Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-01 / 230. szám
prsT MM IE ÍDOO. OKTÓBER 1., HÉTFŐ A gödöllői galériában október 7-ig Különös hatású papírplasztikák Már a büfé előtt, ahonnan belátni a terembe, földbe gyökerezik a lábam, oly váratlan és meghökkentő a súlyos, monumentális tömböt alkotó ember nagyságú figurák néma együttesének látványa. Belépve a galériába, drámai színpadkép fogad. Lehajtott fejű férfiak térdepelnek földhöz szorított lábfejjel, köpenybe rejtett karral egy óriási, felfordított harang körül, helyenként állatfigurákra emlékeztető alakzatok tűnnek fel. Mi ez? Mi lehet? Jelkép? Az alázat, a kegyelet, netán a könyörgés szimbóluma? S a harang vajon mit jelent? Hogy örökre elnémult valami itt a földön? Hátam mögött halászháló rabságába. ejtett, szétesett végtagokkal vergődő alak, távolabb két kifeszített kar s egy hátrahajló, szenvedő arc, másutt hatalmas, fehér leplek között fűbe, gazba rejtett fura figura... Kik ők, mik ők, nem tudom — de talán nem is lényeges. A művész sem találta szükségesnek elárulni a titkot: a megnyitóünnepségen, ahol jelen volt, hagyta, hogy találgassunk. Nekem ezt jelenti, neki mást. Ha így rendezem el, ilyen hangulatot árasztanak, ha másképp, másféle aurát teremteniik. Az emberi testnek a valós élet kereteiből kiszabadult mozgás pillanatai, kimerevedései mindenképpen megdöbbentehek, elgondolkodtatnak, „Magasröptű” meditáláso- dat gyerekzsivaj töri meg : a Karikás-iskola hátitáskás napközisei érkeznek. Vidáman gázolnak a zizegő szalmába, kíváncsian kopogtatják az életnagyságú emberalakok hátát, találgatják, miből lehet; csodálkoznak, hogy papírból, s hogy drót rejtőzik ott belül. Nem sokat töprengenek az eszmei mondanivalón, megnézik, tetszik nekik, és kész, Lesz. aki visszahozza anyját, apját, merthogy valami érdekeset lehet látni... Az alkotó biztosan megszokta a sokszínű fogadtatást, jó néhány kiállítása volt már ugyanis Budapesten és Prágában, Szombathelyen és Brnóban, Pozsonyban és Kecskeméten, no és persze lakóhelyén, Jászberényben. A képzőművészettel autodidakta módon ismerkedett meg, polgári foglalkozása a Nagykunsági Erdőgazdasághoz köti. Tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának és az Alkotárs Művészeti Egyesületnek. Kovács István különös hatású papírplasztikái október 7-ig tekinthetők meg a gödöllői galériában keddtől péntekig délutánonként, hétvégeken pedig 10—18 óráig. Pillér Éva Még egyszer le kell kopognom Feltámadás a Somlyó oldalán — Azt mondja nekem egyik alkalommal a Szőri bíró — mert így hívták Szőri Jánost. — Bözse, szombat este gyere el a gazdakörbe. — Minek, János bátyám? — Ne törődj vele, csak gyere — válaszolta, és meg elmentem. Ott voltak már akkor a parasztgazdák, és Muharay tanár úr is közöttük. Hát szóval, most ugyanazt a szerepet játszom az Egyszer egy királyfi című színpadi játékban, amit akkor. Most is én leszek a mesemondó lány. A hagyomány ereje mozgósít — figyelmeztettek rá egy alkalommal. Ezt tapasztalhattam nemrég a fóti Somlyó hegyen is, ahol Kissné Bahor Erzsébet emlékezett a fél évszázada történtekre, a hagyományos fóti szüretekre. Az idei tartalmát a régi-új gondolatok határozták meg. A fóti példa Muharay Elemér a Jászberény melletti Haj ta pusztán élő szegény munkáscsalád gyermeke, aki az idő tájt ebből a körből kitörve jutott el a Ma.ttasowszky—Bolvári-féle filmszinészképzö és rendező iskolára, a gazdakörben lelt barátokra. Azokra, mert szövetségeseivé váltak a cél érdekében. Azt teremthette meg a színpadon, amit a zenében Bartók és Kodály. Élete során oly sokszor ismétlődött meg vele az, ami Foton. Miután 1939-ben innét indította el a Faluszínpad mozgalmat, ennek elfojtása után az ország min(A szerző felvételei) A Pro Musica hangversenye Erkel szózata Budaörsön Többször meggyőződhettem már arról: eseményszámba megy Budaörsön a Pro Musi-^ ca kórus szereplése. Mindösz- sze hat esztendeje kezdte meg működését a vegyes kar, s tevékenységüket azóta is nagy figyelem kíséri. A múlt évben megtartott minősítő hangversenyen megkapták az arany fokozatú elismerést. Számos rádiófelvétel készült már velük, hallhattuk őket háromnegyed órás élőadásban is. Sikereik mögött komoly munka rejlik: hetente hat órát gyakorolnak. Szükség is van erre, hiszen repertoárjuk átfogja a kórusirodalom legszélesebb skáláját. Erősségük kezdettől fogva mégis a régi zene: madrigálok, kánonok éneklése. Éppen ezért minden bizonnyal szeptember' 30-ai, vasárnap esti koncertjük úgyszintén zenei élmény volt, Műsorukban ugyanis Hassler-, Marenzio-, Jan- nequin-, Palestrina-, Praeto- rius- és Bach-művek is elhangzottak — Lassus, Liszt, Kodály és Bárdos dalai mellett. A budaörsi katolikus templomban, az este 7 órai szent mise után sorra került hangverseny fénypontja azonban alighanem Farkas—Babits: Erdély című műve, illetve Bárdos—Vörösmarty: Erkel szózata volt. A vegyes kart vezetőjük, Sapszon Ferenc Lisztdíjas karnagy, kiváló művész vezényelte. V. A. Tizenhárom Mohács.; két Don-kanyar Megraboljuk a jövőt? Az ország demográfiai helyzete sokakat aggaszt, hiszen a népesség fogyása megállíthatatlannak látszik. Fekete Gyula író évek óta minden lehetséges eszközzel e jelenségre figyelmeztet. □ ön súlyos szavakat használ, a jövő megrablásáról beszél. Ilyen tragikus lenne a helyzet? — Még annál is súlyosabb. Az a legborzasztóbb, hogy oda se figyel a társadalom, de azok sem, akiknek pedig a dolguk lenne — mondja indulatosan a népszerű író. — Részleteken lehet vitatkozni, ám az tény: mi lettünk a világ leggyorsabban vénülő népei Egy ilyen társadalom nem törődik a jövővel, csak a jelen, a ma érdekli. Ami nálunk folyik, nem más, mint a jövő felélése, a jövő megrablása. E jelenségre már korábban felfigyelt a nagyvilág. A Weltwoche című lap évekkel ezelőtt ezt írta: „A 10,7 millióra rúgó magyarság beletörődik a fokozatos kipusztulásba. Meglehet, hogy a gyászos 2200. esztendő körül, legalábbis ezt tűnik ki a budapestiek statisztikájából, ki fogja lehelni lelkét az utolsó magyar is. és sivár, paprikamentes világot fog maga után hagyni.” Félek, ebben nincsen túlzás! El kellene gondolkodni végre azon is, mi az oka elvé- nülésünknek. □ Véleménye szerint mikor kezdődtek a bajok? — Harminchárom évvel ezelőtt váltott át fogyásra az utánpótlás, s azóta állandóan csökken a népesség. És nem volt olyan kormány, amely ezzel szembenézett volna. A jövedelemadó-rendszer pedig csak fokozta a „népirtást”. □ Ez a nép gyerekszerete- téről volt híres. Mi lehet az oka annak, hogy ma egyáltalán nincs becsülete a nagycsaládnak és a több gyermeket vállaló szülőnek?' — Nézze, olyan drasztikusan, olyan ordenáré módon büntette az állam, a politika a gyermeket vállalókat, sajnos, ezt teszi ma is, hogy az nem maradt következmény nélkül. A 60-as évektől kezdődően azt súlykolták az emberekbe, és elsősorban a fiatalokba, hogy annál magasabb az életszínvonal — minél kisebb a család. Ráadásul az elmúlt évtizedekben az anyaság teljes rangfosztása is megtörtént, a politika a dolgozó nő mítoszát erőltette. A kapucédulát osztogató kisegítőnek is nagyobb megbecsülés járt, mint a gyermekeit nevelő anyának. Ezer jel utalt és utal ma is arra, hogy ez a társadalom egyáltalán nem gyermekszerető. □ És ebben szándékosságot tételez fel? Mindenképpen, hiszen a politika szándéka nyomon követhető. 1958-ban adták ki a Születésszabályozás című könyvet, ebben egyebek közt azt taglalják, milyen jól élhet az, akinek nincs gyereke! Tanulmányok jelentek meg arról, mennyivel jobban járt az ország, hogy százezrek küretre mentek. így ugyanis kevesebb munkanap esett ki, mintha világra hozták volna azt a sok gyereket. Szomorú, de ez volt a hivatalos álláspont. Igen is koncepciózusán szorgalmazta a hatalom, hogy minél kevesebb magyar állampolgár szülessen, így akarták emelni az életszínvonalat. A mai utódok meg számolgathatják, mekkora veszteséget okozott ez a rettenetes politika. □ Milyen kiutat lát ebből a helyzetből? , — Alapvető változtatásokra van szükség, hiszen helyzetünk katasztrofális: az utóbbi kilenc évben például 262 ezerrel fogyott a lakosság. Ez a veszteség tizenhárom Moháccsal és két Don-kanyarral felér! Feltétlenül meg kell szüntetni a jelenlegi jövedelemosztás képtelenségét, Nem szabad büntetni a gyermekes családokat, éppen azokat, akik a jövőt dajkálják, az adórendszer mégis ezt teszi. Fontosnak tartom az anyaság becsületének helyreállítását, segíthet ebben a főhivatású anyaság elismerése. Önmagában azonban egy intézkedés kevés, több oldalról kell a megoldást keresni. De minél előbb, nehogy késő legyen! Gyerkó Katalin den községéből kitiltották. Feledtetni viszont nem tudta sem az egyik, sem a másik hatalom. Különösen nem itt. a főváros melletti nagyközségben. Népben, nemzetben gondolkodás a megszokott kifejezése annak, amit az idei műsor, a Fóti szüret szerkesztői bizonyítottak, amit éltettek ötven évig. Ezt bizonyította az egyházak énekkarainak teljesen világias műsora most és akkor, a népművészet eredeti értékeit, ebből merítő alkotásokat felmutatva. Nem tagadja a riporter, hogy azon a napon, tudósítói minőségben gondjai támadtak, mert az első színpadkép láttán már érezte: több itt a feljegyezni és közölnivaló, mint amit a rövid műfaj törvényei megengednek. Ezért kérdezősködött tovább, a nyilatkozók szíves engedelmével közreadva a válaszokat. Moldova György szociográfiai kötetének címe után szabadon úgy is mondhatnánk: Akit a falu füstje megcsapott, azt ott is tartja a szives szavú, utcán előre köszönő emberek között. Mint például Agárdi Gábor Kossuth-díjas színművészt, a Fóti szüret örökös hegygazdáját. E cím nem . puszta színpadi szerepet takar csupán, hanem közéleti funkciót is. Az első szüret A fél falu ünnepi öltözekben járt-kelt a Fáy- presház környékén, s köztük társalogva találtam őt, amikor elmondta, miféle szálak fűzik Fóthoz. Van itt egy kis hétvégi háza, művésztelepet is akart egykor, de az akkori törvények miatt ezt nem tudta ősz- szehozni. Az emberi kapcsolatok- viszont™“^ születtek, évről évre szélesei^, körűek. Tizenöt éve választották ebbe a tisztségbe, amely közül az első szüret volt a legemlékezetesebb. Olyan volt, mint egy Betlehemes játék, mert akkor a présház előtt kétszáz embernek játszottak. Azóta színpad és nézőtér épült. Öt-hatezer ember jön ki a hegyre. A rendezvény, az más dolog. Erről azt mondja Agárdi művész úr: — En ilyenkor nem akarom átvenni a „hatalmat”. Nem tartom ildomosnak, hogy azt, akinek ez nem hivatása, rávegyem: a szöveget úgy mondja, ahogy szerintem kellene. Nem szabad elvenni az eredeti hamvát. Az úgy jó, ahogy ő érzi. — Rettenetesen izgultam a műsor előtt — folytatta beszélgetésünk idején a hegygazda. — Itt a körzetben napraforgótábla állt. A szárazság ugyan tönkretette, de azért a magvakban benne van az olaj.. Féltem. Ha valaki a több ezer ember közül gondatlanságból eldob egy cigarettát, lángra kaphat az egész hegy. Ki kellett járnom, vágják le a termést. Szántsák fel a földet. Sikerült. Hát ilyen dolga is akad a cím viselőjének. Az ünnep visszhangja Somlyó szentjének nevezi a művész dr. Csáder Dezsőnét, mert szerinte ilyen emberből kevés akad az országban. Ö a lelke a Muharay teremtette hagyományok ápolásának, feltámasztásának. A már nyugdíjas, de a kulturális életben aktív tanárnőt, akit oly sokan tizstelnek a faluban, helybeli születésűnek gondoltam. Maga is Foton érzi magát otthon, pedig 1951-ben érkezett ide a Dunántúlról. — Az öregfaluban rendkívül értelmes és müveit paraszt- emberekkel ismerkedtem meg — fejtegeti. — Ők tanítottak meg engem arra. amit a hagyományokról tudok. Amikor ezeket tanulmányozni kezdtem, akkor meglepetéssel tapasztaltam, hogy egészen a második világháborúig, sőt, egy ideig utána is élt a községben tizenöt-húsz szervezet. Köztük egyházi dalkörök, ipartestület, közművelődési egyesület. Legtöbben a parasztság köréből szerveződtek. Közel a főváros, kevés a szabadidő, nincs pénz szórakozásra — hallgatjuk sorba a sikertelenség okait soroló érveket művelődési házainkban. Am akkor jön valaki, és lelkesedésből, vasszorgalommal megmozdít egy hatalmas községet. A falu egyik fele a színpadon, a másik ünneplőben nézőtéren. Hónapokig készültek, hónapokig vártak rá. Kórházi főorvos és földmunkás együtt szavalja a Fóti dal versszakait, aztán zenében, versben is felzengenek a híres verssorok. Ott maradtak az ember fülében a Fóti ősz idei kórushangjai. Vissza-vissza- pörgetem a magnószalagot, s hatására az ünnep után még- egyszer le kell kopognom: Az idei őszön valami olyan történt, amit formailag utánozni nem lehet, csak követni. Kovács T. István Szex és stex Ha hinni lehet a régi krónikáknak, a Velencébe nevető isonzói utat már 989-ben „a magyarok útja” névvel jelölte az őslakosság, kalandozó eleink kitörölhetetlen emléke nyomán. A ha Repubblica szerint az idő múlásával csupán a módszerek változtak. A magyarok Velencébe jönnek, hogy propagandát csináljanak a posztkommunizmus egyre jobban menő üzletének, a szexnek. A népszerű római lap terjedelmes cikkben számol be annak a két disztingvált, selyemsálas úrnak a Szent Márk téri vállalkozásáról, akik „szemérmesen borítékba zárva osztogatták felhívásaikat, s ezekben a magyar erotika megismerésére buzdították az olaszokat”. A kedvcsináló reklámszöveg helyesírásilag kifogástalan, tartalmában azonban felajzó módon kapacitálja a vállalkozó kedvű bennszülötteket. „Olaszok! Szeretnétek megismerni a magyar szexet? Homoszexuális, avagy heteroszexuális partnert kerestek? Házasodni akartok? Ügynökségünk minden vágyatokat kielégíti." A magát Szuper — pardon. Super — néven jegyző ügynökség, mint az idézett röpiratból kitűnik, az ellenállhatatlan latin lower kielégítésén kívül — vélhetően mellékesként — szponzorokat is keres, reklámot kínál a magyar tévében, sőt: „Ha ön kedveli a magyar sportot, csapatot is fogadhat.” És ha még ezek után sem nyílik meg az olasz zseb, a Super üzletet hoz össze jól menő magyar cégekkel. Mi több. a Super-ügynökség kiajánlja „a megbízható és szorgos magyar munkásokat”. Az az ügynökség, amely oly könnyedén foglalkozik mindennel, a beruházások szponzorálástól a már- már prostitúciónak számító partnerkinálatig. lefogadható, hogy az előfizetéses erotikával aratja majd a legnagyobb sikert — írja a La Repubblica. Bár némi bonyodalmat okozhat — figyelmeztet a cikkíró —, hogy a szegedi székhelyű ügynökségben nem egy előzékeny hölgy, hanem egy parlamenti képviselő veszi fel a telefont, mivel a Super és a Fidesz egy házban dolgozik.
