Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)

1989-11-01 / 258. szám

1989. NOVEMBER L, SZERDA Titian Holtpontra jutott a harasztiak ügye Bolond, aki fizet a vízért! | Dunaliarasztin a nyári hónapokban fordított életet S élnek az emberek. Különösen a magasabb fekvésű he- S lyeken. Hogy milyen kapcsolatban van egymással a for- § dított életvitel és a magas fekvés? A rejtély kulcsa az $ ivóvíz. Dunaharasztin ugyanis nyáron alig-alig folyik ^ a csapokból az éltető nedű. Még éjszaka csak-csak, így | aztán a dombon élők korán lefekszenek, hajnali fél ket- ^ tőkor ébresztik a családot. Ilyenkor fürödnek a gyer- ^ mekek, mosnak az asszonyok s mosogatják el a piszkos edényt. Még a mélyebb területen élők is rátesznek egy fél órát a reggeli készülődésre, hiszen legalább ennyi kell, hogy a hajszálvékony sugárban csor­dogáló vízből tízcentinyi ösz- szegyűljön egy kádban. Mi­lyen jó dolguk van ilyenkor azoknak, akik a nagy fejlődés idején nem hagyták betemet- tetni a kertben álló kutat! Nemcsak hogy vizük van, de hihetetlen mértékben élvezik a szomszédok tiszteletét, nagyrabecsülését. Hiszen vizet adnak a kannákkal, csöbrök­kel kopogtató, elcsigázott szomjúhozóknak. Harasztin, úgy tűnik, soha nem lesz vége a vízügynek. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy a község lakói nem tettek azért, hogy egész­séges vizük legyen, hiszen ön­erős fejlesztés formájában építették ki a rendszert. S en­nek ellenére, a pénzükért nem kapják meg azt, amiért fizettek. Cipészek építették a vezetéket A Fővárosi Vízművektől egy 470 milliméteres vezetéken kapják a vizet a megállapí­tott kontingens alapján. Tu­lajdonképpen ez a mennyiség elég is lenne, ha megérkezne Harasztiba. Csakhogy valahol eltéved — a rossz nyelvek szerint a szomszéd község csapolja meg a vezetéket, de tulajdonképpen a vízhiány oka az alacsony nyomásban keresendő. Hogy, hogy nem, úgy építették meg a hálózatot, hogy a vezetékek végére már túl alacsony a nyomás ahhoz, hogy a csapokból folyjon is valami. Ismét az az érzése tá­mad az embernek, mint annyi más sikeres hazai beruházás láttán, amik az elmúlt évtize­dekben készültek, hogy csakis cipészek tervezhették és épít­hették ezt a rendszert. Ám a legnagyobb baj az, hogy senki nem akarja hely­rehozni ezt a hibát, legalábbis senki nem tud erre pénzt ad­ni. Pedig interpellált már eb­ben az ügyben az országgyű­lési képviselő, levelet írtak a miniszterelnöknek is. Ajtón ki, ablakon be Javítana a helyzeten, ha a község nem egy oldalról, ha­nem két irányból kapná a vi­zet. Igen ám, de ehhez ki kel­lene építeni a vezetéket So­roksárról — potom negyven- millióért. Másik megoldásnak az tűnik, ha a főváros rend­szeréről nem egy 470, hanem egy 1200 milliméteres vezeté­ken kapnák a vizet. Csakhogy ennek a kiépítését csak az ez­redfordulóra tervezi a Fővá­rosi Vízművek. Marad tehát a negyvenmil­liós megoldás. Jó, jó. De ki adja ezt negyvenmilliót? Ta­lán a község? Kizárt dolog, hisz a költségvetésből jó, ha négymillióra futja. Talán a lakosság? Ez még valószínűt­lenebb, hiszen már egyszer fi­zetett a vízvezetékért, s mit kapott cserébe? Az állampol­gár arculcsapása ez. Kérjenek talán a vízügyi alapból? De hát , a szakemberek szerint ilyenre nem lehet pénzt adni az alapból, mivel ezt azoknak a községeknek szánják, ahol egyáltalán nincs még vezeté­kes víz. S úgy hiszem, ez fáj a legjobban a harasztiaknak. Az egészből ugyanis egy kö­vetkeztetés vonható le. Bolond az, aki áldozatot hoz azért, hogy vize legyen. Semmi ér­telme kiadni egy fillért is, hi­szen úgysem lesz látszatja. Balgaság adósságokba verni magát az embernek, hisz úgy is az jár jól, aki keresztbe szalmát nem tesz. A vízügyi alapból ugyanis tíz-, húsz-, százmilliókat kap­nak azok, akik ölbe tett kéz­zel várják, hogy állam bácsi segítsen rajtuk. Siránkoztak, sopánkodtak, s most végre állami támogatással lesz vi­zük. Nem úgy, mint a másik község lakói, ahol összeszorí­tott foggal vállalták a plusz­kiadásokat, hogy európai kö­rülmények között éljenek Bu­dapesttől egy ugrásnyira az emberek. Egy szakember sze­rint egyedül a helyi tanácso­kon múlott, hogy a hetvenes években sikerült-e bevezetni a községekbe a vizet. Ahol buldog módjára belekapasz­kodtak a témába, szervezték a lakosságot, nem szálltak le a felsőbb szervek nyakáról, ott lett víz. Igen ám, de ehhez olyan emberek kellettek, akik visszamentek az ablakon — alkar nemkívánatos vendég­ként, agyonutált ügyfélként is — oda, ahol az ajtón kitet­ték őket. Ügy tűnik azonban, hogy megyénkben nem mindenhol voltak ilyen szervezők, nem mindenütt vállalt áldozatot a lakosság, hiszen Pest megye az egyik legelmaradottabb körzet az országban e téren. Még a százszor, ezerszer szegényebb szabolcsi, borsodi falvak jó részében is volt már a hetve­nes években vezetékes ivóvíz. Pedig arrafelé nincsenek ek­kora paloták, mint szűkebb pátriánkban, és sokan élnek még ma is földes padlójú há­zakban. A tétlenség kifizetődőbb Nos, a harasztiak vállalták a terheket, de még sincs vi­zük. Hiába 'iparkodtak, megint hátrányba szorulnak azok mellett, akik tétlenkedtek az élmúlt évtizedekben. Nincs rá törvény, de valahogy mégis tenni kéne azért, hogy a ható­ságok ne csak a rászorultság fokát méltányolják, hanem annak is utánajárjanak, hogy miért van szüksége támoga­tásra egy településnek. Ügy tűnik, holtpontra jutott a dunaharasztiak vízügye, hi­szen negyvenmilliót nem lehet csak úgy leakasztani valame­lyik út menti fáról. Fiedler Anna Mária Gyógy kozmetikum skála Szitás Silanus szalon Jó üzletnek bizonyult a Szilas Menti Mgtsz számára a gyógykozmetikumok előállítá­sa és forgalmazása: itthon az értékesítés az idén várhatóan 100 millió forintot tesz ki, az export pedig eléri a 3 és fél millió dollárt. Az mgtsz hét­főn Budapesten a teljes gyógykozmetikum-skálát be­mutató mintaboltot nyitott Silanus Szalon néven, a IX., Ráday utcában. A szalon kínálatát a tsz termékei mellett importcik­kekkel is bővítik. Az új üzlet forgalmát a tsz jövőre 10-15 millió forintra tervezi. Kié legyen a vagyon? Tiltakozó péceliek Nyílt levélben fordultak a péceliek Gruber Nándor mi­niszteri biztoshoz. Mint írják, nem értenek egyet azzal a közleménnyel, amely a mun­kásőrség vagyonának felosz­tásáról egy hete, szerdán a Kossuth rádióban hangzott el. Ismeretes, hogy a munkásőr­ség vagyonát pályázat útján kívánják hasznosítani, illetve a helyi önkormányzatoknak átadni. Pécelről ez ellen til­takoznak, állítván, hogy az ilyen megoldás súlyosan sérti az ország kistelepüléseinek, kisközösségeinek érdekét. Sze­rintünk a többmilliárdos va­gyon az állampolgárok fil­léreiből valamint a munkás­őrök személyes munkájának értékéből áll össze. Ha a köz­lemény szerinti felosztásra ke­rülne sor, úgy az értékes épü­letek, ingatlanok csupán azok­nak az érdekét szolgálnák, akik a megyei centrumokban, a volt járási székhelyeken, a nagyobb városokban laknak. A nyílt levél szerkesztői ezért javasolják, hogy a vagyont képező ingatlanokat napi áron értékesítsék, s az így össze­gyűlt összeget zárolják, majd azt egy meghatározott fejkvó­ta szerint juttassák el az or­szág minden egyes települé­sére — közösségi felhaszná­lásra. Kétezer menekültet fogadott a megye Nem elég lelket adni Valami megváltozott. A pátoszból zörögve buknak ki J; a szavak. Hogy testvérek, új honfoglalás, meg ilyesmi. ^ Olyan ez, mintha a vendégek elé terített szőnyegen túl ^ sokan trappoltak volna végig. Lassan megfakulnak a ^ rostok, lassan megfakulunk mi is. Pedig még jönnek. ^ Szinte nap mint nap érkeznek új menekültek Romániá- ^ ból. Csak valahogy csendesebben megy az egész. Hiá- | nyoznak a könnyek, nincsenek már tudósítások, nincs ^ kaland, szökés és izgalom. Nem szörnyülködünk, nem ^ dühöngünk. Az ünnep elmúlt. A hétköznapokat éljük. Az összegzés ideje ez. A számoké, a kimutatásoké. Azoké a dolgoké, amelyekről dr. Petrik János beszél. Hogy hányán, hol, mennyit. Mert most így lehet. Van távlat, vannak tendenciák. Pest me­gyében pedig akad bőven me­sélni való. — Nálunk telepedett le az összes menekültek tíz száza­léka. mintegy kétezer ember — magyarázza a megyei ta­nács végrehajtó bizottságának titkára. — Csupán az idén 641 munkavállalási engedélyt adtak ki a hatóságok. Amikor azonban az itteni helyzetet elemezzük, nem szabad meg­feledkeznünk azokról a Ro­mániából érkezettekről sem, akik ugyan a fővárosban dol­goznak, de lakásgondjaikat az agglomerációban szeretnék megoldani. A házépítések, la­kásvásárlások támogatására több. mint 40 millió forintot fordítottak január óta Pest megyében. Ennél nagyobb ösz- szeget egyedül Budapest igé­nyelt a letelepedési alapból. Jelenleg mintegy 500 lakás­építőt segítenek a tanácsok. Különösen Tahitótfalun, Dány- ban, Pátyon. Monoron, Veres­egyházon és Zsámbékon halad jó ütemben a menekültek föld­höz juttatása. 0 Keretes, hogy mire elég 500 telek? Hisz százak lépik át hónapról hónapra a határt. — Legfeljebb még többen leszünk — mondja lakoniku­san dr. Pusztai Ferenc, a me­gyei tanács menekültügyekkel foglalkozó munkatársa. — Hiába, úgy látszik, ilyen megye az. Ilyen menekültmegye. Per­sze 30 éve Hajdúból, Békés­ből meg Szabolcsból jöttek ide emberek, most viszont Ro­mániából. Azok is megkapasz­kodtak annak idején, ezeknek a mostaniaknak is sikerülni fog. — A helyi tanácsok azonban nagyon nehéz feladatot kap­tak — veszi vissza a szót dr. Petrik János. — Nem elég ugyanis telket adni, közműve- síteni, a letelepítés egyéb problémákat is felvet. Az inf­rastruktúráét például. Mert az állam támogatja. ugyan az egyes személyeket, de nem számol a menekültügy követ­kezményeivel. A növekvő né­pességet nem lehet a meglevő keretek között ellátni. Több iskolai helyre, több tanárra, orvosra lenne szükség, a sort szinte fölölsleges végiggondol­ni, annyira nyilvánvaló. Mind­ezekre viszont a tanácsoknak nincs pénzük. — Ha mar a menekültkér­dés árnyoldalainál tartunk, nem szabad hallgatnunk a probléma emberi dimenziójáról sem. Magyarán: egyre inkább úgy tűnik, a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, nem nagyon akaródzik befogadni a hatá­ron túlról érkezőket. Helyen­ként kifejezett ellenszenvet ta­pasztalunk ez ügyben. Kere- pestarcsán például szinte futó­tűzként terjedt el a hír — nem kis elégedetlenséget váltva ki a lakosság körében —, hogy a Belügyminisztérium ottani tiszt képzőjét menekülttáborrá alakítják át. — Ami a dolog első részét illeti, engem személyesen még senki nem keresett fel ilyen gonddal. Természetesen hallot­tam én is különböző visszajel­zéseket, de nem hiszem, hogy ezekből általánosítani lehetne. Kerepestarcsával kapcsolatban pedig csak annyit mondhatok, hogy a Balügyminisztérium Menekültügyi Hivatala való­ban javaslatot kért a megyei tanácstól, hol lenne célszerű menekülttáborokat felállítani. A testület viszont válaszában Albertirsa térségét. Királyrétet és Kiskunlacházát nevezte meg. Kerepestarcsáról tehát szó se volt. • Visszatérve még egyszer a kérdésre: én nem hiszem, hogy egy menekült, akinek bármiféle kellemetlensége tá­madna a környezetével, rögtön a megyei tanácsra futna pa­naszkodni. Äm ettől függetle­nül létezhet — és nem egy te­lepülésen létezik is — a me­nekültek egyfajta elutasítása, kirekesztése, bár erről nem szokás beszélni. — Így igaz — bólint rá dr. Pusztai Ferenc. — Épp a múlt­korában mesélte egy erdélyi fiátalember, hogy a gyár szo­ciális osztályán egyszerűen nem akartak szóba állni vele, amikor segélyért folyamodott. Vagyis nem csupán a falukö­zösségek szintjén találkozni ez­zel a problémával. Persze nehéz ebben a dologban tisztán lát­ni. Mert mit mondjak annak az 58 éves bányamérnöknek, aki 35 évig termelte a Csau- nak a nemzeti jövedelmet, ne­künk pedig két évig, ha fogja. Vagy amikor családegyesítés­kor áthozzák a 85 éves nagy­mamát. Hogy ez az ország sem gazdag? Sok ember fejében megfordulnak ilyen gondola­tok. Ám így nem szabad gon­dolkodni. Sokan vagyunk. Tu­dom. De hát, istenem, majd csak megleszünk valahogy ... Falusy Zsigmond Csőtekercselők A vásárlók körében jól ismertek a Pemiinél gyártott padlófű­téscsövek. Felvételünkön a csövek tekercselése folyik (Pék Veronika felvétele) Az is huj, ha a sült galambra vár Vállalkozz - betörik a iejed! Ma a vállalkozások korát éljük — szóban. Mondom, s írom, mert Pest megye kisebb- nagyobb településein is a kö­zösség ferdén, sandán néz ar­ra, akinek lótása-futása, meg­feszített munkája nyomán vas­tagabb lesz a pénztárcája. Nem sütteti péntektől hétfőig a ha­sát a nappal, szabadnapon is dolgozik — s ha neíán egy új kocsit vesz, akikor tollat ragad­nak. No, a címzettje a szüle­tendő irománynak nem a nyil­vánosság. hanem az adóható­ság. Hogy nem ártana — mondjuk úgy négy évre — visszamenőleg bekérni a szám­lákat ... Ha nem találtak sem­mit — nem baj, majd legkö­zelebb. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha valakinek minden vál­lalkozása mögött a kistelepülés gondjának megoldása húzódik meg. Hogy ott is gáz legyen, ahol eddig álmodni sem mer­tek róla. S ráadásul olcsón. Miközben elmarad az a szeszé­lyes nyomvonal, hisz a gázve­zeték nem arra megy, amerre a vezetők laknak. A tisztesség természetes. Az meg nagyon is, hogy a vállalkozó tanácsi ve­zető vállalkozásai nyomán a közös kasszába tizennégy mil­lió folyik be. De láss csodát: az öröm elmarad, helyébe az irigység telepszik; miként, miért éppen neki sikerült? S máris előkerül a papír, dolga akad a tolinak: X. Y. légvára- 'kat épít. Ha valami, hát ez vizsgálatot követel. S megin­dul a gépezet — ki tudja már hányadszor. Miközben az állí­tólagos légvárépítésen nem­hogy vesztett volna valaki, ha­nem nyert a tanács. Pár mil- liócskát. De ezt nem veszik komolyan, mint ahogy az is természetes, hogy amire csak úgy 1992 táján jutott volna oénz — az már ma valóság. Haszonélvezője pedig maga a lakosság. „Hisz ez a dolga”. Mi több, egyfajta aláírásgvűj- :és is megindult a gyanús fic- có ellen, mert vállalkozik. Csakhogy a józan ész, azaz a többség akarata megálljt pa­rancsol. Ez a fonákja. A színe? So­kakat — mégpedig joggal — támadtak, támadnak azért, hogy ölbe tett kezekkel a sült galambra várnak. Nem kez­deményeznek, nem vállalkoz­nak, hanem hagyják az aktá­kat a maguk útján menni. S mendegélnek. folydogálnak azok egyik hivatalból a másik­ba, egyre több stemplit hor­dozva hátukon. Csak egysze­rűen kín kivárni, míg kiindu­lási helyükre visszaérkeznek. De a vezető vár az újabb le­osztásra. Akarom mondani központi keret vagy megyei póttámogatás elosztására. De .egyre inkább hiába. Akad ta­nácstag, akinek kedve lenne már kitenni a táblát: vállalko­zó szellemű tanácselnök keres­tetik. De hívhatják polgár- mester úrnak is. Nem a meg­szólításon, hanem a vállalkozó szellemen van á hangsúly. Ott, ahol érzik, megértik a vállal­kozások mibenlétét, hasznát. Hogy enélkül nem lesz hosz- szabb az az út, újabb utcák sem hordanak hátukon asz­faltréteget, munkaalkalom sem lesz több, ha csak arra várnak, beruházó vagy a beruházást finanszírozó tőke házhoz jöj­jön. Nem jön az az Istennek sem! Ügy kell kicsalogatni rejtekhelyéről, előnyös felté­telekkel noszogatva, működés­re késztetve. S nem az egy-két százalékos arányon vitatkozni — hanem a befektetés hasznát sokoldalúan elemezve dönte­ni: megéri-e a régóta halódó vállalat gyárának talpra állítá­sáért egy-két százalékról még lemondani. Még tulajdonosi arányban is. Menedzser és vállalkozó tí­pusú vezetőkre van szüksé­günk a kisebb és nagyobb te­lepülések tanácsain. Olyanok­ra, akik képesek a .szabályer­dő dzsungelében is tisztességes ösvényen elindulni, a tőkét odacsalogatni, működtetni, de úgy: o település lássa hasznát. Munkaalkalomban, infra­struktúrában. szolgáltatások­ban. Megtervezi: ha belevág yalamibe. annak milyen kama­tos kamata válik a köz hasz­nára, javára. Mert nemcsak sza­vakban kell a vállalkozások korát élnünk, hanem tettekben is. S ráadásul ítéletünkben, ér­tékítéletünkben sem árt az új fogalmak szajkózásán túl a vállalkozások mibenlétét fel­fogni, helyére tenni. S megkö­vetelhetjük testületektől, hogy vezetőiket ne nézzék sanda szemmel — hanem a be­számoltatáson túl azt mérle­geljék: a vállalkozás milyen hasznot hozott a konyhára. Mennyivel gazdagodott, gya­rapodott maga a település. Mekkora összegből gazdálkod­hattak volna üzlet, vállalko­zás nélkül. Mert csak ez lehet az igazi mérce, saját jól felfo­gott érdekünkben is. Vállalko­zásra képtelen vezetőkkel ugyanis — a gödörből, amely­nek alján csücsülünk — míg a világ világ, s utána még há­rom nap sem mászunk ki. Varga Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom