Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-12 / 61. szám

1990. MÁRCIUS 12., HÉTFŐ jggfCTP ŐK MONDTÁK IB •• • • rr Vörös győz Szó nélkül hagytuk volna Torgyán József mámoros győzelmi jelentését, mert tőle megszoktuk — lásd la­punk február S-i számában „A Torgyán-ügy" című cik­künket — a könnyed stí lust. A Solton tartott válasz­tási nagygyűlésen ugyanis — amint arról a rádió 168 óra című műsora március 3-án beszámolt — betű sze rint azt jelentette be T. J. „Ennek a választásnak a győztese már rég megvan, és ez a Független Kisgaz­dapárt. Higgyék el nekem, hogy minket a dobogó leg­felső fokáról már le sem le­het. taszítani.’’ Megismételjük, hagytuk volna a csudába a dolgot. Lelke rajta a független kis­gazdák választási irodája vezetőjének, mit beszél. Csakhogy ... Mit olvasha­tunk egy rövidke hét eltel­tével? ! A párt elnökének, Vörös Vincének a Heti Vi­lággazdaságban (90/10., március 10.) megjelent in­terjújában az áll: „Abban bízunk, hogy az első öt párt között leszünk. Ha ez sike­rülne ...” Szimpatikusán, mert mértéktartóan beszélt V. V.; ahogyan azt józan parasztgazdák teszik. Szimpátiánk ellenére per­sze a kétség kétség. Lehet, hogy T., J., a választási iro­da vezetője, nem melléke­sen a párt főügyésze, elfe­lejtette értesíteni az elnö­köt (s ha őt, akkor feltéte­lezhetően a többi vezetőt is), nem kell már hirdetni, plakátokat ragasztani, gyű- lésezni, hiszen megvan a győzelem! Lehet, hogy T. J. valami. olyasmit tud, amit párttár.sai, . vezetőtársai nem? Lehet, hó ffy V. V. kishitű, s „csak" az első öl párt közé várja magukat, holott — na persze, a ko­rántsem parasztgazda jó- zanságú T. J. szerint — már ott állnak a „dobogó legfelső fokán’’, ahonnét már le sem lehet taszíta­ni” őket?! Szegény Vörös Vince! Meg kellett érnie, hogy pártja „győzött” a vá­lasztások lezajlása előtt és ő nem tud róla... Nálunk mégis ő, V. V. a győztes. A mértéktartásával, a hig­gadtságával, az őszinteségé­vel, a szavahihetőségével... KLIENS interjú Poxsgay int révet Tisztes, nyílt közéletet Telt házat vonzott pénteken Cegléden a Kossuth Művelődési Központ színháztermében az a nagygyűlés, amelynek egyik szónoka Pozsgay Imre, az MSZP orszá­gos elnökségének tagja volt. Az államminisztcr készsé­gesen adott interjút lapunk számára az esemény után. — A közelmúltban atroci­tás érte Grósz Károlyt, aki té­vévitára készült volna a le- ninvárosi stúdióban. Véletle­nül sem szeretnék párhuza­mot vonni kettejük politikusi kvalitása és népszerűsége kö­zött — mert nem is lehet. De az MSZMP volt főtitkárának lincshangulatú esete után óhatatlanul felmerül az, hogy ön nem fél-e elmenni egy-egy fórumra? — Előbb azért a Grósz Ká­rolyról valamit. A politikai jövője az ő dolga, és távol áll tőlem. Nem is nagyon érde­kel. De hogy Grósz Károly polgártársammal mi történik az utcán, az közügy. Mint ahogy annak- érezném, ha ilyen atrocitásnak egy MDF-es vagy SZDSZ-es honfitársam lenne kitéve. Ami a magam helyzetét illleti. Ilyent még nem tapasztaltam. Politikai ellenfeleim vannak. Remélem, efféle cselekedetre nem ra­gadtatják magukat. Ügy, hogy én a Grósz Károllyal történt eset óta és után is nyugodtan, tiszta szívvel és lelkiismeret­tel megyek el a fórumokra. Ha netán nem európai módon viselkedő emberek is vannak jelen, akkor én meg szoktam válaszolni nekik. — Nem tartja-e erkölcste­lennek, etikátlannak azt, hogy a pártok lelkesen ígérgetnek. Ugyanakkor sajnos, arról nem beszélnek, hogy mi az, amit rövid időn belül nem tudnak megvalósítani? — Mindenképpen etikátlan­nak tárlóm' ézt‘ á mágátártást. Tisztességtelen, szavazatnyerő hajsza. Miként, gondolom, a nagygyűlésen elhangzó sza­vaimból is érzékelte, és az MSZP más megnyilvánulásai­ból is tapasztalhatta, ebbe az utcába mi nem vagyunk haj­landók besétálni. Akkor sem, ha nagyon csábító dolog. Nem hiszem, hogy komoly felelős­séggel készülnek kormányzás­ra olyan pártok, melyek az ország valóságos , helyzetét fi­gyelmen kívül hagyva alapta­lan ígéreteket tesznek. — A kárörvendűk, rossz­májúnk szerint az utóbbi hó­napokban az ön ázsiója zu­hant. Hasonlóan érzi-e? — Mindent megteszek, hogy ták nekik, hogy övék a gyár, akkor mit csodálkozik ezen? — oldotta meg a problémát az asszony. — És mit szól ahhoz, hogy kivonják a szovjet csapatokat? — Nagyon helyesnek tartom. Biztos, hogy jobb lesz a hely­zet. Vagy nem? — Bizonyára. Bár több pén­zünk ettől nem lesz. — Hát ez az. Mert itt van ez a halom párt is. Mi a fené­nek ennyi! Ezek is csak az em­bereket akarják nyúzni? Hát nem volt elég! A szomszéd- asszonnyal már arról beszél­gettünk, hogy mi is alakítunk egy pártot. Az lesz a neve, hogy Pletykapárt! Jó. mi? — derül fel az arca, aztán elin­dul az élelmiszerboltba. A kék-kopott munkásruhás férfi, aki szembe jön, nem hajlandó nyilatkozni. Indula­tosan legyint, s továbbsietve csak annyit mond: — Érdekelnek is engem az oroszok, meg a pártok ... Pénzt adianak az embernek! Vitára nincs lehetőség, mi­vel gyorsan beül a közelben levő piros Polski Fiatba és el­füstölög Főt fçlé. A huszonnégy esztendős Ha­lász Péternek viszont kiala­kult véleménye van a dolgok­ról. — Azt hiszem, hogy én sze­rencsésebb vagyok, mint a nagy átlag. A mi családunk minden tagja kisiparos. Fém- tömegcikkeket gyártunk a csavariparnak ... Minket csak az adó szorít, de még így is Többet keresünk, mint azok, akik a gyárakban robotolnak. Pedig én magam is gépész- mérnök vagyok — mondja. — És a választások ön sze­rint hoznak valamilyen válto­zást? — Sok az ígérgetés! A leg­több párt tele van szerencse­lovagokkal. Nincs rájuk szük­ség. Én már eldöntöttem, hogy kire fogok szavazni. Fiatalok kellenek a Parlamentbe, ezt mondom a barátaimnak is, de sokan nem hisznek nekem. — Most megszületett a hét végén a megállapodás a szov­jet csaptkivonásról. Ez jó, vagy rossz? — Ha megszűnik a katonai nyomás, akkor jó. Szabaddá válik az ország. Igaz, én alig vettem észre, hogy itt idegen csapatok is vannak, mivel so­sem kerültem velük kapcsolat­ba. De azért nem mindegy ... Ha Európához akarunk tartoz­ni. akkor ez nagyon fontos do­log. A fiatalember nem mond többet, látszik rajta, hogy már sietne. A közeli butik nyitott ajtaján kihallatszik a rádióbe­mondó hangja: „nyolc óra kö­vetkezik". Szürke, borongós vasárnap van. Munkás vasár­nap! Az üzletek nyitva, az emberek többsége dolgozik. A városi tanács épületénél levő tartórudakon nemzetiszínű zászlót lenget a szél. Ünnepre készül az ország ... Csitári János a népben a bizalmat megerő­sítsem. Tapasztaltam azt is, hogy csökkent a népszerűsé­gem. Ezen különösebben nem csodálkoznék, ha ez egysze­rűen csak annak a következ­ménye lenne, hogy ki-ki a maga pártjabelit tartja iga­zán nagynak. Mert hát ez is vele jár a pártoskodással. Ami néha zavar, az az, hogy olyan politikai erők akarják elzárni előlem a nyilvánosságot, ame­lyeknek a nyilvánosságáért én küzdöttem, és megtettem min­dent, hogy kikerülhessenek az „illegalitásból”. Ha szabad ezt a kifejezést használnom. Vol­taire jut eszembe — nem tu­dom pontosan idézni, ám a lényegre jól emlékszem —, aki azt mondta: önnek egyet­len szavával sem értek egyet, de az életemet adnám azért, hogy mondhassa. Én ezen az elven nőttem fel, és ezt val­lom. Hiszek abban, hogy a történelem nem március 25- ig tart. S abban, hogy Petőfi a szabadszállási kaland után nem volt kisebb legény, mint mielőtt belement volna. — E sokat szenvedett nép nagyon elkeseredett napjaink­ban. ön sem tehet csodát. A lelkiismerete szerint mit mer vállalni a nemzet előtt? — Mindenekelőtt feladatot. De az én tekintetem nem posztokra irányul. Miközben ilyen-olyan nagyon megtiszte­lő megbízatásokat kaptam, s velük rangot is. Engem, sze­mély szerint nem ez ösztön­zött sohasem. Éppen ezért én az a szokatlan típusú ember vagyok, aki a vereséget is el tudja viselni. A bukott ember az, aki önmagát lealacsonyít­ja. Aki ezt nem teszi, az nem bukott ember. Legfeljebb ve­reséget szenvedett. Küzdhet újra egy győzelemért. — A politikai küzdelem a finiséhez érkezett. Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy nem ön lesz a köztársasági elnök. Akkor hogyan képzeli az életét? — Azt hiszem, nekem akkor is a politikai feladat lesz a legvonzóbb. Országgyűlési képviselőként, a parlamenti küzdelmek résztvevőjeként harcolok majd azért, hogy tisztes, nyílt közélet legyen Magyarországon. Ami pedig a köztársasági elnökjelöltséget illeti, eszembe jut Mitterrand, aki tíz éven át volt nyilvános képviselőjelöltje a szocialista pártnak. Közben Giscard d’Estaingtől olyan vereséget szenvedett, hogy majdnem porig sújtotta. Aztán mégis ő lett a köztársasági elnök. Te­hát ez ilyen dolog. Az én ese­temre is csak azt tudom mon­dani, a küzdés megmarad. — Ez a nemzet annyi meg­próbáltatás után fog még mo­solyogni? — Én remélem. És lesz is rá oka. Persze, ez nem a kö­zeli jövő. Egy távolabbi — öt­tíz éven túlmutató korszak­ban — derűs és jókedvű nem­zetet látunk majd. S azt hi­szem, mi jó egészségben ma­gunk is ott virgonckodunk. — Cegléden jártában-kelté- ben emberekkel találkozott. Mit tapasztalt? — Kedvességet, figyelmet tapasztaltam. Persze nem minden ceglédivel találkoz­tam. Nem szeretnék arány té­vesztés hibájába esni. De azért nemcsak a gyűlésen jártam. Bekukkantottam bol­tokba, üzletekbe ... — Bocsásson meg, esetleg vásárolt is? — Nem volt nálam pénz. Ott döbbent.em rá. Tudja, én ilyen pénztelenül élek. Mert a családi háztartás minden gondja feleségem kezében van. De volt olyasmi, amit most hirtelen szívesen meg­vettem volna. Ám azért ez arra jó volt, hogy elkapjam emberek mosolyát, fölfedezé­sét, hogy rám ismertek. A jó­kívánságuknak is örültem. Jól éreztem magam Cegléden. A gyűlés , nagyszerűen sikerült, és a városi séta is. F 'hér Ferenc Míg a jegybank nem gondolja meg magát Nincs hfteist@p az 0fP-né! Napok óta foglalkoztatja a vállalkozókat, valóban csök- kenti-e, netán meg is szün- teu az OTP az újrakezdési hi­telek folyósítását. Heincz Antal, az OTP taná­csi és vállalkozási igazgatósá­gának ügyvezető igazgatóhe­lyettese megnyugtató választ adott. A takarékpénztárak március 6-tól ismét a korábbi rendszer szerint folyósítják a hiteleket, azaz vállalkozáson­ként legfeljebb 400 ezer forin­tot, maximum 10 éves lejá­ratra, 21 százalékos kamattal. A múlt heti szigorítások hát­teréről az igazgatóhelyettes el­mondta: az OTP tavaly feb­ruártól mostanáig 2,5 milliárd forint újrakezdési hitelt nyúj­tott a vállalkozóknak, az utóbbi időben havonta általá­ban 300 millió 'őrintot. Ezzel az összeggel mintegy 1000 vállalkozó indulását r-qítette, s bár ma már több mint negy­ven bank működik az ország­ban, mindössze néhány kap­csolódott be az újrakezdési hi­tel folyósításába. A közelmúlt­ban pedig v • tűnt, hogy az Oh. forrásai erősen beszűkül­nek. Az újrakezdési kölcsönö­ket ugyanis a jegybank jó­voltából tudták eddig kifizet­ni. Az OTP a róla lévő beté­tek 13 százalékát je"”banki betétként köteles elhelyezni, ám ebből a 18 százalékból mindeddig megtartható any- nyit, amennyit az újrakezdés­hez kölcsönzött a vállalkozók­nak. A jegybank február kö­zepén be akarta szüntetni ezt a lehetőséget, s csak hosszas tárgyalások után állt el szán­dékától. Az OTP viszont a ko­rábbi hitelek törlesztéséből csak nagyon szűkösen tudna újrakezdési hiteleket nyújtani. Üjra sínen van tehát a hi­telképes vállalkozások útnak indítása, ám csak addig, amíg a jegybank meg nem gondolja magát — mondotta Heincz A-.tal. A HÁTRÁNYOS HELYIÉT HALMOZÁSA Téglák helyett koncepciók A II. világháborúban Pest megye városaiban elpusztult a lakóházak egyharmada. Az új rendszer nemcsak a romba- dőlt házakat építette újjá, ha­nem más tulajdonosi format és lakáspolitikát is kialakított. Elvették a „rossz emlékezetű” háziuraktól a lakásokat, de ahelyett, hogy a bérlők tulaj­donába engedték volna át az otthonokat, államosítotrák azokat. S míg korábban a bér­lőkből meg. tudott élni a tulaj­donos, a házmester és a vice- házmester is, mára a lakás­kérdés a nemzet rossz szelle­mévé vált. Az újjáépülő országban — fő­leg a városokban — sokáig a A példa nem volt szerencsés (Folytatás az 1. oldalról.) voltak olyan vezetői, dolgozói, akik részt vettek ilyen felada­tokban. Akkor még egy-egy személy megfigyeltetését vi­szonylag alacsonyabb beosz­tású vezetők is elrendelhet­ték. Ha volt rá érvényes en­gedély, akkor a postának meg­volt rá a megfelelő apparátu­sa. Kétségtelen, hogy ezek személyiségi jogokat sértettek. Mára azonban alkotmányere­jű törvény szabályozza a „le­hallgathatóságot”. Csakhogy most már nem elég egy me­gyei vezetőnek ily utasítás, hanem az igazságügyminisz­ter adhat csak ki erre enge­délyt. Ha felmerült a gyanú, hogy nyomozást kell folytat­ni, akkor azt ma is megteszi az elhárítás. Tudomásom sze­rint ma a megfigyeltek száma 10 alatt van az országban. Hangsúlyoznám azonban, hogy nemcsak politikai, ha­nem köztörvényes bűnesete­ket is figyelni kell. Olyan eset­ben lehet alkalmazni ezeket a módszereket, amikor „a jog­szabályi fenyegetettség” vagy­is a kiszabható büntetés elér­heti vagy meghaladhatja az öl évet. Ezeket az eszközöket egyébként a nyugati polgári demokráciákban is felhasz­nálják, és ott nem kelt ellen­érzést. © Kik kapták a lehallgatási botrányban szereplő megfi­gyelési jegyzőkönyveket? — A Tamás Gáspár Miklós által bejelentett „névsort” nem kérdőjelezhetjük meg. Igaz, ezeket az információkat előtte megrostálták, így nem kapott meg mindenki minden adatot, csak azt, ami az ő te­rületéhez tartozik. Az SZDSZ képviselője által felsorolt sze­mélyeken kívül mások is kap­tak ilyen jellegű értesítéseket. © Kik ezek a vezetők? — Azt nem tudom, hogy Tamás Gáspár Miklósnak volt-e erre vonatkozóan fel­hatalmazása, de nekem nincs, nem mondhatok ennél többet — mondta a BM sajtóosztá­lyának vezetője. — Választások előtt a bi­zalom hangsúlyos kérdés. Hi­hetünk-e mi, választók a kormány azon szándékának, hogy komolyan szeretné megőrizni a közelgő szabad választások tisztaságát, ha még a közelmúltban is ilyen eszközök által jutottak egy­oldalú előnyhöz? — A kérdés teljesen jogos, de a kormány plurális elkö­telezettségét nem lehet ezen az alapon megkérdőjelezni. Hogy egy ellenpéldát mond­jak, nem hiszem, hogy That­cher asszonynak a demokra­tikus alapállását Magyaror­szágon bárki is megkérdője­lezhetné. De hadd emlékez­tessem arra, hogy a Vaslady- nek három héttel ezelőtt egy óriási lehallgatási botránnyal kellett megküzdenie. Ott is szabálytalan módszereket al­kalmaztak, de ettől még sen­ki sem kérdőjelezte meg a miniszterelnök asszony beállí­tottságát. © Németh Miklós minisz­terelnök a közelmúltban be­jelentette, hogy valamelyik megye párt- és ipari vezetői puccsra készültek. Ezt a hírt — az akkor még a BM-hez tartozó — belső elhárítás sze­rezte? — A ma is érvényben lévő jogszabály előírja, hogy ha ilyen szervezkedésről valaki tudomást szerez, akkor — minden állampolgárnak vagy szervezetnek — kötelessége hogy azt jelentse. Ilyen eset­ben a belső biztonsági szol gálát bizalmas nyomozást kezd, amelynek az a célja, hogy megalapozhassa a jogi értelemben vett gyanút. Ha ez a szaknyelven mondva „bizalmas nyomozás” azt az eredményt hozza, hogy való­ban alapos a gyanú, akkor át kell tenni ezt a nyomozási formát az úgynevezett nyílt nyomozási szakaszba. Az elő írások szerint, ha egy ilyen vizsgálat igaztalannak bizo­nyul, tehát sem rendőrségi, sem ügyészségi vonalon nem folytatódik, akkor az összes vizsgálati anyagot meg kell semmisíteni, és az egész ügyet meg nem történtként kell ke­zelni. A miniszterelnök ép pen ebben az utóbbi dolog­ban követte el a hibát, hiszen egy jogi értelemben vett nem létező puccskísérlettel példá­lózott. Horváth István volt belügyminiszter egyébként utalt arra, a 168 óra című mű­sorban, hogy ez a megyei ha­talomátvételi kísérlet vádja alaptalan. A miniszterelnök ezzel a példával azt akarta il­lusztrálni, hogy a Duna-gate néven ismertté vált megfigye­lések nemcsak a politikai skála egyik felére, hanem a másik oldalán álló szerveze­tekre is kiterjedtek. Ez volt tehát a szándék, az más kér­dés, hogy a példa nem volt túl szerencsés. Radosza Sándor tanácsi bérlakások kivárása volt a lakáshoz jutás leginkább járható útja. A lakáselosztás szempontjai gyakran bizonyul­tak ugyan szubjektívnek, de legalább volt mit elosztani. Előnyt élveztek azok, akik ro­mos, életveszélyes lakásban él­tek, a nagycsaládosok, a fiatal házasok, valamint az egyszer, illetve többszörösen kitüntetett szocialista brigád tagjai, az MNK Elnöki Tanács vagy Mi­nisztertanács által kitüntetet­tek és a jelentős társadalmi munkavégzést igazolni tudók • és az MSZMP-tagok. A Mi­nisztertanács utasítása pedig azokat juttatta lakáshoz, akik Szocialista Hazáért vagy Mun­kás-paraszt Hatalomért ér­deméremmel rendelkeztek. A jogszabály arról is döntött, hogy az adott városban milyen arányban kaphasson fizikai dolgozó lakást, és hány szelle­mi. Az átlag 70-30 százalék volt, de ez a helyi párt- és ta­nácsi vezető beállítottságáról függően mindkét irányba elto­lódhatott. A nagy önbizalommal beha­rangozott 15 éves lakásprogra­mok meghirdették ugyan, hogy minden családnak otthont te­remt az ország, de ez felelőt­len kijelentésnek bizonyult. Ekkor kezdték bevonni az ál­lampolgárokat az otthonterem­tésbe. Új formát alakítottak ki, a tanácsi kijelölésü öröklaká­sokat, ismertebb nevén a szö- vetkezeti lakásformát. Az el­telt évtizedek legsikeresebb vállalkozásáról van szó. Vi­szonylag alacsony, legalábbis elérhető árat kellett befizetni, és hosszú lejáratra lehetett törleszteni a hátralékot. Ter­mészetesen a tanácsi kijelölés e formánál sem lehetett pár­tatlan. A jogtalan előnyöket itt is tetézte a káderpolitika, amely értelmiségellenes volt Így aztán a kiskeresetű „imp­roduktív” réteg lemaradt a tanácsi lakásról, és sokszor a szövekezetiröl is. Ahogy múl­tak az évek, beszűkült az ál­lami támogatás lehetősége és a költségeket teljes egészében a lakosságra hárították át. Az OTP-lakásoknak nagyobb a részlete, így a fiatalok, akik (nehezebb korban születtek, ráadásul „nem szeretettjei” voltak a káderszempontoknak, i:mét károsodtak. És a hátrányos helyzet me­gint halmozódni látszik. A ka­matadó-rendelet nyílván min­denkit sújt, aki hitelre vette a lakását, házát. Csakhogy a do­minóelv alapján a legtöbbet megint az fizeti, aki idáig -,s kárvallottja volt a téglák he­lyett koncepciókkal építkező lakásprogramoknak. R. S.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom