Pest Megyei Hírlap, 1991. november (35. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-23 / 275. szám
LELEKRONTGEN Van olyan lelkész, akit 1988-ban(!) vittek el a rendőrök, azért, mert hittanóráival „elcsábította” a gyerekeket az „úttörőből”. Igaz, csak néhány napig tartották benn: Tudok olyan íiataj papról, akire azért „álltak rá” a nyomozók a Grósz-korszak- ban, mert hltelméleti foglalkozásaira gyanúsan sok értelmiségi járt. Ez utóbbi Miskolcon történt. Ha a puha diktatúra végnapjaiban is ilyen éberek voltak még a belügyi szervek, elképzelhetjük, mit műveltek a veselerverős időkben. A fáma szerint az -50-es, 60-as években a győri püspökkel rendszerint úgy beszélgetett a melléje kirendelt állami ember, hogy pisztolyt tett az asztalra, nehogy véletlenül ne tudja a főpap, ki az úr égen és földön. Kár lenne szépíteni. A kommunisták országi ása alatt bizony megtörtek a magyarországi egyházak és felekezetek. Kivétel nélkül mind. Ennek illusztrálására álljon itt egy idézet egy előadásból, amely Tatabányán hangzott el 1965 májusában a bánhidai kerület koronáján, vagyis a körzethez tartozó római katolikus papok gyűlésén, „ ... a kormányzó kommunista párt hivatalos, állami világnézetté tette a marxizmust, ezzel a materializmust, és elindult, hogy megvalósítsa éppen a hatalmas Szovjetunió példájára és segítségével a szocializmust hazánkban... 1956 után többször találkoztunk kifejezetten jóindulatú, vagy figyelmes gesztussal. Egyházi ünnepségeken, melyek nem kifejezetten istentiszteleti célt szolgáinak — az állam képviselteti magát, ... egyházi vezetők állami kitüntetéseket kapnak, főként a békemozgalomban való eredményes munkáért.” Nyilvánvaló, hogy a megtöretésnek személyi feltételei voltak. Aki lojálisnak bizonyult a hatalom szemében (pláne ha elvtelenül együttműködött vele), az bizton számíthatott egyfajta karrierre. Az államnak megvoltak az eszközei arra, hogy a neki megfelelő egyházi személyeket kulcspozíciókba helyezze, magas méltóságokba juttassa. Ezért keveredtek és keverednek gyanúba azok a notabiiitások, akiknek kinevezése még a pártállam idején történt; és ezért követelik néhány an, hogy „világítsák át” őket. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy a múlttal való elszámolás, elszámoltatás ugyanazt jelenti egy 56-os pufajkás esetében, mint például egy református püspökében. Olyan is előfordult, hogy a párt deklarálta: száj- és körömfájás van. Tette mindezt azért, hogy a templomokat zárva tarthassák. Ha mondjuk egy ilyen esetben valamelyik egyházi vezető kompromisszumot kötött a kommunistákkal, azért és csak azért, hogy a templomokat végre kinyithassák, akkor erről a megegyezésről nagyon nehéz elítélően nyilatkozni. Vagy hogyan vélekedjünk arról az egyszerű papról, akit az ötvenes években többször is elvitt az ÁVÓ, ösz- szeverték, ám a hatvanas években mégis bókepap lett, mert felettesei szinte elvárták tőle ezt. Kétségkívül az lenne a legjobb, ha noszogatás nélkül, önként távoznának az egyházakból mindazok, akiknek vaj van a fülük mögött. Ha nem teszik meg ezt a szívességet, hát jöjjön az „átvilágítás”. Bár azt hiszem, ilyen lélekközeli területeken nem ez a megfelelő megoldás. Mintha nem azzal mérnénk, azzal közelítenénk, amivel az egész értékelhető lenne. A röntgensugár is átvilágítja az embert, de a leikéből nem mutat semmit. Azzal nem itt kell elelszámolni. Adonyi Sztancs János AZOKHOZ SZOL, AKIKKEL SENKI SEM TÖRŐDIK A tévében rendel a jó doktor bácsi Csak az, tudja, aki élt falun, hogy milyen korán hangzik fel a hajnali kakasszó. Tavasszal, nyáron gyorsan jön a pirkadat, de ilyenkor sűrű sötétség ba- kacsinja borul a tájra. Azok a pénteki pltymallatok nyilván örökre emlékezetesek maradnak dr. Lavicska Kálmánnak. Budapesttől száz kilométerre szólítja szaporán a vekkerora az ágyból. Azon a délelőttön zárva marad jászkarajenői orvosi rendelője, mert kocsiján lóhalálában igyekszik a fővárosiba. Már reggel hat órakor „jelenése” van a Magyar Televízió Szabadság téri székházában. A ködös, sötét hajnali utak vándora ilyenkor a j upi tér lámpák szem huny or- gató fényébe lép. Hat óra tíz perckor adják adásba először. Akkor bemutatják, megjelölik az aznapi témát, a hívható telefon, számokat. A hallban nyolc óráig folyamatosan csörögnek a készülékek. A reggel című műsorban nyolc órakor kezdődik huszonöt perces programja, így konferálják be: „Itt a tévé és az önök háziorvosa.” HÁTORSZÁGOM A SZAKMA" — A rádió közkedvelt Buga doktora után hogyan szerezte meg ezt a képernyőre alkalmazott titulust? — Már jó ideje, hogy Doktor kerestetik címmel pályázatot hirdetett a televízió. Munkatársaim, családom, barátaim biztattak, próbáljam meg. Elkészítettem egy szakmai vázlatot, és beküldtem. Kaptam egy próbafelvételre invitáló levelet. Harminchatunkból kilencen maradtunk fenn a rostán. Végül a Iiádióújság- ból értesültem, hogy a zsűri harmadmagammal javasolt a képernyőre. A produkciók szerkesztői választhattak közülünk, így kerültem A reggelhez. — Más országokban egy ilyen televíziós frontember mögött egész csapat áll. Segíti a felkészülést, a keze alá dolgozik. Kik a munka társai? — A témákat magam szabhatnám meg, de végül is az élet szerkeszti a műsort. Ami iránt legnagyobb az érdeklődés, azt veszem sorra. Hátországom a szakma, a mindennapi tapasztalat. Sokan küldenek külföldi folyóiratokat, leveleket, A körzeti orvoskollégák a szövetségeseim, sok érdekességgel segítenek. A ceglédi kórház videofilmét adott és sokféleképpen támogat, Egyetemi tanárok is pártfogolnak, de úgynevezett „csapatom” természetesen nincs. NÉGYSZEMKÖZT A BETEGGEi — Miből meríti, honnan frissíti fel a tudományát? — A szóban forgó témákban naprakésznek kell lennem. Állandóan új kötetekkel gyarapodik a házi- . könyvtáram, rendszeresem járatom a hazai és a külföldi szakfolyóiratokat. — Az eddigi adások közül melyiknek volt a legnagyobb visszhangja? — Az alkohollal kapcsolatos téma kavarta föl leginkább a nézőket. A legszélsőségesebb levelek, telefonok jöttek. Volt, aki egy régi történetet elevenített fel, nem kevés humorral. Egykor plakáttal küzdöttek az iszákosság ellen. Egy kótyagos atyafi az asztalra borult a rajzon és csontváz képében mögötte állt a halál. Sajnos, voltak, akik úgy értelmezték a látottakat: „Igyunk, amíg élünk!” — Mások az iránt érdeklődtek, mennyit ihatnak egészségkárosodás nélkül. Két „felest”, egy liter bort, négy üveg sört tettünk az asztalra. Egy mohó néző kevesellte, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat, választhatja. Úgy értelmezte hogy ezt mind lenyelheti naponta. — Kinek ajánlja elsősorban ezeket az adásokat? — A fiataloknak, hogy Féltés Jobboldali lapok baloldali újságok munkatársainak múltjában fedeznek fel kompromittáló passzusokat, baloldaliak jobboldaliakéban. (A jobboldali, baloldali kifejezést az egyszerűség kedvéért használom). Ezen legfeljebb tíz éven aluliak csodálkoznak. Azon például, hogy emezek is, amazok is nem rosszallólag írták le a szocialista, szocializmus szót. Mi kivetnivaló lehet ebben, kérdezi Fekete Gyula a Magyar Fórumban, amikor azt irta: El tudnám képzelni, hogy éppen a szocializmus adja meg a vállalkozás szabadságát. A kartellektől, monopóliumoktól, multinacionális mamutvállalatoktól mentes szocializmus. Vagy: ... A szocializmus azzal győzhet véglegesen — és csakis azzal győz —, ha igazságosabb rendet alkot minden előzőnél, s minden környezőnél. Akadhatnak, akik kárörvendve élvezik az effajta veszekedéseket. Engem elszomorítanák. Magánügyem. Szóba csak a fiatalok miatt hoztam. Olvasva dolgozataikat, gyakran összerezzenek. Istenem, milyen magabiztosan ismételgetnek kifejezéseket, értékítéleteket közeli és távolabbi korok történéseiről, amely minősítések ki tudja, milyen színezetet kaphatnak még a folyó időben. Féltem a fiatalokat. És reménykedem. Abban, hogy ka dohányos. Hogy a fiatalabbak között milyen az arány, arról nem hallottam a dohányzásmentes nap alkalmából. Az embert azért tartom oly szeretetre méltó lénynek, mert nem nyugszik bele semmibe. Ép a tüdeVALÓSÁGCSEREPEK leend olyan Magyarország, amelyben néhány évtizedenként nem a rendszerek változnak, hanem mandátumuk lejártával a kormányok, kormányfők. A múltat kutatók nem foltokat, hanem tényeket keresnek a megsárgult lapokon. Tényeket az elődök jobb megértéséhez és minősítéséhez. Hamutálca Ismét egy területe az életnek, amelyben honunk leányai és fiai a világ élvonalában vannak. Miként az öngyilkosságban, az Kaszatban, a dohányzásban ts elsői vagyunk az emberiségnek. A tizenöt évesnél idősebbek minden másodije, gyomra, tiszta a leheleté? Nosza, szívni kezd mindenféle kormozó, büdösítő, füstölő rudakat. Köhög, krákog. keserű a szájíze? Pirulákat, folyékony és légnemű szereket gyárt, amelyek megtisztítják bekormozott gyomrát, tüdejét, üdévé teszik leheletét. Társadalmi aktívák az egész világot átfogó hálózatot fonnak, tüntetéseket, szim- poziönokat szerveznek, hogy ráébresszék embertársaikat a dohányzás ártalmaira. És rendületlenül gyártják az utópiákat. Az Egészségügy; Világszervezet meghirdette a dohányfüstmentes társadalom megvalósítását. De már az is nagy eredmény lenne, teszik hozzá szerényen, ha a munkahelyeket füstmentessé lehetne tenni. Eszükbe sem jut, hogy ha valaki a munkahelyén kibírja, akkor otthon is? Akkor meg is valósult a füstmentes társadalom? A mi Népjóléti Minisztériumunkban ennél is nagyobb utópisták ülnek. Mivel az egészségügyi dolgozóknak úgymond jó példával kell elöljárniuk, elhatározták, tárgyalótermeikben a jövőben nem lesz hamutartó. Volt egy hely, ahonnan rendszeresen eltávolítottam a hamutálcákat. Jöttek a füstösök, rágyújtottak, körülnéztek, keresgéltek, morogtak, Hova a francba tűntek a hamutartók? Gyufás- skatulyába, cigarettásdobozba hamuztak, a munka hevében az asztalra, a szőnyegpadlóra. Időről időre a gondnok megunta, hogy úgy néz ki a munkahely, mint az istálló — szoktak az istállóban a lovak és a tehenek hamut szétszórni? —, és vásárolt néhány ha' mutálcát. ötvennyolc hamutartót dobtam ki. De egyetlen ember sem hagyta abba a dohányzást. Kör Pál ne dohányozzanak és ne igyanak. Él se kezdjék. Tudatosuljon bennük, hogy rossz mintát utánoznak. Ismerjék fel időben, hogy az életük forog kockán. Mottóm egy Hésziodosz-idézet: „A legeslegkiválóbb ember, aki mindent maga felér ésszel. Még az is derék ember, aki a jó szóra hallgat, ám aki se maga nem ér fel semmit ésszel, sem a jó szóra nem hallgat, az haszontalan ember.” Nem tagadom, én a haszontalanokhoz akarok szólni. Azokkal leéli valamit kezdeni, akikkel senki sem törődik. —• Ügy látom, nemcsak képletesen, de a valóságban is mintha megnőtt volna a rendelője. — Azt szerettem volna, hogy Jászkardjenőn is olyan körülmények legyenek, mint bármerre a kontinensen. Megnyertünk egy pályázatot, amelyet az alapellátás fejlesztésére írtak ki. A pénz másik felét a községi önkormányzat állta. Tágas, klubszerű várónk lett, festményekkel, fotelokkal, olvasmánnyal. A kezelő- és a diagnosztikus tevékenység egy helyen van. Benn a rendelőben négyszemközt vagyok a beteggel. Nővér, orvosírnok kényelmesen dolgozhat. Ez az elrendezés nagy sikert aratott a betegek körében. MERRE TOVÁBB, EGÉSZSÉGÜGY? — Mintha többféle eszköz csillogna-villogna itt, mint máshol. — EKG, ultrahang, mag- netoterápia, Evolit-lámpa .nt megtalálható, • ezzel fizikoterápiái kezeléseket is végezhetünk. A sürgősségi ellátásban újdonság a hordozható EKG. Magammal tudom vinni az újraélesztéshez szüksége« felszerelést is. — Doktor úr, ön csak a tévében „szövegel”, vagy a falujában is beszél az egészséges életmódról? — Ezen az őszön — éppen a napokban — tizennegyedik alkalommal rendeztem meg az egészségnevelési hetet. Szakorvosok bevonásával kerestük a választ központi kérdésünkre: Merre tovább, egészségügyt Reményeink, vágyaink és az igazság viszonyát próbáltuk megfogalmazni, népes hallgatóság előtt. Tamasi Tamás A derűlátás nem divat nálunk Lófej és gazdaság — Lóf^jpróba alá felesleges minket vetni — mondtam egy beszélgetés végén a mongol fiatalasz- szonynak, akivel a 80-as évek első felében együtt hallgattam közgazdaságtant, és akivel teljesen véletlenül futottam össze az Oktogonon a múltkoriban. Fiatal szakemberekkel érkezett Ulánbátorból Budapestre — a magyar tőzsdét tanulmányozzák. Utoljára 1988 végén találkoztunk. Akkortájt mint üzletkötő tartózkodott Magyarországon, s érdeklődő típus lévén baráti társaságokban kapott is egy kis ízelítőt a közgazdasági elképzelésekből. Ezek a három évvel ezelőtti koncepciók — amelyek mind a válságból való kitörést célozták — iszonyatos nehézségeket jósoltak hazánknak, még abban az esetben is, ha az általuk üdvösnek és optimálisnak tartott megoldási módot választja az ország. A legfélelmetesebb az volt, hogy mindegyik változat bőséggel adott esélyt egy totális gazdasági, társadalmi csődnek, amelyben a mind nagyobb áru- és tőkehiány szélsőséges politikai indulatokat ébreszt. (Ugyanakkor a tanulmányok nem számoltak a KGST és a szovjet piac sokkszerű összeomlásával. Ha valami csoda folytán ezt mégis előre látták volna, a koncepciók még inkább borúlátóbbak lettek volna.) A fiatal mongol nőben a fenti közgazdasági felfogás emléke elevenen élt még, amikor most Magyarország földjére lépett. Hogy ehhez képest mit látott, mit tapasztalt, mit tudott meg, azt egy kávé mellett foglalta össze. „Nemsokára társult tagok lesztek a Közös Piacban. Nőtt a deviza- tartalékotok. Meglesz az alap arra, hogy a forint konvertibilis legyen. Százezres nagyságrendben vannak vállalkozók az országban. A gazdaság működik. A boltok tele vannak áruval, az utcák nyugati kocsival.” Nem álltam meg, hogy ne élcelődjéíi vele, merthogy amit mond, igaz, bár mégis olyan, mintha egy kormánypárti nagygyűlés szónoklatából való volna. De mit szól a kisemberek súlyosbodó megélhetési gondjaihoz, a munkanélküliséghez? „Ha a makroökonómiá- ban, a gazdaság nagy összefüggései körül nincs minden rendben, akkor annak a negatív következményei a kisembereknél hatványozottan jelentkeznek. De mert itt a makrofolyama- tok nagyon jó irányba indullak, ennek előbb-utóbb jótékony hatása lesz az egyszerű emberek mindennapjaira is.” A nyomaték kedvéért hozzátette még: „A magyar gazdaság nem fog meghalni.” Erről jutott eszembe, amit ő még annak idején egyetemista korunkban mesélt: Mongólia egyes tájain ól az a szokás, hogy a nagybeteg embert megpróbálják. Megfőznek neki egy lófejet, és ha annak a fogyasztható részét megeszi, akkor van hozzá remény, ha nem bírja megenni, akkor mindenki lemond róla, a beteg is saját magáról. — Ha szerinted mi éppen csak gyengélkedünk, akkor nekünk jó. Lófejpróba alá felesleges minket vetni — mondtam, felelevenítve a régi szép idők évődéseit. De meglehet, csak reflexből mondtam, amit mondtam, elterelésül, nehogy rajtakapjon, hogy a magyar gazdaságot illetően én is optimista vagyok. Ám sejtse meg, a megvallott derűlátás nem divat minálunk! A. Sz. J.
