Pest Megyei Hírlap, 1989. július (33. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-01 / 153. szám

1989. JÚLIUS 1., SZOMBAT 9 ££y hírlapíró archívumából (V.) