Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-30 / 231. szám

4

1989. SZEPTEMBER 30., SZOMBAT

Folyosóján nebulók lépte koppant

Iskolamúzeum lesz Nagykőrösön

Még emlékszem a palatáblára és a palavesszőre. A tábla kopott fakeretbe foglalt fekete palalap volt, egyik oldala fakuló pirossal kockázva, C lantra' a sarka, itt-ott Ízarcos. Vékony krétaforma hozzá az iróka, szürkésfehér iior.alakk.il hókuszpókuszolt rá nagyanyó ákombákomo- kat, a hogyan a felvidéki uradalmi iskolában tanulta. A konyhaasztal fiókjában becsben tartva lapult a palatábla, nagy kunyerálások közepette lehetett előrimánkodni. Nagyika mindig megtörölgette, megcirúgatta. Ezen tanultam a betűvetést ekkora koromban, mint te — mutatott rám és megcirógatta a2 arcomat.

Nagykőrösön az Arany János Múzeumban dr. Novak László igazgatóval régi iskolákról beszélgetünk. A felszámolt tanyasiakról, a megszűnt öreg városiakról, melyeknek falát a szent lélek is csak szánalomból tartotta. A rég volt iskolák témaként nem nosztalgiázásból kerültek napirendre, hanem egy hír miatt. A nagykőrösi tanácsházán dr. Makai Katalin ötlete volt, hogy egy jellegzetes, patinás épületből, amely egyébként a múlté, lenne, iskolamúzeumot kéne létesíteni.

A helyet megtalálni. Nagykőrösön nem is volt olyan nehéz. Állt a városban, szép nagy portán egy klasszicista jellegű, romos, két tantermes iskola- épület. A város ezt gondolta, ezt ajánlotta föl megyei iskolatörténeti gyűjtemény céljára. Az elképzelés nyitott fülekre, érző szívekre, nyíló bukszákkal alátámasztott megértésre talált. A Helmeczy utcában így megyei összefogással, tekintélyes millió forintok befektetésével hamarosan elkészül Pest megye iskolamúzeuma. Az anyaggyűjtés a Pedagógiai Társaság megyei szekciójának szívügye, a kiállítónak jutó gyakorlati feladatokkal a helybeli múzeumot ruházzák fel.

A műszaki átadást október 3-ra tervezték. Néhány napja, ottjártunkkor őszi napfény ''ragyogta be a ka.sáríf es folyo- sós,' ’felfrissülő szép épületet. . Benn a két nagy terem folyosószélességű falhiánnyal kapcsolódik egybe. A belsőből iskolatörténeti bemutatóhely lesz, a másik helyiségben az oktatástörténet alakulására vethetünk majd pillantást.

Szerte a megyéből tehát a nagykőrösi iskolamúzeumba kerül egy-egy történeti értékű jellegzetes tárgy: iskolapad, dobogó, tábla, szekrény, megannyi szemléltetőeszköz. Az oktatás struktúráját, történeti fejlődését tablókon állítják össze, kép és olvasnivaló formájában.

Helyet kapnak az iskolamúzeumban a demonstrációs szertári anyagok, kiállítási 'tárgy lesz a táblához használatos óriási körző, a lénia, szögmérő, a logarléc éppúgy, mint a

kémiai és fizikai kísérleteknél használt spirituszégő, a gyul- ladós „hangulatú” fehér foszfor. az első iskolai vetítő, a térkép. Megtelnek a vitrinek is.

Mint kiderült, kell, hogy legyen szerte a megyében még több, még látványosabb, érdekes és iskolatörténeti szempontból értékes idevaló anyag. E célból körlevél járta a települések iskoláit.

Nem titok, hogy több olyan iskola van, amely saját gyűjteménnyel dicsekedhet régebb idő óta. Lelkes pedagógusok, segitő lakosok, ügyes kisdiákok összefogásának tanújele valamennyi. A megyei gyűjtemény az összesét összefoghatja, reprezentálhatja. Tervezik, hogy pedagógus-arcképcsarnok felállításával emlékeznek meg azokról a tanítókról, tanárokról, nevelőkről, akiknek a neve csillagként ragyog emlékeztetőül, maradandóan a megyei oktatás egén múltunkból, jelenünkből kiemelkedve. Mint dr. Novak László igazgató említette, nagyon jó lenne, ha a múzeum a Pest megyei pedagóKisiskolások lépte koppant..;

(Erdösi Ágnes felvételei)

Folyosója kosáríves, benne két terem

giai hét alkalmával majd megnyílhatna.

Egyelőre még van mit tenni a szép épületben és udvarán, melyen — a kőfalkerítés mentén — védett helyen szabadtéri bemutatóra is lehetőség nyílhatna. Ám egyelőre még senkiföldje a kert, az épület belsejében szerelők, festők és más szakiparosok dolgoznak. A munkálatokra szintén o megyei összefogás jellemző. Kisiparosok és vállalati munkacsoportok, szakmunkáskép zős gyerekek egyaránt vállaltak itt feladatokat.

Búcsúzóban az utcán megkérdezek egy kicsi lányt, ugyan tudja-e, mi lesz ebből a házból. Nemet int buksi fejével. Elmondom neki: a régi-régi is- kc Iából iskolamúzeumot alakítanak. Eljöhet ő is bámész kodni, nézelődni. Szavát adja, úgy tesz majd.

Miért, miért nem, a hallót fáktól, látottaktól örömömben néhai Arany János nagykőrösi tanár úrra emlékezvén, az iskolamúzeum feletti örömömben vers, dalocska jut eszembe; „Ez a szoba, hol én most / Pusztítom a papirost, / Se nem csapszék, se nem bolt, / Csizmadia műhely volt.’’ — Ez a múzeum'meg iskola volt...

Eszes Katalin

Ha megtalálod Petőfit, temesd vissza!

Ha valóban ő} nem nagyon hiszik

Hetek óta dúl a vita: Barguzinban Petőfi csontjait emelték ki a sírgödiirből, vagy egy másik ismeretlen férfiét, esetleg nőét? Amióta eldurrantak Kiszely „petárdái”, lett nekünk farkasfogú, tyúkmellű, széles medencéjű, ringó járású Petőfink, s lett Kiszelyből az antropológia pápája, szélhámos, dilettáns, a profesz- szori címet jogtalanul bitorló ember, akinek nyilvánosan kérdőjelezik meg szaktudását, kételkednek abban, hogy valóban elvégzett négy egyetemet.

Nem könnyebb a sorsa a kazánkirály Morvái Ferencnek, a Petöfi-expedíció mecénásának sem, akit először csak azzal vádoltak: saját gazdasági vállalkozásának' igyekszik reklámot szerezni a Petői (-kutatással, amelynek költségeit majd leírhatja az adójából. Aztán azzal bombázták, hogy amatőrökből verbuválta" a csapatát. Végül azt is hírül vettük, hogy feltörték gépkocsiját, s ellopták a kutatás minden dokumentumát, majd ráadásul ország-világ elé került; mégsem lesz könnyű dolga az adóhivatallal, mert 29 millió forint tartozása van az államkasszának. S ahogyan az expedíció minden tagjára elhangzottak pikért megjegyzések, úgy vált — igaz vitatott módon —, Szendrey Júliából cinkos.

Barg.uzini epilógus

Kapkodjuk a fejünket: két pártra szakított népünk igazságot keres. Kezdünk lassan megeetződni. Tudomásul vesz- szük, hogy átírják majd a történelemkönyvünket, arra is számítunk már, hogy nem csak 1956 lapjait. Beletörődtünk, hogy a nyakunkat is szorítja már a nadrágszíjunk, s megbékélünk azzal, hogy gazdasági válságunknál is nagyobb erkölcsi zűrzavarunk. De hogy a lánglelkű forradalmárnak Segesvár után volt még egy epilógusa ... ?

Kíváncsi voltam Kiszelyre.

Nem elsősorban a tőlünk kilencezer kilométerre lévő sírok ásatásainak mozzanataira, hiszen arról bőségesen informáltak a lapok, mi tagadás jócskán megzavarva ezzel bennem a ’48-as szabadságharc vezéralakjáról kialakított képet. Izgatott az álprofesszoiy professzor, aki állítólag rossznak minősíti sajtóját, s tán e megfontolásból nem szállt be direkt módon a személyét meglehetősen vastagon érintő dulakodásba. Ám eljött, az ő léptékének mondhatni kicsiny faluba, Budakeszire. Előadást tartani, vagy beszélgetni, kérdések össztűzét vállalni, maga sem tudta pontosan. Mindegy, ott volt. Ezt a tényt sokan örömmel vették és érdeklődve falták mondatait, más helybeliek meg az utcán vállalták a kibic szerepét: Ügy? Már máshová nem hívják, ezért megelégszik Budakeszivel is. A rejtély azonban egycsapásra megoldódott: az expedíció 23 tagjának egyike, Szirti László helybeli lakos. Rajta keresztül juthatott a művelődési ház csütörtökön este az unicum programhoz.

Mikszáth írta valahol: ha Petőfit keressük, és nem találjuk meg, az fiaskó. Ha mást találunk m,eg helyette, az botrány. Ha valóban Petőfit találjuk meg. azt úgysem hiszi el senki. E gondolatok pandanjára mondta Kiszely István: megtaláltuk Petőfit, s ezt a tényt néhány napig agyonhallgatták. Aztán most be akarják bizonyítani, hogy nem ő az, s azokat, akik az ellenkezőjét állítják, a porig alázzák. Itt tartunk. Remélem, egy-' szer majd félreállnak azok, akik most szidják azt, amit mi állítunk.

Csak ők látták

A jövendő félreállókf?) most arra szóiítanak fel, hogy a tévedéseket kizárólag Kiszelyn kérjük számon. Hát jó, játsz- szunk el a gondolattal: mi van ha mégis .melléfogott? Kiszely István hangoztatja bár, ő még soha nem tévedett, azért azt is megfogalmazza: Akkor egyszerűen azt mondom; bocsánat, tévedtem. Nincs azt a tudományos munka, amelybe ennek lehetőségét ne kellene belekalkulálni.

Ügy vállalta az expedíciót, hogy magában mindössze egy százaléknyi esélyt adott Petőfinek, a repülőtéren már csak egytized százaléknyit. Elindult, hogy kizárja; Barguzinban nem lehetnek a magyar Puskin földi maradványai. Ma biztosan tudja — és ezt írják az amerikai antropológusok is, bár szakvéleményükre eddig állítólag senki nem volt kiváncsi —. hogy a költő csontjai feküdtek abban a sírban. A Hogyan került oda, miért nem hallatott magáról, és más égető kérdések megválaszolása ;Ki,- s.zely szerint nem az ő dolga. Ezt fejtsék meg az irodalmárok és a történészek.

Kíszelyvel lehet és kell is vitatkozni. Majd ha mások a alaposan megvizsgálták a koponya, az állkapocs minden részletét, a medencecsontot, a bordákon látni vélt sérüléseket, a tuberkulózisra utaló nyomokat, és a sípcsohtot. Ma azonban honfitársai közül csak ő végezte el az azonosítást. Ha állítását kétellyel fogadjuk,

nem hihetünk a csak híradásokra támaszkodó fényképekről ítéletet alkotóknak sem!

Ellentmondani persze így is lehet, csali az igazságot elhallgatni nem szabad. Lehet, hogy egyszer tényleg meg kell keresnünk Petőfi Segesvár utáni epilógusához a történelmi-irodalmi dokumentumokat. És magyarázatot adni a költő személyiségével összeegyeztethetetlen, de nagyon is emberi dolgokról.

Jó, készséggel elfogadom: nem a legkiválóbb szaktekintélyek jártak Barguzinban. De akkor mit kezdjünk Trója kiásójával? Kiszely azt mondja magáról, hogy Magyarországon egyedül ő foglalkozik történelmi, korokból származó csontvázak azonosításával. És, hogy hívják vendégprofesszorként az egyetemekre Pekingtöl Bayreuthig. Arra az ellenállásra is jól emlékszik, ami közte és a Louvre régészei között feszült, amikor megkezdte a francia királysírok feltárását. A jövő héten ismét utazik; c salzburgi temetőben ássák ki, s ö azonosítja majd a Mozarténak vélt csontokat. Ezzel a feladattal egyébként a muzsika okán került kapcsolatba. A budapesti Zeneakadémián 1950-ben kapott diplomát, ez volt az alap arra, hogy meghívják tanítani a Mozarteum- ba.

Árral szemben a forrásig

— Én akkor is orgonáltam a Mátyás-templomban, amikor már javában üldöztek, mondván, klerikális szemléletű vagyok. Tény: 1955-ben elvégeztem , a teológiát. Ettől függetlenül még érthetek az antropológiához is. Huszonhat éve ebből élek, s nem szégyellem kimondani: jól. Azt az Andre Gide-gondolatot vallom, hogy a forráshoz csak az árral szemben lehet eljutni. Ezért nem hátráltam meg, amikor a feleségem azt mondta: ha megtalálod Petőfit, temesd vissza, különben csak bajod lesz belőle/

Fazekas Eszter

ZÍNHÁZI LEVÉL

Vétkeink

Vagy inkább: árulásaink?

Slawomir Mrozek, a lengyel kortárs dráma — és a jelenlegi élő drámaírók — egyik legérdekesebb egyénisége, minden bizonnyal a kelet-kösép- európai léthelyzetekből kiindulva, valamennyi drámájában tulajdonképpen ugyanazt mondja és keresi. Azt mondja: ebben a világban (a világnak ebben a térségében) az emberi viszonylatok, az ember és az őt körülvevő kor (valóság) kapcsolatai oly bonyolultak, oly áttekinthetetlenek, hogy az már abszurditásba hajlik. És azt kérdezi (a drámákban, és a drámák hőseivel) : mit tehet az ember, itt a világnak ezen a táján, és egyáltalán, bárhol, hogy ezekkel az abszurditásokkal együtt tudjon élni? Hogyan lehet átvészelni az emigráns lét helyzeteit, hogyan lehet átvészelni a család morális felbomlását, a művészet ellehetetlenülését, a rendőrség röhögtetően ostoba és dermesztőén kegyetlen jelenlétét az életünkben. És hogyan lehet elviselni a vétkeinket, melyeket másokkal és magunkkal szemben elkövettünk, — vagy az árulásainkat, melyekkel börtönbe juttattuk barátainkat, de börtönbe (a lelkifurdalás börtönébe) zártuk magunkat is?

A Várszínházban most bemutatott Afrozek-dráma, Az arckép, éppen ezeket a kérdéseket boncolgatja. Adott két valamikori .barát. Az egyik, Bartodziek, feljelenti a másikat, Anatolit. Utóbbi tizenöt évet üf. Előbbi ezalatt a külsőleg nyugodt kispolgári lét szintjén éldegél. Még nyugdíjba is megy, s azon töri a fejét, hogy nyulakat fog tenyészteni. De a nyugodtnak látszó lét mögött ott rejtekezik a rettenet: az elárult barát szinte fizikai valóságában van jelen az áruló mindennapjaiban. A megtestesült lelkifurdalás alakjaként .beszélget, vitatkozik Bartodziekkel. És amikor élő . valóságában kijön a börtönből, a lelkifurdalástól gyötört, vezekelni óhajtó, ítéletét váró Bartodziek nem tudja megérteni, Anatol miért nem haj- ládó az ítélkezésre, miért nem érdekli az áruló lelki nyomorúsága, miért érzi úgy, hogy nem érdemes foglalkozni áz üggyel. Mrozek aztán még egyet csavar a történeten. Az egy ideig keményen viselkedő Anatol egy drámai pillanatban összeroppan, visszaszorított tragikus élményei feltörnek, idegösszeomlást és súlyos agyvérzést kap, megbénul, s a magatehetetlen férfit az árulója, Bartodziek s a felesége ápolja.

A kör bezárult. Az. elárult roncsként vegetál tovább, de örök teherként nehezedik fizikailag is, az árulóra, aki talán súlyosabban bűnhődik ezáltal, mint az, akit börtönbe juttatott. Mindenesetre: ebben a mi Kelet-Közép-Európánkban ilyen helyzeteket teremt az élet. ilyen sorsokat produkál a történelem és a társadalom tektonikus nyomása. Vétkeinkért, árulásainkért így vagy úgy megszenvedünk, felmentés nincs, vagy ha van is, utóbb kiderülhet: az is csak látszat, önbecsapás.

A történet hátterében azonban más is feldereng. A darab egy tépelődő, szenvedő, vitatkozó, vádoló monológgal indul: Bartodziek egy arcképhez beszél, egy titokzatosan mosolygó férfi arcképéhez. A férfi s az arckép jelen volt életünk minden mozzanatában, jelen volt magatartásunkban, gondolatainkban, cselekedeteinkben. Meghatározott bennünket. Ami velünk, bennünk, körülöttünk történt, ahhoz neki mindhez köze volt. Ez az arckép pedig — amint a sötétből váratlanul kibontakozik — mindnyájunknak ismerős. A Népek Atyja ő: Sztálin. Tömött bajszú, titokzatos moso- lyú arcképe idéződik fel aztán Anatol nagy kiborulásának jelenetében is a volt fogoly emlékezetében, és ezzel az arcképpel vitatkozva sújt le rá az agyvérzés. Az arckép élő mása már rég nincs köztünk — hatása mégis sorsokat döntően befolyásoló erő. Kimondva vagy kimondatlanul vitázunk vele, vitázik velünk. Nemzedékek életében vált kikerülhetetlen, elhagvhatatlan. átlép heíetlen határkővé. Jelen van az életünkben, akár akarjuk akár nem, akár egyetértün7 mindazzal, ami ő volt, amit ö tett, akár elutasítjuk.

És tulajdonképpen ez a dráma legfőbb gondolata, ez a mrozeki „üzenet”. Az arckép ugyan teljesen félreérthetetlenül Lengyelországban játszódik, ezt nem csak a nevek jelzik. hanen ezernyi apró momentum —, de játszódhatna bárhol e térség országaiban, így nálunk is. Ha rhás neveket-használunk, a szituáció és a drámai konklúzió azonos marad, és azonosan érvényes i$. Barátokat eláruló, s aztán nyugodtan élő emberek muri denhol voltak, Anatolok, akik nem akartak bosszút állni, ném akartak ítélkezni, s ezzel esetleg felmentést adni az árulóknak, a feljelentőknek a lelkifurdalás, a szégyen aló!. És mindenhol voltak, akik előbb vagy utóbb belerokkantak az átéltekbe, s akkor pusztultak el, amikor már úgy tűnt, megmenekültek, megúszták, túlélték.

Mrozek nem menti fel Bar- todzieket, és nem menti fel a nézőt. . Nem teheti. Ha ő így járna is el, nem adna felmentést a kor. Anatol megbocsáthat vagy sem; a kor, a történelem nem tud megbocsátani, elnéző lenni.

Az az előadás, amely a Várszínházban Gábor Miklós rendezésében színre viszi a drámát, kissé más. mint' a darab. Mrozek. stílusához hűen, merészen keveri a groteszket, az abszurdot, és a kemény realitásokkal dolgozó jeleneteket. Ezzel is érzékelteti: az életben, a világban abszurditás és realitás együtt, egyszerre van jelen. Az előadás azonban inkább a valóság drámai elemeire épít, azokat próbálja kiterjeszteni a darab egészére. Ez nem mindig sikerül, nem is sikerülhet. Viszont Haumann Péter Bartodziekie a teljes embert éli meg. Nagyszerű alakítás; sok tekintetben egy új Flaumann Pétert ismerünk meg általa.

*■ Takács István

Haumann Péter és Sára Bernadett Az arcképben