Pest Megyei Hírlap, 1990. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-25 / 147. szám
4 prvr ». Wf;6 yei] 1990. JÜNIUS 25., HÉTFŐ Kemény viták erősítik a, közösséget Lenvirágos dobbantós Egy jól megálmodott színpadkép sem mutathatott volna szebben, mint a természetes környezet. Szentendrén, a Templom téren úgy állították fel a szabadtéri emelvényt, hogy annak hátterét a háztetők és a Fő téri templom tornya adta. Emiatt aztán úgy tűnt, mintha a budakalászi Lenvirág dobbantós táncát a torony körül ropta volna. Elérkezett ugyanis a másfél hónapja tartó Pest megyei nemzetiségi napok záró eseménysorozata. A város megtelt a közeli és távoli vidékekről érkezett együttesekkel. A szereplők száma megközelítette a háromszázötvenet. Miután a vörösvári német nemzetiségi fúvószenekar rázendített az indulóra, lent a Fő téren, fönt a Templom téren rákezdték a gyermek-néptánccsoportok. A gálaműsor után, a kora esti órákban nemzetiségi táncházzal fejeződött be az idei eseménysorozat. Ez azonban más, sokkal több volt azoknál, mint amiket a korábbi esztendőkben tartottak. Igaz, már kezdetekor megfogalmazták: megújított, tartalmas találkozókat szerveznek. Ami korábban egyetlen lehetőségnek bizonyult — a kultúrcsoportok szerepeltetése —, az most egyike lett a színes kifejezési formáknak. Sor került ugyanis olyan megbeszélésekre, amelyeken a különböző nemzetiségiek együtt vettek részt. Így például a nyelvoktatásról, -használatról, a kisebbségi törvénytervezetről tanácskozó összejöveteleken, amelyeket a nemzetiségi sorskérdések is súlyoztak. A németek Pilisvörösváron, a szerbek és a horvátok Pomá- zon, a szlovákok pedig PilisBableves esett a sajtószabadságba JLj i mindennel elkésünk. Ez a sajtófesztivál is jóval _ később jött, mert most már mit lehet kérdezni egy újságírótól? Hogy milyen színű tollal írta? Hogy föl- jegyzi-e a kérdéseit? Hány kávét iszik meg interjú előtt? Vagy azt, hogy kézzel írja, netán írógéppel azokat a cikkeket? És: rögtön meg tudja-e írni, esetleg érifeli magában napokig? Nem, ilyeneket nem lehet kérdezni. Ilyen kérdés nem jut eszébe annak, aki még soha nem írt újságot. Ilyenekről az újságírók szoktak beszélgetni egymással — mert jobbat, okosabbat ők sem tudnak kérdezni egymástól. Kérdések persze vannak, a lényegtelen műhelykérdéseknél sokkal lényegesebbek: ami a papíron van, illetve, ami nincs rajta. Mert ugye, eddig az volt a hír, ami nem volt benne az újságban. A vélemény pedig az volt, amit a sorok közé rejtettek az újságírók. Tökéletesen megértettük egymást. Egy oda nem illő kötőszó, egy kétértelmű jelző, összeolvasva frappáns címek, tördelési huncutságok — s máris jöttek a szakmába be nem avatottak gratulációi. De voltak be néni avatottak? Akinek ezek az apró lázongások, a jól nevelt kiszivárogtatások szóltak,' az olvasók, ők értették. S ha mégis arra vetemedett valamelyikük, hogy a sorokat olvassa, hogy komolyan vegye, amit nem lehetett komolyan venni, s föltette a kérdést: ezt vagy azt mért nem irjá.tok meg — egyszerű volt a válasz: na. mégis, mit gondolsz? A kérdések is rejtve voltak, amikor a hírek, a vélemények, maga az egész újság is a sorok között bújt meg. Pedig voltak kérdések, csak nem az újságírókhoz illett volna címezni őket. Éppen annyi kimondatlan kérdés gyűlt a hivatásosak noteszében, mint az olvasók fejében. Válasz nélkül maradt mindannyi — némelyeket talán ponttá alakítja az idő. Most meg már — vagy még? — minek. Kivonulnak az újságok, a lapkészítők, az újságírók, a kiadóvállalatok, a reklámszakemberek, a hirdetésfelelősök a kőbányai vásárvárosba, s egy valamirevaló vurstli összes kelléke közepette kelletik magukat. Mutogatják a lapjukat, mintha az ember nem la-tna ilyet a sarki standokon, osztogatják a fejlécükkel ellátott napellenzöket, mintha ettől nőne az ezerszer átkozott példányszám, Kaltenberg sört mérnek üvegjével egy ötvenesért, mintha hétköznapokon is ez az árukapcsolás vinné a szenzációt, közben -van vöröskeresztes bableves, külpolitikai encsem-bencsem, csövi-rock és ingyenlufi. Cirkusz és reklám, amikor már éppen cirkusz és a reklám nélkül is eladja magát az újság. A közvélemény-kutatási adatok szerint hazánkban a sajtónak mindig is volt hitele. Az emberek komolyan vették a nyomtatott szót, és megértették, hogy arra használják, amire használták. Most talán már nem veszik olyan komolyan, viszont értik. Azt, hogy az újság a hírek közlésére, a szabad vélemények szabad továbbadására van kitalálva, s értik, amit írnak. A sorokban. Mert már azt is lehet: lehet szidni a kormányt, lehet bírálni az uralkodó pártokat, egyet lehet érteni az ellenzékkel —, mindent meg lehet beszélni az olvasóval az ólom és a kamera segítségével. Egyelőre. Minek akkor ez a cirkusz? Érdekesek a műhelytitkok, hogy hogyan készül egy újság, hogy öltönyben jár-e a főszerkesztő, hogy fiatal-e vagy öreg, aki azokat a szexis rendőri tudósításokat írja, de hát ennyi — tán még több is — rejtélye más szakmáknak is van. A többit pedig — a lényeget — el lehet olvasni a reggeli Népszabadságban, a déli Mai Napban, szó ne érje a ház elejét, a Pest Megyei Hírlapban is. Hacsak azért nem jönnek azért szép számmal az emberek, hogy lássák azt az egyébként közismert tételt, miszerint az újságíró is ember, ha ez nem is látszik rajta. Mi mindent elkapkodunk, ezt a hétvégi sajtófesztivált is kicsit előbb rendeztük meg. Mert mit lehet most kérdezni, az újságíróktól, a nyomdászoktól, a kiadóktól? Hogy miért hallgatják majd el néhány hét múlva kritikájulMt az áremelésekről? Hogy miért fogják majd megszüntetni a parlamenti tévéközvetítést? Hogy miért engedelmeskednek a nyakukra ültetett „új földesuraknak”? Hogy miért írnak németül és angolul magyar lapokat? Hogy miért hirdetéseket közölnek riportok helyett? Ezekre most nem lehet válaszolni, csak annyit: talán ezt nem lehet velünk még egyszer megcsinálni. A sajtófesztiválok — legalábbis ez az első s eddig ** egyetlen hazai — vagy korán jönnek, vagy későn. Ha meg itt volna az ideje, akkor nem lehet. Újságírónak is, újságolvasónak, újságcsinálónak is az lenne jó, ha nem kellene sajtófesztiválokat rendezni. Untig elég a lufi, a sör meg a bableves. — ja — szántón rendezték meg nagyobb találkozóikat. Hasznos tanulságokkal szolgáltak a hovatartozással, az asszimilációval és az integráció problémáival foglalkozó konferenciák, amelyekre az ország több megyéjéből is érkeztek érdeklődők. Csak néhány esemény a választékból. Rendkívül népes volt a vörösvári találkozó, amelyen a fellépő együttesek tagjainak száma elérte az ezret. A szlovák választmányi csoport ülésén elhatározták, hogy sürgősen létrehozzák a helyi érdekvédelmi és érdek- képviseleti szervezeteket. A szerbek letelepedésének háromszázadik évfordulójáról pedig gazdag programokkal emlékeztek meg. Aligha túlzás azt állítani, hogy rengeteg embert — egész településeket — mozgatott meg az idei rendezvénysorozat. Pedagógusok, könyvtárosok, közművelők és — legfőképpen — gyerekek és fiatalok vettek részt a legtöbb programon. Annyi bizonyos, hogy a Pest Megyei Tanács és a szervező művelődési intézmények, helyi tanácsok tiszta szándéka megvalósult. Voltak ugyan kemény viták is, de azok nem a széthúzáshoz vezettek, hanem a közösségek erősítéséhez, netán újra-, illetve újak teremtéséhez. A szövetségek megyei választmányán belül pedig az ön- szerveződés kibontakozásához, a változó körülményekhez igazodó nemzetiségi politikai gyakorlat formálódásához. S mindezt azokban a napokban, amikor a Parlament ner.i jut ötről a hatra nemzetiségi ügyben. Pontosabban: nem születik életrevaló elgondolás a képviseletekről. Figyelemmel kísérhettem a heteken át tartó programsorozatot. Megismerhettem több különböző álláspontot. Úgy érzem, hogy amiről odafönt vitatkoznak, azt idelent már eldöntötték. Akkor talán lent kéne kezdeni. Vennes Aranka Miért éppen a matematika? Nem csak elitképzés Június 26-án, kedden kezdődik Vácott az a háromnapos tanácskozás, amely a matematikai tehetséggondozással foglalkozó pedagógusoknak ad lehetőséget tapasztalatcserére, közös gondolkodásra. Hosszú idők óta ez az első ilyen jellegű találkozó, mert a tehetség- gondozást sokáig rossz szemmel nézték, mert az úgynevezett elitképzéssel azonosították. A 70-es évek közepétől azonban már nem lehetett halogatni, hogy a gyenge tanulók felzárkóztatása mellett, külön foglalkozzanak a kimagasló képességű vagy egyvalamiben téren különlegesen tehetséges gyerekekkel is. A tanácskozáson jelen lesz Harsányi István pszichológus, akinek nevéhez a két világháború közötti időszak tehetséggondozási tevékenysége, az úgynevezett sárospataki program fűződik. Mint ismert, ez az az időszak, amikor a legtöbb magyar születésű, későbbi Nobel-díjast képezték és adták a nagyvilágnak Sárospatakról. Újvári István váci Eötvös- díjas tanár elmondta, hogy tehetséggondozó módszerek már teret hódítottak az ország legkülönbözőbb pontjain, de elsősorban a mi megyénkben, főleg a 70-es évek végétől kezdve. Ennek a tanácskozásnak az a célja, hogy a próbálkozások tapasztalatait ösz- szegyűjtse, összefogja, és az idős, nagy tudású generáció átadja felkészültségét a fiatalabbaknak. Százötvenen jelentkeztek a konferenciára, közülük ötven váci és Vác környéki, a többiek javarészt Pest megyeiek. Kedden és szerdán délelőtt a Pedagógiai és a Pszicholótíai Intézet kutatói tartanak előadásokat. Délutánonként a gyakorlati szakemberek számolnak be tapasztalataikról. Csütörtökön pedig a Kárpát- aljáról, Szlovákiából és Erdélyből érkező előadók beszélnek a határainkon túli magyar iskolákban folyó tehetséggondozásról. Vácott, illetve időközönként Finnországban él a Bogányi család. A szülők a váci zeneiskola tanárai, négy gyermekük pedig többszörös díjnyertes, kiemelkedő tehetségű zenész. Családi hangversenyük üde színfoltja lesz a tanácskozásnak. ★ Miért éppen matematikával foglalkoznak a tehetséggondozáson belül? — kérdeztük Újvári Istvánt. — A tehetség egészen fiatal korban, tehát 14 év alatt csak néhány területen mutatkozik meg pregnánsan, mint például a matematika, a sakk, a zene, a tánc és a sport. Ezekben az ágakban a tehetséges gyerekeket korán fel lehet ismerni, ami igen fontos, hiszen a tehetséggondozás sikerét javarészt a korai felismerés és a korai foglalkozás garantálja. — Talán még eszközként is felhasználható a matematika a képességek fejlesztésében? — Igen, mert jól formálja a gondolkodást, sőt azt is megfigyeltük, hogy azok a tanulók, akiket a matematikai versenyeken felfedezünk, később más területeken is kimagasló eredményeket érhetnek el, illetve jól szerepelnek más tantárgyak tanulmányi versenyein is. Sz. K. A látni — éhes mindenkié lett F erenczy-centenárium ^ A létezés különös kegyelme, ha a géniusz egy egész ^ család szívét igazítja, biztatja — küldetni. így fogalma- ^ zott Juhász Ferenc Kossuth-díjas költő tegnap délelőtt ^ Szentendrén. Csakugyan rendkívüli eset, hogy a tehet- ség három generáción át öröklődik a Ferenczy családit nál. Az ikerpár — Noémi és Béni — születésének 100. évfordulójára újjászervezték és ünnepélyes keretek között ismét megnyitották a Ferenczy Múzeum állandó kiállítását. A két művész Szentendrén látta meg a napvilágot, Béni a szobrászatot választotta hivatásul. Noémi pedig a gobelinszövést. Idősebb testvérükkel, Va- lérral együtt ők már a harmadik generáció tagjai. A nagyszülők műkedvelő festők voltak. Édesapjuk, Ferenczy Károly, amit a francia impresszionistáktól tanult, azt finom naturalizmussal ötvözte. S mindezt egyéni szín- és formanyelvre fordította le. A nagybányai iskola vezető egyéniségeként került el ebbe a távoli kisvárosba. Édesanyjuk, Fialka Olga céhbeli festő volt, aki finom vázlataival és arcképeivel Bécsben ért el sikereket. Gyermekeikre édesapjuk felkészültsége, műveltsége, festői zsenialitása volt nagy hatással, akinek olyan hatalmas volt önakarata, hogy az idős korában bekövetkezett súlyos betegség után fél kézzel is tovább formázta az anyagot. Jó újra végigmenni, meg- megállni a szülői házban elhelyezett, kibővített tárlaton. Amihez több hónapra kölcsönöztek alkotásokat magángyűjtőktől. A teljesség kedvéért pedig a grafikákat időnként cserélni fogják. Remek megoldás, hogy a kétoldalas érméket és a műveket iá úgy helyezték el, hogy körbejárhatok. Ily módon minden — amint azt Juhász Ferenc mondotta — műalkotás a látni-éhes mindenkié lett. Galga menti népművészeti gála Dudás Juli-alapítvány Már fél évszázada is annak, hogy Kodály Zoltán a Galga mentén járt gyűjtőúton, s felfigyelt egy szépen éneklő lánykára. Ki gondolta volna akkor, hogy e fiatal teremtés neve fogalommá válik? Hiszen nemcsak idehaza, hanem még a messzi földrészeken is híressé tette faluját. Hogy a Galga menti községek megőrizték és újjáterem,térték a mér-már feledésbe merülő népi hímzések, dalok, táncok, gyermekjátékok, szokások hagyományát, abban nagy szerepet játszott Vankóné Dudás Juli. Falum, Galgamácsa című vallomáskötete versekkel, énekekkel, játékokkal, rajzokkal, képekkel színesítve mutatta be életútját. Elhivatottságának, vonzóerejének egyetlen meghatározója volt: a szülőföld szeretete. Nemcsak létrehozta, hanem közel három évtizeden keresztül vezette azt a népművészeti csoportot, amely a különféle nép- hagvományokat elevenítette föl. Hat esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála megsza- kasztotta ezt a szép kulturális mozgalmat. Olyannyira, hogy évekig lezártnak tűnt életműve, Nem akadt ugyanis olyan egyéniség, aki átvette volna a vezető szerepet. Legszebb darabjai A Galga menti népművészeti találkozó szegényebb nélküle. Ezt a hiányt leginkább azok érzik akik szellemisége, művészete közelében élhettek és tevékenykedhettek. ők szorgalmazták. hogy a galgamácsa! falumúzeum fölvegye nevét. Hiszen e falak között őrzik keze munkájának legszebb darabjait, amelyeket a falunak ajándékozott. Vasárnap fejeződött be az egy hónapja tartó Galga menti népművészeti találkozó. A gálaműsorra Galgamácsán került sor. Tisztelői kora délután megkoszorúzták a mácsai temetőben Vankóné Dudás Juli sírját. Ezt követően a felújított múzeum ünnepségen v-tte fel a híres népművész nevét. Díjkiosztás — jövőre Erre az alkalomra azonban lánya, Takács Istvánné Vankó Etelka egy meglepetést is tartogatott. — Édesanyám nevét viselő magánalapítványt létesítünk — mondja Takács Istvánné. — Mindenkor erkölcsi-gvermeki kötelességünknek éreztük, hogy szellemi-művészi örökségére vigyázzunk. Tapasztalataim szerint olykor kevésnek bizonyult, hogy a lánya vagyok. Pedig itt éltem mellette, ismertem jól. a keze alá dol~nz_ tam, de mégsem tudtam volna helyébe lépni átvenni szerepét. Sokat gondolkoztam azon, miként segíthetném például azon a tehetségek díjazását, akik a hagyományápolásban kimagasló eredményeket érn^k el... A Vankóné Dudás Juli-díj Galgamácsa és azon túl a Galga mente népművészetének, népi hagyományőrzésének, néprajzi kutatását, ápolását segíti, támogatja. Az alapítvány nyitott, az aszódi OTPnél helyezték el. kezelője az Aszódi Petőfi Múzeum mindenkori igazgatója. A díj az alaptőke éves kamata, kiosztására minden évben június 24-én kerül sor — első ízben 1991-ben. A díjat kifejezetten a Galga-vidéken élő személyek és csoportok részére adják át. Az okiraton 40 ezer forint alaptőke szerepel. Ez az ösz- szeg Vankóné Dudás Juli e'-dk betlehemes festményének eladásából származik. Vevője a Pest Megyei Múzeumok igazgatósága. — Mindenképpen szívesen vettünk volna Dudás Juli-ké- pet — magyarázza Bihari József igazgató —. ám amikor megtudtuk, hogy milyen c'lt szolgál, még nagyobb örömmel fogadtuk. Magunk is régóta éreztük a híres népművész hiányát, s halála után a mozgalom visszaesését. Ügy gondoljuk. hogy ezáltal a falui ú- zeum még inkább a figyelem középpontjába kerül. Ami ezeket az intézményeket illeti napjainkban igencsak szükség’ van több segítségre ... Igaz ugyan, hogy a dokumentum 40 ezer forintról szól, ez az összeg azonban már most több. A veszélyeshulladék-le- rakótelep Galgamácsa Íróságáért alapítványából — 500 ezer forintból — az idén 20 ezerrel csatlakozik a Vankóné- díihoz. Egy gazda, két gazda A nagyközségi tanács szerdán végrehajtó bizottsági ülést tartott. Ezen úgy döntött a testület, hogy 10 ezer forinttal társul a Takács család s’a- pítvánvához. — őszinte örömömre szolgál, hogy a falubeliek ennyiTakács Istvánné Vankó Etelka maga is folytatója a népművészeti hagyományoknak (Vimola Károly felvétele) re szívükön viselik ezt a gazdag szellemi örökséget — fogalmaz Tóth András tanácselnök. — Annál is inkább, mert hosszú éveken keresztül magam is tagja voltam Dudás Juli hagyományőrző csopcrt- jának. Nem lehet elfelejteni azokat az összejöveteleket az általa színdarabbá formált népi játékokat, készülődést a lemezfelvételre, színes, energikus egyéniségét. Ügy hírlik, hogy a környékbeli községek közül többen szaporítják az alapítvány ösz- szegét. ennek bejelentését azonban holnapra tartogatják Vankóné Dudás Juli halála után sokan azt mondták: pont. Nincs tovább Eltávozott az, aki összefogta, vezette — majdhogynem újjáalakította e vidék népi hagyományait. Íme, bebizonyosodott, hogy igenis van folytatás. Van már gazdája a Dudás Juli-ügvnek Kettő is. Mácsa és — a Galga mente. V. A.
