Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-23 / 94. szám
1990. ÁPRILIS 23., HÉTFŐ MF.fi VEI, 3 Nem a nosztalgiázás a cél Tanácstalan munkás ^ A minap az egyik vidéki városunk gyárában jártam, ^ ahol újjáalakították a szakszervezeti bizottságot, mert ^ az ott dolgozók úgy érezték, szükségük lenne vatamifaj- î; ta érdekvédelemre. Az újdonsült titkár elmondta, né^ hányán felvetették azt is, hogy alakítsanak munkásta§ nácsot, de igazából nem voltak tisztában a funkciójával, ^ így aztán a szervezés elmaradt. Az elmondottak szöget ütöttek a fejembe, s kíváncsiságból több gyárban, üzemben érdeklődtem, tudják-e az ott dolgozók, hogy mi is az a munkástanács? A röpke közvélemény-kutatás eredménye az volt, hogy a legtöbben nincsenek tisztában azzal, mi lehet a helye, feladata, jövője a 93-es évek társadalmában. Sokan úgy gondolják, hogy ezek a szerveződések a szakszervezetek helyébe léphetnek, mások az 1956-os munkástanácsok újraélesztőiként tartják számon őket. A tisztánlátást segítheti, hogy az elmúlt héttől bírósági szentesítéssel dolgozik a Munkástanácsok Országos Szövetsége. Céljaikról, működésükről eddig a közvélemény nem sokat tudhatott meg. Jellemző,. hogy egy napi „nyomozói” munkát igényelt, míg kiderítettem, hogy információs irodájuk a Tárogató út 2-4. szám alatt található. Azért éppen itt, mert vezetőjének, dr. Thoma Lászlónak történetesen a Gazdasági és Társadalmi Kutatóintézetben van a munkahelye. Mivel társadalmi munkában adnak szakértői tanácsot a szerveződő munkás- tanácsoknak —, s mindenféle anyagi háttér nélkül működnek —, egyelőre a szerkesztőségi szoba ad otthont az irodának is. — Kétféle típusú munkás- tanácsot különböztetünk meg — kezdi a beszélgetést az irodavezető, akinek a hivatása kutató politológus. — Az egyik érdekvédelmi szervezetként működik, s lényegében azért alakult, mért a jelenlegi szak- szervezeti munkával elégedetlenek, a munkások. Hozzáteszem, ők is teljes joggal nevezik a szakszervezetüket munkástanácsnak, hiszen ez nem egy márkanév, amelyet a törvény véd... Az ilyen típusú szerveződéseknél a dolgozók a gazdasági kérdésekbe követelnek beleszólást, s a vezetést szeretnék ezáltal ellenőrizni. A másik esetben azért jön létre a munkástanács, mert a mai átalakulási folyamatban a gyárak eladását, a legtöbbször az ott dolgozók feje fölött intézik, s a munkások teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Nem ritka, hogy az életképtelen nagyvállalatok tőkéje elértéktelenedik, s ebben a helyzetben úgy védekeznek, hogy a vidéki gyáregységeiket, leányvállalataikat felszámolják, az ott dolgozó munkásokat elbocsátják. Az értékesítésből származó pénzből a nagyvállalati „vízfej” még egy darabig vegetálhat. Jellemző az is, hogy a vállalati vezérkar, a vállalati tanács felhatalmazásával viharos gyorsasággal kft.-t alakít — általában a gazdasági egység legprosperálóbb részéből. A „csődtömeget” pedig állami tulajdonban hagyják. A vezetők így a magántulajdon bástyái mögé menekülnek, s nem kevés haszonra tesznek szert. Mocsári József kutató ezt Angyal Ádám-szindrómának nevezte, mert a hajógyárban is ehhez hasonló folyamat ment végbe. Ilyen helyzetben a munkások — joggal — úgy érzik, ha nem cselekszenek, elvesztik a történelmi esélyüket arra, hogy dolgozói tulajdont szerezhessenek. — Mit tehetnek ilyen esetben a munkástanácsok? — Mivel elvitatják a rendelkezési jogot a vállalati tanácsoktól, tulajdonosi jogokat kezdenek gyakorolni. Jó példa erre a mosonmagyaróvári gyár esete, ahol a Kába ellenében megszerezték a kezelői jogokat, új üzleti kapcsolatokat építettek ki, s prosperálóan működnek. Tehát nem valamiféle utópisztikus gyárfoglalásokra gondolunk... A mai átalakulásban a tulajdonlás kérdése kulcsfontosságú. Azt szeretnénk elérni, hogy az e feletti jogkör a dolgozókat illesse meg. Ez egy gazdasági érdekharc, s mi a csatát vállaló munkástanácsokat támogatjuk, segítjük. Jellemző paradoxon, hogy az alkalmazottak nehezebben juthatnak részvényhez ott, ahol dolgoznak, mint a kívülállók. Szeretnénk, ha a konfliktusok megoldása törvényes úton menne végbe. Ezért fontosnak tartjuk a vállalati törvény módosításánál a munka törvénykönyve reformját, s a foglalkoztatási törvény megalkotását. Egy előítélet is kialakult a munkásokkal szemben. Sokan azt mondják, csak jövedelemérdekeltségük van, s csak az érdekli őket, hogy mi van a fizetési borítékban. Amikor azonban eltűnik a létbiztonság, képesek átlépni ezeken a határokon. Az emberek kiszolgáltatottságát bizonyítja az is, menynyire félnek. Többször előfordult, hogy buszmegállókban, tanműhelyekben találkoztak velünk, mert a gyárba nem mertek beengedni. A félelem a legtöbbször nem is alaptalan. Nem egy olyan esetről tudok, hogy mikor az igazgató megtudta, hogy az illető munkástanácsot akar szervezni, nyomban elbocsátással fenyegette ... Az iroda egyébként nem szervez munkástanácsokat, az a feladatunk, hogy jogi, gazdasági tanácsokat adjunk a szervezetek elnökségének és választmányának. A döntés az ő kezükben van, miként használják fel ezeket az információkat. Az 1956-os munkástanácsok tagjaival is kapcsolatban vagyunk. Természetesen nem a nosztalgiázás a célunk’, manapság alapvetően más a helyzet, mint akkoriban volt. Most az állami tulajdon átalakításának ellenőrzése a legfontosabb. Hargitai Éva Múlt és jelen egy parkolóban. Egyelőre sem benzinben, sem zabban nem dúskálnak a románok fössn érzi magát biztonságán az ember A Köztársaság téri könyvesboltban sorban állnak. A magyar standnál. Könyvet hoztak, magyar könyvet. Gyatra köntösben, rossz papíron, de magyar szót. Krúdy Gyulát, Karácsonyi Benőt, Szabó Dezsőt, sőt, Rilkét; ezek a szerzők és műveik évtizedekig száműzve voltak Romániából. Találomra megszólítok egy fiatal házaspárt, Szabó néven mutatkoznak be, Agnes és Péter. Mindketten technikumot végeztek, és mindketten fizikai munkások. Magyarnak nem osztogatták az íróasztalt, a magyarnak ritkán jutott „főnöki” beosztás. o Sokat változott ez a fertály? — mutatok a magyar könyvek standjára. — Minimum négy-ötszáz százalékos a mennyiségi változás, a minőségről nem is beszélve. Azt nem lehet szóban kifejezni, mennyire ki voltunk éhezve a magyar könyvre. Ügy látszik, valamilyen módon mindenkinek van emléke a Securitátéról. — ’88-ban néhány napig Miskolcon voltunk — meséli Szabó Péter az akkori „élményt”. — Vettünk néhány könyvet, volt köztük Passuth is. A határnál banzáj lett, elkobozták. Egy kicsit hangosabb voltam, mint máskor, amiért másnap behívattak a „nagy házba”. A meggyőző duma mellé két pofont is kaptam. December óta keresem azt a tagot, de úgy látszik, leléceit. Q A könyvkiadáson kívül másban is javult a magyarság helyzete Nagyváradon? — Néhány hétig úgy tűnt, végre megfogtuk az isten lábát. De amióta a Vatra Ro- maneasca kavarja a sz .. .-t, megint nem érzi magát biztonságban az ember, Egfôlessépmnek éïzom színházba járni! Állami Színház — Szigligeti-társulat. így ugyan még csak a színlapokon van kiVillák, üdülők, hétvégi kárnak I. Pártvacsorák a velencei tükör alatt Míg rejtve volt a szemünk elől, a kerítés hasadékán kukucskáltunk, s a személyzeti bejárón kiszivárgó pletykákból sző- hettük a legendákat. Be kevesen mehettek, a valót kevesen ismerték. S ők hallgattak. A vaskapun kívülrekedteknek csak a mesék maradtak. Megtudjuk-e valaha, mit rejtettek el a szemünk elől a Dunakanyar, a fönséges hegyvidék pazar villáinak lakói, a gondozott pázsiton sétálók, a tuják között pihengélők? Vagy most már a tárgyi nyomokból, a népszavazás jóvoltából szélesre tárt kapukon belépve, a fürdőszobák csempéiből, a rexaszíal golyóiból, az ágyhuzat színeiből, a kristálypoharak csillogásából kell ismét legendákat gyártanunk, ezekből a magukra hagyott apró igazságokból, a sorsunkat eldöntők, életünket meghatározók, kerítések mögül boldogítók magánéletének tárgyiasult igazságaiból? Hiszen a rejtőzködők most sem beszélnek. Meresztgetjük a szemünket, lassan az úttest szélére húzódva haladunk. Valami elegáns villát keresünk, de hát Leányfalun az a ritka, amelyik nem ilyen. Magas kőfal, repkény- nyel befuttatva — ennyire emlékszik fotós kolleganőm, még azokból az időkből, amikor fekete autón hozták őt ide: legyen nagy emberek nagy pillanatainak tanúja. A Móricz Zsigmond út 115—117. előtt parkolunk le. Valóban, hatalmas kőkerítés, kíváncsi szemek elöl jól rejti, s még tábla sem hirdeti az MSZMP hétvégi házát. Illetve, most már az MSZP-ét. De az a legegyszerűbb, ha pártüdülőt kérdezünk a kalitkájából rögtön elénk kerülő portástól. Helyben vagyunk. Csak azt ne firtassuk, kié a ház. Ezt a pihenőházat még nem adta át a kormánynak a párt, de bármelyik pillanatban rákényszerülhet. Teljes a bizonytalanság. Ami biztos, az a mechanizmus. Amely még mindig tökéletesen működik. A portás telefonon fölszól az üdülővezetőnek, hiszen bejelentés nélkül érkeztünk. Fiatal, kemény női hang. A vezetőnő hosszasan faggatódzik, kik vagyuk, honnan jöttünk, mit akarunk. Habozás nélkül, s vitát el nem tűrve közli, hogy üdülővendégek pedig nincsenek, hiába jöttünk. Vitsitkozuinik még kicsit az újságírás rejtelmeiről, de természetesen ebben is övé a döntő szó. Hiszen nem akárhol vagyunk, ide a politikai bizottság tagjai jártak pihenni, meg külföldi vendégeikkel vacsorázni. Mindössze arra kaptunk Stílusosan — mihez is? nyomtatva, a patinás épület homlokzatán viszont csak ez áll: Teatrul de Stat (Állami Színház). Az egykori névadó, Szigligeti Ede mellszobra megbújik a fenyők közt, a természetes dekor nem véletlen, szándékosan hagyták a fenyőket elvadulni. Premier, Tamási-bemutató. A nézőtéren számos a kifényesedett, agyontisztított öltöny, sokan lehetnek itt az olyanok, akik Bokor Andráshoz hasonlóan hosszú évekig a semmiből éltek. A Boldog nyárfalevél nem tartozik Tamási Áron kimagasló alkotásai közé, az előadás sem kiugró siker, alig valamivel jobb, mint egy műkedvelői produktum. A Bihari Napló kritikusa tapintatosan minderről így ír: egy színház életében nemcsak nagy siker vagy bukás létezik ... A függöny legördülése után mégis tombol a közönség. Tüntet Tamási és a magyar szó mellett. Van ebben a kopott ruhás, duhaj tapsolásban valami gyönyörű, valami szívet melengető, mely feledtet minden mást. Szigligeti Ede városában a legvadabb homogenizáló törekvések sem tudták a magyar lelkeket megrontani, a magyarság nemzeti öntudata ma is él, mint Trianon előtt. — Ne gondold, hogy azért tapsolunk, mert igénytelenek vagyunk — mondja egy régi barátom. Kincses Tibor. — Tudja itt majd mindenki, hogy ez az előadás gyenge, de eljövünk, mert kötelességünknek érezzük színházba járni. Én személy szerint nemcsak Tamásinak és nem csupán a magyar szónak tansoltam. Hanem annak a néhány „megátalkodott” régi színésznek, aki nem szaladt világgá, nem szökött át Magyarországra, hanem vállalta a magyar színész sanyarú sorsát a ceauses- cui Romániában. engedélyt az üdülő teljhatalmú úrnőjétől, hogy vendégei legyünk egy kávéra. A portás fölajánlja, hogy kocsival menjünk föl, de inkább sétálunk. Örökzöldek, tulipánok, üvegházak, személyzeti lakások, teniszpálya mellett, s egy kisebb diadalív alatt vezetnek föl a roaaekalkövelc. A kétszintes kőház hangulatos, romantikus, nem a közelmúlt rendszerben épült. Még előtte. Valaki lakta, sőt, be is rendezte. A párt az ötvenes években „vette gondozásába”, s vala-i milyen kifürkészhetetlen módon, valóban gondja volt rá. Talán mert tényleg sajátjuknak tudták? Mindent megőriztek épségben; a 16. századból való faragott kanapékat a bejárat két oldalán, a velencei tükröket, a kék hálót, a zöld hálót, a kovácsoltvas csillárokat, a mozdíthatatlan fotelokat. Csak annyi történt velük, hogy a faragott lábakra kis alumínium táblácska került az MSZMP leltári számával, meg színes tévé a fából csipkézett komódra. Minden zegben és minden zugban van valami értékes, egy kerevet, egy széf, egy kandalló, egy gyertyatartó. Itt öröm még takarítani is, mondja a takarítónő, aki éppen egy turistacsoport hónapos pihenésének nyomait tünteti el a perzsaszőnyegekről. A takarítónő évek óta takarít itt, de nemigen tudja, kik után. ö sosem találkozott velük, előttük, meg utánuk volt munkája. Ha kérdezte, azt mondták neki, úgysem ismeri őket. Havi bruttó hatezerért nem is tartozik rá. Kap enni, ha befizet, néha a finomabb falatokból is jut a személyzetnek, de hazavinni semmit nem lehet. Az italoknak pedig minden csöppje leltárban van. Kogy milyen ízű a brandy? Azt a takarítónő itt sosem fogja megtudni. Mint ahogy a fotelokat sem tudja arrébb tolni segítség nélkül. Egy jó van itt, mondja, hogy minden olyan szép. Persze sokkal szebb, mint otthon. A kék hálóban, emlékszik .vissza, régen még kék selyemből volt baldachin az ágy fölött. Most csupasz a boltív. A vezetőnő telefonon rendeli nekünk a megígért kávét. Ezüsttálcán, herendi porcelán- . csészében hozza egy férfi a szomszédos irodaépületből. Ülünk a stílbútorokban, a fiatal, kemény hangú vezetőnő otthonos, elnéző mosollyal figyeli ámulatunkat, s közben kesereg. Hogy vége a szép időknek, most már vendég sem nagyon jön, de a legfájóbb, hogy nem tudni, milyen kezekbe ikerül a ház. Hiszen nem akármire való, csak öt szobája van, meg a nappali, a fogadóterem, az ebédlő, és a másik épületben a toronyszoba. És hát a berendezés. Meg a szakértelem. Hogy össze tudnak állítani, meg is tudnak főzni bármilyen elegáns menüt. Mi lesz, ha mindez veszendőbe megy? Már Tildy Zoltán is idejárt pihenni. Most meg senki. Csak a tulipánok hervadoznak az asztalokon, s a takarítónő takarít meg a fűtőtestek melegítenek, mintha azt mondanák, járnak azért errefelé vacsora- és szállóvendégek. Hogy kik és honnan? Mennyiért és kinek a kontójára, hasznára? Az a leányfalui ház titka marad. Egyelőre. Jakubovits Anna Diadalkapun a hétvégi házhoz (Erdősi Ágnes felvételei)