Pest Megyei Hírlap, 1990. november (34. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-26 / 277. szám

1990. NOVEMBER 23., HÉTFŐ &âMao 3 Tanácselnökből túlkínálat Elnök úr, megjöttünk! Így hangzott a kisgazdák válasz­tási szlogenje, bár nem min­denütt éppen ők jöttek, láttak és győztek. Az elnök urak jó része ugyanis csak titulust cserélt, azaz polgármester lett. Mások — elsősorban a váro­sok, nagyközségek vezetői — felálltak a székükből, s döntő többségük ma munkát keres, ök napjaink ejtőernyősei. Há­tuk mögött éppúgy összesúg­nak, mint tették ezt a pártap­parátusokból, a tömegszerve­zetekből kikerültek esetében. Évtizedeket töltöttek el az államigazgatásban, de ott töb­bé nincs rájuk szükség. Ha nem szakirányú a végzettsé­gük, akkor sincsenek jobb helyzetben, hiszen ennyi év után „elment” az eredeti szak­májuk is. Utolsó mentsvár­ként keresik fel a területileg illetékes foglalkoztatási kiren­deltségeket, bár tisztában van­nak vele. hogy állásra nem, legfeljebb munkanélküli-se­gélyre számíthatnak. Szentendrén például eddig ötükkel. találkoztak, közülük kettőt sikerült elhelyezni. Ceg­léden két volt tanácselnöknek keresnek állást. Budaörsön is többen megfordultak a kör­zethez tartozó településekről. Gödöllő, Vác és Monor térsé­géből ugyancsak ilyen embe­rekkel szaporodott a munka- nélküliek száma. A hivatalvezetők egybehang­zóan állítják: annak ellenére, hogy minden volt tanácselnök számított, számíthatott a bú­csúra, mégis csak kurtgn-fur- csán adták ki útjukat. Szent­endrén Hóiba hászlóné, Buda­örsön Bódi Jenő. közvetítette az érintettektől hallottakat: a megyei személyzeti osztályon egy fiatal munkatárs, mi ta­gadás, kissé zavartan nyújtot­ta át a munkakönyveket az őszülő halántékú uraknak. A munkakönyv mellé kaptak egy hónapi fizetést, aztán le is út, fel is út! Aki: magától nem ment- a megyeházára — mert napjait történetesen az át­adás-átvétellel töltötte —, azt egy héten belül udvariasan fi­gyelmeztették a feledékeny- ségére. — Korkedvezményes nyug­díjaztatásukat egyetlen önkor­mányzat se tudja vállalni, er­re csak a megyének lenne pénze. — Sok volt tanácselnök el se jön, mert szégyellt a segélyt — állítja Budaörsön Bódi De­zső. — Ez az összeg egyébként a törvény szerint az első 130 napra a mindenkori minimál­bér, azaz most az 5600 forint bruttó háromszorosa. Ha min­den igaz, rövidesen megtold­ják a létminimumot kétszáz forinttal. Olyan településről is tudok, ahol a tanácselnökből társadalmi megbízatású pol­gármester lett, tiszteletdíjas. Fontolgatja, mit csináljon: ha becsülettel akarja képviselni a falut, az egész embert kíván, de a munkáért járó honorá­riumból nem tud megélni. Munkanélküli-segélyre viszont csak akkor jogosult, ha a ha­vi tiszteletdíja nem éri el a mindenkori minimálbért. Vál­lalhat. persze valahol állást, de kinek kell manapság egy nyugdíjkorhatárhoz közel ál­ló, társadalmi megbízatású polgármester? önkormányzata válogatja, de akadt olyan hely a megyé­ben — legalábbis a foglalkoz­tatási kirendeltségeken így tudják —, ahol a választások másnapján megkérdezték a volt tanácselnököt, hogy mit keres az épületben. Jóformán arra sem volt ideje, hogy a személyes holmijait összepa­kolja. Másutt — és szerencsé­re ez a példa a gyakoribb —, a folyamatosság érdekében korrekt volt az átadás-átvétel „ceremóniája”. A harmadik variáció sem ismeretlen: a volt tanácsi vezető úgy elsze- lelt, hogy hírét-hamvát se lát­ta utóda. S miközben a törvény csak egyhavi munkabér folyósítá­sát engedélyezi a volt tanács­elnököknek, az új polgármes­tereknek előírja a 13. havi fi­zetést, ha esik, ha fúj. Mo­mentán akkor is, ha az új köz- tisztviselő mindössze két és