Pest Megyei Hírlap, 1992. március (36. évfolyam, 52-77. szám)

1992-03-14 / 63. szám

Csendes ima március idusán Kevésszer adatott meg életem­ben átélni a diadalmas győzelmek nagy mámorát. Örök kisebbségi sorsom főbb stációit mindig a le­mondás, a magamba zárkózás és az ismétlődő vereségek keserű hangulata határozta meg. Ezért lettem kételkedő, félénk, és reali­tásérzékemen is ezért esett csor­ba. Bárhogy is volt, és ebben az utóbbi negyven-valahány esztendő . felborult, értékvesztett világában mindig így volt, szívszorongva vártuk március 15-ét, azt a napot, amely jelentette és jelenti ma is számunkra a jövő szebb reményét, a demokráciát és lelkünk meg­nyugvását. Nagy Pista bácsi, néhai nagy­tekintetes tiszteletes urunk mond­ta több alkalommal, hogy vállal­ni a harcot annyi, mint végszük­ség esetén a halált is vállalni. Petőfi Sándor, Aulich Lajos, Damjanich János, a temesvári Kiss Ernő és megannyi magyar hónvédtársuk — közlegények és tisztek — győzni mentek a ha­záért, nem pedig meghalni. , Fura világban élünk. Lassan megkopnak az igazi értékek, de számomra nem a halál elrettentő példája a meghatározó, hanem 1848 szelleme, amely megvalósí­totta a sajtószabadságot, cenzori engedély nélkül kinyomtatta a Nemzeti dalt, elfogadtatta a 12 pontban a magyar nép követelé­seit, és kiszabadította a rab Tán­csics Mihályt. És március 15-én eszembe jut Budai Nagy Antal is, akinek holt­testét apró darabokra vágták, ki­lenc hívét pedig karóba húzták. De ilyenkor emlékezem a pesti fiatalokra, a dálnoki születésű Székely Dózsa Györgyre, Bethlen Gáborra, a jó kuruc vitézekre és a XX. század valamennyi isme­retlen magyar katonájára. Istenem, mennyi remény, meny­nyi ábránd úszott mór le a Ma­roson, az Oltón és a Dunán! Nem valósult meg a despotikus Szent Szövetség eltörlése, az el­nyomott népek szabadságának kivívása, a kelet és közép-kelet népei szebb és igazságosabb jövő­jének szándéka és örök vágya! A testvériség szép eszméje is belefulladt a mind zavarosabbá váló vizekbe. Balcescuval és a „móc királlyal”, Avram láncúval nem történt meg a reménykeltő egyezség, és napjainkig sem való­sultak meg a régi konföderációs tervek. 1848 forradalmárai sokban kü­lönböztek egymástól. Voltak kö­zöttük barátok és ellenségek, for­radalmárok és csak esküjükhöz hű katonák, de ők közösen je­lentik a követendő példát, mert egyben azonosak voltak: rendít­hetetlenül harcoltak a magyar szabadságért. Holnap ünnepelni fogunk. Lesz majd szép szöveg, lesznek majd kis és nagy kokárdák, elénekelünk majd néhány Kossuth-dalt, és utána szépen hazamegyünk. Emlékezni és ünnepelni kell. Jómagam gondolatban felmá- szok a Hargita legmagasabb csú­csára, elmondok néhány Petőfi- sort. és Bem apó csapatával végig­járom az erdélyi csatatereket. Papp János Á nemzeti lobogó története 1848-ig nem a piros-fehér-zöld a törvényes nemzeti színünk. Csak az 1848-as XXI. törvénycikk első paragrafusa mondja ki, hogy a nemzeti zászlót és az or­szág címerét a régi jogaiba visz- sza kell állítani. De hogy mikor vált e három szín nemzeti lobo­gónkká, ma már nem lehet pon­tosan kideríteni. A Hadtörténeti Múzeum gyűj­teményében a legrégibb piros-fe­hér-zöld zászló egy 1848-as lobogó. A 48-as szabadságharcos zászlók fehér Szűz Máriá-s lobogók, a szé­leken zöld-piros sárkányfogakkal. Ezek mellett van számos 48—49-es vörös zászlója a múzeumnak. Van olyan vörös színű 48-as zászlójuk is, amely alatt Petőfi küzdött Er­délyben. A magyar történelemben első ízben a győztes forradalom. 1848 mondta ki nemzeti színeink, a piros-fehér-zöld törvényes hasz­nálatát. Ami addig törtéht, szo­kásjog volt csupán. 1848 október 8-án a magyarországi várak pa­rancsnokai utasítást kaptak az Országos Honvédelmi Bizott­mánytól, hogy egy héten belül tűzzék ki a nemzeti lobogót, kü­lönben hazaárulóknak fognak tar­tatni. Az emlékápoló hitvallása Nem beszélni, tenni kell Minden kor ellentmondásos. A történelmet formáló személyek is. Länderer Lajos pesti nyom­dász és könyvkiadó életéről pél­dául szívesen olvasnék most többet, ha volna, ha találnék vo­natkozó irodalmat, a naptáram­ban meg még be nem osztott szabad időt. Sok mindent nem ér­tek az 1848-as márciusi forrada­lomban a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt kinyomtató, bécsi születésű polgárral kapcsolatban. A krónika szerint ugyanis az udvar bizalmi embere volt, aki ezért adhatta ki többek között Kossuth Pesti Hírlapját, majd érhette el később, hogy szerkesz­tője távozzék. No de ha az volt Länderer, ami volt, akkor miért kellett mégis bujdosnia a szabadságharc után? Miért kellett Pestről Vác- ra költöznie, ha másrészt meg a nagyváros díszpolgára lett? Vác városban hallottam azt Szádóczki István kisiparosról, hogy őt nem nagyon érdeklik ezek a dilemmák. Itt halt meg egy ember, aki cselekedeteivel beírta magát a magyar történe­lembe, s ezért jár neki a tiszte­let. Sírja sokáig maradt elhanya­golva abban a középvárosi teme­tőben, ahová már nem helyeznek senkit örök nyugalomra. Sok-sok újságcikk előzte meg ezt a dönté­sét, s dohog is magában, hogy nem írni, beszélni kell itt, hanem cselekedni. Mint a bőséges hírforrásból megtudható, Kiss Imréné verő­cei lakos egy alkalommal a „Mely ápol, s eltakar” című tv- műsor nézése közben döbbent rá, hogy 1985-ben a temetőben kiszedett kő a Landerer-emlék- tábla darabja, Szádóczki István 1990-ben hozta rendbe s azóta gondozza a sírt. Ezenkívül egy másik temetőbe is kijár. Oda, ahol Karcsú Arzén, utcájának név­adója, a város történetírója és Kassay Vidor, az életének utolsó évét Vácott töltő színész, Jászai Mari férje nyugszik. Szót emel, cikkeket publikál a műemlék váci kálvária rendbe hozásáért. Tagja a városvédő és városszé­pítő, valamint a váci múzeumi egyesületnek. Saját bevallása szerint nem nagyon érdekli a po­litika, annál jobban a történe­lem, a helytörténet és szülőváro­sa, melyben minden őse élt. Lakása falán történelmi város­képek. Thán Mór egyik híres csatajelenete 1849-ből, a dóm előtt. A szerénykedő lokálpat­rióta mindenről szívesen beszél, csak magáról nem. Mert alap­elve, hogy nem beszélni kell. Kovács T. István Szép ünnepségek a régi bolsi időkben Itt van nekünk ez a napunk, ez a március 15-e. Ez a naprob- bánás, mely energiáival, fényei­vel élteti a magyar galaxist, amíg lesz magyar világ. Még alig-alig volt magyar kor­mány. külföldi meg egy se. ame­lyik helyére tudta volna tenni ezt az ünnepet. Amelyik fanyal- gás nélkül fogyasztotta volna 1848. március 15. tápláló erejét. Sűrítmény ez a javából, nemzeti étek, helyesen véve magunkhoz, beosztva megtart minket akár még ezer évig is. Csak hát azok a „magyar” kor­mányok. amelyek nem igazán akarták, hogy mi megmaradjunk még ezer évig. mit kezdhettek evvel az étellel, amelyik azért következmények nélkül mégsem szedhető le a nemzet asztaláról. Két „megoldást” is találtak rá a letűnt Kádár-rendszerben. Az egyiket nevezhetjük „menünek”, előre meghatározott ételsornak. A másik módszer nem összekap­csol. hanem éppen hogy szétvá­laszt. Nevezzük ezt a vetemé­nyestáblában végzendő mun­káról „egyelésnek”. A menü a forradalmi ifjúsági napok néven került fel a nem­zeti étlapra. Az idősebb nem­zedékek tagjai még bőven emlé­kezhetnek erre az ételsorra: 1848. március 15., 1919. március 21. és 1945. április 4. Meglehetősen ösz- sze nem illő ételek, nem a híres magyar konyhai ízlés szerint vannak összeválogatva. Közös csak az bennük, hogy mindhár­mukat bőven öntözték vörös ke- tchuppal. A vörös kulimász alatt az első tányéron a magyar nemzet for­radalmi csípősségű szabadság- harca. függetlensége és európaisá­ga vált láthatatlanná. A piros- fehér-zöld színű magyar étel szí­vet dobogtató látványa térítő­dött le. Éppen ez volt a cél. A második tányéron az egyéb­ként is vörös, keleti eredetű, ma­gyar gyomornak emészthetetlen valami saját színében szószoló- dott. A harmadik tálon, ez volt a legnagyobb, teljesen össze nem illő alapanyagok, mint például függetlenség és idegen megszál­lás, demokrácia és egypártura- lom, nemzetgazdaság és KGST, baráti államok szövetsége és a Szovjetunió, a világforradalom vezető ereje stb. voltak hidegen összeaprítva. A két utóbbi híjával volt min­den csínnek és magyar konyhai művészetnek. Ekkor a főszaikács jelszava az volt: eszi. nem eszi, nem kap mást! Vagyis csak az erőszaknak engedve nyeldekel- tük, nagy hányingerek közepet­te. Voltak azonban közülünk, akik összeszorított szájjal disszi­dáltak és áttértek a német, az olasz, a francia és az angol kony­hára. Nézzük ezután az egyelést. Itt van ez a magyar nemzeti tenyé­szet. mely az időjárás mostoha- ságát tekintve, egyre inkább megmagyarázhatatlanul kikel, növekedik, virágba borul minden tavasszal és ha hagyják, akkor nyárra, őszre még gyümölcsöt is, termést is hoz. Ennek a tapasz­talati ténynek az ismeretében született meg a márciusi „egye- lés” szisztémája. Március 15-re ugyanis a magyarok megátalko- dottan kokárdákat készítenek há­zilagos kivitelezésben, és azokat a mellükre, a karjukra, a kalap­jukhoz stb. tűzik már majdnem másfél évszázada. Ez a balga szokásuk jó lehető­séget nyújt arra. hogy eszméik szerint, amelyek egyébként nem volnának láthatók, elkülönítsük őket és „kiegyeljük” a vetemé­nyesből. Csupán meghatározott méretben, színekben és kivitel­ben előre gyártott pléhkokárdá- kat kell kiosztani a mieink kö­zött, akik az MSZMP-ben, a KISZ-ben. az Ifjú Gárdában stb. tömörültek. Amikor eljön a „nagy nap”, akkor a felvonuló tömegekben jól megkülönböz­tethető lesz a másik, a nem a mienk, a „házi kokárdás”. akit azután nyugodtan és módszeresen gumibotozhat, összerúgdoshat, begyűjthet. letartóztathat a tur­pisságba előre beavatott rendőr­ség, önkéntes rendőrség, mun­kásőrség, karhatalom stb. Különösen sikeres az akció, ha egy „nagytáborra” helyet jelö­lünk ki számukra az országba, mondjuk Isaszegen, ahol ezek a magyarok valami győztes csatát vívtak 1849-ben. így tesszük hi­telessé a színpadot, ahol azután tömegesen összegyűlnek a fel­ügyeletünk alatt. Közbevethetné valaki, hogy az egyelés a rosszul kelt. a csene- vész. a hibás növényegyedek el­távolítására és az egészségesek, erősek növekedésének a meg­könnyítésére szolgál már időtlen idők óta. Az itt felvázolt már­ciusi „egyelés” pedig éppen a fordítottját szeretné elérni. Az ilyen közbeszólás nélkülözi a marxista dialektikus gondolko­zást. A eél éppen az, hogy a nem­zeti szempontból minőségi egye- deket távolítsunk el és a nyam­vadtakat, a gerincteleneket. a kevésbé ellenállókat, az életkép­teleneket hagyjuk meg. Ily mó­don több évtizeden keresztül folytatott „egy elésünkkel” ugyan­is genetikai változást idézhe­tünk elő a „magyar” törzsben. Ezt a tenyészetet alkalmasabbá tesszük a birodalmi alattvalóság- ra. Az ismertetett módszerek, a „menü” és az „egyelés” alkalmaz­tatott a Kádár-rendszer két utol­só évtizedében. Sőt együttes, kombinált bevetésére is sor került, főleg a magyar ifjúság ellen. Nagy reményeket fűztek hozzá internacionalistáink, akik úgy voltak a „mieink”, hogy nekünk kellett egy ideig elviselnünk őket. Március 15-e hatalma mégis győzött rajtuk és páncélosaikon. Horváth Lajos EGYSZER TÁLÁN BETOPPANNAK Történelemóra a levéltárban Bizonyára nemcsak a szeren­csén múlott, hogy az idők viha­rát kiállva épségben maradtak a Pest Megyei Levéltárban a te­lepülések múltját évszázadokra visszamenően tükröző iratok. Mindig léteztek olyan emberek a vármegyeházán, akik fontosnak tartották a gyűjtemény megóvá­sát, épségben tartását. A második világháború idején a pincében tárolták a papírokat, gondosan becsomagolva, gyűrődéstől, ned­vességtől is védve, nemcsak a bombáktól meg a lövedékektől. így maradt meg mindaz, amit ma tizenkét kilométer hosszú polcrendszeren helyeznek el. A kívülálló számára valóságos labi­rintus ez a hely, ahol otthonos biztonsággal mozognak az itt dolgozók, és néhány perc lefor­gása alatt előhozzák a keresett okmányokat. Borosy András fő­levéltáros sajnálkozva mondja, hogy időközben azért selejteztek is itt az elődjeik, de kár min­denért, ami kihullott a rostán, hiszen a kutatók számára felbe­csülhetetlen forrás lehet bármi, ami a múltból származik. De megőrizték természetesen azt, ami az 1348-as forradalom és szabadságharc idejéből szár­mazik, s ez hozzáférhető az ér­deklődők számára. A legbecse­sebb kincs a forradalmi választ­mány üléseinek, a jegyzőkönyve, mely megvan teljes egészében, 1848. március 22-től április 15-ig. A tinta el sem halványodott a kissé megsárgult papírlapokon, melyekre kalligrafikus kézírással rótta a sorokat a hajdani jegyző. Ekkor már negyedik esztendeje magyarul írtak a korábban köte­lező latin helyett. A megyei for­radalmi választmánynak negy­venhét tagja volt, s ezek között szerepelt Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál neve. A vá­lasztmány elnöke Nyáry Pál, akit a szabadságharc bukása után ezért a tevékenységéért tíz év várfogságra ítéltek, melyből hét év elteltével kegyelemmel szaba­dult. Rövid fennállása alatt nagyon sok fontos kérdéssel foglalkozott a forradalmi választmány, ren­geteget dolgoztak. Az első téma, melynek megvitatását a jegyző­könyvben rögzítették, a sajtó- törvény; s ezzel kapcsolatban egyebek között úgy határoztak, hogy az esetleges sajtóvétségek elkövetőire kiszabott pénzbírsá­got mérsékelni kell. Tárgyaltak a megyei nemzetőrség felállításá­ról, az eredeti javaslattól elté­rően úgy foglaltak állást, hogy nemcsak a jómódú polgárok le­hetnek nemzetőrök, hanem bárki, akiről feltehető, hogy nem hasz­nálja rossz célra a fegyverét. így lett 17 ezres létszámú a gárda, mintegy öt-hatszorosa annak, amit a többi (igaz, jelentősen kisebb lélekszámú) megyében kiállítottak. Azután szó van még sok min­denről ezekben a jegyzőkönyvek­ben: javasolták egészségügyi mi­nisztérium felállítását, esküdtbí­róság létrehozását, a majorsági jobbágyok felszabadítását. Pró­bálkoztak megoldani a fegyver­hiányt. Huszonnégy napig műkö­dött a forradalmi választmány, s a működésükről készült jegyző­könyvek a mának is szóló üze­neteket hordoznak. A jegyző­könyvek mellett más iratok is vannak, dobozokba zárva, azokról az ügyes-bajos hétköznapi dol­gokról, melyekkel az emberek a hivatalhoz fordultak. Viták a le­gelők használatáról, problémák az ajándékozással, vétellel, köte­lezvényekkel, személyeket, birto­kokat érintő dolgokkal kapcsolat­ban. És persze feljelentések is becsületsértések, egyebek miatt. A levéltár dísztermében tartják a történelemórát, megtekintve a dokumentumokat. Talán egyszer majd betoppannak tanáraikkal a középiskolások is, böngészni a régi írásokat, megnézni a termet, ahol az 1848-as forradalmi vá­lasztmány ülésezett. Gál Judit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom