Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-22 / 224. szám
1989. SZEPTEMBER 22., PÉNTEK 5 Megélni nyolc órai keresetből Ä fej üok felett akarnak dönteni Az asszonybandát Tiszaszőlősön toborozták Libafosztás a Sinkó-tanyán jj Hajnali háromkor, a farmosi tanyától százhetven kilométerre szinte egyszerre ébredt lmsz-onhat íisza- ^ szőlősi lány és asszony. Összeszedték motyójukat. Ki-ki ^ elkészítette már a család és a jószág reggelijét, meg- f fejte a teheneket, s máris indultak a messziről küldött f autóbuszhoz. Két és fél óra az út a farmosi Krizsán- ^ dűlőbe, Sinkó Ottóck tanyájára. ^ A tanya körül az erdőben még köd volt. Az ötezer $ éhes szárnyas éktelen lármával fogadta a tépőasszonyo- i; kát. A gazda szándékosan koplaltatta őket. Hiszen nem í szabad jóllakott libákat fosztani. Tizennégy évesen már dolgozott az őrbottyáni téglagyárban. Kemény munka volt felnőtteknek is, hát még egy gyereknek — sóhajt föl a múltat felidézve Kapuszta János, az Alagi Bőripari Kisszövetkezet szíjas mestere. Kellett a keresetem a családnak, mert apámat 45-ben — csak mert katona volt — 15 évi börtönre ítélték. Amikor kiszabadult, emberi roncs volt, hamarosan meg is halt. Kapuszta János ötvenben lépett a pártba, azóta is kommunistának vallja magát. — Az alapszervezetünk tagsága úgy döntött, hogy mindenki a lakókörzeti alapszervezetekbe jelentkezik. Ezzel nem értettem egyet, mert az életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük, még a szomszédokat is alig ismerjük. Hát még a négy-öt utcával arrébb lakókat. Véleményem szerint így nem lehet politizálni. Visszakanyarodva a politikából a munkára, a szakma választására terelődik ai szó. Erdőkertesen laktak, egy ottani öreg suszter mellett töltötte a szabadidejét. Nem tudja, mi- vonzotta a mesterhez. Talán az, hogy sokat mesélt, magyaráz- gatott neki. Az útja ezután nyílegyenesen vezetett tovább; kitanulta — cipész helyett — a bőrdíszmű szakmát egy rákospalotai üzemben, majd 1960 tavaszán egyik ismerőse hívta Alagra. De várnia kellett' amíg kilép valaki és két ajánlót is szerezni, akik kezességet vállalnak érte. Hitelt szereztek, a tagok is beadták a pénzüket, így bővítették az épületet, vásároltak új gépeket. Később egyre több szíjazatot és nyerget kértek a partnerek, a labdagyártás háttérbe szorult, végül abba is hagyták. Évente több száz nyerget adtak el, a holland és a nyugatnémet kereskedők csak az alagi termékeket fogadták el a külkereskedőktől. Aztán amikor úgy alakult a politikai helyzet Magyarországon, hogy „majd mi betartunk a kapitalizmusnak, a tőkéseknek” szocialista országokban akartak eladni — dollárért. Ez persze nem jött össze, s azon vették észre magukat, hogy ismét váltaniuk kell. Szerencséjükre a bőrdíszműcikkekre találtak vevőket. öt éve, amikor új elnö-. köt választottak a szövetkezetben, mert az előző nyugdíjba vonult, a tagság úgy döntött, a régi módon nem dolgozhatnak, nem gazdálkodhatnak tovább. Az elnök kemény kézzel rendet teremtett, megszilárdult a munkafegyelem. Ma csak kilépővel lehet elmenni, a szabadságot előre kell kérni, a nyolc óra munkaidő nyolcórai munkát jelent. Alapszervezeti párttitkárként sokszor keményfejűnek bélyegezték, egyszer pedig kemény kezűnek is. A város egyik eszpresszójában három részeg fiatal megtámadta, erre ő is ütött. Egyet. Pártfegyelmit kapott, egy évre felfüggesztették a titkári posztjából. Amikor letelt a büntetése, már csak a háttérben akart maradni. Most politizálni nem akar. De azért határozottan tiltakozik: rágalom azt állítani, hogy a párttagok juttatták ide az országot. A 'melós dolgozni szeretne. És megélni, emberhez méltóan. A nyolcórai keresetéből. Aztán politizálni. De úgy tűnik, ma is a fejünk felett akarnak dönteni. Helyettünk. Dodó Györgyi Alapítvány n szaimiiéSéri A lakótelepen, új városokban élők' gyakran panaszkodnak, hogy hiányzik az emberi kapcsolatból valamiféle melegség, ami közelebb hozhatná az egymás mellett élőket. Faluhelyen természetes dolog, hogy át-átkiabálnak a kerítés fölött a szomszédok. Igen, ezt hiáhvoljáK a lakótelepeken élők, akik rrggel elmennek otthonról s este hazamennek. Beszállnak a liftbe, s még csak alkalmuk sincs a lépcsőházban megvitatni az áremeléseket, a kocsi hibáit, a gyermekek betegségeit. Az elidegenedéshez vezető lakótelepi életforma humanizálására a különböző közösségek lennének a legalkalmasabbak, de sajnos ezek sem alakíthatók ki egyik napról a másikra. Hosszú, igen hosszú hetek, sőt hónapok kellenek ehez. Művelődési házak tűzték ki célul, hogy megpróbálják ósszerázni a népét, de nem mindig járnak sikerrel e kezdeményezések. Legutóbb pedig a Hazafias Néníront Százhalombattai Bizottsága hirdetett meg egy alapítványt Szabadidő elnevezéssel. Az alapítvány, melynek rendelkezésére százezer forintot biztosít indulásként a helyi HNF, némcsak a közösségformálást tartja szem előtt. Nem titkolt szándéka, hogy az egészséges életmódra szoktatással segítse hazánk egyre rosszabb fizikai állapotban lévő lakosságát. Hiszen szabadidőben lehet sportolni, mozogni. önszerveződő csoportokat szeretne támogatni az alapítványra befolyt pénzből a népfront. Azok, akik csatlakozni szeretnének az alapítványhoz, az Országos Takarékpénztár százhalombattai fiókjánál vezetett számlára fizethetik be a támogatására szánt összeget. A számla száma: 782 9396. Varga Istvánná, a bandagazda nem sokat magyarázott. Jó embereit hozta magával. Gyors kezű lányokat, asszonyokat, akik tudják a dolgukat. Két hatalmas, kifóliázott hodályban telepedtek le. Ki a libát tépte, ki meg adogatta a szárnyasokat. Ha a tépés hibátlanra sikeredett, a bandagazda egy 13 forintot érő jegyet adott. Varga Istvánná — Mariska néni — vette át minősítésre a fosztott libát. Kubatoxszal fújta be a szárnyasok hasát, nyakát, hogy fertőtlenítse, összehúzza az esetleg vérző sebet. Hisz ekkora hajrában, a legnagyobb szakértelem mellett is előfordul, hogy nyoma marad a tépésnek. Mariska néni nagyon szigorú. Ha valamelyik fosztó felMár tető van a kétszintes családi házon, amit felesége örökségéből kezdtek el építeni, s OTP-hitellel folytatnak, éppúgy, mint minden más munkásember. Ám beköltözni legfeljebb, ha jövő ilyenkor tudnak. Hiába a nagy háztáji gazdaság, évekkel előbb a sertéshizlalás, majd a tejelő tehenek, most az ötezer tépőliba: nem sikerült meggazdagodni. A hizlalást vagy öt éve a magas termény- és tápárak miatt abbahagyták. Hat éve kezdtek el libázni, egy környékbeli téesz ágazatvezetőjének unszolására. Ám ahogy lenni szokott, a szövetkezet szépen learatta a család munkájának hasznát, s nekik maradt — még a második év után is — a több százezer forintos veszteség. A Iibafosztás igazi csapatmunka, amit csak jó ritmusra lehet csinálni Várost építettek maguknak A szentendreiek Wertheimet választották g Miárt árdekes nekünk ^ Wertheim, ez az NSZK-beli, ^ Baden-Württemberg tar- f tományban fekvő, 20 ezer $ lakosú város? Pest megyé- $ bői tekintve, két vonatko- % zásban is: egyrészt mert a % második világháború után % csaknem háromezer svábot í telepítettek ide Budaörsei röl, Csobánkáról, Pomázról 'i és Szentendréről. Másrészt % az utóbbi település delegá- $ dója alig két hete szente- $ sítette azt az oklevelet, £ amely Szentendre és Wert- % heim testvérvárossá válá- f sának írásos dokumentu- á ma. Wertheim történetét Hans Hermann fordította magyarra, aki '1931-ben Csobánkán született és a szentendrei Jókai Mór polgári iskola tanulója volt. Az érdekes írásból sok mindent megtudhatunk, például, hogy a város a Majna és a Tauber között, azok partján fekszik, a középkorban is jelentős szerepet játszott a térség históriájában. A szőlőtermesztés központja, közlekedési csomópont, s gyönyörű a táj, a környezet. Témánk szempontjából fontos,- hogy a második világháborúban a bombázások szinte teljesen elkerülték, így alkalmasnak bizonyult a kitelepítettek befogadására. De miképpen került Wert- heim Szentendre „közelébe?” Ügy, hogy a közelmúltban négy NSZK-város küldöttsége kereste meg a Dunakanyar gyöngyét, kérve, hogy fogadná őt testvérének! A szentendreiek elutaztak, megismerkedtek a négy településsel, s ezután úgy döntöttek, hogy Wertheimet választják. S meg kell mondani, helyes választás volt. A Majna melletti település hasonló nagyságú, múltú, idegenforgalmi és kulturális központ, 18 község tartozik hozzá, s főként 2600 kitelepített Pest megyei sváb otthona. Utcáin Járva még gyakorta lehet magyar szót hallani. Órák a csomagolásra A testvérvárosi kapcsolat nagy lehetőségeket nyit Szentendre életében. A cél az, hogy minél szélesebb körben létrejöjjenek a kapcsolatok intézmények, gazdasági egységek és családok között. A folyamat erőteljesen indult, a küldöttségben helyet kapott különböző foglalkozású és beosztású vendégek egész sor megállapodást kötöttek. Már szeptember végén indul az NSZK- ba egy futballcsapat. Amon- nan jönnek tanárok, diákok, sőt, a két városban felállítanak egy-egy lakókocsit, amelyet bármelyik polgár igénybe vehet látogatáskor. De a fő az a szoros és sokszínű együttműködés, amely a ki felépítettekkel és leszármazottaik- kal létrejött. Szívszorító élmény volt, amikor a polgármesteri hivatalban, az oklevél aláírásakor az idegenbe szakadt magyarok énekelték a Himnuszt. Vagy amikor a Bestenheidbe látogató küldöttség buszát szakadó esőben órákig várták a kinti magyarok. Kik ezek az emberek? Azok a svábok, akiknek 1946-ban órák alatt el kellett hagyni Magyarországot! Néhány kiló lisztet és zsírt vihettek — amelyből rántást csináltak, s hetekig ezt ették —. s minden ingó, ingatlan vagyonuk itt maradt. A budaörsiek érkeztek elsőnek 1946. február 12-én. a Wertheim fölött levő kiürített amerikai repülőtér barakkjaiba. Őket követték március 23-án a csobánkaiak, majd mások. Nyolc-tíz négyzetméteres helyiségekben laktak a családok. A férfiak dolgozni jártak, gyakorlátilag ők építették fel Würzburgot. A csobánkaiak kőfaragók voltak, messzebb utaztak, magasabb jövedelem után néztek. A nassigi templom minden , kövén ott a kézjegyük. Tíz napra 10 deka húst, másfél kiló kenyeret és három szál cigarettát kaptak. A pénzzel nem tudtak mit kezdeni. mert semmit sem ért, azután 1948. június 20-án jött az új márka. Mindenki beadta a régit, s a ropogósból negyvenet kapott. A starthelyzet tehát igazán azonos volt: 10 négyzetméteres szoba, 40 márka. Az amerikaiak 1951-ben váratlanul bejelentették, hogy 1952. március 1-jétől ismét szükségük lesz a repülőtérre. S most jön a már említett Bestendheid. Puszta föld volt Wertheim mellett. A takarék- szövetkezet segítségével megvásárolták, s alig egy év alatt felépítettek rá 14 nagy alap- területű, többemeletes házat. Ezek ma is jó állapotban állnak. Műhsfy a ssabad ég alatt A kitelepített magyarországi németek aztán sorban telkeket vásároltak, hogy családi házakat építsenek. Csinosan, nyílegyenes utcákkal, tágas terekkel. S hogy ne kelljen messzire járni, üzemeket is emeltek. Megteremtették a wertheimi üvegipar alapjait. Ma is beszélnek arról a budaörsi műszerészről, aki a jelenlegi üzeme helyén a szabad ég alatt, asztalon és széken kezdte meg a munkát. Koóspól Lajos csajkával, rossz kabáttal, egyetlen inggel és két ballábas cipővel kezdte az önállósodást. Hermann János italnagykereskedő lett, Melcher József gépekkel rendezi be a vendéglátóegységeket, Wéber Rudolf négyszer képezte át magát különböző szakmákra, ma már nyugdíjas. Szabó Mihály az autókereskedést átadta a fiának, ő a Toyota-cég „legmenőbb” garázsosa a környéken. Bestenheid pedig négy évtized alatt Wertheim ipari negyedévé vált, messze a legtöbb adót fizeti a város kasz- szájába, . a kitelepítettek szavazata döntő a főpolgármester-választásban. S ezt Stefan Gläzer Oberbürgermeister is megerősíti, öt évvel ezelőtt azzal nyert, hogy odaígérte a bestenheidieknek a csodálatos műfüves futballstadiont. Állta is a szavát. Azóta itt játszik a Viktória, s a biztatás így szól: hajrá, magyarok. Hazaszökött tanulni Mert igaz,, hogy a második nemzedék tagjai szétszóródtak Londontól Koppenhágáig, a harmadik — az unokák — képviselői, nem beszélnek magyarul, de a fazekakban töltött káposzta fő, a tepsikben hájas tészta sül, az asztalokon magyar szőttes fekszik, a falakon budapesti képek függnek. S amióta jöhetnek, minden esztendőben jönnek. Pedig Csobánkán, Pomázon, Szentendrén és Budaörsön egyre kevesebb ismerős várja őket. A nosztalgia erősen él bennük, ifjúkorukat töltötték itt. Hermann János például 1947 augusztusában visszaköltözött, hogy Szentendrén folytassa a tanulást. A rendőrök azonban elfogták és toloncházba dugták! Ott találkozott franciákkal, akik elmondták, hogy Pá- ; rizsban működik a magyar gimnázium. Amikor kitoloncolták, egyenesen odament, 3 évig tanult, s csak 1951-ben ment vissza Wertheimbe. A kitoloncoltak sorsa vi- sxmylag gyorsan — maguk se nagyon hitték — jóra fordult, ma már nyugdíjaskorba jutottak. Tisztes anyagi körülmények között élnek és jó érzéssel figyelik a magyar belpolitika alakulását. Egyre büszkébbek rá, hogy magyarok. Vicsotka Mihály tépi a liba bőrét, máris visz- szaadta, varrják el. Ilyenkor nem járt a tulajdonosnál pénzre váltható jegyből. — A bandagazdát Sinkó úr fizeti — mondta Mariska néni —, ő bizony egy fillért sem venne el a lányok pénzéből! Négy napot szántak az ötezer libára. Kemény munka — hát istenem —, a pénzért meg kell dolgozni! Ezek a lányok, asszonyok nem félnek a hajtástól. Megszokták már, hogy nappal répát egyelnek, éjszaka meg sódert lapátolnak a vagonokból. Azér.t vállalták most ezt a munkát, távol az otthonuktól, mert az ő vidékükön ekkora csapatot nem tudnak „eltartani” a li- bások. Igaz, valamennyien dolgoznak valahol, csak szabadidejüket, szombatjaikat, vasárnapjaikat áldozzák fel a különpénzért. A gazda, Sinkó Ottó a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen mesz- szire sodorja az élet Kecskeméttől. Farmoson, a Kri- zsán-dűlőben és környékén, — a Tápiómente Tsz földjén jó tíz éve — ő telepítette azt a mintegy 200 hektárnyi erdőt, amely ma a birtokát is körülöleli. Utoljára a tápióbicskei társulásnál foglalkozott erdészeti munkával. Közben megnősült, otthont teremtett, családot alapított a Krizsán-dű- lőben. Azóta más céggel áll szerződésben Sinkó Ottó. Megtanulta más gazdáktól, hogy a több lábon állás teremtheti meg a viszonylagos biztonságot a farmon. A hét tehén, amelyek közül 3-4 mindig fejhető, a bérelt föld s a ma már nyereséges tépőlibák adják a négytagú család megélhetését. Ottó gazda azonban nem bízza el magát. Ezért gyarapítja a tehénállományát, a hízó helyett pedig kocákat tart, mert a szaporulat még jó áron eladható. Hogy a libanevelés, tehén- fejés, földművelés mellett mennyi ideje marad a Sinkó családnak a magánéletre, a szórakozásra, kikapcsolódásra? Az éjszakai újság- és könyv- olvasáson kívül nem sok. Pedig városi emberek mindketten, akik Kecskeméten, Nagykőrösön hozzászoktak a színházba járáshoz. Akkor miért élik mégis ezt az életet? Mert saját keserű tapasztalataik, vezették őket a felismeréshez: fix fizetésből lehetetlen évtizedes nyomorgás nélkül tisztességes otthont teremteni. Igaz, fogadkoznak, hogy ha beköltöznek az új családi házba, megváltozik az életük. Szebb lesz, az biztos, de hogy, könnyebb is ... Akkor ugyancsak élni kell majd valamiből. Aszódi László Antal Minden, minden csupa szállingózó fehérség! (A szerző felvételei) 4 » 4 4
