Pest Megyei Hírlap, 1990. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-09 / 7. szám
TË&dsn 1990. JANUÁR 9., KEDD Jogi tanácsok így öröklés kálváriái^ • Eltartási szerződés kínnal, keservvel, fúrással Nem régen egy csúnya históriába csöppentem bele. Ha meg akarod tudni — mondta barátom —, hogy milyen hihetetlen bonyodalmakat produkál a megöregedéstől és az egyedülmaradástól való félelem, gyere velem ismerősöm örökösödési tárgyalására. Mint bírósági tudósító, ezt könnyen megtehettem. Amikor a közjegyző ismertette az elhunyt végrendeletét, még minden olyan egyszerűnek és természetesnek tűnt előttem. Az örökölt minden ingóságot, aki az idős hölgyet élete legnehezebb szakaszában, halála előtt 3 évig gondozta, ápolta, eltartotta, ügyes-bajos dolgait intézte. Amikor azonban az állam képviseletében eljáró tanácsi tisztviselő a végrendelet érvénytelenítését kérte, megfordult velem a világ. Azt állította, hogy az örökös sosem volt az elhunyt eltartója, sem gondozója, úgy jutott a végrendelethez, hogy kórházból kijövet, elcipelte az örökhagyót a közjegyzőhöz. Hivatkozott hatósági papírokra, orvosi véleményekre is, mely szerint az elhunyt zavaros elméjű, tehát szerinte, ennél fogva is érvénytelen a végrendelet. Ráadásul egyes ingóságokra egy sosem látott rokonágd vagyon címén is jogot formált. Ez utóbbi igénylővel nem volt sok gond, mert olyan vagyontárgy, amit keresett az elhunyt hagyatékában, nem volt, továbbá az illető idős úr nem tartozott az ági öröklésre jogosultak körébe. Mondta is a tárgyaláson, hogy próba szerencse alapon támasztott igényt, de ha nem, hát akkor nem, akár duplán sem. Nem volt Ilyen könnyű a- helyzet a tanácsi tisztviselővel, bár korábbi állításait bizonyítani a megismételt tárgyalásra sem tudta, így a jogos örökös megkapta a hagyatékot. Az elhunytnak, bár korával vele járó betegségei voltak, de végrendelkezési képességét nem korlátozta semmi. És a kórházba menetel előtt és nem utána — amint azt a hatóság embere állította — a saját lábán és nem erőszakkal cipelték el a közjegyzőhöz, hogy az eltartási (öröklési) szerződések körüli indokolatlan tanácsi huzavona miatt ő szolgáltasson igazságot a tényleges eltartónak. Persze ez utóbbiakat a hagyatéki tárgyaláson nem vizsgálták, nekem azonban barátom elmondta és csomó irattal igazolta, hogyan forrósodott fel évek alatt az ügy ennyire. Az örökhagyó, aki színr művésznő volt, közel tíz évé vesztette el férjét. Magára maradt. Egyre jobban érezte és megviselte az egyedüllét. Borzasztó volt számára a magányosság. Tetézte ezt még, hogy ekkortájt nyugdíjazták a színháztól. A színház volt élete és mindene, ott érték legnagyobb sikerei, örömei. Es bár játszott minden műfajban, legkedvesebb emlékei a mulattatós, búfelejtő darabokhoz fűződtek. Ilyen volt az életben is, de egyszerre, amikor minden a nyakába hullott, megszakadt benne valami. Hála azonban derűs kedvének, nem adta meg magát. Külföldre járt, autót vezetett, és esetenként a rádióban is szerepelt, amíg sorra nem érkeztek, rendszerint a tilos parkolások miatt a rendőri büntetések, jogosítványelvonások. Mígnem baleset miatt combnyaktörést nem szenvedett. Szívós természetének köszönhette, hogy ez utóbbit is hamar kiheverte. Csak a rendőrséggel nem tudott zöld ágra vergődni. Szüntelenül beadványaival bombázta őket elvett jogosítványáért, de mindhiába. Szabálytalankodásainál ugyanis az tette fel az i-re a pontot, hogy a kanyarodó sávot figyelfnen kívül hagyva, egyenesen továbbhaladt az úton, mint egy wes- temfilmben, miközben autósnak, gyalogosnak elakadt a lélegzete, a közlekedési rendőrnek elnémult a sípja. Az idő haladtával ritkultak „kilengései, mert a házbeli zajoskodásai miatt a lakóbizottsági elnök is az orrára koppintott”, „Nem a színházban van a művésznő és nem való már magának ez az ugrabugra, és színházi kifutófiúk sem vagyunk, hogy parancsolgasson itt nekünk” — mondták neki a ház lakói is és csendesebb vigalmakra intették. Nehezen barátkozott meg azzal, hogy paragrafusok és bizonyos emberi elvárások korlátozzák „víg özvegyi” életét. Emiatt aztán búskomor lett. A szerencse azonban, mint élete minden szakaszában, most sem hagyta cserben. Megnyerte magának családjuk régi barátját, férje volt tanácsosát, költözzön hozzá, az orvosi szobában rendezze be irodáját, hiszen éppen lakásgondjai voltak. Ha valaki most azt hiszi — mondta a barátom —, hogy ezek után valami románc szövődött kettőjük között, az nagyon téved. A művésznő nehéz természete miatti kisebb súrlódásoktól eltekintve nagyjából jól megvoltak egymással. Jó néhányszor úgy volt, hogy elválnak útjaik, de a művésznő és a sógornő könyörgésére mindig „visszarendeződtek’* a dolgok. Később eltartási szerződést kötöttek, amelyet a művésznő kérésére és a sógornő kezdeményezésére kétszer is módosítottak. Elképzelheted — mondja barátom —, a hetven évét túlhaladott idős asszony, aki színházi berkekben nőtt fel, nem könnyen emésztette meg, hogy eljárt felette is az idő. Az egykori ünnepelt színpadi táncosnőből eltartott lett, akinek gondozója van. Ezt még halála előtt egy perccel sem akarta elismerni, bár a régi combnyaktörése miatt eléggé elnehezült a járása is. Emiatt azután a hivatalos tanácsi embereken töltötte ki mérgét. Persze azok is levethették volna felsőbbrendű hivatali álarcukat ,is. Amikor például az eltartási szerződés hatósági jóváhagyása ügyében és főleg lakásnézőbe jöttek-mentek a tanácsi emberek és őt „nénizik”, a csudába küldte el a hivatalos embereket, akik egymást törve sietve hagyták el a művésznő lakását. Másnap azonban személyesen kért bocsánatot a tisztviselőktől és kifejezte azt a szándékát a tanács előtt, hogy ott lakó régi barátjukkal akar egy módosított változatú eltartási szerződést kötni. Amikor ez is elkészült, megint jöttek a tanácsiak és szépen indult is kettőjük között a beszélgetés, de újból elszabadult a pokol, amikor azok arra kérték, mondja el, tudja-e jogait és kötelességeit, hogy mi van az eltartási szerződésben. Ügy reagált erre, hogy: „tudja a frász, mi van benne”, örült a tanács, hogy ismét megtagadhatja a szerződést, de azt már nem tudta elviselni, hogy állandóan csúfot űz belőlük, valahányszor kijönnek hozzá. Szokás szerint az eltartó pakolt és menni készült, a művésznő szokása szerint kétségbeesett, hogy hát akkor mi lesz vele. Rövidesen meg is tudta. Ideiglenes gondnokot, ügyvédet rendeltek ki, az eltartási szerződés megkötéséhez, és hatósági orvosi vélemény beszerzését kérték, ami azt a veszéjyt foglalta magában, amitől a művésznő végképp odalett: a tanács saját orvosi bizottságától senki nem fogja őt megvédeni, hogy bolondnak ne nyilvánítsák, és lakását is elvegyék. Végül is a tanácsi tisztviselők nagy bánatára sikerült elérni, hogy igazságügyi szakértő vizsgálja meg, aki korábbi kórházi kezelőorvosaival is konzultált. Egyöntetű volt a véleményük: nincs elmebetegsége, saját ügyeiben el tud igazodni, a koránál fogva vele járó öregkori betegségeken kívül csak a gerincferdülése bántja őt, na meg az a tudat nyomja — és ezt orvosai is alátámasztották —, hogy őt gondozni, eltartani kell. A felettes tanácsi szerv sem látott már akadályt, a közel 3 éve húzódó szerződés hatósági jóváhagyására, de ezt a lényeges határozatot ugyanaz a tanácsi tisztviselő, aki eddig mindig megvétózta a jóváhagyást, mint a szakigazgatási szerv vezetője, „elfelejtette” kiadni a kezéből. Mire azonban a lakás kérdésében kellett volna emberséges döntést hozni, akkorra már mint a lakásosztály vezetője ült a tanácsi pulpituson ugyanez a személy, és ő az is, aki a hagyatéki tárgyaláson fúrja az eltartást is magába foglaló végrendeletet, valótlan és az eltartót személyében sértő kijelentéseket tett. De mindhiába. Nem sikerült megfúrni, érvényteleníteni a végrendeletet. Dr. Molnár József Csak négy számmal kisebb a lábánál Vérfürdő a konyhában Megdöbbents, véres gyilkosság történt 1989. december 20-án Csemőn. A színhely egy magányos tanya az erdőben, 150 méternyi távolságra a köves úttól. Az áldozat: a 79 éves Bunford Jánosné, egyedülálló, nagyon szegény özvegyasszony volt. Akik ismerték, értetlenül fogadták a sajnos kétségtelen tényt, hogy az idős nő gyilkosság áldozata lett. Ki tette és miért? A nyomozóknak nagy körültekintéssel kellett eljárni, míg december 29-én őrizetbe vették azt az embert, aki alaposan gyanúsítható a bűncselekmény elkövetésével. gyedik karácsonyom egymás után, amit nyomozással kell tölteni. Tavaly éppen szentestén öltek meg egy öregasz- szonyt Budaörsön... Áruló szövetdarab Tóth András rendőr hadnagy, a nyomozás vezetője mondta el: milyen szálakon indultak, majd hogyan szűkítették a kört a bűnügy felderítésénél. A gyilkosságot az a szociális gondozó fedezte fel, aki december 20-án délben ebédet vitt a tanyára. Elborzadva látta, hogy az idős asszony szétvert fejjel, vérbefagyva fekszik a konyhában. A szája ronggyal volt betömve, az arcát valaki egy párnával letakarta. Rongy a szóidban A bejelentés nyomán azonnal a helyszínre siettünk — mondta Tóth András. — Megállapítottuk, hogy a szerencsétlen áldozat ütlegelése már a ház előtt megkezdődhetett, mert ott is vérnyomok voltak, és feltételezhetően üldözője elől menekült be a konyhába. Valóságos vérfürdő volt az egész helyiségben. Már az első benyomás alapján látszott, hogy Bunford Jánosné nagyon szegény öregasszony lehetett. Még szekrény sem volt 'a szobájában, melynek berendezése mindösz- sze az ágy, az asztal és a fiókos komód. Ennek ellenére kutatás nyomait is észleltük, úgy látszott, hogy a szalmazsákban valaki pénzt, vagy értéket kereshetett. Ezt tapasztaltuk a helyszínen. Az adatgyűjtés során megállapítottuk, hogy az áldozat 20 éve özvegyen élt, gyermekei nem voltak. Két testvére van Cegléden, előző nap járt náluk, és vitt haza magának egy kis disznótoros kóstolót. Ennek elfogyasztására már nem kerülhetett