Pest Megyei Hírlap, 1991. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-02 / 28. szám
Vendégeink lesznek A francia Amikor az elmúlt év őszén városunkban járt a Gödről elszármazott Lentulay György, ígéretet tett a város vezetőinek arra, hogy Vác városa számára is előnyösen segít testvérvárosi kapcsolatot teremteni egy, a miénkhez hasonló francia kisvárossal. Mint a leg.lle- tékesebbtől megtudtuk, már csomagolnak a franciák, és készülnek a magyarországi látogatásra. Február 7-én, csütörtökön szállnak repülőgépre, és indulnak hazánkba. Tervezett programjuk szerint még aznap találkoznak városunk országgyűlési képviselőjével, Katona Tamással, majd másnap Horváth Balázs tárca nélküli miniszterrel. Ezután érkeznek a francia vendégek városunkba, ahol a polgármester fogadja őket, és valószínűleg a testvérvárosi kapcsolatról tárgyalnak. A Lentulay úr által hozzánk kalauzolt vendégek hazájukban képviselők, mégpedig a Chirac-féle párt tagjaként. Mint ilyenek, szeretnék kihasználni magyarországi tartózkodásukat arra is, hogy az MDF-fel is kapcsolatba lépjenek. Ezért a Horváth Balázzsal való találkozó a pártok közeledését is szolgálja, hiszen a miniszter pártja alelnöke is. Városunk egykor lakóA Földváry tér látképe, háttérben a dómmal — a telep felépülése előtt (Fejér Ferenc rajza) Több lesz a betétek kamata Eddig nyolcvanmillió Mint ismeretes, a pénzügyi kormányzat február 15-ig hosszabbította meg gát a határidőt, ameddig nyilatkozni lehet a kedvezményes kölcsön — illetve ennek 50 százaléka — egy összegben történő visszafizetése szándékáról. A tömegkommunikációs eszközökből az is ismertté vált, hogy ezzel a lehetőséggel meglepően sokan kívánnak élni. Az OTP váci fiókjában kapott tájékoztatás szerint január 29-ig 6500 nyilatkozat érkezett be, a kölcsöntartozást visszafizetők száma 2 ezer volt. Az eddig az időpontig visszafizetett összeg elérte a 80 millió forintot (tehát átlagosan 40 ezer forintot fizetett be egy-egy adós). Az OTP-nél azt is megtudtuk, hogy februárban és márciusban folyamatosan emelik a betétek kamatait is. Az emelés 3-4 százalékos lesz. Mindennapos váci krimi Jogunk van a rettegéshez? Január 22-én, kedden, a kora esti órákban olyan hangok törték meg a csendet. melyek már az elfelejtett háborút idézték fel. Azóta megjelentek a közlemények, megtudtuk, hogy bombariadó volt az OTP- nél. Az a minden működésében leépült szervezet, a rendőrség, mindent megtett, hogy a riadalomból ne legyen valóság, hogy biztonságban érezhessem magam. Mindez természetesnek tűnne, ha a gyakorta hivalkodőnak érezhető jog- államiság szólama ilyen esetekben sem veszítené el minden hitelét. Furcsa ez a jog. Ez a mai. Egyrészt szabadon élhetek minden állampolgári jogommal, hiszen az utolsó két évben még senki sem gátolt abban, amit kimondani szándékoztam. Másrészt jogommal csak úgy élhetnék szabadon, ha be- sötétedés után sem kellene rettegnem, ha az utcára megyek. Évtizedekkel ezelőtt még nem volt ilyen gondom, mert a közbiztonság csak engem szolgált, de valamikori középsúlyú bajnokként sem kellett félnem még egy sötét utcában sem. Megvédhettem magam, nem szorultam a hivatalosokra! Ma már? Erőm elveszítettem, esetleg és esetenként védelemre szorulok. Igen, de kitől várhatom a védelmet? Azoktól, akiknek minden volt tekintélyét, szakmai tisztességét kétségbe vonták az elmúlt két évben? Akik önmaguk is védelemre szorulnak? Azoktól, akiktől az intézkedés alapvető jogát is megvonták, mert a testület kiszolgálta az elmúlt rendszert? S vajon ki mondhatja, hogy nem szolgálta ki azt? Emlékeznünk kellene, hogy egy üzem művezetője csak akkor kaphatott megbízást állására, ha az illetékes párt- bizottság ahhoz hozzájárult. Itt kezdődött, s a jelenlegi képviselőház tisztségviselőinél fejeződik be az a rend: annak idején ők sem nyerhették el néhai beosztásukat másként, csak úgy, mint az a csóró művezető! Messzire kerültem a bombariadótól, de nem másról beszéltem. Csak az erkölcsről. Arról, hogy a jóra, a törvény megtartására kényszeríteni kell — sajnos — egyeseket. Én nem tehetem ezt, de állampolgári jogom, hogy megköveteljem saját és társaim biztonságát.. Könnyű volt egy forradalmi lázban követelni és megszavaztatni a munkásőrség azonnali felszámolását. Nem lett volna helyesebb, ha megrostálják a testület tagságát, s a megbíz- hatóakat — hiszen harminc százalékuk pártonkívüli volt! — a rendőrség segítségére bocsátják? Tudom, erre már rájöttek az illetékesek is. Azt hiszem, későn. A bombariadó szirénahangjára öreg barátom arra menekült, amerre nem kellett volna. A bank elé. Persze az intézkedő rendőrök — joggal — azonnal betuszkolták a szemben levő játékbarlangba, ahol olyan élményben volt része, ami egy kicsit „iraki” volt. (Ö mondta.) Mielőtt nagyon belemelegednék, csak egyet. Azokban az órákban, amikor a Széchenyi utcában idegesen felfokozott volt a hangulat, s a rendőrségi mozgás sem volt mindennapi, éppen akkor törtek be a Gyöngyszem üzletbe. Önmagában nem sokat jelentő esemény lenne ez, de arra talán jó példa, hogy a polgármester levonja a végső tanulságot, s talán lépést tesz városa közbiztonsága érdekében. Nem tudok tanácsot adni, arra nincs is szüksége. Amikor megválasztottuk — végeredményben mi, s nem a képviselő-testület! —, tudta, mit vállal. Azért választottuk: tőle várunk biztonságot! Csankó Lajos Válóper: ahogy a Penomahnál látják A jó szándék már kevés A Pest-Nógrád Megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat váci gyárában a nettó bérek többsége alig haladja meg a létminimumot, ezért is tartotta fontosnak a Szolidaritás szak- szervezet helyi csoportja egy érdekegyeztető értekezlet összehívását a bér- fejlesztés ügyében. A gyáregységek szakszervezeti titkárai közül azonban csak egy jelent meg. A váciak szerint ez a központ nyomásának is köszönhető. A Nelhiebel Gáborral megkezdett beszélgetést tehát a bérezés kérdéseivel folytattuk. A vállalati szakszervezeti bizottság titkára tudott az egyeztető értekezletről — de mint mondta —, ő maga azon nem kívánt részt venni. — És ezt ajánlotta a titkároknak is? — Senkinek nem volt megtiltva, hogy elmenjen a váci érdekegyeztető értekezletre. Szerintem azért nem mentek el, mert felismerték, hogy a bérfejlesztés nem döntéstől függ, hanem a gazdasági lehetőségektől. — Tehát ez nem a Szolidaritás és nem a váciak elleni bojkott volt? — Mi márciusban hoztunk egy olyan döntést, hogy ha a vállalatnál új szakszervezetek alakulnak, azokat támogatni kell. Annál inkább, minél jobban képviselik a dolgozók érdekeit, minél többet tudnak elérni a munkaadóval szemben. Ugyanakkor azonban azt is megfogalmaztuk, hogy a szakszervezetnek most csak egy célja lehet: a vállalat működőképességének fenntartása. Ez pedig a bérfejlesztést és a létszám alakítását is befolyásolja. — Nem mond ennek ellent az évközi prémiumkifizetés? Nincs igazuk a váciaknak, hogy jogtalannak tartják ezeket a jutalmakat? — Ehhez a prémiumhoz sem a vállalat vezetőjének, sem a szakszervezetnek nincs köze. A minisztérium mint tulajdonos állapította meg a prémiumot. Húsz százalék kifizetését engedélyezte, az igazgató pedig kiadta az előleget, de azzal a figyelmeztetéssel, hogy ez az eredmény terhére megy, s majd a márciusi mérleg dönti el, hogy megtarthat- ják-c. — Nem tudom, hogy az ön által elmondottak meggyőzik-e a váci gyár dolgozóit. Nem lenne egyszerűbb, ha „elengedné” a Penomah a váci gyárát? Megszabadulna egy veszteséges egységétől, megszabadulna a vitáktól, kölcsönös vádaskodásoktól. — Szeretném leszögezni, hogy a rendezés nem személyektől függ, hanem közgazdasági tényezőktől. Szeretnék arról is felvilágosítani mindenkit, hogy a minisztérium nem az önállósodást, hanem a privatizálást támogatja. Persze a gyáregységek önállóbbá válását mi is szorgalmazzuk; idén már mindegyik maga készít mérleget, elszámolás tekintetében önálló lesz, és a felvásárlást is maga intézi. — A váciak viszont teljes mértékben önállóak akarnak lenni. Ennek, ön szerint, nincs meg a lehetősége? Vagyis, nincs megoldás? — A megoldás a minisztériumon múlik, és természetesen magán a gyáron is. Javítani kell a termelékenységet, és ez csak kisebb létszámmal lehetséges. Megjegyzem, elment annyi ember, mint ameny- nyi a tervezett létszámleépítésben szerepelt, csak nem azok mentek el, akiknek kellett volna, hanem a java. Ez öngól volt. Ha nőne a termelékenység, lenne piaca a gyárnak, termékeinek, akkor még mindig szüksége lenne befektetőkre. De ki az, aki befektet egy olyan iparágba, ahol egy-két százalék az eredményráta? vi— Tehát marad szály? — Sajnos egyre ingerültebb mindenki, egyre inkább az indulatok dominálnak. Nem vitatom, hogy jót akart a Szolidaritás, de látja, a jó szándék kevés. Borgó János^íiifap Soha ki nem állított rajzok Szecessziós szenzáció Ha jól számoltam, összesen tizenheten voltunk kíváncsiak a Tragor Ignác Múzeum szecessziós grafikáiból összeállított kiállítás megnyitójára. A tizenhét ember között volt a kiállítás rendezője, Bárdosi József, a kiállítást megnyitó Gellér Katalin művészettörténész, a múzeum — ezúttal fotósként tevékenykedő — igazgatója, a teremőri feladatokat ellátó hölgy, valamint kvázi díszvendégként, Kőrösfői- Kriesch Tamásné. Sajnos, ez a fenti bevezető is hozzátartozik a Hincz Gyula Állandó Gyűjtemény kamaratermében megnyílt, a maga nemében szenzációs bemutatóhoz. S ez indokolja, hogy a soha nyilvánosság elé nem került anyag kiálítása csak a „maga nemében” lehet szenzáció. A gödöllői iskola két alapítójának, KőrösfőiFüst helyett ködben a DCM (Vimola Károly felvétele) Kriesch Aladárnak és Nagy Sándornak, valamint a második generációt képviselő Remsey Jenőnek és Zoltánnak itt bemutatott művei sokkal többet jelentenek, mint kultúrtörténeti dokumentumot. Hogy Kőrösfői- Kriesch a magyar szecesz- szió kimagasló alakja, arról az itt kiállított Lőrinc barát vagy a Leányfej című művei is meggyőzhetik a látogatót. Bár a szecesszióhoz már kevéssé kapcsolódnak, felfedezésszámba mennek a fiatalabb Remsey testvér, Zoltán rajzai: frontrajzso- rozata és a háború utáni Magyarország nyomorúságát illusztráló rajzai. E művek nem stílusukban képviselik a szecessziót, hanem — mint Bárdosi József állítja —, komor tematikájukban válik konkréttá a szecesszió metaforikus halálvíziója. Remsey Jenő jóval később készült művének, A háború borzalmainak már inkább a futurizmushoz van köze, ám más gyűjteménybe nehéz lett volna beilleszteni. A megnyitó résztvevői találkozhattak Kőrösfői- Kriesch Tamásnéval, a mester legfiatalabb fiának özvegyével, aki szívesen mesélt a nagy családról. Nem kis büszkeséggel említette, hogy esküvőjükön, 1947- ben egyik tanújuk Nagy Sándor volt. Mint érdekességet említette, hogy az itt kiállított és Kőrösfői- Kriesch Aladárnak tulajdonított Népmese című rajz talán inkább a mester húgának, Laurának a műve. Laura — Nagy Sándor „bácsi” felesége — volt a Kő- rösfői-Kriesch által alapított gödöllői szőnyegszövő iskola vezetője, aki bátyja 1920-ban bekövetkezett halála után is, egészen 1936-ig fenntartotta az iskolát. (Borgó) ^rJqp
