Pest Megyei Hírlap, 1992. március (36. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
HORVÁTH LAJOS VERSEI Égtájak keresztjén Áthágtam minden határodat Hungária, északon Vörösfenyő erdő közepeit, délen a hányszor felperzselt zsíros földön, nyugaton hegyek piszirángos patakjain, keleten karámos, pázsitos dombokon, s mondhatom, nem volt bennem gyűlölet. Láttam a soknyelvű ember nagyjából ugyanaz, és főleg a haragos zöld kukoricás, amelyben Petőfi elesett. Világos után Szabadság szerteszórt, szolgaság növesztett, idegen eszmék ingeivel takarjuk átvérző hiteinket. Apáról fiúra száll Kókai ünnepek, hagyományok, legendák Kókán, ebben a gödöllői dombok közé ékelt, vasút nélküli, zárt kis faluban mindig március 15-e volt a legnagyobb ünnep. A kókai fáklyás felvonulásnak, faluszeretetnek és Kossuth-hagyományok- nak híre van. Vasárnap délután 5 órakor ünnepélyes keretek között előbb 42 kókai ifjúnak az új személyi igazolványokat adják át. Ez is régi hagyomány, amihez ragaszkodnak, aminek tisztességgel megadják a módját. Az igazolvány mellé névre szóló emléklapot tesznek, rajta a falu örök szimbólumaival, a Kossuth-korsó, a hősök szobra, a katolikus templom, Kossuth Lajos. Görgey Artúr, Damjanich János fényképével. „Emlékül..., akit a mai naptól felnőttnek tekintünk. Ne feledd, kókai vagy! Itt születtél. Szüleid itt tanítottak az első szóra. A kókai kenyér ízét ismerted meg elsőként. Itt jártál óvodába, iskolába. Az első ismereteket a hazáról itt szerezted, őseid a mi temetőnkben nyugszanak. A mi templomunk harangja ébreszt reggelenként, és búcsúztat szeretteidtől. Az emlékművek őseink és a mi neveinket örökítik meg az utókor számára. Tiszteld falunk hagyományait, ismerd meg történelmét, és tanítsd meg gyermekeidnek! Erőd és tehetséged szerint segítsd szülőfaludat, alkoss maradandót.” Egy helytörténeti összeállítás tanúsága szerint ezen a napon egykor a községháza udvarán felállított viharágyúk dörejére ébredtek az emberek. Ez a módszer azonban a 30-as évek közepén megszűnt, mert egy alkalommal a lövöldözés emberáldozatot is követelt. Akkoriban a diákok délelőtt az iskola udvarán a keresztes nővérek és a tanítók által szervezett ünnepségen vettek részt. A felnőttek eközben a községháza udvarán gyülekeztek. Külön a tűzoltók, a ’48-as kör, az iparoskor és a különböző egyletek. A rezesbanda pattogós indulókkal csalogatta az embereket. A felvonulók sok-sok zászlóval és a szívük felett a nemzetiszínű kokárdával indultak a templomba. Az ünneplők részt vettek a szentmisén és a templom előtt lévő hősi emlékműnél megrendezett megemlékezésen. Napjainkban — így vasárnap is — a Margit-hegyi temető kápolnájához, az 1973-ban társadalmi munkában felállított Kossuth- emlékműhöz vonul fel az ünneplő sokadalom. A hagyomány és hely- történet szerint Kossuth Lajos 1849. április 6-án, nagypénteken Görgey Artúr és Horváth Mihály társaságában innen figyelte az Isaszeg felé felvonuló seregeket. Kossuth Lajos itt találkozott először a kókaiakkal: innen származik a sok történet, legenda, amiket ma is számon tartanak a falubeliek. Nevezetes ivóvízszerző hely például a temető „alján” lévő Bereg-kút: Kossuthék ennek a vizéből ittak azon a nagypénteken. A jó, hideg forrás vize any- nyira ízlett Kossuthnak, hogy az isaszegi csata felé tartva még egy kulacs vízért futárt küldött Kó- kára. Itt lett híressé az a korsó, amit ma is féltve őriznek, az általános iskola folyosói vitrinjében. A kutatások szerint ebből ittak Kossuthék. A helytörténeti gyűjteményben található egy másik ereklye is: valaki fából faragott kulacsot. Ennek közepére Kos- suth-címert, a másik oldalára szőlőfürtöt vésett levéllel. A szélén láncot mintázott az ismeretlen mester, ami abban az időben jelkép is lehetett. A kókaiak büszkén tartják számon, hogy a kormányzó temetésén — 1894-ben — a rend fenntartása céljából kivonult önkéntes tűzoltók közül 30-an idevalósiak voltak. (tóth) Márciusi katica Nem lehetettt ellenállni a tömeg sodrásának, arra mentek, amerre a többiek. Időnként lelassult, máskor tempósabbra váltott a haladás: s ahogy közeledtek a Múzeumkert felé, egyre tömöttebbé vált a gyülekezet. A fiú szó nélkül lépdelt nagyapja mellett, s próbálta papírlobogóját megmenteni a tumultus okozta gyűrődéstől. Homlokát ráncolva figyelte az öreget, aki úgy beszélt a hétéves gyerekhez, mintha felnőtt lenne. — ... És akkor mindenki egyet akart — mesélt az idős férfi —, senki sem félt, bíztak a jövőben, tudták, hogy soha többé nem ismétlődik meg az alkalom. Mint amikor te az összezárt markodból a katicát kiengedted ... Emlékmarian18 szél? Azonnal elszállt. Szabad lett. Mert a szabadság a legfontosabb, anélkül keserves az élet. Érted? A fiú nem válaszolt, sodorgatta a zászló hurkapálca rúdját, elmé- lyülten tanulmányozta a trikolórt. Ilyen alaposan és komolyan még sohasem vizsgálta. — És a szabadsághoz miért kell a zászló? — kérdezte nagy sokára. A nagyapa hirtelen nem is tudta, mit feleljen. — Tudod, fiam — kezdte a magyarázatot —, az embernek hazája van, ahol tanul, dolgozik, ahol szeret és ahol szerethetik. A zászló ezt. a hazát jelképezi. És az emberek a szabad hazáért küzdenek. — Hogy a katicát senki se tapossa el? — Így van, fiam. — Az öreg még dünnyögött valamit, aztán szorosabban megfogta unokája kezét, nehogy elsodorja a tömeg. Va. £. VÁNDOR, MEGÁLLJ! A honvédek első emlékműve Magyarország első honvcdcmlckműve a 2. számú főútvonal mentén, Vác előtt (Ilancsovszki János felvétele) Fiatalabb koromban még megvoltak azok a falmaradványok, melyeket a Degré-villa romjaiként tartottak számon a váci emberek. Megpróbáltam utánanézni, hogy az egykor Petőfi mellett csoportosuló Tízek Társasága tagjaként ismert fiatal jogász, író, publicista, 1848 nyarán Földváry Károly zászlóaljában önkéntes, szeptemberben már huszárkapitány, hogy került kapcsolatba a szabadságharc után Váccal? Több forrásmunka is átsiklik ezen, de a Világos után bujdosó, majd aradi internált, szabadulása után Pestre költöző negyvennyolcas neve sokszor felbukkan a kiegyezés körüli évek váci krónikájában. Két fia közül az egyik, Miklós, a bíró, büntetőjogász, 1867-ben már ebben a városban született. Az életrajzírók szerint Degré Budapesten halt meg. A Vác északi határában, a Naszály-hegy elé gyúródott dombok lábához épült ház afféle nyári lak lehetett. Akkor még romantikus természeti környezetben, ott, ahol ma a város neonfényei vibrálnak. Nem hihetjük, hogy o magányos visszaemlékezést szolgálta ez a hely. Feltehető, hogy sűrűn gördültek errefelé messziről érkező kocsik kerekei, dobogtak lovak patái, poros köpenyű vándor tért meg ide jó szó, reménység után szomjazva. írják, hogy Degré már 1856- ban végiglátogatta a Nyugatra emigrált magyarokat. Később volt negyvennyolcas párti országgyűlési képviselő, 1883—85 között szerkesztette az Ország- Világ című lapot, vígjátékot és könyveket írt. Mindent megtett azért, hogy a világnak is példát adó szabadságharc fénye, emléke ne halványuljon, erőt adjon a nemzetnek. Az ő érdeme, hogy Vácott, az 1849. április 10-i, győztes csata helyszínén állították az első honvédemlékművet. Budapestről a város felé haladva, bal kéz felől pillanthatjuk meg, egy kis dombon áll, Krenevits Ferenc volt honvéd tüzértiszt, váci ko- zéptanodai tanár tervezte. Az 1868. évi felavatás előzményeiről Degré Alajos Visszaemlékezéseim című könyve alapján tudhatunk meg legtöbbet. Ez idő tájt, mint az országban sokfelé, Vácott is nagy volt már á negyvennyolcas kultusz. Andrássy Gyula gróf miniszterelnöksége alatt lehetett először kibontani a honvédzászlót. Az országban az első ilyen ünnepet a váci honvédegyesület rendezte. — Elnökségem alatt — írjá a szerző. Az emlékműre gyűjtött adományok közül Kossuth Lajostól, az olaszországi Turin, azaz mai nevén Torino városából érkezett a legnagyobb összeg. Pestről a felzászlózott Honvéd gőzös hozta a honvédeket, élükön Klapka György tábornokkal, s levéllel Kossuthtól, aki megille- tődött hangú levélben mondott köszönetét, amiért oltárt emeltek a szabadság hitvallásának. „Vándor megállj! Tekints szét e mezőn. Honvédeink itt küzdöttek a jogért, S itt nyugszanak kik vért és életet Áldoztak a honért.” Az emlékmű három oldalára verssorok kerültek — ahogy Degré Alajos írja: „TíJem”. A negyedik oldalra mementóként csak ennyit írtak: április 10., július 15. és 17. győztes és vesztes, de egyformán nemzeti létünkért vívott csaták emlékeként. K. X. I. Álom és valóság Zilahy Tamás rendező (sapkában) instrukciókat ad. (Erdősi Ágnes felvételei) Filmet forgatnak a túrái kastély málladozó falai között. A kitöredezett ablakú télikertben az 1848—49-es szabadságharc korabeli ágyúkat, korhű egyenruhába öltözött színészeket láthatunk, máskor pedig ugyancsak kosztümös hölgyek, urak, katonák mondják szerepüket a lépcsőház poros csarnokában elhelyezett, megterített ebédlőasztal körül. Két okból is különös a dolog: épületen belül játszódnak olyan jelenetek, melyeknek a szabadban lenne a helyük. A másik különlegesség pedig: történelmi filmeket épen maradt, rendbe tett épületekben szoktak forgatni, nem ilyen, már-már romosban, mint ez a kastély. Sarkadi Imre Száz éve Segesvárnál című kisregénye alapján készül a film, melyet március lőre már műsorára is tűzött a Magyar Televízió. Rendezője Zilahy Tamás, operatőre Lajos Tamás. Főszereplőjét, Bencét, a diákot öze Áron főiskolai hallgató, Petőfi Sándor alakját Oberfrank Pál kelti életre. Gyors ütemben folyik a forgatás, szokatlanul rövid időn belül kerül adásba a mű. Ezért gondoltam, hogy nem annyira a rendező kezdeményezte az elkészítését, inkább megbízást kapott rá. Forgatás a túrái kastélyban — Valóban így volt — mondja Zilahy Tamás. — Mégis sokkal több nekem ez a film, mint egy megbízás. Azért több, mert úgy érzem, a történetben megtaláltam azt, ami itt és most rendkívül fontos a számukra. Bence ugyanazt szenvedi el, mint amit ma nagyon sokan, akik nincsenek összhangban a történelemmel, ö egy tizenhat éves fiú tiszta szemével nézi a világot. Hazáról, szabadságról más az elképzelése, mint a környezetének. Bámulja Petőfit, bármi áldozatra képes a nemzeti zászlóért akkor, amikor már mindenki beletörődött a bukásba, és a kiegyezésbe, a saját életére gondol. A történetben nem dől el, mi lesz a sorsa, úgy látjuk utoljára, hogy sebesülten fekszik élet és halál közt. Ha szerencséje van, meghal, és nem éli át a mindenkori forradalmárok kiábrándulását, azt a felismerést, hogy álom és valóság sohasem fedi egymást. Amíg forgatási szünetre vártam, hogy a rendezővel beszélhessek, szóba elegyedtem egy amolyan „márciusi ifjú”-jelmezes fiatalemberrel, Magócs Ottóval. Nem tevékeny szereplő a filmben, inkább csak szemlélődő: •— Más lesz ez a film, mint egy szokásos március 15-i megemlékezés — lelkesedik. — Nem Pe- tőfi-központú, hanem a kisember szemszögéből láttat mindent. Az is remek, hogy a forgatás beköltözött a túrái kastélyba. Ha a helyszín a „falu végén poros út”, az is bent van. Egyéni film lesz, az biztos. (Nádudvari)
