Pest Megyei Hírlap, 1989. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-26 / 201. szám
1989. AUGUSZTUS 26., SZOMBAT .»/#.«, I f i, 7 Látszólag ugyanolyan, mint a többi gyár A HALÁLT TARTJÁK ÉLETBEN? Ta Kilencszeres kiváló vállalat, hirdeti a vörös csillag feletti szöveg — Miért nincs egyenruhában? — Azért, mert a honvédséghez tartozunk, ugyanúgy termelünk, mint egy polgári üzem. Nem kötelező az egyenruha. — De a katonai tiszteletadás szabályai ugyanúgy érvényesek itt is, mint a seregben? — Természetesen! Én is megkövetelem a lejelentkezést, mint a katonáiknál. — ön ezredesként vezérigazgató. Tulajdonképpen katona vagy vállalati vezető? — Mindkettőnek vallom magam. Bár úgy istenigazából inkább az utóbbi. Mielőtt tovább folytainám a beszélgetést, ’ elárulom, ki is az, aki nem hord egyenruhát, énnek ellenére katona. Aki inkább vezérigazgató, de mégis megköveteli a katonai szigort. Akivel, ha az ember fia beszél, valami furcsa keménységet, ■ szigort érzékel, de ugyanakkor közvetlenséget is érez. Akinek arca tele van hegekkel, utalva rá, nem valami könnyű a szakmája. Akitől közvetlensége ellenére sem merem meg- kérde^k bok.n’ítkov •a „jegyeket". Szóval.1 fezelgéfő- parl»ekem Maiid A^dttf«i..-esasédes, a néphadsereg hadiüzemének, a Gödöllői Gépgyárnak a vezérigazgatója. Most a ’ sokat emlegetett glász- noszty hatására átléphetjük az ilyen vállalatoknak a küszöbét. Szétnézhettünk, fényképezhettünk ott, ahol eddig a madárnak is belépési engedélyt kellett kérnie, hogy átrepüljön az objektum felett. De nem ebben van a dolog lényege, illetve pontosabban fogalmazva ebben is, de leginkább abban, hogy itt, Gödöllőn is hasonló problémákkal küszködnek mint egy sor egyéb más polgári cégnél. Itt is termékszerkezetet kellene váltani. Szükséges és elodázhatatlan feladat, piacképes termékek gyártása. Mégis más a Gödöllői Gépgyár, mint a többi. A másság talán legfontosabb jellemzője, hogy a vállalat . fennállása óta mindig nyereséges volt annak ellenére, hogy a napjainkban érzékelhető enyhülési folyamat egy csomó megrendelést visszavetett. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról sem, a hazai gazdaság válságos helyzete miatt jócskán megnyirbálták a katonai költségvetést. Hogy ezek után, hogyan lehet nyereségesen termelni? És miként érinti a hidegháború megszűnése a vállalatot? Erről az ezredes a következőket mondta: A kecske- szindróma Az enyhülési folyamat általában komoly gondot okoz a hadiipari termelést folytató vállalatoknál, így nálunk is. Esetünkben ez úgy néz ki, hogy a belföldi megbízatások az idén a tavalyi évhez viszonyítva 30 százalékkal csökkentek. A külföldi megrendelések még ennél is nagyobb mértékben estek vissza. Jövőre további 10 százalékos csökkenéssel számolunk. Ennek következtében jókora kapacitás szabadult fel, de még ennél is nagyobb gond, hogy rengeteg anyag halmozódott fel. Természetesen ez nem azért van, mert a szocialista gazdaság amúgy hiánygazdaság, hanem, mert olyan gyártási kooperációban vagyunk a Varsói Szerződés néhány tagállamával, amely alapján két évvel előbb . kell megrendelni az anyagokat, mint ahogyan ezeket felhasználnánk. Tehát, amikor megrendeltük a mostani raktári készletünket, akkor még szó sem volt az enyhülésről. De, folytatva a megkezdett gondolatot, jelentős problémának tűnik, hogy a gyár az elmúlt években, illetve hónapokban olyan kiemelt beruházásokat hajtott végre a bejelentett igények alapján, amit most nem tudunk kihasználni, nem tudunk hasznosítani, mert kizárólagosan azoknak a technikai eszközöknek a javítására és gyártására szolgálnának, amelyeket a kétoldalú megállapodások, szerződések tartalmaznak. Mit lehet ilyenkor tenni, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon? Olyan civil termékeket keresünk, amelyek előállítása kevés új eszköz igénybevételét, vásárlását igényli, másrészt, a meglevő üres kapacitást maradéktalanul leköti. Továbbá, és ez a leglényegesebb, nyereségesén exportálható. Elsősorban nehézgépek, traktorok és ezek főegységeinek, alkatrészeinek a gyártására, valamint javítására gondolunk. Az elképzelésünk szerint ez a belföldi kapacitásunk maximum 25 százalékát köti majd le. összehasonlításképpen jegyzem meg, tavaly még mindössze termelésünk egy százalékát tette ki a polgári cikkek gyártása. Ennek 25-szöröse nem akármilyen lépések megtételét igényli. /Elképzelhetőnek tartom azt is, hogy beszállunk valamilyen személygépkocsi gyártásába. A vállalat eddig nem szorult állami támogatásra, inkább az állam bácsi szorult a gyár segítségére. A cég mind ez idáig jelentős összegeket fizetett be a költségvetésbe. Egy ötéves terv alatt körülbelül egymilliárd forintot fizetett adóként az államkasszába. Afganisztánba nem exportálnak ?! — Ezek után azt hiszem, rá is térhetnénk arra, ami az embereket leginkább érdekli, nevezetesen: milyen hadieszközök gyarlasa, avagy javítása folyik itt'! — Azoknak a harckocsiknak, szállító járműveknek a felújítását végezzük, amelyek a Magyar Néphadseregben rendszeresítve vannak. — Azaz? — T—54-es, a T—55-ös és a T— 72-es tankok, BMP—1 páncélozott szállítójármű, aztán nehézgépek, trélerek, azok vontatói, valamint egyéb közvetlenül, illetve közvetve használható harci járművek. — Ezeket javítják, vagy készítik is? — A magyar Ipar nem gyárthat komplett haditechnikai eszközöket, csak fő- illetve részegységeket, amivel mind a bel-, mindpedig a külföldi piacot ellátjuk. — A már az előzőekben elmondottakból kikövetkeztethető, hogy kelet-európai országokba exportálják termékeik döntő többségét. De én úgy tudom, kemény valutáért, a napjainkban oly sokat kakaskodó országokba — elsősorban kisebb afrikai államokra gondolok — is exportálnak. Sőt, ha információim nem csalnak — igaz, nem dollárért —, de Afganisztán és Angola is üzleti partnerük. — Valóban igaz, exportálunk dollárért olyan országokba, ahol szovjet haditechnika van. De, hogy konkrétan hová, üzleti szempontból és hát más megfontolásból maradjon egyelőre titok. — De hát glasznoszty van! — Nos jó, egy-két országot megemlítek. Kereskedelmi kapcsolatban állunk többek között Egyiptommal és Nigériával is. — A pénznek nincsen szaga! Meg kell élni valahogy. No, de maradva az árukapcsolatoknál, a napokban jelentették be, hogy felszabadítják a szocialista import kontingenseket. Ki tudják-e önök aknázni ezt a nem mindennapi lehetőséget? — Mindenképpen megpróbáljuk! Elképzeléseink között szerepel olyan piacképes termékek gyártása, amelyek gazdaságos értékesítését meg tudjuk valósítani úgy, hogy részegységeit, de akár főegységeit is keletről szerezzük be. Persze ehhez egyer bek mellett az is kellene, hogy ne csak az importot, hanem az exportot is felszabadítsák. — Mielőtt arra kérném engedélyezze, hogy szétnézhessünk a gyáron belül, még egy kérdést engedjen meg. Kereskedelmi kapcsolatuk A szakemberek a löveg beállítását végzik (Vimola Károly felvételei) hány százalékát teszi ki a hadiexport? — Meghaladja az össztermelés 60 százalékát. T-72-es harckocsik között A gyárudvaron feszülő pillantások kereszttüzében haladunk fotós kollégámmal, az üzemek, a műhelyek felé. Ift-ott a polgári alkalmazottak között egy-egy katonát is látni. Csodálkozásuk vagy inkább megrökönyödésük leírhatatlan. Néha még az egymás közötti sugdolózásukat is hallani lehet. „Nézd meg, az ott fényképez? Vajoh kik lehetnek? Elhárítok? Valakit tuti elkaptak.’1 Kissé feszengünk. Feszültségünk azonnal alább hagy, amikor belépünk az alkatrészüzembe. A legkülönfélébb csúcstechnológiát képviselő gépek sorfala között sétálunk. Nem látni csellengő, trécselő embert sehol. — Mitől ilyen fegyelmezettek itt a dolgozók? A katonai szigor dominál? Mindent parancsra? — kérdezem kísérőnket, Mihalik Mihály üzemvezetőt. — Nálunk nincs parancsolgatás, csak utasítás. — A kettő között mi a különbség? — A parancsot kommentálás nélkül kell végrehajtani. Míg az utasítást meg lehet vitatni. — Mit gyártanak itt? — A harci járművek fő- és részegységeit, hogy mást he mondjak, itt készül a harckocsik főtengelye. De már bérmunkát is végzünk, hullámhajtóművet készítünk a Győri Mezígrpnek. Az alkatrészüzem után olyan munkahely következik, ahová újságíró — de mit beszélek —, egyáltalán civil még nem tette be a lábát. Ahogy beléptünk a műhelybe, borzongás futott át rajtunk, ugyanis egy T—55-ös harckocsival találtuk szembe magunkat. Az élrniny fantasztikus. A hosszú műhely telis-teli átadás elptt álló tankokkal. A folyosó régén egy élő történelem néz vissza ránk. A második világháború kiszolgált veteránja, sok-sok háborús film főszereplője, a T—34-es tank áll szinte már szomorúan, a megsemmisülésre készülve, mert beolvasztják. Miközben ámulunk-bámulunk, Borszéki György százados a javítóüzem főnöke elmondja, hogy a T—34-esek- ből. nagyon jó acélt lehet nyerni. A százados arról is tájékoztat, bennünket, hogy tulajdonképpen itt folyik a harckocsik javítása. Fotós kollégám kérdésére, miszerint harcban sérült kocsikat javítanak-e, az üzemvezető mosolyogva válaszolt. „Magyarországon nincs harci állapot”. Ha már a második világháború matuzsálemét megemlítettük, szóljunk néhány szót a mai mondhatni szupertechnikát megtestesítő T—72-es harckocsikról, amelyekből kettő is áll az üzem mellett, vigyázva a béke csendjét. Ezeket két éve még fegyveres őrök vigyázták. Ma már kollégám le is fényképezhette. A motorfelújító üzemről a laikus azt gondolná, itt minden úszik az olajban, de ha hiszik, ha nem, olyan a tisztaság, hogy akár enni lehetne a padlóról. Kézsmárki Józsefet és Nagy Sándor szerelőket arról kérdeztem, miért éri meg itt dolgozni? A válasz kézenfekvő. Mindenekelőtt a pénzért, hiszen 10 százalékkal több fizetést kapnak mint máshol, de nem utolsósorban a szakmai fejlődésért is. Néhány méterrel arrébb egy fiatalt, Tóth Istvánt arról faggatom, milyen itt fiatalnak lenni? „Nagyon jó! Megbecsülik munkánkat, segítik szakmai előremenetelünket, és természetesen a pénzünkkel is elégedettek vagyunk”. Bár azonnal hozzáteszi, ez utóbbi azért lehetne több is. Ha summáznom kellene a Gödöllői Gépgyárban tett látogatásunk lényegét, akkor azt mondhatnám, az itt dolgozók a munkájukkal foglalkoznak és nem mással. Siska ezredes szerint, amíg ez az állapot fennmarad, addig az állam egyik legjobb adófizetője marad a Gödöllői Gépgyár. Szilágyi Béla A rágcsálók üreget ásnak maguknak. A madarak fészket raknak. Az emberek házat építenek. Pontosabban, vannak emberek, akik házat építenek. Akik értenek hozzá. Vannak, akik építtetnek. Akiknek pénzük van hozzá. Vannak, akik várnak a lakásra„ Mert nem tudnak építeni, és nincs pénzük építtetni. Akadnak közöttük, akik albérletben húzzák meg magukat, akadnak hajléktalanok is. Az ő számukra már egy sufni is hajlék lenne. Egy szükség- lakás pedig, még az átmeneti szálláshoz képest is, palota, kéjlak. A gólyákban, a fecskékben az a csodálatos, hogy mindegyikük minden évben, újra és újra megépíti fészkét. Az emberben az a csodálatos, hogy mindenki mástól különbözik. Az egyik ember képes saját életét irányítani, a másik nem. Az egyik képes megküzdeni körülményeivel, a másik nem. Az egyik szívós munkával, ha csak álláig is, ki tud emelkedni azok közül a körülmények közül, amelyekbe sorsa taszította, a másik képtelen erre. Ma már senki sem vitatja: minden társadalomban vannak perifériára szorultak. És mindenütt megpróbálják kutatni: saját hibájukból kerültek oda vagy körülményeik kényszerítették őket. Válasz nincs. A két dolog nem választható el egymástól. A társadalomnak, lehetőségeihez mérten, gondoskodni kell róluk. Akkor is, ha alkoholisták, akkor is, ha saját hibájukból nem elég a nyugdíjuk a megélhetéshez. Újra és újra meg kell adni a lehetőséget számukra, hogy kikapaszkodjanak abból a gödörből, amiben élnek. Akkor is, ha erre kevés az esély... Házsor, egyszobás lakásokkal. Azt mondják, a környék szégyene. Mellettefehér falú. cseréptetős, takaros ház. A lebontásra ítélt épület lakói nem értik, ők miért nem érhetnek el soha ilyet. Pedig, lám szorgalmasak ők: a sár is udvaron kis kertet csináltak. Még levélszekrény is van a bejáratnál... Mi megteszünk mindent, vélik, ám nem a miénk a lakás. Azok, akik a ház kezelésével vannak megbízva, miért nem gondoskodnak róluk, miért nem festik le az ajtókat, miért nem betonozzák le az udvart? Nálunk spájz sincs, ezért van fazék, lábas, üveg elöl. Fürdőszoba sincs, lavórban mosakszunk. Hogy ki lehetne önteni a piszkos vizet? Igen, de akkor el kell menni a csaphoz tiszta vízért! Hogy mi is lefesthetnénk az ajtókat? Mi vegyünk festéket? Nem a miénk a lakás! Ha a miénk lenne!... Minden ember jobbra, szebbre vágyik. Van, akinek ez megadatik, van, akinek nem. Van, akinek elegendő az energiája, az aktivitása ahhoz, hogyha lépésenként is, de előbbre, feljebb jusson. Van, aki megmarad a vágyaknál. Egy lebontásra ítélt ház lakói. Már most megjósolható, ki az, aki megkapaszkodik majd új környezetében, s ki az, akit évek múlva egy másik lebontásra ítélt házban látunk viszont. Mert a madarak mindegyike tud magának fészket rakni. Az embereknek csak egy kis hányada ... Fotók: Vimola Károly Szöveg: Borgó János MINDEN MADÁR FÉSZKET RAK
