Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-21 / 67. szám

4 1990. MÁRCIUS 21., SZERDA Kossuthot senki sem nevezné vérszomjas szörnyetegnek Nemzetmentő feladatokat vállalt magára a Tanácsköztársaság Ami tegnap ünnep volt, az holnap hétköznap, és for­dítva. Napjaink jellegzetessége a sokszor szélsőséges cselekedetekben, valóságos szobordöntögetésben meg­nyilvánuló történelmi bálványrombolás. Lenin után a Tanácsköztársaság magyar kommunista-szocialista poli­tikusait is letakarják, becsomagolják, habár emlékmű­veik ledöntésére eddig még nem került sor. De vajon indokolják-e a történelmi valóság tényei a Tanácsköz­társaság kitörlését a magyar közgondolkodásból? — er­ről kérdeztük dr. Kende János történészt. védhetetlen túlkapásai, iga­zolhatatlan kilengései is, ame­lyek elsősorban a Cserni-féle különítmény rovására írhatók, és amelyek nem magyarázha­tók az önvédelmi háború lo­gikájára történő hivatkozás­sal. De a tényékhez tartozik az is, hogy a hatalom hivata­los képviselői, mint például Korvin Ottó, maguk is elítél­ték, politikailag károsnak mi­nősítették ezeket a cselekmé­nyeket. • Az ön véleménye tehát összességében pozitivabb, mint a mai átlagos társadalmi vé­lemény? — Valóban, azt hiszem, hogy a Tanácsköztársaságnak volt egy olyan pozitív vonása, ame­lyet a magyar közgondolkodás nem fogadott be, és bizony a történészek sem segítettek eb­ben eléggé. Amikor ugyanis a Rákosi-korszak negatív meg­ítélése megszűnt, akkor egy olyan Tanácsköztársaság-kép alakult ki, ahol a sztálinista megítélés szerinti bűnök hi­bákká szelídültek, de érdem­ben nem helyezték el úgy a szocializmus történetében, mint egy autonóm magyar kí­sérletet, amelynek a szovjet gyakorlattól való eltérései nem hibák, hanem vélemé­nyem szerint pozitív jegyek­ként minősíthetőek. Az ország fejlettebb voltából is kiindul­va, igyekeztek más utat kö­vetni, mint a szovjet-orosz kormány! Ez nem valamiféle utólagos belemagvarázás, me: t 1919-ben Kunnak számos is­mert kritikai észrevétele van az orosz gyakorlattal szemben. És bár jóllehet nálunk is pro­letárdiktatúráról beszéltek, de ezért — a tényleges fenyege­tettség viszonyai ellenére — nem rendezkedtek be, mint va­lamiféle ostromlott vár. Na­gyon lényeges dolog az is, hogy az új társadalom építé­sére irányuló törekvések kö­zött rengeteg rokonszenves önkormányzati elemet találha­tunk. • Azok fejében azonban, akik nem a szocializmusban, mint történelmi perspektívá­ban gondolkoznak, felmerülhet a vélemény, hogy a Tanács- köztársaság, a proletárdiktatú­ra lényegében megsemmisített egy életképesnek látszó polgá­ri demokráciát. — A korábban említett bé­kés hatalomátadás az egyesült szociáldemokrata-kommunista pártnak éppen azért mehetett végbe, mert a polgári demok­ratikus kísérlet kimerítette a lehetőségeit. Se katonailag, se külpolitikailag nem bizonyult életképesnek az adott körül­mények között ez a rendszer, amely a külső támadásnak el­lenállni nem tudott, bár szük­ségét ézezte. Belpolitikailag sem konszolidálódhatott, meri 1919 januárjában már vilá­gossá vált, hogy a baloldali tömegek számára az elért tár­sadalmi-politikai átalakulás túl kevés és túl bizonytalan, míg a konzervatív csoportok szerint máris túl sok. A Ká­rolyi-párt gyakorlatilag fel­bomlott, volt baj társai ellen­zékbe vonultak. A szociálde­mokrata párton belül — és nem a kommunisták között — pedig olyan hangok jelentkez­nek, amelyek a balratolódás visszafordíthatatlanná tételéi nem a polgári demokrácia ke­retei között, hanem például s magántulajdon szocializálá­sával képzelik el. A nemzet- gyűlési választások kiírásá sem fogadják egyértelműer pozitívan, tudomásulvételé feltételekhez kötik. Mindé; szükségszerűen egyetlen irány­ba, a Tanácsköztársaság ki­kiáltása felé terelte az orszá­got, és Károlyi számára serr maradt más út, mint ennél mégoly kényszerű tudomásul­vétele. Bárd András Postabontás I VARJUK LEVELEIKET, CÍMÜNK: BUDAPEST, PF.: 311 -1446 Megrendült a bizalmunk Az Orion 60 típusú tv-készü- lékem javítását kértem 1989. december 20-án a monori EL- SZOM szerviztől. Az irodában ülő kedves hölgy felírt, és kö­zölte, hogy a szerelő 23-án, délután, 17 órakor tud jönni. Akkor is vártam, de azóta két és fél hónapja egyfolytában — hiába. Megpróbáltam az igazgató úrral beszélni, de a jól meg­szervezett női bástyán keresz­tül képtelenség bejutni hozzá. Január közepén a férjem ment panaszra, s csoda folytán tu­dott beszélni Baranyi György igazgatóval. ígéreteket ismét kaptunk, mást nem. Meglepe­tés ért azonban 1990. február 21-én reggel: a kapuba tűzve megtaláltam az ELSZOM leve­lét, hogy este 20 óra 35 perckor járt nálam a szerelő, s mivel nem talált otthon, ezért a 308- as telefonszámon jelentsem be újra az igényemet. Ezt a leve­let, ennyi várakozás után, nerp tartom becsületes dolognak. Kérem most ezúton az igaz­gató urat, nyisson egy kiska­put a bástyáján, hogy az ilyen panaszokkal meg lehessen ke­resni. Mert az eset nem csak a tv-szerelő rossz hírét terjeszti, hanem rontja az ELSZOM jó hírét is. Ennyi várakozás után már sem én, sem a rossz tv nem kívánja, hogy az EL­SZOM javítsa meg. Mindket­tőnk bizalma megrendült. Katus Józsefné Monor Hozzászólás cikkünkhöz A munkáról ki beszél? — Volt már ilyen kísérlet, kétszer is. A Horthjr-rendszer és a Rákosi-kormányzat egy­aránt szívesen felejtette volna el 1919-et. Mindennek ellen­hatása volt a Kádár-korszak szinte vallásos tisztelete az el­ső magyar proletárdiktatúra iránt. Ami pedig manapság történik, az ennek reakciója. Jó volna ezen túljutni, mert szemben az Internacionálé so­raival, a múltat nem lehet vég­képp eltörölni, de kitörölni sem egy nemzet emlékezetéből. Éppen ma, amikor a nem­zeti értékek oly hangsúlyos el­ismerésben részesülnek, kicsit furcsa annak a Tanácsköztár­saságnak a sommás elítélése, amely a haza területi integri­tása védelmének jegyében ju­tott hatalomra. Közismert, hogy az 1918-as összeomlás után kizárólag az egyesült szo­ciáldemokraták és kommunis­ták vállalták fel a Vix-jegy- zék elutasítását, a katonai szembeszállást az antanthatal­mak fenyegetésével, a romá­nok és a csehek támadásával. Azt azonban kevesen tudják, hogy az antant ultimátuma sem volt a végső elképzelés; létezett olyan terv is, amely Magyarországot északról még a később Trianonban rögzített­nél is kisebb területre szorítot­ta volna vissza, a románok pe­dig a Tiszát kívánták volna ha­tárfolyóul. Volt tehát jelentő­sége annak, hogy minderre egy rendszer nemet mondott, és fegyverrel próbálta megvé­deni az országot. Nagyon jellemző egyébként, hogy az 1919-es márciusi vál­ság során Károlyi nemcsak a szociáldemokratáknak aján­lotta fel a kormányzást, ha­nem tájékozódott jobboldali ellenzékének, konkrétan Gróf Bethlen Istvánnak az állás­pontjáról is, aki viszont csak akkor tudta elképzelni, hogy a hatalmat átvegye, ha előbb az ország teljes megszállása meg­történik. 1919. március 21-én ehhez képest — akármilyen zászlót tűztek is ki — egy nem­zetmentő feladatot vállalt ma­gára a Tanácsköztársaság. • Akkor tehát nemigen állja meg a helyét az a megközelí­tés, amely nemzeti közömbös-, séggel vagy éppen nemzetidc- genséggel vádolja meg a ’19-es szocialistákat? — Semmiképpen sem, ami­re a legjobb tanú Illyés Gyula lehet, ő még 1939-ben írt egy Kun Béla-tárcát „ Szónok az éjben” címmel, amelyben vilá­gosan utal arra, hogy a világ­forradalom jelszava a népbiz­tos beszédében egybeötvöző­dik a román megszállás alatt élő elnyomott magyarság fel­szabadításával. A hallgatók is így értik meg, így élik meg a szónoklatot. Kun egyébként a diktatúra győzelme után néhány nappal egy felszólalásában arról is beszél, hogy a Kommunista Kiáltványnak ismert megálla­pítása. miszerint a munkások­nak nincs hazája, a Tanács- köztársaság létrejöttével meg cáfolódott. Az sem lehet vé letlen, hogy a környező orszá­gok vezetői propagandájuk ban mindvégig arra hivatkoz­tak, hogy a Tanácsköztársaság nem más, mint a magyar na­cionalizmus egy álcázott, vö­rös lepellel borított megjele­nési formája. s Azt általában mindenki el­ismeri. hogy a proletárdiktatú­ra a körülmények szorításában békés úton jutott a hatalom­hoz. Ugyanakkor a Tanácsköz­társaságot ért kritikák legin­kább a 133 nap alatt alkalma­zott erőszakos eszközöket bí­rálják, véres vörösterrort em­legetnek . ■. • • Unnep-e még ez az ünnep? Magyarország sorsfordulóiról a történészek sok­féleképpen vélekednek. Az ellentétes nézetek kereszttü­zében a laikus csak kapkodja a fejét. Ma március 21-e van, a Tanácsköztársaság győzel­mének 71. évfordulója. De ünnep-e még ma a tegnapi ünnep? Dicsőséges 133 nap volt-e, avagy véres bolse­vik diktatúra? De hogyan ítélték meg a Tanácsköztársaságot a kor­társak? GARAMI ERNŐ — a szá­zad elejének egyik legtekin­télyesebb magyar szociálde­mokrata vezetője — 1922-ben Bécsben megjelenít emlék­iratában a következőket írja: „... még Oroszországra néz­ve is kitűnt, hogy a történelem fejlődésének ilyen erőszakolá­sa nem lehetséges. A kataszt­rófa éppen abból származott, hogy azok, akiknek a döntés a kezükben volt, ezt nem tud­ták, vagy nem akarták előre látni, holott teljes matemati­kai bizonyossággal ki lehetett számítani. ... a túlnyomó többség va­lóban nem is gondolt arra, hogy a szociáldemokrata párt­nak a kommunistákkal való szövetsége vagy együttműkö­dése bolsevista értelemben vett diktatúrára fog vezet­ni. A szociáldemokrata párt­nak szerepet vállalt régi ve­zetői az első 24 óra alatt el­vesztették minden komoly be­folyásukat az ügyek vitelére, és minden hatalom Kun Bé­la és barátai kezébe ment át.” Természetesen érthető, hogy maga KUN BÉLA nem igazán így vélekedett a történtek­ről: „ ... a belső erőviszonyok, de részben még a nemzetközi e -őviszonyok is megváltoztat­hatók lettek volna... a Ta­nácsköztársaság javára, ha nem követtük volna el azt a hibát, amely a szociáldemok­ráciával való egyesülésben állott... A hatalmas imperia­lista rablók, amelyek körül­vették a Magyar Tanácsköz­társaságot, természetesen ér­tettek ahhoz, hogy kihasz­nálják a magyar szovjethata­lom kormányán belüli inga­dozásokat, és vadállati módon vérbe fojtották a román hó­hérok kezeivel.” SZEKFÜ GYULA — a ma­gyar polgári történetírás ki­emelkedő alakja — ezt írja a Magyar Történet 7. köteté­ben (1933) : „ ... a forradal­mak szégyenteljes periódusá­ban a nemzeti erők passzivi­tásban vannak, s minden, ami történik, elenyésző kisebbsé­gek munkája... A társada­lom tehetetlensége hozta ránk a bolsevizmus szégyenét, tör­ténetünk örök mélypontját. Hogy a nemzet nem tudott ellene védekezni, ez nem a bátorság hiányából követke­zett. hanem a társadalom tö­kéletes atomizált voltából. Az állam-' mechanizmus szétesé­se után nem volt többé ösz- szetartó erő, s az egyedekre széthullott nemzet védtelenül lön kiszolgáltatva annak, aki époen vezetni akarta.” KAROLYI MIHÁLY — az 1918-as polgári demokratikus forradalom kitörése után a magyar kormány elnöke — Hit, illúziók nélkül című emlék­iratában ennél azért objektí- vebben ítélte meg az esemé­nyeket: „A magyar proletárdiktatú­ra nagymértékben balsikerű és eredménytelen kísérlet volt, amelynek létrejöttéért nagyrészt az antantot terheli felelősség... A magyar szo­ciáldemokraták nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy ha elfogadták a dikta­túra elvét, ebből elkerülhe­tetlenül következik a terror is.” „Olyan rabszolgák lázadása volt ez, akik élvezték hatal­mukat, de akikben nem volt elegendő bátorság ahhoz, hogy be is váltsák fenyegetéseiket. Sikerült megrémíteniük és megalázniuk a burzsoáziát, de ártalmatlannái már nem tud­ták tenni... Ám az emberek semmit sem bocsátanak meg olyan nehezen, mint az alá­rendeltektől elszenvedett meg aláztatást. Az urak nem vol tak irgalmasak, és szörnyű bosszút álltak." A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében dolgozó kutatók szintén megírták Magyaror­szág történetét. „A Tanácsköztársasággal voltaképpen elbukott az őszi­rózsás forradalom, a magyar polgári demokrácia is. A ve reség az 1919 nyarán kialakult helyzetben elkerülhetetlen volt. Nagyobb történelmi táv­latból nézve azonban a küz delem mégsem volt hiába­való. 1918—19 forradalmainak egyik maradandó eredménye, hogy létrejött a Kommunisták Magvarországi Pártja. A for­radalom harcai formálták ki a magyar kommunista raoz galom első nagy nemzedékét.” Az idézet a mű 1984-ben kiadott, vított kiadásából származik. Az azóta azonban sok minden megváltozott. harmadik, jav eltelt idő alatt K. A. Tisztelt Szerkesztőség ! Bár Pest környékén lakom, megvallom, nem vagyok sem előfizetője, sem olvasója a Pest Megyei Hírlapnak, a március 7-i lappéldányt a HÉV-en találtam, és több cikk elolvasása után úgy határoz­tam, hogy máskor meg is ve­szem. A múlt szerdai számban a „Megragyogtatja” című cikk késztetett erre a levélre, mert az Illyés Gyula-idézet mélyen megkapott. Napjaink sajtójának minden sora a 40 év bűnével kezdi és folytatja. Arról, hogy a negy­ven év alatt dolgozhattunk és dolgoztunk is, és bár ennek nyomát mindenki látja, sőt használja, úgy hallgatnak er­ről a betűfaragók, mint diny- nye a fűben. Kérem, én nem vágyók' kommunista, nem is lehetek. Nazarénus szülők gyermeke­ként, mezítlábasán jártam ki az elemi iskolát. Hogyan lett belőlem kőművesinas és végül nyugdíjas építésvezető, arról nem írok. Rászolgáltam — se­gítettek. Engem nem sokat agitáltak. Ellenük sem tettem. Dolgoztam, mert dolgozhat­tam. Szerintem a pártba is azok tülekedtek, akik kevés munkával karriert akartak csinálni. Az elmúlt évtizedek­ben mindenki megélt a mun­kája nyomán — néha még anélkül is. Én féltem az országot ettől a rengeteg követeléstől-ígére- tektől-osztogatástól. Kérem, a munkáról senki nem beszél. Megvallom, az az érzésem, hogy az utóbbi másfél évben többet romlott az ország álla­pota, mint bármikor a háború óta. Nem tagadom, béressorból nőttem ki, de koldulni nem koldultam. Az ország mostani vezetői úgy viselkednek, mint a reszketős koldusok a mária- besnyői búcsún. Nem jól van , ez így — a munka, az munka, az ad tara­fást, becsületet és boldogulást a hazának és embereknek egy­aránt. Ritkán fordul elő, hogy tol* *- lat fogok — szeretném, ha le­közölnék levelemet, mert nem egyedül gondolkozom így. Tisztelettel: Völgyes Kálmán 2144 Kerepestarcsa, Mező utca ICölfő a kantpái^yban Mennyi meglepetést hoz a választási kampány! Előfordultak mái atrocitások, időnként elagyabugyálják egymást az aktivisták, s persze nem ritka az okos szó sem. De a líra eddig hiányzott a vetélkedő esz­közei közül. Mozsár Mihály költő és lelkes pártaktivista most ezt a fegyvert is bevetette. Kérésére közreadjuk legfrissebb választási mű- vét. Természetesen szívesen közöljük más pártok lírikusainak hasonló alkotásait is. Budapest. 19^0. március 12 Udy.n(«zóMozsár Mihály,... FÜGGETLEN KISGAZDA FÖLDMUNKÁS ÉS POLGÁRI PÁRT ORSZÁGOS KÖZPONTJA 1051 BUDAPEST. Arany János u. 10. Tel.: 111-2828; 111-4066; 131-0956 MNB: £18 98299-46376-4 Tárgy KULTÚRPOLITIKA A NÉPHEZ AKI TEMPLOMBA JAR, ANNAK LELKE VAN AKINEK LELKE VAN ANNAK ISTENE VAN AKINEK ISTENE VAN ANNAK HAZÁJA VAN, AKINEK HAZÁJA VAN ANNAK KENYERE VAN, AKI KÉÍIYERET ÁD A CSALÁDNAK AZ EGÉSZ ORSZÁGNAK azakisgazdapArt A FÜGGEfLEN KISGAZDAPÁRT! AZ UJ MAGYARORSZÁGÉRT TÉGED SORAIBA VÁR! ! Mozsár Mihály költő Független Kisgazdapárt — Váry Albert, a Horthy- rendszer koronaügyésze nem sokkal a Tanácsköztársaság megdöntése után egy kötetet adott ki, amelyben a vörös ter­ror rémtetteivel foglalkozott. A könyvben ötszézegynéhány áldozatot sorol fel, beleértve azokat is, akik az akkori — há­ború utáni — zavaros idők köztörvényes bűncselekményei következtében haltak meg. Gyakorlatilag minden erősza­kos haláleset belekerült a könyvbe. Ezt különösen azt fi­gyelembe véve célszerű minő­síteni, hogy az ellenforradalmi rendszer megtorlásai konszoli­dált viszonyok között, külső ellenség által nem fenyegetve mintegy tízszer ennyi áldoza­tot követeltek. Ez ugyanis a fehérterror mérlege; Böhm Vilmos hozzávetőlegesen 5000- re becsüli az áldozatok szá­mát, amiben a román hadse­reg által meggyilkoltak nem is szerepelnek. 1848. áldozata­it egyébként annak idején az osztrák történetírás is össze­számolta, és az eredmény lé­nyegesen több volt, mint ami a Tanácsköztársaság számlá­jára írható. Mégsem juj: eszé­be' senkinek sem, hogy Kos­suthot vérszomjas szörnyeteg­nek vagy terrorlegénynek ál­lítsa be. Nem tagadható persze, hogy a proletárdiktatúrának voltak

Next

/
Oldalképek
Tartalom