sor, a hurka és a kolbász ott volt az ablakban. Az összegyűjtött pénzét — 30 ezer forintot, amit a temetésére szánt — egyik testvérénél helyezte biztonságba. Ellenőriztük a Csemöre aznap érkezett buszjáratokat, és megállapítottuk, hogy idegen nem jött a tanyára. Feltételezésünk az volt, hogy az elkövetőt azok között kell keresnünk, akik nem túl nagy zsákmány reményében is sokra képesek. Sajnos, azon a környéken meglehetősen elterjedt az iszákosság és sok családban már a csecsemőket is pálinkába mártott kenyérrel etetik. Nem könnyítette meg a dolgunkat, hogy karácsony volt közben és mindenki ünnepelt. Sajnos, nekem ez már a neDe térjünk vissza ehhez a esemői ügyhöz. A látókörünkbe került Monori István 58 éves leszázalékolás alatt álló alkalmi munkás, akiről megtudtuk, hogy öt évvel ezelőtt már egyszer besurrant Bunford Jáno&néhoz és ellopta 5000 forintját. A károsult akkor nem tett feljelentést, de beszélt arról az ismerőseinek, hogy mi történt vele. Amikor megvizsgáltuk Monori István előéletét, megtudtuk, hogy öt évvel ezelőtt vasvillát szúrt a feleségébe, aki ott akarta őt hagyni. Amikor pedig kiengedték az előzetes fogva tartásból, rágyújtotta az asszonyra a házat. Egyéb dolgokat is művelt, egyebek között félig agyonvert egy éjjeliőrt és besurranó tolvajlásai is voltak. Erről az emberről kiderült, hogy a gyilkosságot követő reggelen egyik szomszédjához, Juhász Jánoshoz bevitt egy fekete női műbőr kézitáskát, meg egy pár új fekete női posztócipőt, azzal a kéréssel, hogy próbálja meg valakinek eladni. Háromszáz forintot kért a cipőért meg a táskáért. Amikor két hatósági tanú jelenlétében ezeket a holmikat lefoglaltuk, egy hússzor húsz centiméteres, géppel beszegett és körbevarrt szövetdarabot találtunk a táskában. Akkor még nem tudtuk, hogy ez milyen célt szolgálhatott. A továbbiakban az elhunyt testvéreinek bemutattunk hét fekete műbőr táskát, melyek között az is szerepelt amit Monori István értékesítésre átadott a szomszédjának Mindketten felismerték és kiválasztották a Juhász Józseféknál letoglalt táskát A továbbiakban az is kiderült, hogy a szövetdarabot egyik testvére szabta ki és szegte körül Bunford Jánosné számára. Azért készítette, hogy az idős asszony télen ezzel bélelje a kendőjét. A házikutatás során a gyanúsított lakásában lefoglaltunk több ruhadarabot, melyeken vérgyanús szennyeződés látszott. Bár Monori István azt állította, hogy ez kacsavágásból származik, a laboratóriumi vizsgálatok azt bizonyítják, hogy embervér került a holmikra. Fantóziadús mesék. A gyanúsított különböző meséket talált ki. A műbőr táskáról azt állítja, hogy az korábban elhunyt nővérének a hagyatékából származik. Vele közös háztartásban élő fia azonban kijelentette, hogy még sohasem látta ezt a táskát. A posztócipőről azt mondja, hogy saját részére vásárolta, bár négy számmal kisebb, mint a lába. Az eddigi két kihallgatás során Monori István tagadott, de az igazságügyi szakértői megállapítások ismertetése után már nincs értelme a további tagadásnak. Gál Judit A helyét mindenki megtalálja Tanuló diákok, tanárok Mint az újesztendei jókívánság, olyan megszokott kérdés ilyenkor az után tudako- lódzni, mi mindent sikerült megvalósítani a múlt hónapok során, a feladatokból melyek azok, amelyek átcsusszantak a következő időszakra. Ha például ° megye pedagógusainak tennénk fel a kérdést, nagyon sokan a bérrendezést említenék további teendőül. Ennek egyik oka, hogy csökkent a képesítés nélküli pedagógusok száma. Csökkent tehát valamelyest a hátrányos helyzet a megyében, ugyanis tanulmányaikat többen befejezték, diplomát szereztek. Nem titok az sem, hogy vannak, akik újból nagy fába vágják a fejszét és folytatják a tanulást. Észrevehető volt, hogy hasznos ösztönző lett, a célt szolgálja az ösztöndíj. A fiatalok, akik a megyében tanultak, megyei ösztöndíjasok, itt helyezkednek el. A közművelődési intézményekben is csökkent a képesítés nélküli alkalmazottak száma. Az iskolai tanítás feltételei összességében jobbak lettek a múlt esztendőben. A tervezett tantermek kétharmada megépült. Megyei céltámogatás felhasználásával huszonhat általános iskolai tantermet és három tornatermet, valamint ötvennégy középiskolai tantermet, és további három torna- termet adtak át. A szakmunkásképzést szintén új tantermekkel tudták segíteni. Bár még nem technikai csodabázis minden iskolai szertár, az anyagi lehetőségekhez hasonlítva örvendetesen javult a taneszközellátás, beleértve az iskolai számítógépeket, televíziókat, a tanítást és a tanulást segítő magnetofonozá- si, videózási lehetőségeket. A legnagyobb öröm mégis — mint a megyei tanácsnál a művelődési és sportosztályon elmondták — a továbbtaníttatás. Tavaly nyáron Pest megyében 16 670 gyerek fejezte be általános iskolai tanulmányait. Közülük mindazok, akik tovább akartak tanulni, középiskolába kerülhettek. Természetesen vannak olyanok köztük, akik nem pontosan oda, ahová menni szerettek volna. A fő, hogy mind tanulnak! (Ehhez a főváros is adott segítséget.) A kerepestarcsai egészségügyi szakképzés szintén egy csapat fiatal pályaválasztási gondját megoldotta. Szükség van rájuk nagyon, jó lenne, ha tanulásukat nem szakítaná meg „pályamódosi- tás”. Tv-figyelő' NAPZÄRTA. Bombaként robbant pénteken mindaz, ami az SZDSZ és a Fidesz sajtótájékoztatóján elhangzott a hazai lehallgatási botránnyal kapcsolatban. Mi sem természetesebb, mint hogy a TV2-n is ezt a kérdést feszegette Györffy Miklós. A két párt és a Belügyminisztérium illetékes főosztglyvezetőjg. yoltak a beszélgetőpartnerei. Nem tudom, ki hogyan van vele, de jómagam — a krimikből szerzett információim alapján — úgy gondoltam, hogy egy állambiztonsági szervezetet irányító ember szuper tulajdonságokkal rendelkezik, s nincs olyan helyzet, amelyből játszi könnyedséggel ki ne vágná magát. Mint már annyiszor, ismét tévedtem! Bizony megizzasztották az elhangzott kérdések, és nemegyszer önmagával is ellentmondásba került. Enyhén szólva tájékozatlannak — vagy nagyon is tájékozottnak? — tűnt, s magyarázatai nem voltak magyarázatok. Elhangzott, hogy az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy részt vesz-e valaki a BM-ből ezen az eszmecserén. Nos, bizonyára a latinos műveltség hiánya késztette dr. Horváth Józsefet arra, hogy megjelenjen a kamerák előtt. Mert ha ismerte volna a latin közmondást, talán vár még a nyilatkozattal. így ismét bebizonyosodott az ókori rómaiak igazsága: ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna. HOL — MI? Gyorsan népszerűvé vált a fiatalok körében ez az ifjúsági magazin. A szolgáltatás jellegű összeállításban immár másodszor volt mód arra, hogy az adás helyszínéről elhagyott kutyákat vigyenek haza az állatbarátok. Az akciónak most is akkora sikere volt, hogy legközelebb ismét alkalmat teremtenek az effajta örökbefogadásra. Elhangzott, milyen sokan „felejtik” valahol négylábú barátaikat, s hogy az ebeket gondozó állatvédők adományokból látják el az egykori kedvenceket. A kóbor — főleg nagy testű — kutyák elszaporodása egyfajta kórkép. Mondhatjuk, hogy a kutyusokról való gondoskodás terhessé vált az amúgy is sok kötelezettséggel terhelt családoknak. A képlet közismert: a gyerek elunta a sétáltatást, s a szülők — nem vállalva a pluszterhelést — a könnyebbik megoldás mellett döntöttek. Azt hiszem, nemcsak erről van szó; lassan az anyagi szempontok is szerepet játszanak a döntésben. Hiszen az állatot etetni kell, fizetni az állatorvosi költségeket. A városi kutyatartás bizonyos konszolidált életmód eredménye. Ez a konszolidált állapot megszűnőben van; jele, hogy mind több kutyus kerül az utcára, a létért való harc első — még kicsiny — kegyetlen lépéseként. Az ember csak reménykedik benne, hogy nem követi a többi. Hogy nem jutunk el odáig, amikor már nem törődünk rászoruló rokonainkkal, hogy nem uralkodnak el a családban is az élet farkastörvényei, hogy nem válik ismét bevett gyakorlattá a Taigetosz-mód- szer, vagy a szegénységben tengődő primitív népek szokása, amelyet az öregek zokszó nélkül elfogadtak, s maguktól indultak el a lakatlan pusztába .., AZ APÁCA TÖRTÉNETE. A Ered Zinnemann-sorozat 1959-ben készült darabja kellemes élmény lehetett mindenkinek, aki a késői időpontig tartó filmet végig tudta nézni. Mert aki a több mint kétórás produkció első negyven percét kibírta, ha a vontatottságát megszokta, átvészelte, az ismét megállapíthatta: Audrey Hepburn kiváló és gyönyörű színésznő. Csak sajnálhatjuk, hogy Magyarországon olyan kevés filmjét mutatták be. Így hát örülhetünk, hogy a televízió törlesztett valamit ebből az adósságból, s talán megvan a remény arra is, hogy további Hepburn-filmeket láthassunk — esetleg úgy, hogy a befejezés már ne nyúljon át a következő napba. KÉT FÉRFI, EGY ESET. Hát elbúcsúztunk doktor Rémtől is. Nem azért, mert véget ért volna az NSZK bűnügyi tévéfilmsorozat, hanem azért, mert az ügyvédet alakító színész „átlépett” egy másik sorozatba, amely jobban megfelel korának és alkatának. A búcsú filmbeli indoklása érdekes volt. Olyan témát feszegetett, ami nem ritka mindennapi életünk során. Történetesen az, hogy hiába a becsületben eltöltött több évtized, hiába az elismerten jól végzett munka, ha valaki sarat dob ránk, rögtön elfelejtődik a tiszta múlt. S ha nincsenek az embernek barátai, akik hisznek, bíznak benne és segítik is. amikor nehéz helyzetbe kerül. bizony könnven kettétörhet egy becsületben eltöltött élet. S éppen ez a barátság, ez a másikba vetett őszinte hit lesz egvre ritkább. A túlhajszolt életmód, a jobb körülmények megtartásáért vívott küzdelem lassan, de biztosan kioltja az emberi érzelmeket, kapcsolatokat. Eltűnik a valaha természetes segítőkészség, nem tudjuk, mit jelent egy jót beszélgetni, s miközben a jobb életért küzdünk, elfelejtünk élni. Am egy elembertclenedett társadalomban nem is érdemes! Körmendi Zsuzsa