fél hónapot tölt a hivatalában. A tapasztalatok szerint az apparátusok dolgozói eddig még nem kaptak útilaput a talpuk alá, bár akad telepü­lés, ahol lehetetlen helyzet elé állították az osztályvezetőt, aki inkább magától vált meg munkahelyétől. Most ő is ál­lásért kopogtatott az egyik ki- rendeltségen. Cegléden pedig arról értesültünk, hogy a kör­nyékbeli települések között akad olyan, ahol a községhá­za hivatalnokainak szerződése december 31-én jár le. A fog­lalkoztatási kirendeltség mun­katársai már most is tudják, hogy a majdani jelentkezők túlnyomó többségét nem tud­ják elhelyezni. —kas— Hinném is, meg nem is Fehér blúzában, frissen mo­sott hajával, boldogságtól su­gárzó arcával áll a lány a szín­padon. Csengő hangon énekli a szólót: „Jézustól örömöm mindörökre szól”, a refrénbe bekapcsolódik a száztagú ének­kar; gitár, szintetizátor. Jó a zene, a közönség soraiban még­sem veri senki a taktust lábá­val vagy kezével. Az arcok, fiatal fiúarcok — némelyik pattanásos, némelyik éppen pelyhedzik — komolyak. A fi­gyelem és a fegyelem kevere­dik rajtuk. Az örömnek, a bol­dogságnak, az áhítatnak sem­mi jele. Illemtudóan tapsolnak minden szám végén. Tökölön, a fiatalkorúak bör­tönében és fogházában már másodízben tart misét az Em­berbarát Alapítvány. A zene és az Isten dicséretét zengő ver­sek között a kuratórium veze­tői szólnak a fiúkhoz. Egyikük, dr. Molnár István alelnök, a Fejér megyei főbíró arról be­szél, hogy az alapítvány a fiúknak mindenben segítségére lesz, ha szabadulnak. Segítenek szállást keresni, segítenek ál­láshoz jutni, de főképp a jó útra téríteni őket. Hiszen most is azért vannak itt. Segített volna előbb, mielőtt idejutottam volna — mondja az egyik fiú. Éveket húzott már le itt, pedig még csak 19 éves. Februárban szabadul, s fogadkozik, hogy soha többé nem kerül börtönbe. Talán az Isten is segít neki. Azt mond­ja, a tavaszi hasonló misén fogott rajta az ima, néztek is otthon, amikor bejelentette talpig ateista családjában az eseményt. Hogy melyik Isten segíthetne rajta, azt még nem döntötte el, nem is szándéko­munkába, majd évek múlva újra férjhez ment. — Borzasztó nekem erről be­szélni — szakad ki belőle. — Még a rehabilitációt is a Győr­ben élő sógorom intézte ... Sziklai Sándor özvegyét tele­fonon hívtuk fel, hogy találko­zót kérjünk tőle. Elmondtuk: az 1956-os budakeszi esemé­nyekről, férje és édesapja ha­láláról írunik. Szóba hoztuk, hogy ismerjük a Lobogó élet című, a férjéről írt köny­vét. Megkérdeztük, fermtart­ja-e, amit 1984-ben közölt, ne­vezetesen, hogy „el lenforra­dalmi banditák, fasiszta riban- cok, volksbundisták ölték meg az édesapját és kínozták halál­ra sebesült férjét az utcán”. Sziklai Sándorné dr. azt vála­szolta, hogy fenntartja, ezt ál­lítja ma is. Itt most egy párbeszéd kö­vetkezne: az ezredes özvegyé­vel folytatott telefonbeszélge­tésünk leírása. Hiszen azért kerestük meg, hogy egy későb­bi időpontra személyes talál­kozót kérjünk tőle. Erre azon­ban nem vállalkozott. Mivel ■semmiképpen nem szerettük volna az özveg' megszólaltatá­sa nélkül közzétenni a cikkso­rozatot, ezért határoztunk úgy, hogy a telefonbeszélgetés szö­vegét vetjük papírra. A kézirat ezen részének másolatát a Pest Megyei Hírlap főszerkesztője egy levél kíséretében megküld­te Sziklai Sár dóménak. AJem nyilatkozott Az özvegy válaszlevelében nem i'rult hozzá a vele foly­tatott telefonbeszélgetés nyil­vánosságra hozatalához. Nem azért, .uintha az, amit leírtunk nem felelt volna meg a való­ságnak. Ezt nem állította, ha­nem: „Ezen számomra várat­lan telefonbeszélgetés során én kijelentettem, hogy nem nyi­latkozom. Ily módon e megle­petésszerű telefonhívás alapján készített töredezett, zaklatott, hézagos és nagyon felszínes feljegyzés nem azonos egy nyi­latkozattal”. Ha Sziklai Sándorné vállalja a beszélgetést, egész sor olyan kérdésre tudott volna válaszol­ni, amelyek az üggyel való is­merkedésünk során, a megkér­dezettek elbeszélései alapján, bennünk is megfogalmazódtak. Ezekre az özvegy mint az ügy­nek, ha nem is szemtanúja — hiszen 1956. október 25-e és november elseje között Szik­lainé nem is járt Budakeszin —, részvevője, szenvedője vá­laszolhatott volna. Levele nyomán úgy tűnt, esetleg mégis létrejöhet egy személyes találkozás. Főszer­kesztőnknek írt levelében Szik­lai Sándorné ugyanis így fo­galmaz: „naruon szeretnék él­ni azzal a lehetőséggel, ame­lyet ön telefonon és levélben is tett, hogy a sorozat befejezése után. álláspontomat önök nyil­vánosságra hozzák... abban reménykedem, hogy személye­sen is találkozhatunk”. A lap november 20-án két lehetőséget ajánlott fel Sziklai Sándornénak arra, hogy az időközben közölni kezdett cikksorozathoz észrevételeket fűzzön, álláspontját kifejthesse. Vagy úgy, hogy személyesen találkozik a szerzőkkel, vála­szol kérdéseikre, közzéteszi az ügy megítélése szempontjából fontos dokumentumait. Szíve­sen beszéltünk volna azokkal a tanúkkal is, akikről ama bi­zonyos első telefonbeszélgetés alkalmával szólt. A másik felkínált lehetőség szerint a cikksorozat befejezé­se után egy héten belül, válto­zatlan formában közöljük az általa írt hozzászólást. Fájdalmas sebek Sziklai Sándorné ez utóbbi lehetőséggel kíván élni. Indo­kait, bizalmatlanságát tudomá­sul vesszük. Az olvasónak azonban tudnia kell, hogy írá­sunk — legalábbis egyelőre - nem a mi hibánkból látszhat egyoldalúnak. Természetesen nem kíván­hatjuk, hogy az özvegy kitörő örömmel fogadja a harminc­négy évvel ezelőtti tragédia felelevenítését. Édesapja és férje elvesztése nyilván ennyi év távlatából is fájdalmas se­beket szaggat fel. Ám ama első telefonbeszélgetésünkben e se­bekről nem sok szó esett, sok­kal inkább arról, hogy mi a célunk a cikksorozat megírásá­val, miért akarjuk éppen most újraírni a történelmet? Talán azért, mert most olyan világ van? Ezt a kérdést sokszor feitet tűk magunkban, bár mi újra­írni a históriát aligha tudnánk, hiszen személyes élményeink nincsenek a korszakról, más­képpen beszélni sem tudunk, már csak korunknál fogva sem Viszont a Sziklai-ügy sok, ilyen-olyan formában érintett szereplőivel, s tanúkkal folyta­tott beszélgetések és akták át­tanulmányozása után számta­lan gondolat, s közte sok két­ség is ébredt bennünk. (Folytatjuk) faián isten segít rajtuk Zenés mise és rabfohász zik templomba járni túl sűrűn. De nem árt, ha az ember hisz valamiben. A családja például abban, hogy ők is tudnak se­gíteni neki. Várják haza, ő nem kerül a hajléktalanok közé. Szomszédja és földije, egy szemüveges szőke fiú kevesebb szavú. Azt mondja, őt ne mentse meg senki. Egész éle­tében — mind a 17 évében — egyedül volt, senkire nem szá­míthatott, csak az édesanyjára. Nehezen éltek-élnek, egyedül nevelte az édesanyja, de kér- 'niük sosem kellett. Azokat az autókat, a Ford Escortot pél­dául, azt sem kérte, csak vitte. Az autók visszakerültek a jo­gos tulajdonosokhoz, ő meg ide öt évre. Öt is hazavárják, s azt mondja, inkább magában bízik, mint egy nem létező va­lamiben. Persze, hogy dolgozni mit fog — kétséges. A hírek a börtönbe is eljut­nak. Addig sem volt könnnyű priusszal munkahelyet találni, amíg munkaerőhiány volt. Most viszont már ennyi esé­lyük sincs. És abból a három­négyezer forintból ugyan mire vállalkozhatnának, ha bízná­nak is a sikerben? „Bízzatok Istenben, Isten ké­zen fogva vezet benneteket.” A zenekar egyik tagja beszél, aki szintén innen szabadult. Csa­ládja van, munkahelye van, hite van. Megjárta a poklot, s most fehér ingben áll a szín­padon. Annak a kultúrterem­nek a színpadán, ahonnan ak­koriban a szocialista ember- eszményről, a kollektivizmus­ról, a szebb jövőt építő, se­gítőkezet nyújtó társadalomról a hitre. A gazdasági folyamatok azt mutat­ják, hogy még az sem történt meg, ami meg­történhetett volna! A tulajdonlás egész kér­déskörében a rendezetlenség, a tisztázatlan­ság a jellemző, azaz nemcsak a földtulajdon­ról van szó, hanem például arról is, hogy külföldi vegyes vállalatok sorának megalaku­lása késik a megyében ennek következtében. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a rendkí­vüli és tiszteletre méltó erőfeszítéseket tevő Állami Vagyonügynökség fizikailag képtelen megfelelni a reá háruló nagy mennyiségű teendőnek, ugyanakkor az önkormányzatok kirekesztődtek — mert sajnálatosan ilyenre sikeredett a törvény! — a tulajdonlás, priva­tizálás terepéről, azaz gazdálkodniuk kellene, csak éppen nem tudni, miből. Csorbul, törik, csorbul, törik a nyomkari­ma ... Akár a gazdaság-, akár a társadalom- tudományok terepét nézzük is, az alapvető is­meretek közé tartozik az, hogy a gazdaság: változások elmaradása, súlyos késedelme szin­te pillanatok alatt romba döntheti a politika; változásokat, semmissé teheti azok eredmé­nyeit. A holnap miből élünk kérdésére ugyan­is adhatók politikai feleletek, de ezek gazda­sági háttér híján frázisok csupán. Ma az ilyen frázisok idejét éljük. Ismét csak utalás- nyi példát. Miközben kiélezett politikai har­cok zajlottak a megyében az önkormányzati választások előkészítéseként, fel sem merült az, hpgy a gazdálkodó szervezeteknek több milliárd forint fedezetlen tartozása-követelése van egymással szemben, s hogy égyre több munkáltatónál a bérfizetés is ismétlődő ne­hézségekbe ütközik ... Az átlagpolgár azon­ban röghöz kötött, őt ez utóbbi érdekli iga­zán, s még inkább azt szeretné tudni, holnap mi-hogyan lesz. A politikától való elfordulás — amit mutat az önkormányzati választáso­kon való_ szerény részvétel éppúgy, mint az, hogy a pártok többségének a taglészáma csök­ken, illetve a növekedés megállt — döntő mértékben a gazdasági folyamatok alakulásá­ra vezethető vissza. Az emberek egyre na­gyobb csoportjait ejti foglyul a létbizonyta­lanság. L eírom, bár kézenfekvő a válasz: abban a megyében ahol fél év alatt (!) nieg- _ háromszorozódott az állást keresőknek a száma, ahol csak minden negyedik pálya­kezdőnek tudnak elhelyezkedési lehetőségét kínálni, vajon az lenne a családok központi kérdése, melyik párt mit művel, milyen friss szenzációja van a politikának? A politikai és a gazdasági folyamatok konfrontációját egy­re több jel vetíti elénk jóslatként. A benzin­áremelés körül kibontakozott események íze­lítőt adtak ebből a konfrontációból, ám a. jö­vő esztendőben ilyen konfrontációknak a so­rozata várható, hacsak... S ez a hacsak szin- 'e az utolsó remény arra, hogy a közfigyelem /égre arra összpontosuljon, ami min^-m meg- nozdulásunknak a nyomkn-'májá* a cazda- ságra, a gazdasági teendőkre. Most mő«'. úev ahogy, sínen vagyunk.. Ott’kellene marad nunk. Mészáros Ottó Nyomkarima K ellemetlen számadás volt. A kormány hét végén tartott ülésén a jövő eszten­dei állami költségvetéssel szemben tá­masztott igények összesítésekor kiderült: az igények háromszorosan haladják meg azt a még elviselhető költségvetési hiányt, amelyet a nemzetközi pénzügyi szervezetek kiinduló tárgyalási alapnak tarthatnak. Egyike ez azoknak a képtelen helyzeteknek, amelyekbe a kormány sorozatosan belekényszerül. A képtelen helyzetet az hozza létre, hogy való­jában ma Magyarországon egyszerre az első és az utolsó szűrő maga a kormány: minden ennek a testületnek az asztalára kerül. Nin­csenek ugyanis előzetes rosták, rangsorolá­sok, a tárcaérdekek — és más csoportérdekek — bármilyen előzetes egyeztetés, érdekütköz­tetés nélkül kerülnek a kormány elé. Ennek a helyzetnek gazdagok a hagyomá­nyai hazánkban. Meglepő azonban, hogy vál­tozatlanul él ez a gyakorlat akkor, amikor a politikai rendszerváltás tényei tagadhatatla­nok, amikor a politikai struktúrák nem ha­sonlíthatók a tegnapiakhoz. A gazdaság azon­ban szinte automatikusan ismétli a korábbi erő­próbákat a költségvetéssel. A szakterületi ér­dekeknek az össztársadalmi érdekekként va­ló (hamis) felléptetése eleve hátrányos hely­zetbe hozza a költségvetési előterjesztést ké­szítő kormányt és nem kevésbé a költségve­tésről döntő. Országgyűlést. A túlpolitizált magyar társadalom (annak képviseleti me­chanizmusa) immár a rendszerváltás első pillanatától fogva arra fordítja a legkevesebb figyelmet, amire a legtöbbet kellene: a gaz­dasági folyamatok alakulására. Nyomkarimának nevezik azt a kiemelkedő és élben végződő peremet, amely a kötöttpá­lyás járművek közül a sínen futókat kerekeik­kel a pályán. azaz a sínen tartja. Ha a vasúti kocsi nyomkarimája sérült, a jármű könnyen leugorhat a helyéről... súlyos baleseteknek az okozója a sérült (és észre nem vett) nyom- karima. A mai helyzet riasztóan hasonlatos a sérült, de észre nem vett nyomkarima terem­tette veszélyhez. Elég itt utalni a meredeken csökkenő ipari termelésre — január és au­gusztus között, a tavaly hasonló időszakhoz mérten kereken tíz százalékkal mérséklődött a termékkibocsátás —, a kamatlábak mere­dek emelkedésére, a beruházási-fejlesztési ki­adások nagyarányú visszafogására. Erre az utóbbira fényt vet, ha megemlítem: a me­gyében az év első felében elkészült, átadót) beruházásoknak mindössze a tizenöt százaié ka volt feltalálható a termelőágazatokban ... A mindent eluraló politika — és sajnála tosan azt mutatják a megyebeli tapasztala tok, hogy a képviselő-testületek többsége i: belekeveredik a túlpolitizálás átláthatatla* sűrűjébe — azt a hitet kelti a pártokban, a? állami hatalmi testületekben és szervezetek­ben, hogy mindaz megtörténik, aminek meg kell történnie. A valóság azonban rácáfol erre próbálták meggyőzni a megté- vedteket. A társadalom összes gondját nem tudjuk megoldani, mondja az emberbarátok kuratóriumá­nak titkára, Berecki Ágnes. A saját pénzünkből, az ingyen­munkánkkal, a svéd testvér- szervezettől kapott dollárokból próbálkoznak. Teaház a csöve­seknek, szállás a hajléktala­noknak, a pünkösdi gyüleke­zet miséi — ez is megelőzés, mondja, a visszaesés megelő­zése. Amennyit bírnak. De az igazi gond a társadalomban van. abban a környezetben, amely ide juttatja a gyereke­ket. Azon egy alapítvány nem tud segíteni. És nem tudott segíteni rajta a szocializmus sem. Akkor is hirdettek igéket, itt is, ebben a kultúrteremben is. Akkor is voltak pártfogók, sőt most is vannak, a megyei főbírónak mégis sok az ismerőse a fiúk között. Ez most egy újabb kí­sérlet. Valaki, valahol vigyáz rátok. Ha nem egy párt, akkor egy Isten. Azt mondta erre az a szőke, szemüveges fiú, hogy nem volna rossz. Hinni vala­miben. De ki válaszol a kér­déseire? Hogy például mit szól Jézus ahhoz, ha ő munkanél­küli lesz, ha nem tud segíteni az édesanyjának, ha nem tud az élet széléről egy kicsit is beljebb vergődni? Szeretheti őt az Isten, neki nincs elle­nére, de most már szeresse egy kicsit jobban. (J. a.) A megtéri bárányok egy másik világról mesélnek (Vimola Károly fotói)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom