Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-29 / 306. szám

1989. DECEMBER 29., PÉNTEK teuton S Humanitás Százhalombattán Dr. Sokorai István most az Áfor vezérigazgatója. Azok az évek azonban, amelyeket az Olaj- és Kőolajipari Vállalat műszaki vezérigazgató-helyet­teseként töltött, erős szálakkal kötik még most is Százhalom­battához. E maradandó kap­csolat megnyilvánulása az a Humanitás elnevezéssel létre­hozott alapítvány, melynek do­kumentumait a közelmúltban írta alá dr. Rátosi Ernővel, a DKV vezérigazgatójával és a DKV szakszervezeti tanácsá­nak titkárával egyetemben. A három és fél milliós ala­pítványhoz dr. Sokorai István önálló kezdeményezéssel egy­millió forintal, a DKV kétmil­lió forinttal, a vállalati szak- szervezet félmillió forinttal já­rult hozzá. Az alapító okirat szerint a tekintélyes összeg­ből azokat a DKV-val jelenleg, vagy a múltban munkakap­csolatokat tartó személyeket kívánják segíteni, akik önhi­bájukon kívül, a társadalom­ban bekövetkezett változások következtében az élet perifé­riájára szorultak. Az öttagú kuratórium dönté­se alapján az alapítványból mindenekelőtt az árván ma­radt gyerekeket, a balesetből, súlyos, hosszan tartó betegség­ből hátrányokat szenvedette­ket, a testi és szellemi fogyaté­kosokat, a négy vagy annál több gyermeket nevelő csalá­dokat, valamint a létminimum alatt élő nyugdíjasokat segít­hetik. Az alapítók külön hangsú­lyozták, hogy a kezdeménye­zéshez szívesen fogadják azok csatlakozását, akik a kitűzött célokkal egyetértve, a rászoru­lók segítségére kívánnak siet­ni. Ahol úr a szükség, jól jön a segítség Válassz és adj, amennyit tudszi Amikor az akció gondolata felmerült, még senki sem tud­hatta, mekkora szükség lesz az összegyűlt adományokra. A forintokat az erdélyi mene­kültek megsegítésére szánták, ám ezt az elképzelést sajnos túllépte a történelem. Tegnap délelőtt olyanok is pénzt dob­tak a gyűjtőládákba, akikért eredetileg megmozdult a tele­pülés. Adott, ki mennyit tu­dott Románia megsegítésére. Ám nem a pénz egyszerű gyűjtéséről van szó. A Máltai Szeretetszolgálat mintegy öt mázsa, Hollandiá­ból származó ruhát adott in­gyen Budakeszi egyházközös­ségének. Dr. Németh László plébános úgy döntött, hogy a használt ruhákat eladják, pontosabban bárki annyit vi­het belőle, amennyire szüksé­ge van, s annyiért, amennyit szánni tud e célra. Akinek pedig nincs módjában fizetni, az megkaphatja a kiválasztott holmikat ingyen, elvégre nemcsak Romániában, itthon is ahol úr a szükség, ott el­kel a segítség. A sok-sok ruhanemű hely­ből származó levetett holmik­kal is gyarapodott, hiszen a budakesziek az akció hírére összegyűjtötték otthon a ki­nőtt, fölöslegessé vált cipőket, ruhákat, kabátokat. Téli szünet lécén az általá­nos iskola aulájában biztosí­tottak helyet az akciónak. Kedden érkezett az önkénte­sekből verbuválódott férfierő, hogy lepakolják a kocsikról a bálákat. A teremben hosszú sorokban elhelyezett iskolapa­dokra asszonyok tucatja válo­gatta, hajtogatta a ruhane­műt. Külön kerültek a gyer­mekholmik szinte méret sze­rint, megint máshova á fel­nőttruhák, pulóverek, kabá­tok. A tegnap reggeli nyitásra sokan érkeztek. Kisebb cso­port idős asszony az öregek otthonából, több édesanya gyermekeivel, nagymamák válogattak az unokáknak, fe­leségek a férjüknek. Akadtak olyan fiatalok is, akik nem csak vásárolni, hanem útba­igazítani is akartak. Kérdez­ték hát a szolgálatban levők­től, maradhatnának-e segíte­ni, másoknak a válogatásban. Az ajánlat megértésre talált: másnapra örömmel látták őket. A dobozokban gyűlnek az adománynak talán nem is joggal nevezhető forintok. Az egyházközség központjába ke­rül a pénz, amelyből minden bizonnyal gyógyszert, élelmi­szert vásárolnak, s ezt jut­tatják el Románia sokat szen­vedett népének. A Budakeszin levő ruhane­mű feltehetőleg nem mind ta­lál gazdára. Ha valóban így lesz, a maradékot az egyház- község továbbküldi valamely más vidéki plébániára. F. E. ^ A statisztikák szerint az § öngyilkosságok száma az ^ évnek egy bizonyos napján ^ szokatlanul magas. Ez pe- ^ dig december 24. A család- í ban élők számára öröm- § ünnep, a magányosok szenvedését azonban csak § megsokszorozza mások § boldogságának látványa. § Cínlódva próbálnak segíte­ni magukon egyesek akként, hogy nem vesznek tudomást róia, hogy ez a nap más len­ne mint a többi. Ugyanúgy töltik idejüket, pergetik órái­kat, mint egyébként. Mások díszes asztalt terítenek, ün­neplő ruhába öltöznek — egyedül. Így próbálják be­csapni a magányt. Mindkét kísérlet szomorú. Lóverseny helyett A szentendrei Siesta Kávé­ház tulajdonosa, Pangyánszki Gyuláné nem mondható ma­gányosnak, hiszen nagy csa­ládja van, együtt él leányá­val, és annak négy gyerme­kével. A karácsonyt mégis a magányosokkal töltötte együtt: százhúsz embert — öregeket, fiatalokat vegyesen — látott vendégül, idén már negyedik éve. A vacsora hét órakor kez­dődött. Sokíogásos menüt és kis ajándékcsomagot kapott mindenki, a férfiak cigarettát, a nők porcelánt, és mindenki­nek déligyümölcsöt osztottak. Éjfélig beszélgettek, rádióz­tak, karácsonyi dallamokat hallgattak, majd átsétáltak a Nyomorúsághan is megőrzött önérzet, méltóság Most virrad magyarnak, románnak egyszerre és egyként? Néhány „teljesen felelőtlen” veresegyházi MDF-tag, Róna- \Tári Mária, Tóth Károly, Petneházy Imre és jómagam, decem­ber 22-én, pontosan éjfélkor átléptük Borsnál a román határt. Olyan nyitott volt, hogy egy perc alatt engedtek át, még be sem bélyegeztek útlevelünkbe. Végesteien végig egyedül va­gyunk az úton két kocsival. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az Erdélyi Szövetség, Halász Péter titkár javaslatára má­jusban Veresegyház nagyközség nevében személyesen felvettem az illegális kapcsolatot Atyha székely faluval. Ekkor testvér­községgé fogadtuk Atyhát. szomszédos Péter-Pál temp­lomba, a misére. A vendégek legnagyobb része — de főleg a fiatalok — utána még visz- szatértek, és hajnali háromig együtt maradtak. — Sajnos évről évre több a fiatal — meséli Gizi néni, Pangyánszki Gyuláné —, en­nek egyfelől örülök, mert na­gyon szeretem őket. Másfelől azonban szörnyű dolognak tartom, hogy karácsonykor itt vannak, hiszen az azt jelzi, hogy otthon nagy baj van. Sok helyen válnak a szülők, veszekedés, rossz hangulat uralkodik. — Engedjen meg nekem egy udvariatlan kérdést. 120 embert többfogásos vacsorán vendégül látni, kis csomagok­kal megajándékozni őket, nem lehet olcsó mulatság. Ráadásul, úgy tudom, ön még törleszti az erre az épületre jelvett bankhitelt, s négy uno­káját, lányát tartja el. Ho­gyan bírja mindezt anyagi­lag egyedül? — Egyedül a helyi tanács segített annyit, hogy az itte­ni újságban ingyen meghir­dethettem a magányosok va­csorájára szóló meghívást. Szokták is mondani nekem, hogy mások a lóversenyre jár­nak elszórni a pénzüket, én pedig széjjelosztom amim van. Én azonban így tartom helyesnek. A karácsonyi va­csorákat egyébként édes­anyám emlékére rendezem — nagyon szerette az embere­ket, és ő is rendezett hason­ló összejöveteleket. Az ötle­tet azonban négy évvel ez­előtt tulajdonképpen a lá­nyom vetette fel, nekem pe­dig kimondlíatatlan örömöt szerzett azzal, hogy gondolt erre. fiz ólruhás idegen Első üzletünket, a zagyva- rékasi Peti Csárdát dédnagy- apám építtette 250 évvel ez­előtt. Őt és nagyapámat is Péternek hívták, családunk­ban azóta is mindig van Pé­ter nevezetű. A legfiatalabb most cukrásztanuló. A hábo­rú után a Peti Csárdát — az akkori szokások szerint — ál­lamosították. Nagyapám ezt az egész család és az alkal­mazottak előtt egyaránt titok­ban tartotta. Még a feleségé­nek sem mondta el. Tette to­vábbra is a dolgát, vezette a csárdát úgy, mintha még mindig az övé volna. Egy napon — a hetvenes években — egy magas rangú idegen érkezett a faluba. „La­kik-e itt érdekes ember, kü­lönleges ember?’’ kérdezte a tanácselnöktől. Kérdésére az elnök elbeszélte néki nagy­apám történetét; azt, hogyan államosították üzletét, hogyan titkolta el mindezt környeze­te, még a felesége elöl is. A látogató megkereste a nagyapámat, elment a csár­dába. Leültek, iszogattak, el­beszélgettek erről-arról. Tá­vozóban az idegen megkér­dezte nagyapámat, mit szeret­ne az élettől még megkapni. Gizi néni kóvéhúzu — Pár nyugodt évet szeret­nék még, néhányszor megün­nepelni a névnapomat békes­ségben — felelte. — Fog még névnapot ünne­pelni Péter bácsi, méghozzá együtt velem — hangzott ,a rejtélyes válasz. Nagyapám hamar megfeledkezett a külö­nös vendégről. Hanem amikor eljött az aratás ideje, Péter- Pál napja, csodálkozva lát­tuk, mennyi fekete, állami rendszámú kocsi érkezik a faluba. „Ennyien eljöttek idén az aratásra?!” csodálkozott a nagyapám. Hanem a látoga­tók között hirtelen felismerte egykori vendégét. Dr. Romány Pál, akkori mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter egy írást hozott nagyapámnak. Megszűnt a csárda államosí­tása, ismét családunk tulaj­donába helyezte vissza. Az­óta is a miénk, most egy uno­katestvérem vezeti. — Gizi néni pedig kávéhá­zat nyitott Szentendrén. Miért éppen kávéházat? — Szentendrén — de azt hiszen, az országban másutt is — a fiataloknak nincs he­lyük. Nincs hol elüldögélni, találkozni, elbeszélgetni, új­ságot olvasni. Rendeztem nekik sakkver­senyt is, hiszen a városban valamikor igen nagy sakk­élet volt. Sőt, fiatalabb ko­romban rengeteg féle kör, klub, társaság működött. Eb­ből a társadalmi pezsgésből szeretnék most valamennyit visszahozni. Épp a szilveszte­ri műsorra készülünk, de terveim már egész évre van­nak. Jó, hogy itt a kert, ahol hat kemencében tudunk flekként sütni; olcsó, gyors és hangulatos, a fiatalok na­gyon szeretik. De jó az akusz­tika is. Nyaranta adunk sza­badtéri hangversenyeket. Sok zenekar ingyen eljön játsza­ni. A termekben kéthetente más-más festőművész tart kiállítást. Hétfő esténként pedig a nyugdíjasok klubjá­nak tagjai szoktak beülni egy kis összejövetelre. Sokan kér­dezik, miért éri ez meg ne­kem. Szeretetben kapom visz- sza, amit szétosztok. Szegő Krisztina Szárnyaszegett gépek A hadseregben és a polgári életben is egyre több légi jár­mű, helikopter üzemel, és ezek karbantartásáról a Pestvidéki Gépgyár gondoskodik (szöveg alatti képünk). Katonai szál­lító helikopterek lecsupaszítva — amelyek 500 üzemóra után teljes nagyjavításra szorulnak — hozzáértő kezek alatt újul­nak meg (szöveg melletti ké­pünk) (Vimola Károly felvételei) Hogy ne kelljen becsapni a magányt Egy XX. századi népmese Szatmárnémetiben megtudjuk, hogy előző nap három heli­kopter támadást indított a város ellen, emberéletben nem esett kár, nagyobb baj nem lett, perceken belül elszálltak. Végre Csenger! A magyár határ! Éjfél utáni telefon a feleségeknek, a tanácselnöknek. Megvagyunk. A magunk elé tűzött feladatot végrehajtottuk. Hallom zuhogni a nehéz köveket szíveinkről. Most virrad! Magyarnak és románnak egyszerre és egyként*? Most fényesedik az ég alja Közép-Európában. Már régen nem hittem benne, hogy ezt még megérhetem, Horváth Lajos Veresegyház tanár, állatorvos. Ha kell, ar­rébb teszi a szekér farát, be­fogja a lovat. Félnek. Még nem hiszik el, hogy vége van a rettenetes diktatúrának. Hiszen Ceauses- cu akkor még élt. Nem szíve­sen engedik magukat fényké­pezni, nem is nagyon erőlte­tem. Most már álldogálunk, beszélgetünk a lemenő nap vörös sugaraiban. A község egyetlen telefonján megtudjuk, hogy Udvarhelyen most verik agyon a szekusokat. A két sze­kér lassan, óvatosan elindul a felhalmozott holmival. Sejtjük, hogy talán az öregek sem lát­tak ennyi élelmet együtt éle­tükbe-'. Kérdezgetik is, hogyan pottyantunk ide, a Székely­földre olyan hamarosan. A kö legördült Nehéz nekik elfogadni az ajándékot. Mentegetődzünk a sebtében összegyűjtött gyer­mekruhák miatt, hiszen azok használtak, de mindenképpen tiszták. Czinege Andrásék még Kisnémedire is azonnal el­mentek, hogy gyerekruhát hozzanak a rokonság köréből. A szerencsétlen székely nép nem veszítette el önérzetét és méltóságát a nyomorúságban sem. Visszük haza Veresegy­ház lakóinak a köszönő leve­let, amelyben benne áll: „Arra kérjük a jó Istent, hogy ez­után sohasem kelljen könyör- adományokra, ajándékcsoma­gokra szorulnunk.” Átfut egy­két gondolat rajtam az ottani elvetemült közállapotokról és közgondolkodásról, vajon hány hazai magyart lehetne szé­gyenlőssé tenni ajándékkal. És kézfogások és ölelések és jó utat. Bár csak az Isten ha­zasegítene bennünket — így eresztenek el. Sötétedik. Végül nem tudunk bejutni Székely­udvarhelyre. Szonátát két-há- rom órával érkezésünk előtt fegyveres, álarcos rablótáma­dás érte. Nagy tömeg az ut­cán. Utána vagy száz falu, „forradalmi” ellenőrzések. Ba­rátságosak a karszalagos fia­talok, egy helyütt milicista tiszt igazit készségesen útba. döntik meg a rettenetes dikta­túrát. örülni jöttünk; együtt magyar testvéreinkkel és a ro­mán néppel, de öröm nincs, csak vér és vér és halottak — megcsonkítva is. Viszonylag nyugodt falva­kon haladunk át, mindenhol mindenki barátságos. Kézeme­lések, integetések, V betűk, olykor felmutatott öklök; az erő és a győzelem jelei. Atyha közigazgatásilag Koronához tartozik, jobbra fordulunk agyagos-kövecses úton, fel a hegyi faluba. A súlyos aján­dék alatt húzzák az autók a farukat, nem jutunk fel a plé­bániáig. Az utcán hagyjuk a kocsikat. Máté Ferenc plébános a gyerekekkel a templomban a karácsonyi verseket gyakorol­ja. Megöleljük egymást. Olyan, mintha májusi találkozásunk csak tegnap lett volna. Mon­dom, meghoztuk Veresegyház ajándékát a karácsonyfa alá. Ügy érti, gyerekeknek valót. Ki kell igazítanom: van vagy öt mázsa. Megbeszéljük, hogy a falu segítségével átrakjuk lovas szekerekre ott helyben, ahol elakadtunk, és azokon ke­rül majd fel a templomba, a kiosztás helyére. Megtelik az első deszka ol­dalú szekér, éppen hogy csak a felét fogadja be annak, amit hoztunk. Befognak egy másik szekérbe, rakjuk azt is. Har­minc-negyven ember gyűlik össze, a dolgozók még nem ér­keztek haza, az asszonyok sír­nak, a férfiemberek is küsz­ködnek a könnyel. A plébá­nos itt egyszemélyben orvos, gyógyszerész, jegyző, jogász, technikus, népművelő, iroda­lom-, történelem- és számtan­Egy katolikus plébánián al­szunk néhány órát, szemben áll a jezsuita kollégium XVI. századi eredetű épülete, Páz­mány Péter ebben lakott és ta­nult 1585-től. Már évekkel ez­előtt le akarták romboltatni a román hatóságok. Kolozsvár magyarsága ellenezte, ahogy tudta, most létét remélhetőleg megmentette a román forra­dalom. Az éjszaka a hadsereg — ál­lítólag — ágyúzta a Fenes-te- töt, a szekusok állásait. Nem hallottunk belőle semmit, olyan mélyen aludtunk. Reggel tovább. A városháza előtt tö­meg és páncélosok. Mint mondják, szekusok séncolták el magukat az egyik szállodá­ban. Övnak bennünket az em­berek; Torda felé ne men­jünk, mert egy páncélos had­osztály része vonul fel a sze- ku soktól megtisztítani egy ot­tani repülőteret. Irány tehát Régen, a régi Szászrégen. Gó­tikus temploma előtt fordu­lunk délre. Gyerekek rohan­ják meg kocsijainkat, hoz­tunk-e rágót? Azt nem. He­lyette csoki- és szaloncukor­osztás. Döntik a diktatúrát Kikerüljük Marosvásárhelyt is, ahol a rádió szerint foko­zódik a nyugtalanság. Egyet­len magyar rendszámú autó­val sem találkozunk. Ilyen gyorsan és ilyen mélyen raj­tunk kívül még senki sem ha­tolt be Romániába segélyszál­lítmánnyal. Harcok Temesvá­ron, Aradon, Vajdahunyad- ban, Szebenben és Brassóban. Mögöttünk és előttünk most Mostani utunk célja az volt, hogy a korábban halálra ítélt, elvándorlásra kényszerí- tett, éhező székely faluba el­juttassuk Veresegyház nagy­község karácsonyi ajándékát, mintegy 4,5 mázsa élelmiszert, gyógyszereket, vitaminokat és több zsák használt, de jó álla­potban lévő gyermekruhát. Az MDF helyi szervezete kezde­ményezte az akciót; december 22-én 13 óra 30 perckor Ba­logh Lajossal Pásztor Béla ta­nácselnöknél vagyunk, egy perc múlva dönt, felhívja az ABC-t, és már mehetünk is vásárolni a nagyközség szám­lájára. Jávor Lászlóné, az ABC vezetője segítségünkre van a szállítmány összeállítá­sában. Álom ágyútüzben Éjfél után érkezünk Nagy­váradra, az utcákon emberek, széttárt ujjaikkal mutatják a V betűt, a győzelem jelét. Itt- ott frissen hányt hantokon gyertyák égnek, fáklyákkal vi­lágítanak és kitépett közepű román zászlókat lengetnek, úgy, mint itthon 56-ban, hi­szen a román állami címer is szovjet mintára készült, sem­mibe véve a román nemzet és állam hagyományait. Állandóan rádiózunk. A Ki­rályhágó felé közeledve meg­tudjuk, lezárták mögöttünk a határt, és Nagyváradon újra fellángolt a harc. Kolozsvárra majdnem hajnalodéban haj­tunk be; ugyanaz a kép. Gyer­tyák a sírokon, a parkokban, az út mellett, szétdobált röp­cédulák a latyakban. Kitépett közepű zászlókat lenget a szél.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom