Pest Megyei Hírlap, 1992. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-27 / 22. szám
A rendszerváltás elmaradt LAKÁSGAZDÁLKODÁS ÉS „POLITIKAI LAKBÉREK” BICTBB8—BWIIIBII■' ■! IPW Mn —3BPBWflaB—M——BM—HBM—ftf WiJBPPStggflWSJK NEM ÖNTIK KI A FÜRDŐVIZET A nagy kalap és a kis stüszi Egy kétszobás, 50-55 négyzetméteres lakás árát ma 2-2,5 millió forintra teszik. Feltételezve, hogy a lakásban két felnőtt ember lakik majd, s ők ketten a végtelenségig mindent megvonnak maguktól, s hogy átlagos bérből vagy fizetésből élnek, elméletilég 20-30 évükbe telik a lakás árának összehozása. A bonyolultabb gazdasági viszonyok, a jogi szabályozás persze ennél elviselhetőbbé teszik a helyzetet, de lakáshoz jutni ma lényegében ugyanolyan problémát jelent, mint a rendszerváltozás előtt. Ennek egyik alapvető oka a lakbérek manipuláltsága. Ahogy alakult A háború után — politikai okokból — a régi pengővel kifejezett lakbérrel közel azonos lakbéreket állapítottak meg az államosított lakásoknál. A forint- fizetések pedig magasabbak voltak, mint a pengőbérek. Tehette ezt az állam a saját tulajdonában lévő lakásokkal, s megtette a magánkézben lévő lakásokkal és házakkal is: előírta azok bérleti díját is. Utóbbiak nagyon közel álltak az állami bérlakás díjához, majd sokszori lakbéremelés után kialakultak a mai Történelmi lecke Vízen és szárazon Mozgatjuk a végtagjainkat, összeütögetjük a cipőnk sarkát. Hideg van. A Kis-Duna-ág partján várjuk a kompot. Ilyenkor lassan telik az idő. A gimnazista kislány mindennap átkel, hogy aztán Szentendréig autóbusszal folytassa az utat. Jönnek a munkahelyekről a mindennap be-, azaz átjárók. Életmód, ahogy a folyam két ága közé. a szigetre települtek körében kialakult. Autóbusz napjában legfeljebb kétszer jár be a faluba. Nagy kerülővel, az egyetlen hídon át, Tahinál. Innét már nehéz elmenni a színházba Pestre, vagy akár Szentendrére, ha ott van előadás. Marad a hét végi diszkó, bár ott minden fiatal ismeri már egymást, nem az igazi élmény. Megjön a kishajó, gyülekezünk. A révészek felszedik a padlót, a visszain- dulás idejéig még kilapátolják az alulra becsorgott vizet. A tetőről folyt le oda — mondják. Ezt a járatot is bérbe adta a vállalat. Itt viszont még nem ismerik a ráfizetést, van forgalom. Ámbár soha nem lehet tudni, mikor éri el őket is a krízis, amely hol ezen, hol azon a pontján következik be ennek a nagy, kék országút- nak. A történelmileg kialakult helységek közt az ősi mesterséget folytató révészek teremtik meg a kapcsolatot. Az üzemanyagár és más költségek rendszeresen emelkednek. Jó volna pedig lakbérek, amelyek a bérlőnek magasak, a tulajdonosnak alacsonyak — elégtelenek a ház állagának megóvásához. Mehetnek a bankba Ilyenformán a „politikai lakbér” volt az egyik döntő oka annak, hogy az ország lakásvagyonának zöme lepusztult. Ezután jött a privatizáció. A lakás bérlője megvásárolhatja lakását, a feltételek vonzóak, de: a lakások, házak korszerűtlenek, rossz állapotban vannak. Olyan állapotban, hogy hamarosan a lakás mai értékének 10—80 százalékát kitevő felújításra szorulnak. A tulajdonosok mehetnek persze a bankba, s kaphatnak is hitelt, ha fedezetként újszerű nyugati gépkocsit, lakatlant!) öröklakást, üdülőt vagy devizaszámlán lévő pénzt tudnak felmutatni. Az emberek egy csekély hányada sorolható abba a csoportba, amelynek módjában áll ugyanezt az átlagos méretű lakást piaci áron kiadni vagy bérbe venni. A bér ilyenkor a körülményektől függően 8—25 ezer forint között lehet. ami az esetek többségében nagy megerőltetés a bérlőnek, s nem jó üzlet a lakáskiadónak. Utóbbi a a fizetéseken is javítani, mert előbb vagy utóbb kiszáll a csónakból a mai személyzet. A régi, sokáig megtartott háromforintos forduló helyett ma már 48-50 forint az egy személyre szóló tarifa. Vác- nál százért szállítanak át egy személygépkocsit. A révészek helyzete ugyan monopol-, de mégsem köny- nyű. A mai elavult és ezért is drága technikával mindig is bizonytalannak érezheti a jövőjét. A gyér utasforgalmú kompokat és minden más közlekedési járatot különben az az ellentmondás terheli, hogy akik igénybe veszik, azoknak mindennap el kell érniük a célt. Hozzáértők mondják ezért, hogy a főútvonalak mellékágain nem a megszüntetés, az áremelés lehet a megoldás, önmagában a privatizáció sem gyógyír, csakis a modernizálás. Ahol lehet és kell, kis költséggel működő szárazföldi és vízi járművek beállítása, a menetrend rugalmas alkalmazása, s persze, a személyzet minél nagyobb érdekeltsége. Néhány éve még szentségtörésnek számított a javaslat, hogy a világtól való elszakadás veszélyével fenyegetett Tésára nagy busz helyett járjon párszemélyes kiskocsi. Tavaly már örömmel fedeztük fel a pomázi HÉV-állomástól Csobán- káig nonstop közlekedő privát mikrobuszt. A megújításhoz pénz kell: hitelből, valamiből, vala- honnét. Mondják, a kompközlekedés is megoldhatatlan állami támogatás nélkül. Talán a beruházást kellene támogatni. K. T. I. 2 milliós befektetésért körülbelül évi 200 ezer forint bérre számíthat, aminek a fele elmegy felújításra és karbantartásra. A maradék százezer, plusz a lakás inflációs értéknövekedése összevethető egyéb befektetési formák hozamával... Végül a lakásbérlők egy harmadik csoportja, melynek tagjai, a volt házmesterek, elhunyt tulajdonosok lakásában lakók, bezsup- polt vagy jóhiszeműen beköltöztetett személyek, magántulajdonban lévő lakások állandó használói, ök a „politikai lakbérből” kialakult állami bérlakás béréhez közel álló díjat fizetik, mely sokszor alacsonyabb, mint az ugyanabban a házban lévő — tulajdonos által lakott — lakás közös költsége, vagyis abnormálisán alacsony. Az érthető, hogy az állam jótékonykodott a saját államosított lakásaival, bár amit ily módon egyik kezével adott, másik kezével vissza is vette a bérek leszorításával. Milyen alapon? De milyen alapon jótékonykodik az állam a lakbérek korlátozásával magántulajdonban lévő lakások esetében ? Ezért az igazságtalanságért mely a rendszerváltozás óta is folyamatosan érvényesül, alighanem a parlament valameny- nyi pártja felelős. Mikor lesz változás? Majd ha valamennyi lakásra ugyanaz a feltételrendszer lesz érvényes, kivéve a szociális lakásépítést, mely azonban ez idő szerint gyakorlatilag szünetel. Süveges Károly Szállóige volt: szegény ember vízzel főz. Mára? Ez is meggondolandó. Hiszen pénztárcánkhoz képest ugyancsak borsos ára van a víznek. S ha nem is vált szlogenné, egyre többen hódolnak a praktikus, takarékos megoldásnak: „ne öntsd ki, ne ereszd le az esti fürdővizet, egy vödör segítségével a tegnapi maradék éppen jó a WC öblítésére. Addig sem ketyeg a vízmérő óra." Nem vicc ez! A Pest Megyei Víz- és Csatornamű Vállalat érdi üzemmérnökségének területén — három városban, tizenöt településen — napi gyakorlat. S hogy a dologban lehet valami ráció, azt jelzi: Huszonöt százalékkal csökkent a vízfogyasztás. Ebbe persze belejátszik az esővíz felfogása, gyűjtése is. Locsolásra az a legjobb! Százhalombattán meg, ahol az épületek lakásaiban ketyeg a beszereltetett vízóra, negyven százalékkal kisebb a fogyasztás. Nem csoda, hiszen a víz köbméterenkénti fogyasztói dija negyven forint, a vállalatnak meg — tisztítás, energiafelhasználás, drága nyugati, s csak onnan beszerezhető berendezések alkalmazásával — 42,90. Ezt a kettő kilencvenet, amely a különbség, ma is az állam állja. Tavaly 33,60-ért állítottak elő egy köbméter vizet, a fogyasztó 25,60-at fizetett. Akkor jobb volt — most csökkent a közös kasz- szából történő támogatás. Jól körüljárt téma ez, lapunkban szinte naponta „vizeskedünk”. Ami az eddigi repertoárunkból, úgy tűnik, kimaradt: az érdi fogyasztók észrevétele. Panaszosleveleken, beszélgetésekben fogalmazódik meg, a csőtöréskor elfolyó vizet a fogyasztóval fizettetik ki. Ráadásul az sem ártana, könnyítésszámba menne, ha a díjat havonta lehetne kiegyenlíteni. Van benne valami? Két kérdés, három címzett: Berták József, a PVCSV szolgáltatási osztályának vezetője. Csík Pál, az érdi üzemmérnökség vezetője és helyettese, Ács Mihály. A tények makacsak. így nincs véleménykülönbség. Az órák — ingatlanon belül lévén — csak a belső fogyasztást mérik. Arra nem reagálnak, hogy a főnyomócsőből mennyi víz folyt el. A fogyasztó órája tehát nem ketyeg — a kár a vállalaté. De ha a telekhatáron belül elfagyás miatt szivárgás történik, megy az óra. Így aztán nem fakszni: a fagyálló mérőórát 80-100 centiméter mélyen kell az aknában elhelyezni. S célszerűtlen a fedlapot fadarabbal, kővel kitámasztani — úgymond a szellőzés miatt. Az már csak önmagunkat jellemzi, hogy az aknában, az óra szomszédságában krumplit, sárgarépát, zöldséget teleltetünk, vermelünk. A hiba nem a „fogyasztó készülékében van”, hanem abban a barkócs- tanácsban, amelyet újságból kivágva, elém tettek. Nem vitatva, hogy a családi házban minden tárolásra, vermelésre alkalmas helyet célszerű kihasználni — de nem az aknában, a vízmérő óra társaságában! Pontos kimutatás szerint negyvennégy díjbeszedő járja a terepet, ötvenezer mérőt olvasnak le. Korábban évente egyszer, most négyhavonta számláznak. A szakemberek szerint is üdvözítő megoldás lenne, ha havonta jelentkeznének a díjtételért. A dolog szépséghibája: száz díjbeszedő kellene. Ahhoz viszont, hogy a létszámot növeljék, béralap, tb-jórulék fizetéséhez szükséges összeg előteremtése kell. Ennek pedig egyetlen útja-módja van, ezt is a fogyasztóval megfizettetni. Hát ennek nemhogy örülnének az érintettek — egyszerűen tömegdemonstrációk sorával tiltakoznának ellene. Szolgáltat, tartozik, követel. Követelni lehet, például a közkifolyók használata után azoktól, akiknek az utóbbi negyven évben sem volt pénzük arra, hogy lakásukba bevezettessék a vizet. A többség fizetés- képtelen. Majd helyettük az önkormányzat? Ha lesz miből! De az ipari nagyfogyasztók is adósak. A PVCSV megyei szinten az őt megillető összeg 85 százalékát kapta csak meg 1990-ben. A többi? Mint Mohamed koporsója, lóg a levegőben. Több millió forintról van szó. Érdi viszonylatban az építészetigépészeti munkákból képesek fedezni a kieső összegeket. Ahogy manapság fogalmazunk: vállalkozásokból — cégen belül. Hogy meddig? Ami a nagy kalapból ment, megy, az holnap a kicsiből elképzelhetetlen. Mert a rendszeren belül azok önállósodnának, akiknél még minden — az újszerűség jegyében — jól működik. Csak az a kérdés, hogy a négyszeres díjtételemelést, a meghibásodásokat — melyek milliókat emésztenek fel a nyugati berendezések nyomán —. miből fedezi majd egy önkormányzat. Kérdezem, miközben még véletlenül sem vagyok híve a mamut- vállalatoknak. Csak arra gondolok, hogy ami az idézett nagy kalapban kiegyenlítődik, mit jelent egy kis, helyi stüsziben. Varga Edit Téli vadászai hó nélkül Ha az ütszélről bámul utánam... Valamikor októberben — kellemes mustszdg és ezüstös ökörnyál lengte körül a tájat — öreg barátom régi vadásztörténeteket mesélt a pusztavacsi kertben. Akkor mondtam — a töi'téne- tektől íellelkesedve —, szívesen részt vennék egy vadászaton, mire Pista bácsi ígéretet tett, ha eljön az ideje, majd szól. Cserepkei • István állta szavát, az elmúlt napokban levélben üzent: vasárnap fácánra megyünk, ha van kedved, szívesen látunk. — Hát te? — csodálkozott rám, amikor hajnalban kikecmeregtem a Skodából. — A puskát, kutyát hol hagytad? — Akkor derült ki, elértettük egymást, ő azt hitte, én is vadászok. — Nekem csak ez van — mutattam a Leicámat. — Majd fotózok. Mint kiderült, mégsem jöttem hiába, jó leszek hajtónak. Vállaltam. A vadászháznál megtudom, aggodalmam nem egészen alaptalan. Kezdésre megjön két rendőr Örkényből, ők mondják, előző,nap egy másik vadásztársaságnál meglőttek valakit, bár az is lehet, fáról pattant a sörét a peches vadászba. A rendőrök inspiciálnak, fegyvert ellenőriznek, szondáznak. Sokan vagyunk, legalább ötven puskás, plusz a hajtők. A fővadász két csoportra osztja a társaságot, majd beülünk a kocsikba, s ki-ki megy a kijelölt terepre. Bitang rossz utakon ráz az ARO, jobbról Carlo nyal képen, balról Kanóc támaszt. A két vizsla. Kedvesek, barátságosak, de a zsíros kenyeremből nem kérnek. Jobb koszthoz vannak szokva. Megérkezünk a Doktortanyához. így nevezik a va- tyai erdő mögötti pusztaság egy részét. Tanyát nem látok, csak csenevész akácost. Ezt álljuk körül, a kör sugara két-háromszáz méter. Carlo nyüszít, Kanóc morog, szagot fogtak. Gazdáik rójuk pisszegnek. Hirtelen. mellőlünk hussan két fácán a magasba, de nem lő utánuk senki. — Tyúkok — mondja a szomszédom. — Csak kakasra lövünk. Épp méltatlankodni akarok a diszkrimináció ellen, mikor csattan az első lövés. Jó treff, a kövér kakas puffanva esik a földre. — Mehetsz! — mondja a gazda halkan. Carlo lódul, indul a fácánért. Félóra alatt a kör összeszűkül, a vezető vadász álljt parancsol. A fegyverdurrogás elhallgat, még a patronokat is kiveszik a puskából. A biztonság okáért. Pedig a kör közepén, a bozótban jó néhány fácán bent rekedt, csapatosan repülnek a távoli berekbe. Erdei tanya. Itt már látok egy házat, a mögötte húzódó kukoricásban bóklászunk. A száraz levél zö- rög-csörög, fácán helyett két nyúl fut neki a világnak. Kanócban nagy a hajlandóság, hogy utánuk eredjen, de egy kis bök a puskatussal észhez téríti. Az erdő szélén leállunk, várjuk a jelzést. Közben Pista bá’ okít. Mikor a legjobb a ravaszt meghúzni. Túl közelről nem szabad, a telitalálat összepocsékolja a vadat, „mákos” lesz a húsa a söréttől. A normál távolság 35-40 méter. Ilyenkor már csak négy-öt szem sörét talál, viszont ez épp elég. Itt, ahol most járunk, százéves nyárfacsoportok ácsorognak a bozót közt. Á feltámadó szél átfut a fák közt, az ágak kopogva hajbókolnak. Szürke az ég, szürke a táj, sehol egy hófolt. — De jó volna már zöldet látni — sóhajtok magamban. Pont délben találkozunk az erdő sarkánál. Az egyik terepjáró hátulján valami fogasszerű micsodán rengeteg fácán. — Zsákmány — mondom én. mire lehurrognak. Ilyet ne mondjak, csak az a vad számít zsákmánynak, amit az orvvadúsz lő! A visszaút rövidebb, átvágunk az erdőn. Míg vadásztunk, a vadásztanya előtti tér egy részét valaki körberakta fenyőágakkal. Ezt hívják terítéknek, ide helyezik el tízes sorokban a 130 fácánt. A két csoport ennyit lőtt összesen, ami — mint mondják — szezon végén jó eredménynek számít. Körbeálljuk a terítéket, a kalapok lekerülnek. Amolyan szertartás ez, vadászszokás. Végtisztesség a vadnak. Hajtói közreműködésemet egy fácánnal honorálják. Szép, aranybarna, vörös galléros legény, hosszú fark- tollal. A csőrén — rászáradva — két vércsepp. Mint két mementó. Fene tudja, nem tudok neki igazán örülni. Én már csak azt szeretem, ha az őz, fácán, és minden más szabadon élő isten teremtménye az út széléről bámul utánam, ha elszáguldok az erdők mellett a tavaszi verőíényben. Matula Gy. Oszkár
