Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-30 / 307. szám

Januárban nyit az iskolamüzeum A nagykőrösi „templom egere” Nem titok, hogy Nagykőrösön és szerte a megyében ott, ahol erről tudnak, ajándekosztó hónapként nem a decembert, hanem a januárt várják. A januárt, mert ak­kor nyílik meg a Hclmeczy utcában, a klasszicista jelle­gű, kosáríves folyosójú épületben az iskolamúzeum, mint olyan, a megyében egyedülállóként, az Arany János Mú­zeum részeként. Frissen meszelt falai közt, melyeket több millió forint értékben, megyei összefogással erősí­tettek meg és újítottak fel, ezekben a napokban már a berendezők szorgoskodnak, Hámori Lászlóék irányítá­sával. • • Ünnepi álarc A kínai Sanszhi tartomány népművészete mutatkozik meg Debrecenben, a Kölcsey Műve­lődési Központ belvárosi kiál­lítótermében. A bemutatott mintegy 430 tárgy díszítésében, anyaghasználatában, megmun­kálásában hűen tükrözi az év­ezredes hagyományokat. Ün­nepi maszk Bent az installáció vasváza, ott a faanyag, ikéznél a ponto­san elkészített forgatókönyv. Dr. Novák László múzeum- igazgató dédelgetett terve ugyan az lett volna, hogy meg­nyílik itt a kiállítás hónapok­kal ezelőtt, amikor Nagykőrö­sön tartották a Pest megyei pedagógiai hetet — de hát, ember tervez ..., és félretéve minden bosszúságot, örvende­zik, amint minden jóra fordul. Az iskolamúzeum sorsa most fordul jóra; január 11-re tűz­ték ki a megnyitó ünnepséget. Addig még sok víz lefolyik a Dunán, és a nagykőrösi mú­zeumra sem a várakozás jel­lemző. Ki-ki teszi a dolgát, naptárján utolsó oldalakat je­gyez, lapoz. Állandó kiállítá­suk a szokásos hétfő kivételé­vel, a látogatók fogadására kész reggel kilenc órától dél­után négyig; az időszaki be­mutatók terme most zárva. Dr. Novák Lászlóval arról beszél­getünk, milyen évet hagytak maguk mögött. Kétségen kívül dolgosat, erre tények utalnak. Gazdagodott általuk a me­gyei múzeumi élet és a múzeu­mi kiadványok száma, tudo­mányos értékű kötetekkel. Egyik az Arany János Mú­zeum kiállítási monográfiája, a másik az építészet az Alföl­4Szemet gyönyörködtető kövek A természet csodái Nem csupán a hazai gyűjte­mények bemutatására korlá­tozódik, hanem a Természet- tudományi Múzeum világ­anyagából is jelentős részt ölel fel A csodálatos termé­szet — a természet csodái címmel most megnyílt idősza­ki kiállítás a Magyar Nemze­ti- Múzeum II. emeletén. Mint ahogy azt máj.- a címből, is ki­találhat j'uk, tértiájái' á' ifetrhé- szet szépségének sokoldalú bemutatása. A látogátó meg­győződhet arról, hogy ez a szépség mindenkor, minden­hol, mindenki számára tarto­gat meglepetést. A tárlaton olyan növényeket, állatokat és unikális jellegű tárgyakat és tárgycsoportokat gyűjtöttek együvé, amelyeket a nagykö­zönség még egyáltalán nem, vagy csak igen rövid ideig láthatott. Tisztelgéssel és emlékezés­sel találkozunk az első terem­ben. Világviszonylatban is je­lentős két természetábrázoló művészünk — Szilágyi Mar­git szobrászművész és Csa­podig Vera botanikus-növény- íestő — jelentős alkotásai so­rakoznak egymás mellett. Ezt reprezentatív gyűjtemé­nyek és dokumentumok köve­tik, amelyek fölvillantják a Természettudományi Múzeum igen gazdag történetét. Ezzel párhuzamosan tekinthető meg az állatvilág hihetetlen gaz­dagságát, változatosságát rep­rezentáló kiállítási rész. Az utóbbi két-három évben jelentős hazai és külföldi ás­ványgyűjteményeket és egyedi darabokat sikerült vásárol­niuk. A gyűjtemény önzetlen egyéni ajándékozással is gaz­dagodott. Az új szerzemények legszebb, formában, színben és nagyságban hihetetlenül változatos és szép darabjait a nagyközönség most első ízben tekintheti meg. Ugyanis, a kiállítás az ásvány- és kőzet­világ válogatott, szemet gyö­nyörködtető darabjaival zá­rul. V. A. dön témakörrel foglalkozik. Dr. Novak László tollából je­lent meg a Három város építé­szete; a maga nemében monu­mentális munka. Kecskemét, Nagykörös és Cegléd építke­zési szokásaival foglalkozik. Nagykőrös az állandó kiállí­tás mellett 1989-ben két más múzeumi látványosságot is kí­nált. Az egyik az Arany János a képzőművészetben című ka­marakiállítás volt, a másik dr. Surányi Dezső színes fénykép­felvételeivel Cegléd arculatá­ról mutatott szép vonásokat. Olyanokat Is, amelyeket a jö­vőben már nem láthatunk, hi­szen eltűnnek az öreg házak, kapuk, földbe süppedő ámbi- tusok. Mint az esztendő keserűsé­gét említi az igazgató intézmé­nye maradandó pénztelenségét. Nyugodtan mondhatják, hogy szegények, mint a templom egere, épp ezért az Arany Já­nos Múzeum repedező falainak erősítésére, megújítására, a Tanárky-kúriára, a kékfestőre nem futja; ez utóbbiak eléggé rossz állapotban vannak. Vá­rosi, megyei összefogás nélkül nem jutnak előbbre. Ám ez a nagykőrösi „templom egere" azért arra készül, hogy váro­sának abból juttasson, amiből gazdag: a tudományokból. 1990-es tervük fontos feje­zete lesz egy áprilisi tudomá­nyos tanácskozás. Hiedelmek és szokások címmel rendez a múzeum konferenciát, lesz ré­gészeti, történeti és néprajzi szekciója. ősidőkre tekint vissza az első, interetnikus a történeti, amely társadalmi­jogi tényezőket vesz figyelem­be a téma kapcsán, összegző a harmadik, amely főleg az al­földi, táji sajátosságokkal fog­lalkozik. néprajzkutatókat jut­tatva szóhoz. Mint az igazgató említette, készülőben egy újabb múzeu­mi monográfia is: Farkas Pé­ter, a múzeum munkatársa ír­ja az iskolamúzeum ismertető kalauzát. E. K. EGY NÉPRAJZKUTATÓ JEGYZETEIBŐL Miért hoz szerencsét a kéményseprő? Most, hogy könyvet készülök írni 'a kéményseprő-mesterség­ről, 1945 előtti szaklapokat ol­vasva látom, e sajátos foglal­kozás művelőit is erősen fog­lalkoztatta: hogyem alakulha­tott ki az a képzet, miszerint a velük való találkozás szeren­csét jelez? Bájosan naiv feleleteket ad­tak erre. Például: ha valami miatt éktelenül füstölt a kály­ha vágj' a „sparhert”, és ak­kor betoppant a kéményseprő, örömében összecsapta a kezét a háziasszony, „beli’ szerencse, hogy épp most jött’’... 1932- ben közölte a Kéményseprők Országos Központi Értesítője a bécsi kéményseprő-társulat el­nökének a véleményét: „ez a hiedelem igen régi időkbe nyú­lik vissza, amikor még a váro­sokat erdők övezték, amelyek­be a polgárok vadászni jártak. Ha a vadász szénégetővel ta­lálkozott, ez számára szeren­csét j<zlentett(...) Ezekről a ' szénégetőkről származott át a • szerencsét' hozó tulajdonság.’az ■ugyancsak kormos kémény- ' seprőre”. Há'ézt a 'Fejtegetést elfogadjuk, akkor is nyitva ma­rad a kérdés: miért szerencsét hozó a kéményseprő — illetve ■a. szénégető? A szerencse verve jó Amikor elhatároztam, hogy megkísérlek választ adni erre, és összegyűjtöttem a néprajzi szakirodalom meglehetősen gyet- vonatkozó közléseit, alaposan meglepődtem. Ki­derült, korántsem kizáróla­gos — noha rendkívül el­terjedt — a kéménysep­rő alakjához fűződő szeren­cseképzet. Van, ahol azt tart­ják, szerencsétlenség elője­le a velük való találkozás. Az ország néhány pontján szúró­próbaszerű rákérdezéseim so­rán újabb és újabb adatok erősítették meg a negatív jel­leget. Például a Baranya me­gyei Szalatnán, ha kéménysep­rőt látnak, a jobb kéz közép­ső ujját a mutatóujjára teszik keresztbe, hogy el ne vigye a szerencséjüket. Ha egy gyerek- csoportban egy szemfüles előbb meglátta, odaszaladt a kémény­seprőhöz, rácsapott a hátára, és azt mondta a társainak: „le­ütöttem a szerencséteket". Ezek után kétszeres érdeklő­déssel kerestem a választ. Elő­ször is megnéztem, miérj; van az, hogy e foglalkozáshoz a szerencse/szerencsétlenság kép­zeten kívül ' is mégoly sok hiedelem, szokás kapcsolódott. Közrejátszhatott ebben, hogy. a kéményseprő megjelenése eseménfjszáviba ment, külö­nösen kezdetben, amíg a 13. században szinte megyényi te­rületeket látott el egy-egy mes­ter.' S e szakmát, amely nem­csak’a földművesek életmódjá­tól, hanem voltaképpen a töb­bi iparosétól is teljesen elüt, eleiúte etnikailag is mások, olaszok művelték. S a.letele- .pede'tték, az egy helyben lakók mindig is gyanakvással, vagy legalábbis megkülönböztetett figyelemmel övezték a nem helybelieket, különösen a ga­rabonciás módjára vándorló­kat. A hiedelemrendszerbe be­épülés szempontjából igen lé­nyeges mozzanatnak tartom a kéményseprő és az ördög alak­jának összekapcsolódását. Néze­tem szerint ebben nem csupán a fekete külszín, hanem e fog­lalkozás tűzzel kapcsolatos volta is szerepet játszott. A szerencsét hozó jelleget erősítette a korom is. Erre utal ez a versike is: Kéményseprőt látok, szerencsét találok. Ké­ményseprő piszkos, a szeren­csém biztos. MJgikus kör védelmében A kéményseprő korommal érintkező szerszámai, illetve azok darabjai is pozitív erővel bírnak: „az is szerencsét hoz, ha nyírfaseprőjéből letörünk egy darabot, vagy ha kihúzunk néhány szálat a keféjéből”. S a seprűhöz is igen elterjedt, szerteágazó hiedelmek fűződ­nek. Elsősorban a rontás elhá­rításának a tárgya, de eszköze a rontó szándékú embereknek is — gondoljunk csak például a boszorkányok seprűjére. S végül. de. nem., utolsósprban magához a kéményhez. ;a lakó­ház kiemelt, kultikus helyéhez is gazdag, néphit és szokás- anyag kapcsolódik. Ám néni elég csupán a, ké­ményseprő jellemzőit és. az azokhoz tapadó képzeteket megnézni; hogy* magyarázatát tudjuk adni az alakjához fű­ződő. egymással ellentétes hie­delmeknek. Meg kell kísérelni a hozzá tartozó szókáscselekve­sékét értelmezni. Ezek közül a leglényegesebb a gomb meg­nyomása, illetve megfogása. A gomb megnyomása tipológiái­kig azonos önmagunk belévetí­tésével egy zárt, mágikus kör­be. A mágikus kör arra szol­gál, hogy elkerítsük magunkat attól, akitől vagy amitől fé­lünk. Ha ez így van, akkor miért volt szükség a gomb nyo­mására, ha a kéményseprő szerencsét hozott volna a nép­hitben már a kezdetekben is? A kérdés csak úgy oldható meg, ha azt tételezzük, eleinte szerencsétlenséget vártak a találkozástól, majd pedig idő­vel megfordult az előjel. Jó[ ba jön s bekopogtat A kéményseprés sokáig meglehetősen lebecsült foglal­kozás volt, viszont tűzrendé- ■ szeti szempontból nagyon fon­tos. Maria Terézia 1748-ban ezért is adott számukra céh­levelet, ami számos kiváltsá­got és egyúttal kötelezettséget is előírt. Így zárt kerületek lé­tesítésével a területükön ke­letkező tűzesetekért felelőssé tette a kéményseprőmestere­ket. S egy szolgáltató iparos­nak — és a kéményseprő vég­ső soron az — különösen nem célszerű, ha idegesen testként él egy társadalomban, termé szetes tehát a törekvése, hogy’ elfogadtassa-befogadtassa ma­gát. Ennek egyik eszköze, fel­tétele a meglevő szokásokhoz való alkalmazkodás. Vélemé­nyem szerint ez történt ese­tünkben is, úgy hogy a kémény­seprők is bekapcsolódtak az újévi köszöntés magyar nép­hagyományban is elevenen élő gyakorlatába. Ez irányú kez­deményezésüket mutatja, hogy ők ajándékot is visznek, mint­egy indokolva látogatásuk cél ját. holott rendszerint csupán a házigazdák honorálják aján­dékkal. fizetséggel a köszön­tést. S az ajándékba vitt fali­na utárokon a kéményseprőket előnyös színben feltüntető pro- pagandaversikék voltak, (Az általam ismert legrégibb dara bök a múlt század első évei­ből valók.) Szulovszky Jáno* S7.f NHÁZI LEVÉLI Aknáink A véletlen, a nagy rendező, a káder-kórház kétágyas kórtermében egymás mellé fekteti Moór Jenőt, a valami­kori kisburzsoát, és Paál Ká­rolyt, a betonkádert, a párt hű fiát. Moór hosszú időn át hiába kilincselt Paálnál, az „illetékes elvtársnál” lángos- sütő engedélyért, Paál pedig meg van győződve róla, hogy Moór árulta be annak idején, s ez majdnem az életébe ke­rült. Moór levitézlett, de fel­felé kapaszkodó, vállalkozói vénájú egyén. Paál levitézlett, de a pártban történt félreállí- tását megemészteni képtelen, sértett ember. Két ellentétes pólus, két kibékíthetetlen el­lentét, akik nemcsak hogy egymást gyűlölik, de mindazt is, amit szerintük a másik megtestesít. És mind a ketten félnek a másiktól, miközben egzisztenciális egyensúlyzava­raik vannak. De ez még nem elég. Mind a ketten betegek, belerokkantak abba, hogy azok voltak (lettek), akik vol­tak (lettek). Leépülő fizikum­mal, leépülő tudattal bele­nyugodhatnának a megváltoz- tathatatlanba, — de ők nem. Szinte az első perctől kezdve, hogy a véletlen együvé zárta őket a protekciós kórterembe, egymást marják. A legkülön­félébb trükkökkel szaggatják egymás idegeit, s nem ébred­nek rá: hiába aknázzák alá egymás életét, sőt, Paál hiába rejt el aknákat Moór házának kertjében, ezek az aknák már döglöttek. Moór és Paál fölött — hogy a megfelelő kifejezést használjuk — elzúgott az idő vasfoga. Csurka István kevés híján huszonöt éve írta meg a Moór és Paál című kisregényben a fenti történetet. Akkoriban elég bátor dolog volt ez; sem a káderek nem rajongtak azért, ha valaki Tevitázlőfél­ben levőnek ábrázolta őket, sem a volt kistőkések nem imádták azt, aki bebizonyítot-’ ta róluk, hogy elképzeléseik ásatagok, éppúgy, mint a múltjuk. A téma azonban kitűnő volt. Csurka — aki novellis­tának és regényírónak indult, bár dramaturgiát tanúit a fő­iskolán — a dráma felé kez­dett fordulni. Így írta az eiőbb függő idézetben emlí­tett Az idő vasfoga című ko­médiáját, mely az Ódry Szín­padon volt évekig nagy siker, s így formált színpadi művet a Moór és Padiból, Döglött aknák címmel, s lett ez is nagy sikerré az 1971-es be­mutató után. Az akkor a Nemzeti kamaraszínházaként működő Katona József Szín­házban a fiatal Iglódi István rendezte a komédiát, és ra­gyogó kettős — Moórként Ma­jor Tamás, Paálként Kállai Ferenc — játszotta a főszere­peket. Az előadás, több mint tíz éven át a színház műsorán maradt'. Azt lehetett volna hinni pe­dig, hogy egy öt-hat éve írt regény időközben elvesztette az aktualitását, Moórok és Paálok már nincsenek. Azon­ban ez a két őstípus nem olyan könnyen tűnik el a színről. A múltat visszasíró realcciósság és a szemellenzős, még javában a sztálini párt eszméit őrző ultrabalosság hadállásai erősebbek, mint hinnénk. A lerakott aknák sem biztos, hogy mind döglöt­tek. A Nemzeti most felújította a Döglött aknákat. De nem a régi darabot betű szerint. Csurka egy kicsit belenyúlt a szövegbe. Tulajdonképpen na­gyon keveset. Néhány akkori ár- és pénzviszonyt helyesbí­tett, igazított a jelenhez. Pár aktuális célzást helyezett el a régebbi aktualitások helyett (például a pártokról, melyek gombamód szaporodnak ma­napság). És azt az alapkonf­liktust, amelyben Paál Moórt azzal vádolja, hogy őt a nyi­lasoknak jelentette fel, előre­hozta 1956-ra. A most Dög­lött aknák ’89 címet viselő darabban Paál azzal vádolja Moórt, hogy az 56-os forrada­lomkor jelentette fel őt a fel­kelőknél. A változtatások ta­lán kétoldalnyi szöveget je­lentenek összesen. A darab egésze azonban, azzal a fő gondolattal, hogy a más-más okokból levitézlett magyarok fáradhatatlanul képesek nyír­ni, fúrni, fűrészelni egymást, ép elmével és kifogástalan fi­zikummal éppúgy, mint le­épülőben, mindmáig a legtel­jesebb mértékben érvényes, aktuális és találó. Furcsamód igazolta vissza Csurka darabját az elmúlt huiszon-valahány év. S külön igazolta nemcsak 1956 utó­élete, hanem a legutóbbi más­fél év története is. Levitézlett káderekkel ma igen fölös számmal rendelkezünk, s olyanokból is bőven akad, akik ebbe nem tudnak bele­nyugodni. Ultrabalosak már partokká is szerveződnek ma­napság, de pártokba szerve­ződnek a volt reakciósok és osztályidegenek is. Moór és Paál él, és alig valamit vál­toztak a kisregény és az 1971- es színházi bemutató óta. Megvannak az aknáik, és épp­úgy nem tudjuk, hogy való­ban döglött aknák-e ezek, mint ahogyan akkor sem le­hetett biztosan tudni, amikor Váaráp élső bemutatója vplt. ,Es mára még' valami kiderült: ezek a döglött vagy nem dög­lött aknák valamennyiünk ak­nái. Vagy Paálok völtunk (vagyunk, maradtunk) ugyan­is, vagy Moórok. És ez nem vidám dolog, bár Csurka da­rabja frenetikusán mulatsá­gos, betegre nevethetjük ma­gunkát rajta. Az előadás a Nemzeti új játszási helyén került színre. A Budai Vigadó Corvin téri épülete az Állami Népi Együt­tes otthona is, kellemes kis színházteremmel. Ide hozta most a színház a felújítást, melyet most is' Iglódi István rendezett. Lényegében véve főként arra törekedett, hogy a helyzetek, a figurák és a szituációk meglepő aktualitá­sa minden különösebb erőlte- tettség nélkül érvényesüljön. Ez sikerült is. É s sikerült két kiváló szí­nészre bízni a főszere­peket. Moór ezúttal Haumann Péter. Mitugrász, hőbörgő, ra­vasz, gyáva, agyérelmeszese- déses és bámulatosan fürge agyú. Pompás váltásai főleg a II. felvonásban érzékeltetik, hogy egy kicsit a történelmi pártok agg korifeusait is bele­foglalja az alakításba. Re­viczky Gábor mint Paál ma­ga a szűkagyú, sértett, dühödt és bosszúszomjas sztálinista kövület. Nagyon mulatságos, de félni is kell tőle. Riasztó arra gondolni, hogy egy „visz- szarendeződés” megint fel­színre hozná a Paálokat, és akkor biztosak lehetnénk benne, hogy az aknáik nem döglöttéit. Takács István Haumann Péter Moór szerepében

Next

/
Oldalképek
Tartalom