felrobbantjuk! A jelen: egy korábbi filmforgatás nyomai, akárcsak a tragédia napján, 1931-ben (Vimola Károly felvétele) Közeleg az idő, amikor már nem lehet mást tenni, mint felrobbantani a biatorbágyi ipari műemlék hidat. Matuska Szilveszter 1931-es őrült cselekedete tette nevezetessé ezt a völgyhidat, amelyet lassan az enyészet és a nemtörődömség tesz tönkre. A polgármester, Palovics Lajos szerint, csak az állagmegóvás több millió forintot emésztene fel a költség- vetésükből, míg a felújítás nagyvonalú becslése, több tízmillió. A magyar Expo híre némi reményre adott okot a településnek, mert egy kisvasút megépítésével Budapest gyorsan megközelíthetővé válna. Kérdés, hogy az Expo szervezői is így gondolkodnak-e. Ha nem, ez az utolsó lehetőség is elúszott, és az ipari műemlék jövőre már csak a múlt emléke lehet. V. K. SEGÍTSÉGET KÉR AZ ERDÉLYI GYÜLEKEZET Szeretet várja a Reménység Szigetén A Reménység Szigete egy volt katonai objektum, amit a Honvédelmi Minisztérium és a kerületi önkormányzat térítésmentesen adományozott az Erdélyi Gyülekezetnek abból a célból, hogy ott a határon kívüli magyarság részére oktatási és szociális központot létesítsen. Már ebben az évben is több száz erdélyi beteg kért tőlünk segítséget, hogy orvosi ellátása idejére neki vagy kísérőjének szállást biztosítsunk. Édesanyák jönnek műtétre szoruló gyermekeikkel, szegény munkáscsaládok életmentő orvosi segítséget kérnek. Néha egy- egy román beteg is megérkezik, félve, aggódva, hogy vajon Magyarországon segítenek-e nekik is életüket megmenteni. A Reménység Szigetén egyidejűleg 80 beteget tudunk elhelyezni. Egy-egy heti átlagos tartózkodást számolva mintegy négyezer embertársunknak tudunk segíteni évente. Ha betegként a minimális ezer forintot számítjuk egy hétre, akkor is négymillió forintra lesz szükségünk. Mind a harminchat bank elnökének írtunk, de a Magyar Nemzeti Bank kivételével szűkös anyagi helyzetükre hivatkozva valamennyien elutasítottak, illetve nem is válaszoltak. Ezért most Magyarország polgáraihoz fordulunk, hogy segítsék a náluk is szegényebbeket. Nem vár- runk megértést azoktól, A turkálás fokozatai Mindenkinek jó üzlet az olcsó ruhaárudák szaporodása, annak is, aki veszi, annak is, aki adja. Ma már a közép- osztálynak számító réteg sem szégyrlli, hogy használt kilós ruhaneműt vesz fel (Vimola Károly felvételei) A megfáradt nincstelenek üzletek árnyékában szedegetik a papírdobozokat, azután néhány forintért az átvevőhelyeken hagyják akik a nyarat Floridában töltik, de bízunk a vidéki Magyarország és az egyre nehezebben élő munkáskerületek lakóinak szolidaritásában. Betegeink felerészben római katolikus, illetve református erdélyi magyar szegények. Nem kérdezzük soha, hogy ki milyen vallású, egyáltalán vallásos-e. Ezért a segítséget is azoktól a hívő emberektől kérjük, akiknek a vallás nem csupán ceremónia, hanem tényleges szeretet. A Magyar Honvédség nemcsak a területet adta, hanem egy hónapon át 75 kiskatona dolgozott keményen, hogy az épületeket helyreállítsa. Példamutató lelkiismeretességgel készítették elő rászoruló embertársaiknak a menedékhelyet. A Reménység Szigete Baráti Köre tagjának tekintjük azokat, akik ezt a munkát bármilyen szerény adománnyal támogatják postautalványon: Erdélyi Gyülekezet, 1146 Budapest, Thököly út 44. címen. Karácsonykor minden adományozónak részletes beszámolót küldünk az adományok . felhasználásáról. Egyúttal e sorokkal tisztelettel meghívnak mindenkit a hivatalos átadóünnepélyre, június 6-án 16 órára, amikor a honvédség képviselőjétől Tőkés László nagyváradi református püspök veszi át sokszorosan megpróbált népe számára a kulcsokat. A Reménység Szigetére az Örs vezér térről a 77-es busszal a második megállónál leszúllva lehet eljutni, illetve gépkocsival a közelben parkolni. Németh Géza lelkipásztor
