Pest Megyei Hírlap, 1991. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-21 / 17. szám
1991. JANUÄR 21., HÉTFŐ 3 SEGÉLYT KÉRHET - DE KITŐL? Négyszázezer család élne belőle Zuhanás—védőháló nélkül A költségvetési prés alatt Az évkezdet sokkoló gazdasági intézkedései között a helyi adók bevezetése és a lakáskölcsönök visszamenőleges megdrágítása jár majd várhatóan a legsúlyosabb következményekkel. Ennek ellenére nehezen vitatható, hogy mindkét lépés indokolt. A helyi adók elvben lehetőséget adnak arra, hogy az önkormányzatok és a lakosság együtt munkálkodjon a közös helyi célok megvalósításán, és ki-ki teherviselő képessége szerint vegyen részt a szűkebb környezet fejlesztésében. A kedvezményes lakáshitelek kamatainak és egyéb feltételeinek módosítása, azaz jelentős megdrágítása ellen sem lehet igazi ellenérveket találni. A kapkodás jelei Csakhogy mindkét intézkedés, enyhén szólva, a kapkodás jeleit viseli magán, s ami még nagyobb baj, szinte teljesen érzéketlen a nyomában keletkező szociális feszültségek iránt. A kapkodással magyarázható, hogy az idei költségvetésben már fix öszeggel, 26 milliárddal szerepelnek a helyi adókból származó bevételek, miközben a legtöbb önkormányzat még azt sem döntötte el, hogy egyáltalán kiveti-e az új adófajtákat. A lakás célú hitelek törlesztési feltételeit is a dolog jelentőségéhez képest mindenképpen elkapkodva változtatták meg. Kötelezték az adósokat, hogy alig néhány hét alatt döntsék el, melyik új törlesztési változatot fogadják el. Csakhogy január második hetében — mint az a rádió egyik reggeli műsorából kiderült — még az OTP egyik vezetője is elképesztően bizonytalan volt fontos részletkérdésekben. Ilyen hiányos információk mellett miként várható el, hogy az adósok százezrei a számukra kedvező megoldást ki tudják választani? A rossz előkészítés és a kapkodás még úgy-ahogy magyarázható az időzavarba került törvényhozási munkával, a kormány és a kormányhivatalnokok gyakorlatlanságával, ám a szociális érzéketlenségre, amely mindkét intézkedésre jellemző, már nem adható felmentés ilyen alapon. Nem tudja a jobb kéz? A helyi adók parlamenti vitájában kizárólag a volt pénzügyminiszter, Békési László jóvoltából” került a Nem lehet mindenkiből nagytőkés... Meddig lehet a múltra hivatkozni? Nagy veszélyt látok abban, hogy mindent a múlt rendszer hibáival akarunk megmagyarázni. Ha ezt csafk a kormány tenné, nem aggódnék, hiszen a kormányoktól már megszoktuk, ráadásul amit azok mondanak azt többnyire gyanakvással fogadja a közvélemény. Nagyobb baj, hogy még társaságban is ez járja. Mindenki elhárítja magától a felelősséget, mondván, a körülmények nem tették lehetővé, hogy jobb eredményeket érjen el. Ez a jelenség a magyarság körében mindig erős volt. Trianon után évtizedeken keresztül nem lehetett mást hallani, mint hogy egy ilyen megcsonkított ország eleve szegénységre van kárhoztatva. Hazaárulónak tartották azt, aki azt hangsúlyozta, hogy a hibák többsége a határokon belül maradt, hogy a legsürgősebb tennivalók itthon vannak, hogy csak akkor számíthatunk korrekciókra, ha társadalmunk és gazdaságunk példaszerűvé válik. Trianon arra volt jó, hogy ne kelljen az osztálygőgről, a földreformról, a polgárosodás feltételeinek hiányáról beszélni. Aztán jött a sztálinizmus, amelyben kötelező volt az optimizmus. Ezt arra alapozták, hogy az egyének sorsáért is a társadalom felelős. Azzal indokolták az egyének és közösségek jogfosztottságát, hogy azok képtelenek élni a lehetőségekkel, sorsukat tehát a társadalomra kell bízniuk. Az államnak a kötelessége gondoskodni arról, hogy legyen lakásunk, hogy magas képzettséget szerezhessünk, hogy egészségesek maradhassunk. Amikor aztán kiderült, hogy az állam képtelen a magára vállalt kötelezettségeket teljesíteni, elkezdte a lakosság egyre nagyobb részének megengedni, elnézni, hogy legalább részben a saját kezébe vegye sorsának alakítását. Ebből aztán az fakadt, hogy a lakosság nagyobbik fele, ezeréves történelmünk során először ráébredhetett arra, hogy igenis képes sorsán jelentősen javítani, hogy több múlik rajta, mint a pártállamon, s általában a központi hatalmon. Márpedig ennél fontosabb és reményt keltőbb változás nem is történhetett volna. Erre ugyan az előző hatalom sem lehet büszke, mert nem okos belátásból, hanem koncepciója csődjének nyomása alatt tette az engedményeket. A polgári demokráciák egyik legfontosabb és legáltalánosabb jellemzője az, hogy egyrészt a jövőbeli lehetőségeit nem a múltjával magyarázza, másrészt az egyén, a család, a lakóhely és a haza sorsáért való felelősség sorrendje az egyénnél kezdődik, és csökkenő mértékben halad a kis közösségektől az államig. Európa keleti felében ez a sorrend mindig fordított volt. Ideje volna tudatosítani, hogy addig nincs lehetőségünk a nyugat-európaivá válásra, amíg nem leszünk nyugatiak abban a tekintetben is, hogy az emberek elsősorban saját feladatuknak tekintsék sorsuk jobbra fordítását. Ezt ma már néhány millió kisember sokkal inkább elfogadja, mint politikusaink. Ha ezt illusztrálni akarom, elég két példát felhoznom. A jelen helyzetért mindenben az elmúlt negyven év örökségét teszik felelőssé, ezzel mentik fel magukat a sürgős reformok halogatásáért. Ahogy a két világháború között mindenért Trianon volt a felelős, nálunk újabban ezt a funkciót az elmúlt negyven év látja el. Minél jobban sikerül ezt élhitetni a lakossággal, annál passzívabb lesz az is. Egyetlen reményem, hogy nem fog sikerülni a mai hibákat is a közelmúlt nyakába varrni. Népünk szerencsére eleve bizalmatlanná vált a hatalommal szemben. A tulajdonreformban is aránytalanul nagy szerepet kap egyrészt az elmúlt negyven év vagyoni természetű igazságtalanságainak korrekciója, másrészt a nagytőke életrehgzatala. A sokkal nagyobb társadalmi és gazdasági lehetőségeket rejtő kisvállalkozásokról alig esik szó, illetve alig történik konkrét reformintézkedés. Az egyik párt azt szeretné, ha sok vállalkozásra képtelen kisparaszti tulajdonost csinálnánk, a mások pedig minden figyelmüket az új gyártulajdonosoknak szentelik. Azokkal a milliókkal szemben alig van bizalom, akik az elmúlt tíz év során bebizonyították, hogy kormánytámogatás és külföldi tőke nélkül is sikeresen építik a maguk kis vállalkozásait, és hogy ezek számát milliókkal lehetne szaporítani. Kopátsy Sándor szövegbe az a passzus, amely a lakásban élők számára 25 négyzetméteres személyenkénti adómentességet ad. Elgondolkoztató, hogy az eredeti törvényjavaslat egyáltalán nem tartalmazott ilyen kedvezményt, miként az is, hogy a költségvetést előterjesztő Botos Katalin a vitában határozottan ellenezte a módosítást, amely az átlagméretű lakásban élő, kis jövedelmű családok számára esetleg az egyetlen esély otthonuk megtartására. Szerencsére a parlamenti képviselők ezúttal a humánumot előbbre helyezték a pártfegyelemnél, és végül is belekerült a törvénybe a 25 négyzetméteres kedvezmény. Felmérhetetlen lavina Ugyancsak o tárca nélküli miniszter asszony volt az, aki parlamenti előterjesztésében kijelentette: a számítógépes technika nem teszi megvalósíthatóvá, hogy a lakáshitelek megdrágításánál tekintettel legyenek az adósok anyagi, szociális helyzetére. Ezt egy rádióműsorban az OTP számítógépes szakértője cáfolta. Végül is a következmény az, hogy most ugyanannyival nőnek a 300 négyzetméteres villában élők terhei, mint az 52 négyzetméteres szövetkezeti panelllakás tulajdonosáé. Ami pénzügyileg lehet „korrekt” megoldás, de hogy a szociális gondok ma még felmérhetetlen lavináját indítja el, azt már most is látni lehet. Aki ugyanis nem tudja fizetni a megdrágított lakáskölcsön részleteit, az legfeljebb a helyi önkormányzattól kérhet segélyt. Az önkormányzatok nyomorúságos anyagi helyzetét ismerve, nem sokan reménykedhetnek ilyen támogatásban. Pedig nagyon sokan lesznek rászorulva. P. É. „Magyarország rendelkezik Franciaország és Németország után a legnagyobb, a legegyénibb és a legrégebben élű bortermelő hagyományokkal, A Budapesten tartott hatalmas borkóstoláson úgy találtuk, hogy, valóban minden remény megvan a régi dicsőség feléledésére. Időről Időre aranyrögöket fedeztünk fel. Ahog5’ a vasfüggönyt felszámolják, újra számításba kell venni Magyarországot, és felfedezzük a régi világ eltemetett borklncseit.” E szavakkal zengte a magyor bor dicsőségét Hugh Johnson a Times című lapban nemrégiben megjelent cikkében. Vajon igaza van-e a szerzőnek? Bízvást állítható, hogy nem csupán a tüzes magyar borok hatása alatt írta dicsérő szavait az ismert szakember. A bortermeléshez jó földrajzi adottságok és szorgos, kitartó kezek kellenek; s közülük egyik sem hiánycikk a magyar földön. Négyszázhatvanezer boradót fizető polgára van hazánknak, száznegyvenezer család pedig kimondottan a szőlőtermelésből és a borászkodásból él. A Balatonmelléki, szekszárdi, egri, tokaji, somlói borvidéken a nap és a föld ereje évszázadok óta ismert, tüzes borokat érlel. Mégsincs elég becsülete a magyar bornak sem itthon, sem a nagyvilágban. A bortermelés irányítását is avatatlan kezekre bízták a legutóbbi évtizedekben. Politikai szólamoknak rendelték alá a természetet, amely a végtermék lassú züllésével válaszolt a szakszerűtlen beavatkozásokra. Félmillió boradófizető A szövetkezetesítéssel kierőszakolt közös termelés hatalmas táblákba kényszerítette a szőlőt is, azt a növényt, amely éppen az egyedi gondoskodást, az egyéni teljesítményeket hálálja meg. Az arc nélküli termelő, „arc” nélküli bort gyártott a hegyek szoknyájára lecsúsztatott szőlőtáblákon. Az íróasztalok hatalma persze megbosszulta magát. A hatvanas években központi direktívákkal vezényeljen több mint hatvanezer hektár szőlőt telepítettek, melyeknek még a helyét is a fővárosból jelölték ki. Most a szomorú következmények idejét éljük, hiszen e táblák 90 százalékán már kivágták a szőlőt. Olyan időben, amikor a legjobban termett volna. Az elfelejtett minőség Ennél is nagyobb károkat okozott a magyar bornak a mezőgazdaság irányítására oly jellemző fiskális szabályozás, A természet törvényeit figyelmen kívül hagyó pénzügyi döntéseket olyan emberek hozhatták, akik legfeljebb a budapesti borozókból ismerték a szőlő levét. így aztán, pénzügyi források híján a borászkodás természetes társa, a készletezés, teljesen háttérbe szorult, a fiatal, éretlen borok kerültek forgalomba, tartósan rombolva a minőséget. A pénzügyi kényszer oly erősen hatott, hogy évente mintegy félmillió hektoliterrel több bort értékesítettünk, mint amennyi termett. így nem furcsáiba tó, hogy a leggyengébb minőségű szőlőt is fölvásárolták, s importból sem a csúcsminőségű bort öntötték a hazai hordókba. Büszkélkedhetne az ezredes úr, de nem teszi. Jől teszi. Holott igaz, kápráztatóan javult a — statisztika. Az az összesítés, amely azt mutatja, mennyi és milyen bűncselekmény történt a helyőrség személyi állományának rovására lrhatóan. Köznapibban: a sorállományú katonák milyen mértékben kerültek összetűzésbe a törvénynyel, azon belül is a civil világ, Illetve a honvédség Jogi szabályaival. A statisztika valóban sokkal Jobb, mint aa 1989. évi volt, csakhogy .. Szájtátva hallgatom az Indokolást a helyőrségparancsnok úrtól, minek köszönhető rz ugrásszerű javulás. Amint mondja, 1990-ig a sorállományba bevonuló katonáknak a 10-12 százaléka került már öszszeütközésbe valami miatt a SZÁJTÁTVA Börtönbu/i törvénnyel szolgálata megkezdése előtt, aminek természetes vonzata volt a seregen belüli magatartásuk Is ... Tavaly viszont végre meghallgatásra talált a parancsnoki kar panasza, ezekkel a törvényt áthágókkal rengeteg a baj szolgálatuk alatt is, a fegyelem örökös bomlasztól elsősorban közülük kerülnek ki. Az 1990-es bevonuláskor tehát, első Ízben, már mérlegelték, s akinek sok volt a rovásán, az kívül maradt a szolgálaton ... Jól kitoltak vele! Ezt a szégyent ... Avagy nem egészen Így van ez? Magyarán: ez a börtönbull nem rossz ijzlet. A csibész vigyorog, a becsületes, a törvénytisztelő pedig felhúzza az angyalbőrt, szolgál... Amaz a civil társadalom nyakán aprítja a törvényt, ha éppen úgy hozza úri kedve, a tisztességes meg a kemény szolgálatot teljesíti, munkát, családot nélkülözve, csekélyke illetményért . .. Kinek jó üzlet ez? Lehet-e kétséges, hogy kinek? Ha viszont nem kétséges, akkor lehetséges-e, hogy valóban ez a megoldás, a jő megoldás? A honvédségnél persze javulnak a statisztikai mutatőszámok, de társadalmi egészben ml a nyereség? Ha már a hadsereg sem vállalja a fegyelmezést, akkor ki fegyelmezi meg a fegyelmezhetetileneket? MOTTO Alig van olyan termelő és feldolgozó, aki ne követne el hibát, rontva a minőséget, amikor a szőlővel és a borral foglalatoskodik. A szakmai etika szerint persze elmarasztalhatok, ám felmentésükhöz mégis lehet érveket találni. Meg kellett élniük, s ehhez jószerint csak a minőségrontással vezetett út. A költségvetési prés leginkább a termelőket nyomta, hiszen a bor ajánlott árának ma is 41 százaléka adó és árrés, 27 százaléka az ipari anyagokat, a csomagolást, a raktározást fedezi. Az árnak nem egészen a harmadán osztozik a termelő és a feldolgozó, s ráadásul még e csekély hányadot is terhelik adók. Így aztán az ágazat vagyonarányos nyeresége csupán 0,71 százalék, ami még a tisztességes szintentartást is lehetetlenné tette. A borászat csődje végül is nem elsősorban a gazdák hibája, ám a hírnév visszaszerzése számukra is sok izzadsággal jár a következő években. Az első lépéseket a központi irányításnak kell megtennie, mindenekelőtt azzal, hogy érvényesülni hagyja a természeti törvényeket, s ezekhez igazítja a pénzügyi forrásokat. Szá^ mos szigorításra is szükség lesz, hiszen az eredet- és minőségvédelem csak rábeszélő szép szavakkal alig kecsegtet sikerrel. Az ár fele adó és árrés * V. Mindezekre pedig vágyódik a bort élvezettel kortyolgató magyar ember. Az egykor borivó nemzet szinte elfeledte hagyományait, s a legkevésbé egészségtelen alkoholfajta egyre hátrébb került az élvezeti cikkek fogyasztásában. A statisztika látványosan igazolja ezt: a második világháborút megelőző években 5 liter tiszta szeszre átszámított alkoholt fogyasztott az átlagmagyar, s ennek háromnegyede bor volt. Azóta erősödött alkoholizmusunk, ma a dupláját isszuk, ám a tíz liternek csupán a negyede bor. Romboljuk egészségünket, 8 ennek vélhetően egyik oka, hogy a hibás döntések sorozatával lezüllesztett borászat gyenge minőségű végterméket produkál. Ily módon az ágazat feltámasztása nem csupán gazdasági, hanem nemzeti érdek is. V. Farkas József NEM HOZOTT MINŐSÉGI VÁLTOZÁST Tőzsdemérleg 1S90 Májusi megnyitása óta mintegy 130 napon kötöttek üzletet a Budapesti Értéktőzsdén. E fél év tapasztalatait foglalja össze az alábbiakban a hazai pénzügyi élettel foglalkozó szaklap, a Tőzsde Kurír szerzője. E nagyon várt intézmény megnyitása — mint azt a szakemberek előre jelezték — egyelőre nem hozott minőségi változást a hazai töke- és értékpapír-piaci folyamatokban. Bár mind többen kacérkodnak a részvényvásárlás gondolatával, az emberek zöme továbbra is a jóval kisebb kockázattal járó hagyományos befektetési formák mellett marad. Kivárás jellemzi a kibocsátókat, illetve a nyilvános forgalomba hozatalra alkalmas, papírokkal rendelkező cégeket is. Emlékezetes, hogy a nyár végén felelős kormányzati politikusok még úgy vélték, az elmúlt év végéig akár húsz cég papírjait is jegyezhetik vagy forgalmazhatják a tőzsdén. Ezzel szemben december közepén mindössze két jegyzett részvény — az IBUSZ és a Konzum —, a forgalmazott! kategóriában pedig négy cég papírja szerepelt. Ez utóbbiak: a Martfűi Szövetkezeti Sörgyár, a Fotex, a Dunaholding és a MÜSZI. Tőzsdei megjelenésre természetesen senkit nem lehet kényszeríteni. A kibocsátók nyilván saját érdekeiknek megfelelően időzítik papírjaik bevezetését. Néhány jó nevű, a befektetők által nagy érdeklődéssel várt cég nem vállalkozott erre 1990-ben. Márpedig december 31. után csak bevezetett részvények adásvételére lesz mód a tőzsdén. Elképzelhető tehát, hogy az idén — legalábbis az év elején — a választék szűkössége miatt még az eddiginél is alacsonyabb lesz a forgalom. Ha egyetlen szóval kellene jellemezni a tőzsde elmúlt évi üzletmenetét, a legmegfelelőbb kifejezés alighanem a „lanyha” volna. Noha voltak forró pillanatok, nagy kiugrások, a legtöbb nap „langyos” volt. Emlékezetes események ugyan akadtak, bár ezeket jobb lenne feledni. Elsőként az IBUSZ-részvények körül forrongtak a kedélyek, majd a Trade-Coop Részvényeinek felfüggesztése következett. Az év nagy csalódása sokak számára a Fotex-részvény volt. Noha a kibocsátásával kapcsolatos problémák felszínre hoztak számos olyan kérdést, amelyet amúgy is tisztázni kell(ett), talán jobb lett volna, ha nem ilyen látványosan, a befektetők érdekeit kevéssé figyelembe véve történt volna mindez. De hát a tanulópénzt meg kell fizetni. A tőzsde az év végére teljesen „száműzte” a kötvényeket. Ezekre az értékpapírokra a korábbiakban is nagyon kevés kötés történt, a piacvezető bankok pedig fokozatosan felmondták a velük kapcsolatos kötelezettségeiket. Nagy kérdés, hogy a kötvények mikor és milyen formában kerülnek vissza a tőzsdére, ha egyáltalán visszakerülnek. A szakemberek egy része ugyanis azon a véleményen van, hogy a kötvénykereskedelem maradjon „kapun kívül”. A nagyközönség számára a legnagyobb gondot továbbra is az információhiány okozza. Itt nem elsősorban a bevezetések körüli hírverésre gondolok — az néha több is a kelleténél, pontosabban inkább szenzációhajhász, mint valóban orientáló —, hanem az alapfokú ismeretek elterjesztésére. Rendszeresen vagy szórványosan a legtöbb újság foglalkozik ugyan a tőzsdével, számos kiadvány is megjelent e tárgyban, de hiányzik a minden alapvető kérdésre kiterjedő ismeretterjesztés. Hogy ez kinek a feladata lenne, azon nyilván lehet meditálni, de hogy mielőbb szükség volna valamilyen átfogó kampányra, az vitathatatlan. Ami viszont érint minden, a tőzsdével foglalkozó médiát, az az információbeszerzés nehézkessége. Nekünk újságíróknak sajnos nagyon gyakran támadt az a rossz érzésünk, hogy az olvasók tájékoztatása szempontjából érdekes, értékes hírek csak akkor hozhatók napvilágra, ha megjelenésük már nem ütközik a kibocsátók érdekeibe. Meg kell tehát barátkoznunk az üzleti életben szokásos távolságtartással. Jövőre nagyon sok területen kell(ene) előbbre lépni a tőzsdén. Halaszthatatlan a befektetési alapok létrehozása, az adózási kérdések megoldása, a nemzetközi értékpapírpiacokon való részvényadásvétel feltételeinek liberalizálása. S akkor talán az idei esztendő úgy vonulhat be a történelembe, mint amelyik meghozta a Budapesti Értéktőzsde nagy „boomját”. imájcr)
