Pest Megyei Hírlap, 1990. szeptember (34. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-08 / 211. szám

T

Mit érdekli?

Azért most már sokkal, de sokkal jobb lesz. Nem úgy, mint eddig, bevezetik az iskolákban — ha minden igaz — az illemtanórákat is. (Meg nem erősített hírek t szerint könyveik papíranyagaként a kinyomtatott, de gyerek kezébe nem adott történelemkönyveket használják majd bezúzás után.)

Erre tapasztalataink szerint óriási szükség lenne. Olvasónk meséli, hogy beszélni kívánt — telefonon — az APEH megyei szervezetével ügyes-bajos dolgaiban. (Mellesleg, a derék (?) hivatalnokok tavaly augusztusi elszámolást felejtettek le az ívekről — állítja olvasónk.) Nos, hívja a számot, beleszól, bemutatkozik, s vár. Türelmesen. Egy darabig. Aztán csak megszólal — drága a telefonálás! — ki van a vonal túlvégén?

S megszólal az APEH-i hang: — Hát nem mindegy az magának? Mit érdekli?

Igen, ez az a fentebb stíl, amit — rendszerváltás közben — ajánlanak a derék magyar embereknek.

(ballal)

Fiatalok a hitoktatásról

Arai reményt ad, és nyugalmat

Csak a javát gyalulják

Hitoktató pedagógus mesélte rosszkedvűen, hogy életében nem olvasott olyan újságcikket, amely objektiven, szerinte fals gondolatok nélkül rajzolta volna körül a hitoktatás lényegét. Csodálkozom rajta, bár egyben kétlem, hogy a hittantanítás bármely publicisztikája felül tudná múlni szerzője lelkiismeretét. Ha pedig a vallás több évtizedes nyomorúságára gondolunk, látnunk kell azt is, hogy a hívő, a hinni akaró lélek sem szabad, odébb még a meggyőződés, hogy lcgbensőbb ügyeink feltárása büntetlenül tehető.

Ügy hiszem, ez utóbbi gondolat motiválta a pedagógusokat, akik kérték, ne nevezzem meg a gyerekeket. Nehogy a szülők megbántód- janak, esetleg kellemetlenségük támadjon miatta. Szóval itt tartunk még, híres lázadó lelkiismeretünkkel. Pedagógusaggodalom volt az is, vajon mire jutok az ötödik, hatodik osztályossá cseperedet- tek ideológiai ártatlanságával. Előttük még csak most bontakozik ki a világ. Éppen az az érdekes, hogyan bontakozik.

A jóhat szereti

M. M. hatodikos kislány, evangélikus. — Korábban zeneiskolába jártam, de nem nagyon szerettem. Édesapám

Befőzések idején

Régi módszer új módon

paradicsomot kaptunk té- li elrakásra. A nyári őrült rohanásban — nem is emlékszem rá, hogy mikor volt eny- nyire forgalmas a nyarunk, pedig forgalmas az szinte mindig — a paradicsomeltevés mutatkozott szinte egyetlen télre gondoló tevékenységünknek. S míg a darálóért szaladtam el — megfigyeltem, nemcsak nálunk, más fiatalabb háztartásokban sincs meg ez az egyszerű kellék, a szülőktől kérik azt kölcsön —, gyerekkorom paradicsombefőzései jutottak eszembe.

Akárhogy is volt, lényegesen több levet akkor sem tettünk el nagymamám parancsnoksága alatt. Reggel kiment a piacra, megnézte kétszer is, háromszor is a sorokat, vizs- gálgatta, nézegette a felhozatalt, aztán alkudott is egy sort. Az alku fontos eleme volt, hogy ugyan nagyobb mennyiséget veszünk, de csakis akkor, ha azt nem nekünk kell hazacipelni, hanem az eladó hozza azt el. Általában sikerült megegyeznünk.

A nap többi része a felkészülés jegyében telt el. Előkerültek az üvegek, nagyapám betapasztotta még előző nap az üstöt, s így legalább két lehetőség is adódott, hogy gyerekként segíthessünk. Vagy az artézi vizet hordhattuk a mosogatáshoz, a paradicsommosáshoz, vagy a katlanba való fát vághattuk fel. Ma sem tudom felidézni, miért, de az üvegmosás külön élvezet volt, alighanem — másra nem tudok gondolni — az üvegek ma már szokatlannak, régiesnek ható formája miatt. Manapság az egyenüveg a divat. Régebben nem ez volt a szokás. Ha olyan palack került a házhoz, amely nem került visz- sza a boltba, az félre lett téve. „Jó lesz ez még valamire” — tette hozzá mindig nagyapám, s már vitte is valami, általa ismert kiváló helyre.

Időközben megérkezett a paradicsomos ember is, a talyi- gáról lesegítettük a ládákat, s gyorsan megettünk vagy két- három darab, legszebbnek kikiáltott paradicsomot. Némi beszélgetés és egy pohár bor után — ezt a szállító kapta — nem volt mese, neki kellett kezdeni a mosásnak, tisztításnak. Megvolt a maga hagyománya ennek is. Egyszer rokonok voltak nálunk, s a család hölgytagja nemtetszésének adott hangot a nagymamám alkalmazta technológiával kapcsolatban. Tudniillik mi a mosás után negyedeltük, majd passzíroztuk a bogyókat. Keresztanyám váltig állította, helytelen ez így, szerinte pontosan fordítva kell csinálni: előbb megfőzni, azután passzí- rozni. Na, egyszer ki is próbáltuk ezt, de valaki a családból kis híján leforrázta ma- ' gát, s azt követően — mint megbízhatatlan módszert — ezt száműztük.

A daráló hajtása már komoly igénybevételt jelentett, de a már üres üstbe öntött, besűrítésre váró paradicsom kevergetése igazi szakmunkának számított. Hol balra, hol jobbra kellett kavarni, ügyelve arra, egyetlen pillanatig se szakadjon meg az áramlás, nehogy odakapjon az anyag. A tűz táplálását nagyapám nem bízta másra, igaza lehetett, ő tudta, mennyi fát kell a katlanba tenni, és az meddig elég. Azután a bugyogó anyagot az üvegekbe töltöttük, s azt számolgattuk, elegendő-e a tisztaüveg-mennyiség. Celofánnal, majd hólyagpapírral a nagymamáék látták el az üvegeket, s vitték a száraz dunszt- ba.

Két nap múlva derült ki, mennyire feszes a hártya az üvegen, van-e repedt, törött. Az üvegek a megfelelő tárolóhelyre kerültek, hogy azután téli napokon paradicsomlevesként — természetesen csipetkével — kerüljenek az asztalra.

A technológia mára nem sokat változott, ugyanúgy kell darálni, sűríteni, üveget mosni, lekötözni, mint azelőtt. Csak — és ezt találom a leglényegesebbnek — mindez sokkal, de sokkal rövidebb idő alatt megy végbe. Délután háromtól este hétig úgy ai üvegmosás, mint a darálás, sűrítés, celofánvágásnak vége. Időközben ugyanis egymástól méterre víz folyik a csapból, gáz ontja a meleget a nagy lábas alá.

U hogy más az íze ennek a

^ paradicsomnak, az megint biztos. De téli zimankóban jó lesz elővenni, illetve most is fogyasztani, ha már a víz vagy fél esztendeje ihatatlan, minden ígéret ellenére ...

B. O.

volt rajta, hogy akkor iratkozzam be a hittanra, mert az istenhit nagyon fontos az ember számára, mert ezáltal arra 'törekszik, hogy jó legyen, mert tudja, hogy Isten a jó embereket szereti. Azt mondják, a templomban nagyon közel vagyunk hozzá, s ezt társaim is elhiszik, akik eljárnak oda, mert soha nem beszélnek csúnyán, nem káromkodnak.

G. K. tavaly óta látogatja a hittanórákat. — A pap bácsi szép, érdekes történeteket szokott mesélni a bibliából, én ezeket nagyon szeretem hallgatni. A hittant jónak találom azért is, mert szép magyar beszédre tanítanak ott, úgy érzem, anyanyelvből többet tudunk, mint ami az iskolában elsajátítható.

H. T. családja református, de nem gyakorolják vallásukat. — Szerintem istenhit nélkül is lehet az ember jó. Szüleim nem szóltak bele, milyen tárgyat válasszak az iskolai órákon kívül, én a német órát választottam. Persze fontos a hittan is. A rokonságnak van egy régi vallásos énekeskönyve, abból szoktunk énekelni.

N. A. családjában liberalizmus van. — Édesanyámmal gyakran elmegyünk a templomba, hiszünk Istenben, édesapám viszont még egyszer sem jött el velünk. De nem is ellenzi, sőt amikor a hittanóra is szóba került, rögtön beleegyezett.

Válságban segít

Egyszerű, kerekre szabott gondolatok, amennyi tíz-egy- néhány éves gyerekektől kitelik, egy olyan témában, amihez sok felnőtt sem tud hozzászólni minden feszély nélkül Lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, nekem úgy tűnt, az istenhit és ateizmus végtelen türelmű egymásmelletti- ségét ez a nemzedék veszi majd természetesnek, miként egy választást hittanóra és német nyelvi kurzus között.

A gimnazisták jóval érettebb és érezhetően önálló gonaolatokkal próbálták vázolni vélekedésüket a hitoktatásról.

Gr aj Judit: Én csak alsó tagozatos koromban jártam hittanra, de ma is hatása alatt vagyok. Nem lehet szavakba önteni a nyugalmas- ságnak azt az érzését, amit a hívő ember átél, amikor gondjai megoldásához várja a csodát, noha tudja, magának kell mindent megoldania. A hit keserves helyzetekben bizakodóvá, reménykedésre képessé teszi az embert, én itt látom a lényeget.

Gádor Csaba: Az mindegy, milyen vallású az ember, minden hívőnek egyetlen lelki támasza van, Isten. Nem vagyok hívő, de megértem, mit jelent a vallás a lelki nyugalom, az erkölcsi normák megóvása szempontjából, főleg válságos nehéz történelmi időkben. Helyesnek tartom tehát a hitoktatás kiszélesítését, de kizárólag önkéntes alapon, mert a vallásgyakorlás magánügy.

Aie Attila: A mi országunk vissza akar térni a kereszténységbe. A hit szerintem csak a morális tartalom, kereszténnyé akkor lesz valaki, ha a kulturális örökséget is magába szívja. Ezt az értéket pedig csak keresztényi gondolkodással lehet kisajátítani, amihez viszont ismerni kell a hívő ember gondolkodását is.

Külön világ

Batu Szilvia: Szüleim

ateisták, nagyszüleim hívők, két külön világot ismertem meg. Melyik hatott rám jobban? Nem hiszem, hogy el tudnám magam határolni teljesen bármelyiktől is, mégis úgy érzem, amiatt, hogy szülői akaratból nem vehettem részt a keresztségben, egy kisebbséghez tartozom, amely elrugaszkodott a többségi normáktól. És ez feszélyez.

Kenyó Klára: A mi korosztályunk sem rosszabb, mint a többi, bármit mondanak is ránk. Inkább csak ingatag és gyenge, persze nem fizikailag. Kitették a modern nagyvilág hatásainak, de arra nem volt felkészítve, hogy szelektálja a jót, a rosszat. Ha megerősítették valamiben valahol, nem kapott visszaigazo lást másfelől, eluralkodott a lelkekben a zűrzavar. Miben látom a hitoktatás fontosságát? Talán abban, hogy közelebb visz ahhoz a képességhez, hogy időben fel tudjuk ismerni, mit vár tőlünk a közösség, amelyben élni akarunk.

My. J.

■ a

NAGMKOROSI

^J:€úí

m

Októbertől ellenőrzik

Fényvisszaverő tábla

A 6/1990. számú KÖHÉM- rendelet, közelebbről a műszaki KRESZ, a fogatolt járművekre, kézikocsikra, valamint a kerti traktorok pótkocsijára a piros-fehér ferde csí- kozású, 750 négÿzetcentiméter felületű, fényvisszaverő tábla felszerelését írja elő, az idei évtől kötelezően — hallottuk a városi rendőrkapitányságon. Elmondták még, hogy a közúti

ellenőrzések során októbertől e biztonsági kellék meglétét is számon kérik a rendőrök. Megtudtuk továbbá, - hogy a táblákat egyelőre csak a Tex- elektro Szövetkezetben, Érden lehet beszerezni, de remélhetőleg a helyi kereskedelem is mihamarabb a járműtulajdonosok segítségére lesz az ügyben.

Amióta a Nefag bútorgyártól előtt Is nyiladozik az export csatornája, a faanyag jó minősége alapvetően fontos termelési tényezővé vált náluk. Sajnos, a javarészt a Szovjetunióból hozatott fenyőfa és fenyőfa között nagy különbségek vannak, így a bútorosok jobbnak látják, ha a rönkfavásárt személyesen ütik nyélbe a forgalmazóknál. Azóta kevesebb a problémájuk, s vélhetően a Németországba szállítandó kisbútorokban nem talál kivetnivalót a vevő. Képünkön a tömör fenyőfa szekrényekhez gyalulja az alkatrészeket Bagó Zsuzsa és Csapó Dénes

(Erdős! Agnes felvétele)

A hit és az ismeret nem azonos

Felértékelődött a szerepük

A bekövetkezett társadalmi változások jelentősen felértékelték az egyházak szerepét. Egy orosz társadalomkutató egyenesen úgy vélekedik, hogy akárcsak a család és erkölcs, a vallás megléte is egyetemes emberi érték, s szó sincs megjövendölt elsorvadásukról, elhalásukról, mint azt hirdette eddig az uralkodó ideológia. Persze emellett az sem hanyagolható el, hogy bizonyos, a vallással és egyházakkal kapcsolatos kérdések olykor annyira az érdeklődés fókuszába kerülnek, hogy szinte mindenki ezekről beszél. Ilyen kérdéskör a többi között a hittantanítás, azután az egyházak és a környezetük viszonya. Annak néztünk utána, hogy a két legjelentősebb nagykőrösi egyház hogyan látott neki megnövekedett feladatainak megoldásához.

A hagyományos vélekedés szerint Nagykőrös református város, így vizsgálódásainkat Pintér Gyula református lelki- pásztornál, a lelkészi hivatalban kezdtük.

— Az az igazság — kezdte a lelkipásztor —, hogy a hitoktatásban szűkösek a kereteink, a lehetőségeink időben, emberben egyaránt. Csoportonként és hetenként két óra kellene, s ha a csoport — a jelentkezések alapján — túl nagy, akkor ketté is kell azt választani. Szívügyünknek tartottuk és tartjuk tehát azt is, hogy hívő református pedagógusokat találjunk, akik e cél érdekében hajlandók fáradozni, s természetesen rendelkeznek a megfelelő teológiai tájékozottsággal is. Istennek hála, van néhány ilyen segítőtársunk.

Általánosságban is elmondható,' hogy a hit és az ismeret nem azonos, de természetesen feltételezik egymást. A hitoktatás végcélja tehát nem az ismeretközlés, ez csupán eszköz. A cél az, hogy a benne részt vevők, a gyermekek, hitre jussanak, fölismerjék Jézus Krisztusban személyes megváltójukat.

— Milyen feltételeket tudnak mindehhez teremteni?

— Az iskolákkal szót tudunk érteni, az igazgatók segítőkészek voltak. A szervezőmunka ugyan most még nem ért véget, az máris bizonyos, hogy a négy általános iskolában lesz hittanoktatás, s a középiskolák is érdekeltek ebben.

Tavalyelőtt egyetlen tanítványunk volt, tavaly száz, az

idén eddig úgy százötvenen jelentkeztek. Hittankönyvvel való ellátásuk nem jelent gondot, minden korosztály megfelelő anyagból választhat.

A hitoktatás kérdéséhez szorosan kapcsolható maga az oktatás ügye is. A város iskoláinak nagy része, valamint a 2000 hold föld is a református egyházé volt. Nem mindenki tudja, hogy ezen földek hoza- déka szinte teljes egészében az iskolák fenntartását szolgálta, tehát tévedés volt az egyházat kizsákmányolóként beállítani. A református tanítóképző céljaira átvett pártszékházat ideiglenes megoldásnak tartjuk, ragaszkodunk a mai Arany János Általános Iskola teljes visszaadásához, a többi ingatlannal együtt.

Dr. Nagy Istvánt, a római katolikus egyház plébánosát végeredményben ugyanazokkal a kérdésekkel kerestem fel.

— Álláspontunk szerint az iskolát és az egyházat nem szerencsés újra összekeverni. Ebből következik, hogy mi a hitoktatást nem iskolai keretekben szervezzük. A napokban átvesszük a Zsembery Gyula—Bálvány utca 3. alatti épületet szeretetszolgálat céljára, s ebben kívánunk olyan feltételeket kialakítani, amelyek alkalmasak a hitoktatásra. Szegedi Gyuláné, Geszner Jenőné, Dér Irén és jómagam is csoportokat vezetünk majd. Az igény meglehetősen nagy, hiszen tavaly 150 hittanos gyermekünk volt, az idén várhatóan a számuk eléri a háromszázat. Azt már most meglehetős biztonsággal állíthatom, hogy az oktatás az iskolai tevékenységet semmiben sem zavarja majd: az órák a késő délutáni órákban, a napközi befejezése után kezdődnek.

Egyházunk álláspontja szerint a hitoktatás célja az, hogy a gyermek a családban nevelődjön. Azt szeretnénk elérni, hogy az illető saját magát alakítsa, iejlessze, hogy eljusson a legtökéletesebb szintre — s ezáltal Jézushoz. Persze mindehhez az is szükséges, hogy a befogadó társadalmi háttér legyen pluralista, azaz ott ne legyen uralkodó ideológia. Tehát mindenképpen a társadalom számára aktív személyiségeket kívánunk fejleszteni. Hiszen az, hogy valaki imádkozik, hittanra vagy templomba jár — magánügy. De az már nem, hogy a tanultak szellemében él, erejét megfeszítve, saját magát, egészét adva vegyen részt a közösség életében. Ez már valódi közügy.

Tankönyvellátottságunk kiváló, hiszen egy-egy évfolyam igen sok változat közül választhat. A most kezdődő esztendő arra is jó lesz, hogy a leghasználhatóbbat kiválaszthassák az oktatók.

— Milyen ingatlanokat kér vissza az egyház?

— Ügy vélem, hogy ebben a kérdésben nemigen van mit mondanom, hiszen még nincs törvény. Az 1949-es, illetve 1953-as államosítások által érintett épületek jegyzékét összeállítottam, és elküldtem az egyházmegyei hatóságnak. Ezekben szerepel a Rákóczi utca 8. alatti mai iparitanulóiskola, a Jókai utca 2. és a központi óvoda.

Nem túl rózsás körülményeink ellenére igen eredményesen működik ifjúsági énekkarunk. Ennek létszáma most már a szülőkkel együtt meghaladja az ötvenet, ifjúsági hittanos csoportunk a karácsonyi irodalmi összeállítással, az idősek karácsonyi műsorával már rangot vívott ki magának.

Ballal Ottó