Pest Megyei Hírlap, 1990. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 5. szám
4 1990. JANUAR 6., SZOMBAT Összeülnek a magyarországi németek Szinte minden új esztendőt ezzal kezdünk, hogy összegezzük, megvitatjuk az előző év eredményeit, hiányosságait. Ehhez a hagyományhoz tartják magukat vállalatok, intézmények, sőt a családok, egyének is. Hazai nemzetiségeink ugyancsak igy indulnak el 1990-ben, így a budakesziek is. A Magyarországi Németek Szövetségének országos választmánya január 6-án, szombaton tartja következő ülését, délelőtt fél 11-kor a Szentháromság tér 6. szám alatt. Van is miről beszámolni, hiszen a gyorsan változó gazdasági és politikai helyzet természetszerűleg hazánk minden állampolgárának életébe, sorsába beleszólt. Ám ez alkalommal mégsem a megszokott mederben terelődik a beszélgetés, hiszen a szövetség tagjai, tisztségviselői Igén sok kérdőjellel találják szembe magukat. Mindezek közül talán az a legfontosabb — sőt, . alapvető —, hogy a szövetség „van, de még sincs” helyzetben találja magát. Megújulásukat ugyanis már az egy esztendővel ezelőtt megtartott országos kongresszusukon elhatározták. Mégpedig Úgy, hogy nem föntről szerveSzövetség van, de még sincs zett szövetséget akarnak kialakítani, hanem alulról építkezőt. Ez azonban igencsak nehéz feladat. Annál inkább, mert az elmúlt évtizedek nemzetiségi politikája kedvezőtlenül hatott a hagyományok, a kulturális értékek és az anyanyelv megőrzésére is. Az elhurcolások, kitelepítések megvetették annak az alapját, hogy már azok is megtagadták nemzetiségi létüket, akik egyébként mindaddig akként éltek. Ezé az esztendőt arra kell szánni, hogy a múlttal szembenézzenek, számot vessenek a szövetség tagjai, vezetői, s valódi, igazi fordulatokat hozzanak a német nemzetiség életébe. Napjainkban ehhez adott a lehetőség, hiszen a demokratizmus szellemét a nemzetiségek is jól érzékelhetik. Sorsuk nemcsak a Hazafias Népfront, hanem a különböző szervezetek, egyesületek érdeklődésének előterébe került. Megemlíthetem azt is, hogy 1990 a népszámlálás éve. A szövetség arra kérte a parlamentet, hozzon olyan döntést: ha valaki nem akarja, ne kelljen megjelölnie nemzetiségét; hagyhassa ezt a kérdést válasz nélkül. Mindezek csupán töredékei MARGÓ VÁNDORDIÁKOK Szülői tiltakozás. Miért éppen az ő gyerekeikkel...?! Miért nekik, elsősöknek kell -vándorolniuk? ! A gimnázium igazgatója dühösen legyint a panasz hallatán. A jdolog úgy kezdődött... S itt máris megakad a toll, hiszen szinte lehetetlen eldönteni, hol kezdődött a vándordiákok ügye, nemcsak ebben az iskolában, hanem általában. Mert nem ez az egyetlen vándorosztály a megyében. Akkor tehát: hol kezdődött? Illetve: mivel kezdődött? Mert ha úgy tetszik, akkor azzal kezdődött az egész, hogy a megyében a betelepülés, illetve a természetes szaporodás következtében a számítottnál jóval nagyobb mértékben nőtt meg a középfokú oktatásba kerülő fiataloknak a száma ... Ez azonban olyan objektív tény, amivel tévedés lenne bármilyen gondolatsort kezdeni. Az ilyen ok ugyanis nem magyarázat. Ami a bevezetőben említett, tanteremhiány miatt vándoroltatott első osztályt illeti, annak a története nagyon egyszerű. A szülök nyomatékos kérésére, az iín. társadalmi nyomást sem nélkülözve döntött úgy a gimnázium veztése — és a városi tanács, mivel annak kell állnia a költségeket terven felül —, hogy a túljelentke- zők nagy számára tekintettel még egy első osztályt indít. A szülők azt mondták: nem baj, ha vándorolnak a gye- gyerekek, az a fontos, hogy nem kell máshová utazniuk ... S most, négy hónap elteltével már zeng a panasz: miért, miért pont ők?! Az igazgató nem mond olyasmit, hogy kár volt ezt a kényszerosztályt létrehozni: szereti a gyerekeket. Csak éppen tudja; a vándordiákok ügyével olyan bajt szedett a nyakába, amilyentől szinte lehetetlen megszabadulni. A helyben megfogalmazott és kimondott panaszokat majd követik a levelek a rádióhoz, a televízióhoz ... Mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani a szülőknek és a gyerekeknek, menjenek máshová?! S mennyivel tisztességtelenebb lett volna ezt mondani! Ám kérdés: a szülők eljárásában nincsen tisztességtelenség? Először elfogadni a kényszerhelyzetet, utána pedig panaszkodni miatta?! A kérdést nyitva hagyjuk, mert — bevallom — magam nem tudok válaszolni rá nyugodt lelkiismerettel. Fuldoklóként küzd a megye a középfokú okatás hiányzó tárgyi feltételeinek a tengerében. A jelentkezett gyerekeknek alig több, mint a felét tudták felvenni a most folyó tanévre a megyében tevékenykedő középiskolák. Ahol igazán nehéz, már-már tragikus a helyzet, az a szakközépiskolák területe. Itt olyannyira korlátozottak a lehetőségek, hogy a felvételre, illetve az újabb osztály elvégzésére jelentkező fiataloknak csupán a negyven százalékát tudták falaik közé fogadni az intézmények. A gimnáziumban jobb a helyzet, ám ott más miatt akadhatunk fenn a megyei jellemzőkön: egyre kevesebb végzős általános iskolás látja továbbtanulásának útját a gimnáziumban. Most legutóbb a nyolcadik általános iskolai osztályt sikerrel befejezetteknek csupán a tizennégy százaléka vélte megoldásnak a gimnáziumot... Valamikor ez az arány a megyében ötven százalék felett volt! Az ilyen és hasonló arányváltozások figyelmeztetnek arra, Hogy az oktatás szerkezete és szervezete egyre nehezebben követi a társadalmi igények és szükségletek alakulását. Megoldás persze kínálkozik, manapság ennek rengeteg a híve. Nevezetesen, az lenne a megoldás, hogy a középfokú oktatást (is, mint a felsőfokú képzést) üzleti alapokra kell helyezni. Fizessen az, aki taníttatni kívánja gyermekét! Jól hangzik, s milyen gyors lenne a „megoldás. Lenne pénz „mindenre” ... Rettegtünk mindenkor a minden bajra egycsapásra gyógyírt kínáló megoldásoktól. S most is riadalom támad bennem. Tudható ugyanis: a családok többségének mai anyagi helyzete miatt alaposan megritkulna a diákok sora. Igaz, nem lennének vándorosztályok, vándordiákok, de diákok sem olyan számban, amilyenben a jövő feladatai követelik a művelt embert... Mészáros Ottó azoknak a témáiknak, amelyen a mai ülésen szóba kerülnek A szövetség munkáját ez al kálómmal nemcsak a kongresz szusi dokumentumok alapjái értékelik, hanem a magyorszá gi és az európai fejlődés tükrében is. Elemzik az országos választmány, a megyék és a főváros érdekképviseleti szerveinek, az elnökségnek, a titkárságnak tevékenységét. Ugyanakkor a magyarországi német sajtó is napirendre kerül. S nemcsak az eredmények, a hiányosságok is. Ezeken túlmenően természetesen az idei feladatok és célkitűzések hangzanak el, hiszen a szövetség teendőit a mai követelményekhez kell igazítani. Munkájukban nagyobb súlyt kapnak a helyi közösségek és a külföldi kapcsolatok egyaránt. Mindezen elképzelések megvalósítását segíti, hogy tanácsadó csoportokat hoznak létre. V. A. Sikeres a Könyvértéka Sikeres évet zárt a Téka Könyvértékesítő, Könyvellátó és Könyvkiadó Vállalat — tájékoztatta az újságírókat Drucker Tibor igazgató. Kétmilliárd-háromszázmillió forintos összforgalmuk jóval nagyobb volt, mint az előző évi. Széles körű tevékenységük során 23 millió kötetnyi könyvet szállítottak az ország hatezer könyvtárába és kétszáznál több könyvesboltjába. A Könyvértéka, más néven a Könyvtárosok Áruháza, hazánk legnagyobb forgalmú és legkorszerűbb könyvesboltjává vált. Több helyen nyitottak saját könyvesboltot, és újszerű gazdasági vállalkozásokba kezdtek — többek között tagjai a Burda kiadására alakított kft.-nek. Harmincöt könyvvel és nyolc hangkazettával jelentek meg tavaly a piacon, nem egy népszerű sorozatot indítottak, így például elkezdték a Lingva nyelvkönyvek kiadását. A vállalat ötmillió forint értékű könyvküldeménnyel, valamint a hazai könyvgyűjtési akciók összehangolásával és a beérkezett adományok raktározásával kíván segítséget nyújtani az erdélyi magyaroknak. Nemzedékről nemzedékre Műkincsek nyomában A tápiószelel Blaskóvich Múzeum nemesi kúriának épült Amikor valaki egy néhány ezres lélekszámú községben keresi a helyi múzeumot, szinte biztosra veheti, hogy ott a régi paraszti lét emlékeit találja meg. Mezőgazdasági eszközöket, használati tárgyakat, hímzéseket, más effélét. Esetleg valamilyen helyi nagyság emlékszobáját. Am arra még a rutinosabb múzeumlátogatók sem számítanak, hogy egy faluban valódi műkincsekre lelnek. A tápiószeleiek biztos jól ismerik az épületet és a benne kiállított tárgyakat, sokan talán még a tulajdonosokra is emlékeznek. Blaskovich György ugyanis 1960-ban, 82 éves korában halt meg, öccse, János pedig 1967-ben, 84 éves korában követte. Nem véletlen, hogy a testvéreknek sikerült szerencsésen — és otthonukban! — átvészelniük az ötvenes éveket. Családi gyűjteményüket és régészeti kutatásaikat a Magyar Nemzeti Múzeum is becsben tartotta. Az értékes gyűjteményt a testvérek nagyapja, Blaskovich Gyula alapozta meg. Először összegyűjtötte a család régiségeit, majd 1848 tavaszán festményeket vásárolt Pyrker János László egri érsek hagyatékából. A fivérek édesapja tovább folytatta a gyűjtést. Blaskovich György és János édesapjuk halála után, 1912- ber költöztek Tápiószelére. egy Tápiószentmártonban élő nagybátyjuk kérésére. Itt növelték sokszorosára a képző- művészeti, az iparművészeti és a fegyvergyűjteményt, s kezdték el az ásványok, tengeri kagylók, vadásztrófeák gyarapítását. A két Blaskovich halála után felbecsülhetetlen érték került a tápiószelei múzeum tulajdonába, amely 1968 óta viseli a család nevét. A gyűjtemény része Kisfaludi Károly két képe. Barabás Miklós, a XIX. század közepének egyik legjelentősebb művésze — a család több tagját is lefestette, s ezek a képek is a múzeumban vannak. A Blaskovichok megszerezték Lotz Károly és Székely Bertalan néhány alkotását is. Mindemellett jelentős, több száz éves bútorok, fegyverek, ékszerek, evőeszközök láthatók a tápiószelei kiállításon. Ennek a körülbelül hatezer lakosú községnek olyan múzeuma van, amelyre még egy nagyobb település is méltán lenne büszke. Dallal, tánccal Amerikában Észak-amerikai turnéra utazott az Állami Népi Együttes 90 tagú társulata. Mint Serfőző Sáifdor, az együttes igazgatója elmondta: hat éven belül harmadszor kaptak meghívást a távoli kontinensre — ezt megelőzően 18 év telt el ilyen felkérés nélkül. Hatvanöt előadást tartanak három hónap alatt az Amerikai Egyesült Államok és Kanada jelentősebb városaiban.- 1 Nyelvtanulók Megyénkben 261 általános Iskolában, 52 közép- és felsőfokú iskolákban tanul több ezer diák. Ismeretes, hogy ebben a tanévben az orosz nyelv, mint kötelező tantárgy, nem szerepel az órarendekben. Több iskolában döntöttek úgy, hogy az orosz nyelv tanulását csak azok számára teszik szabadon választhatóvá, akiknél eddig ez nem volt még órarendi tantárgy. Aki viszont már elkezdte a tanulást, az folytassa is. Emellett természetesen módjában áll az iskolában elsajátítható más idegen nyelvvel is foglalkozni. Színházi levéli Vidéki vállalkozások Miközben lassan az évad közepére érünk, s miközben aggódva figyeljük, mire jut végül is az az áldatlan vita, mely a színházak újfajta dotációs szisztémája körül zajlik, kiesik figyelmünk látószögéből néhány jelentős vidéki színházi teljesítmény és néhány olyan súlyos színházi gond, amely a vidéki színházakat sújtja. Ez a bizonyos, úgynevezett normatív dotálási mód is leginkább a vidéki társulatokra nézve veszélyes. Nagyon leegyszerűsítve: a művelődési minisztérium ugyan biztosítja (feltehetőleg) a színházak működésére szükséges pénz egyik felét, de a másik felét a helyi tanácsoknak kell a felügyeletük (vagy inkább: pénzügyi fennhatóságok) alá tartozó színházaknak megadni. Mégpedig abból a keretből, amely- lyel a tanácsok az adóbevételek ott maradó részéből rendelkeznek. Ebből viszont sok- sok más feladatra is kell a pénz. Hogy a színházak egy korábban megállapított dotációs aránynál esetleg többet (nézőszámra vetítve többet) kapnának, az elvileg igen szép, de ez az alap 1988-as adatokra támaszkodik, és a nézőszámra vetített összegek teljesen alkalmatlan, szakmaiatlan mutatókkal dolgoznak. Ha így kapják a pénzt (még a módosított, emelt összeget is), ez nem lesz elég a színházak fenntartásához, illetve kénytelenek lesznek a jegyárakat rendkívül drasztikusan (400-500 forintra) emelni. Ki megy akkor színházba, ki engedheti meg magának a színház fényűzését? Erről nem ejt szót a hozzá nem értő, a szakma véleményét ki sem kérő rendeletalkotók triásza, a Pénzügyminisztérium, a Belügyminisztérium, és a Tervhivatal. Egy- etőre 'rtt 'tartunk. Minden bizonytalan, a rendelethozók nem is reagáltak a szakma elkeseredett tiltakozásaira, sőt, gyakorlatilag az Országgyűlés meg is szavazta ezt a szisztémát, miután a tanácsok pénzügyi tevékenységének reformjáról szóló előterjesztést elfogadta. Ebben volt ugyanis mintegy mellékesen, ügyesen elbújtatva ez a normatív dotálási szisztéma. Vannak konkrét gondok is egyes vidéki színházakban — amint azt például a szegedi válságról szóló megannyi tudósításban olvashattuk. Szegeden sok éve nem sikerül igazán megnyugtató helyzetet teremteni a színházban. Korábban a nagyon elhúzódó szín- házépítés, aztán személyi gondok, aztán belső válságok rongálták a társulat és a színházszerető szegediek közérzetét. Most ott tartanak, hogy prózai előadások nincsenek, mert a társülat mintegy fele felmondott, nincs főrendező, nincs kiírva még a pályázat a főrendezői székre, a felmondott színészek tulajdonképpen munkanélküliek, állásuk, jövedelmük nincsen, a város dühöng, a tanács tehe- tetlenkedik. A vidéki magyar színikultúra egyik legfontosabb fellegvára, úgy tűnik, alig orvosolható válságba került. Kinek használ ez? Nem tudni. Mindenesetre az eset kitűnően jellemzi azt az ideges, feszült, túlérzékeny légkört, melyben a szakma jelenleg él és dolgozik. Jóllehet, ezt a feszültséget javarészt nem a szakma teremtette magának. A hangsúly mindazonáltal inkább arra 'tehető : a színház él és dolgozik. (Egyelőre — tehetnénk hozzá.) Születnek jelentős kezdeményezések, akadnak figyelmet érdemlő vállalkozások. S ezek nem csak a felszínen maradásra irányulnak, nem csak azt veszik célba, hogy elfogyjanak a jegyek. Művészi célkitűzések megvalósulásának, szívügyek realizálásának is tanúi lehetünk — bár a siker nem mindig társul ezekhez. Ám a vállalkozás még így is elismerést érdemel; van benne valami szomorú, kamikazevonás, a halálmegvető bátorság, a csaíc azért is szép hősiessége. Az egyik ilyen vállalkozás Veszprémben a Peer Gynt színre vitele. Henrik Ibsen hatalmas műve, melyet mi szívesen vetünk össze Az ember tragédiájával, a világirodalom pedig a Fausttal, az önmagát kereső ember, a saját arculatának megformálására, képességei felmérésére vállalkozó Én nagy drámája. 1867- ben írta; ez a mi kiegyezésünk esztendeje, fontos dátum. Ibsen ekkor még nem szakad el teljesen a romantikától — ezt jelzi, hogy a dráma nagyon szép verses szöveg, költői ih- letettséggel és magaslatokkal —, s tulajdonképpen átmenetet képez e művel a saját későbbi, keményebb, társadalom- bírálóbb, stílust teremtő művei felé. Hőse, a norvég parasztfiú, a vállalkozások és öncsalások, a realitások és mesék embere, s végül rá kell jönnie: az élet teljessége egy hegyi fakunyhóban ii megtalálható. Ezt a hatalmas terjedelmű művet ritkán játsszák a színházak. Nagy technikai apparátus kell hozzá, nagy létszámú szereplőgárda, megfelelő Peer Gynt — és persze egy megfelelő rendező is, aki képes egységes színpadi látomássá gyúrni Ibsen majd’ öt óra időtartamú drámáját. Veszprémben ehhez legelsősorban egy rendezői akarat állt rendelkezésre. Paál István, aki már korábban is válaszolt két hatalmas drámai alkotás kihívására (a Tragédia és a Hamlet), most Ibsennel birkózott. Szerinte Peer Gynt a küzdő ember megtestesítője, aki különböző utakon próbálja meg kiteljesíteni egyéniségét, de ebbe a küzdelembe belerokkan — még mielőtt igazán elérné a végcélt, a békés és egyszerű, idilli családi boldogságot. Nagy kár, hogy ehhez az elképzeléshez nem talált igazán megfelelő Peert a társulatban. Bor- biczky Ferenc alkatilag talán megfelelne, de a dráma egyik legfőbb értékét, gyönyörű, költői nyelvét (mely ráadásul a magyar fordításban Áprily Lajos költőiségét is tükrözi), nem tudja szépen megszólaltatni, és valamiféle darabosság, nehézkesség hatja át az egész alakítást. Aki rátalál az ibseni dikcióra és filozofikus költőiségre, az Kőmíves Sándor a Gombkötő szerepében. És még valami sikerült: a kísérőzene, melyet Mártha István szerzett, itt-ott mahleri mélységekkel és szépségekkel. A veszprémi Peer Gynt azonban így is méltánylandó vállalkozás. Annak a tanúje- le, hogy az igazi színházcsi- nálók most sem hajlandók feladni értékközpontú elveiket. Nem vitás, nekik van igazuk. Takács István Borbiczky Ferenc és Kőmíves Sándor a veszprémi Peer Gynt egyik jelenetében
