Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-09 / 291. szám
4 1989. DECEMBER 9., SZOMBAT MWT mif/i A kortárs magyar írókról Mit tud ön Hajnóczy Péterről? És Száraz Györgyről? És üéry Tibor késői korszakáról? Nem könnyű kiigazodni napjaink magyar irodalom világában. Ebben segít a most megjelenő Kortárs Magyar Írók Kislexikona. Ha információkra, konkrét tényekre, egy-egy életpálya biográfiai és bibliográfiai adataira kíváncsi — forduljon segítségért a Magvető Kiadó új könyvéhez! A lexikon alapján könnyen és gyorsan tájékozódhat. A könyv az itthoni írók mellett csehszlovákiai, jugoszláviai, romániai, a Nyugat-Eu- rópában és a tengerentúlon élő alkotók adatait is közli. A kiadványnak jó hasznát veszik a diákok — általános iskolástól az egyetemi hallga- ■ tóig —, a pedagógusok, a könyvárusok, a lap- és könyvkiadók szerkesztői, a kritikusok, az írók és természetesen minden olvasni szerető és az irodalom iránt érdeklődő ember. Síremlék Gobbi Hildának Gobbi Hilda, a magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége, kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész síremlékét — Búza Barna alkotását — pénteken avatták fel a Farkasréti sírkertben. A művésznőre Benedek Miklós, Töröcsik Mari színművész és dr. Czenner Mihály színháztörténész emlékezett. felidézve felejthetetlen alakításait, kivételes egyéniségét. A sírnál koszorút helyeztek el a Művelődési Minisztérium, a Fővárosi Tanács, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége, a Magyar Színházművészeti Szövetség, a Magyar Színházi Intézet, a Nemzeti Színház és a Katona József Színház képviselői. Nein hülye; csak dislexiás! Már óvodáskorban Nyolc évig volt osztálytársam H. Éva. Nem mondom, hogy a barátnőm. Neki egyetlen barátnője sem volt. Ahogy visszaemlckszem, örökös céltáblánkká lett; a gyengeségeket,, a másságot oly gonoszul kigúnyolni képes gyermeki nyelvünket köszörültük Éva hibáin. A kislány még harmadikos korában sem tudott olvasni. Botrányba fulladt minden olvasásfelelete. Ráadásul rendkívül ügyetlenül mozgott. Még véletlenül sem tudta elkapni a felé hajított labdát, és mindig zavarba jött, ha a tornagyakorlatnál a tanár felszólítására a jobb vagy a bal kezét kellett használnia. Éva mégis befejezte az általános iskolai tanulmányait, annak ellenére, hogy még hetedik osztályos korában is akadozva olvasott. Am hibáit más képességei tökélyre fejlesztésével ellensúlyozta. Hallás után tanult. Néhány éve találkoztam vele. Szakmunkás lett. Nem is akármilyen; speciális szemüvegeket készítő optikus. Ma már tudom, hogy Éva nem hülye volt — ahogy tökéletlenségét mi, osztálytársai sommáztuk — csupán dislexiás. Olvasászavarban szenvedett. Ha akkoriban valaki azt mondja, ez betegség, bizony nemcsak mi, hanem tanáraink is nevetnek rajta. Pedig, ahogy Lörincz Ká- rolyné nagykátai óvodapedagógus sorolja, miről ismerszik meg már óvodáskorban a dislexiás gyermek, nekem azonnal H. Éva jelent meg lelki szemeim előtt. — Aki nem foglalkozott a jelenséggel, talán meglepődik azon, hogy már az óvodában viszonylag nagy biztonsággal ki lehet szűrni a később majdan olvasászavarral küzdő kicsinyeket. Pedig számos jel árulkodik erről. Például a mozgás. Az ilyen kisgyermek rendkívül bizonytalanul mozog. A felé dobott labdát nem képes elkapni, szimmetrikus testhelyzetben nem tud mozogni. S az is árulkodó tünet, hogy a kicsi képtelen a saját testén eligazodni. Nemcsak azt nem tudja, melyik a jobb és bal keze, de a derekát, törzsét, vállát sem azonosítja be. Fel kell figyelni ezekre a jelenségekre. Például arra, ha a gyerek mondjuk nem tudja, mit kell tennie, ha az óvónő megszólítja: kint van a derekad, tűrd be az inged a nadrágba! — Jellemző lehet a dislexiás fiúra vagy lányra, hogy nem képes a rajzokon, ábrákon az alakot és a hátteret megkülönböztetni. Rendszerint nagyon gyengén rajzolnak — folytatja Lörincz Károlyné. — Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy egyik vagy másik tünet esetén dislexiáról van szó. Ám ha több jelentkezik egyszerre, és szomatikus tünetekkel — alvászavarral, étvágytalansággal, bevizeléssel — is párosul, esetleg olyan viselkedészavarral jár együtt, mint az agresszivitás, a szorongás vagy a depresszió, akkor fel kell figyelni erre. Adódik a kérdés, mit tehet az óvónő, ha ilyen gyermekkel találkozik. Hiszen ahhoz, hogy még nagyobb biztonsággal megállapíthassák, dislexiáról van-e szó, a szülőt is be kell vonni. Ő tudja pontosan, milyen volt a szülés lefolyása, milyen a kicsi beszéd- és mozgásfejlődése. Ezekből ugyanis sok mindent megtudhat a hozzáértő. — Néhány éve járt' a csoportomba egy kisfiú, akinél dislexiára gyanakodtam - — mondja Lörincz Károlyné. — Akkoriban kezdtem komolyabban foglalkozni ezzel a probTudta honnan jött; honi megy Kiszolgálói szerepkörben \ Szinte már alig múlik el nap, hogy ne hallanánk az iskolákról. Vonaton, távolsági buszon jártamban-keltemben rengeteg gonddal és gondolattal találkozom. Érthető, hogy ez nemcsak a szakembereket foglalkoztatja, hiszen a személyes problémákon túl mindenki érzi: jövőnkröl van szó. Hiú remény lenne összefoglaló választ adni arra: mi is a baj az oktatáspolitikánkkal? Tapasztalataim azonban egyre inkább arra késztetnek, hogy néhány gondolatot kiszakítva az egészből, megfogalmazzam a legfontosabb kérdéseket. Eszembe jutnak azok a szeptember eleji napok, amikor « sok szülő először segítette föl meghatottan az iskolatáskát gyermeke hátára, s indította el a — nagybetűs — élet felé. Óhatatlan, hogy ilyenkor a szülőnek, nagyszülőnek ne jutnának eszébe saját emlékei, egykori tanítói. Vekerdy Tamás. a gyermeklálek kiváló1 ismerője egy tanulmányában ezt tudományos pontossággal így fogalmazta meg: A néptanító tudta a gyermeket. Tudta, hon- nan jött és hová megy haza, mi éri és mi van benne. Jó, jó — mondhatja bárki —, ez azonban csupán nosztalgia. Hol van lehetőségük a mai pedagógusoknak ilyenfajta magatartásra? És legfőképpen ideje? Hiszen nap mint nap küzdenek a központi irányítás rájuk zúduló feladataival, a hihetetlen mennyiségű tananyaggal. S eközben kínlódik tanár és gyerek — az elszemélytelenedett iskolában a tanár az oktatás segédmunkásává válik. Hogyan jutottunk odáig, hogy csak kiszolgálói lettek az oktatáspolitikának, s nem részesei, akik nap, mint nap megalkothatják saját magukat és kibontakoztathatják a gyermek személyiségét? Mindketten teljesítmény mérésére törekednek, s eközben a pedagógus figyelmen kívül hagyja, hogy a gyermek nem az életre készül, hanem — él! Félreértés ne essék, több pedagógussal találkoztam már megyénkben, akinek ma is példaképe hajdani néptanítója. Egész emberként szenteli élet.t a hivatásnak. Keresi az utat, hogy ezek között a körülmények között miként követhetné őt. Ám világuk olykor burokként veszi körül őket — saját kollégáik között. Eszembe jut az a csodálatos földrajzi gyakorlókért, amelynek híre túlnőtt megyénkén. Mert „gazdája” volt e kertnek, s megszállottságát a diákokba is átplántálta. Az őt követő fiatal pedagó- gusnönek azonban már tanári és családi kötelezettségei mellett erre nem juthatott ideje. S ez emberileg elfogadható. Sajnos azonban nem ritka, hogy az elhivatottság hiánya miatt nincs követője a jó példának. Ehhez társul még, hogy a pedagógia túl sokat foglalkozik önmagával, s így elsikkad az élő feladat, amit úgy is megfogalmazhatnék: komplex embei-pedagógia. A tanításnak olyan tudománya ez, amely a nevelendő embert tartja szem előtt. Számol a személyes adottságokkal, s ennek alapján arra törekszik, hogy a fiatal ember — mire az iskolából kikerül — tudja, hogy ö ki, milyen a társadalom; s képes legyen önmagát mozgatni ebben a közegben. Végül is a pedagógia bárom alapvető eszközt tart kezében mindezek megvalósításához: a szeretetet, a fenyítést és n becsvágy fölkeltését. Több helyütt találkozhatunk megyénkben jó példákkal: Solymáron a Waldorf-óvodával, Törökbálinton a kísérleti iskolával és rengeteg — nem egész oktatási intézményre kiterjedő — hasznos kísérlettel. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ezeket a lehetőségeket kell tovább bővíteni, hiszen ezek változatosabbá, színesebbé teszik oktatási rendszerünket, amelyben a tanár végrehajtóból szakemberré cs alkotó értelmiséggé válhat. Vcnnes Aranka lémával, s az említett gyermek igen markánsan produkálta a dislexiára utaló tüneteket. Hét hónapra* született, már kétéves volt, hogy elindult. Súlyos asztmával küszködött. Szülei a széltől is óvták. Emiatt túltáplált, alig mozgó gyerek lett. Ha egyáltalán mozgott, akkor is rendkívül összeren- dezetlenül. Sem a mese, sem az ének vagy a rajz nem kötötte le. Csak a konstrukciós játékok mellett maradt meg huzamosabb ideig, de például a foglalkozások alatt két-há- rom percnél tovább képtelen volt figyelmét összpontosítani. Utána bohóckodott, zavarta a többieket. A családlátogatáson kiderült az is, hogy egyfelől szégyellik a szülők gyermekük ügyefo- gyottságát, másfelől olyan feladatokat adnak neki otthon, amelyek meghaladják képességeit s a vele egykorú jó képességű gyermekekét is. Mivel szégyeliték a fiukat, nem hallgattak rám, amikor javasoltam, tartsuk még egy évig az oviban. Beerőltették az iskolába, ahol ma is komoly gondjai vannak. Beszélgettem a tanítónőjével, aki megerősített engem. Hiba volt idő előtt, gondos gyógypedagógia: segítség nélkül iskolába küldeni. Talán, ha akkor tudok any- nyit a dislexiáról, mint ma. erőszakosabb lettem volna. Lörincz Károlyné a közelmúltban megrendezett nagykátai óvodapedagógiai rendezvénysorozaton vagy száz kolléganőjének segített írásvetítőn bemutatott ábrákkal, gyakorlatokkal abban, miként lehet minél korábban felismer ni a később olvasási nehézsé gekkel küszködő gyermekeket. A rajzos feladatok kiértékeléséből megállapítható, milyen a kicsinyek térbeli tájékozódása. Példaszavakat is mondott a hallás differenciáltságának ^kimutatására. Hogy felismeri-e például hallás után a kenyértenyér, vagy a bálna-málna szavak közötti hangzáskülönbséget. Óvodáskorban kedves játék a gyerekek között, hogy egymás hátára írnak, rajzolnak. Ezeknek a játékoknak az értékelése is támpontot adhat a pedagógusnak, az óvónőnek. A Nagykáta környéki óvó nénik szorgalmasan jegyzeteltek ezen az előadáson, s nyilvánvaló, hogy az óvodapedagógus szakszerű, mégis igen gyakorlati értekezése után előveszik a szakirodalmat is. Az igazán jó volna, ha a szülők — legalább alapszinten — ugyancsak érdeklődnének e téma iránt, hogy ne legyenek olyan félrecsúszott kis életek, mint a Lörincz Károlyné példájában említett kisfiúé. Móza Katalin A valóság igaz pillanatai JIRl KORÁK: HÁZ ÉS EMBER öt világrész fotóművészeié címmel nyitottak tegnap kiállítást a ceglédi galériában. A várossá nyilvánítás 623. cs a fotó feltalálásának 123. évfordulója alkalmából bemutatott művészi fénykáptárlatot a neves ceglédi művész, Tóth István, saját gyűjteményéből állította össze. A tárlat hétfóló! péntekig, 10—18 óráig, szombaton 8—12 óráig tekinthető meg. A tárlat anyagából lapunk több oldalán láthatnak egy- egy alkotást. NHÁZILEVÉL Orosz erdők Tímár Éva (Gurmizsszkaja) és Pregitzer Fruzsina (Ulita) az Erdő egyik jelenetében Elgondolkoztató, milyen fontos szerepet játszik az orosz irodalomban az erdő. Például Csehovnál. Két darabjában is. A Ványa bácsiban úgy, hogy az egyik fű figura, Asztrov doktor mániákusan foglalkozik az-erdők állapotával. Térképeket rajzol arról, hogyan festett a járás, amelyben ő is él, ötven esztendővél ezelőtt. Akkor még a terület felét erdők borították. Ezekben bőven tenyésztek a nagyvadak. Huszonöt év múltán az erdők már megfogyatkoztak, a területnek csak egyharmada maradt erdő. Eltűntek az őzek, bár szarvasok még találhatók voltak. Az asztrovi jelenidő pedig? Összefüggő zöld területek már nincsenek, csak foltok itt-ott. Már a szarvas is eltűnt az erdőkből. „Megérteném — mondja Asztrov —, ha a kiirtott erdők helyén mű- utak, vasutak épültek volna, ha gyárak, üzemek, iskolák állnának itt, ha egészségesebb, gazdagabb és okosabb lett; volna' a nép —, de hát szó sincs róla! A járás most is csupa mocsár, szúnyog, nyomor, tífusz, torokgyík, tűzvész, és most sincsenek utak .. S a másik darab, a Cseresznyéskert, még inkább az erdőkről szól. Hiszen ez a bizonyos cseresznyéskert, amely oly jelentős, hogy még a lexikon is megemlíti, nem valamiféle telekalji gyümölcsös. Ez erdő nagyságú cseresznyefaültetvény, olyasforjpán, mint ahogyan egy almáskert sem pár ^ucat négyszögöl volt régebben, s nem az ma sem, hanem gépekkel is művelhető, hatalmas, száz holdakra terjedő terület. Az a cseresznyéskert, amely a gazdálkodáshoz nem értő, csak a pénzzel és a múló évekkel együtt elmúlni látszó szerelemmel törődő Ra- nyevszkaja birtokában van, kissé már jelképes is. A régi, egyszerűbb és gazdagabb világ, a régi jómód, a régi szokások, a régi nemesi életforma jelképe is\ De valóságos erdő is, amelyre szemet vet a felkapaszkodott, meggazdagodott paraszt, Lopahin, Ranyevsz- kaja egykori jobbágya. És meg is szerzi, mert a cseresznyéskert sokkal, de sokkal jobban hasznosítható, ha a fákat kivágják, és a hatalmas területet felparcellázzák nyaralótelkeknek. A darab végén felhangzó fejszecsattogás nemcsak az öreg cseresznyefák elpusztításának a kezdetét jelzi. Elpusztulóban van itt egy osztály is. a maga túlérett, élet- képtelen, önző, szűklátókörű embereivel és világával. Az orosz erdőt úgv vágják ki Lopahin muzsikjai, ahogyan majd kiirtódik ez a nemesség is. És ezzel a szimbolikus erdőirtással nem merül ki az erdőtéma. Egy jeles prózaíró, az elég 'méltatlanul elfeledett Leonyid Leonov is ír az erdőről, s nem is akármikor, és nem akárhogyan. 1953-ban jelenik meg Orosz erdő című reménye, amely — akkor elég szokatlan módon — a giganto- mániás sztálini erdőtelepítési és erdőirtási tervek ellen beszél. A főszereplő, Vihrov professzor, olyasféle ember, akit ma természetvédőnek, ,zöld”-nek neveznénk. Az erdő, mint az orosz paraszt élettere, hihetetlenül fontos volt. És még hazafias jelentőséget is nyert — gondoljunk Glinka operahősére, Ipán Szuszanyinra, aki a járhatatlan ősrengeteg erdőbe vezette a hazájára törő ellenséget, és velük együtt odaveszett. Van azonban egy korábbi erdő témájú mű is: az orosz drámairodalombán Csehov elődjeként számon tartott Alekszandr Osztrovszkij Erdő című ötfelvonásos komédiája. Az 1871-ben írt darabban az erdő többszörös értelemben is jelen van. Jelen van mint valóságos erdő, az öregedő földbirtokosnő, Gurmizsszkaja birtoka, az az erdő, amelyet ki- sebb-nagyobb darabokban jóformán elkótyavetyél egy meggazdagodott parasztnak, Vosz- mibratovnak. Mégpedig azért, mert az így kapott pénzen reméli megszerezni egy gimnáziumból kimaradt kamasz, Bulanov szívbéli hajlandóságát. De erdőről van szó abbam-az átvitt értelemben is, hogy ami a birtokon az emberekkel történik, az majdhogynem az erdő vad és kegyetlen törvényeihez igazodik. Azt mondja erről a darab egyik főhőse, a földbirtokosnő vándorszínésszé lett unokaöccse, Szomorov, aki színésztársával, Vigorovval a birtokra tévedt, s ott meghökkentő dolgokat tapasztalt: „Hogy is kerülünk ebbe az ősvadonba? Miért riasztjuk fel a baglyokat, az uhukat? Miért háborgatjuk őket? Hadd éljenek. ahogy akarnak! Rendbén van itt minden, pajtás, úgy, ahogy egy erdőben lenni kell... erdő ez, cimbora.’’ És tulajdonképpen erdő az egész világ is, ősvadon, amelyben Szomorov és Vigo- rov vándorol, hiszen több emberséget, több szeretetet és megértést Gurmizsszkaja erdőjén túl és kívül sem tapasztalhatnak. Az Osztrovszkij-darabot csak 1948-ban mutatták be nálunk. A Nemzeti Színház játszotta. Ott újították fel most is. Sajátos előadás, van bizonyos holdudvara. A rendező új ember a Nemzetiben: Szőke István. Üj a női főszereplő, Tímár Éva. És új a másik főszereplő, Szomorov is: Bregyán Péter, s a tái-sa, Vigorov — Mihály Győző. Nem tervezett még a Nemzetiben díszletet a mostani színpadkép alkotója, az eredetileg építész Herényi József, aki azonban Szőkével már sok darabban dolgozott együtt. S ez a csapat — hozzávéve még az egv kisebb szerepben fellépő Körtvélyessy Zsoltot — mind a mostani igazgatóval, Csiszár Imrével dolgozott együtt évekig Miskolcon. Amolyan miskolci bemutatkozás hát ez az előadás. És — annak érdekes is. Mert egyébként azt a rendezői elképzelést, hogy a játék igazi fő alakja Szomorov, sem a darab nem támasztja alá teljes mértékben, sem a figurát játszó színész nem tudja igazolni. S miután egy szereposztásbeli tévedés is terheli az előadást (Hirtling Istvántól nagyon távol áll a nyegle kamasz Bulanov figurája, színé- sztleg is. korban is), csak annyit mondhatunk jó szívvel: ez az Erdő érdekes produkció, de az orosz erdő jelképeiről semmit nem mond nekünk. Takács István
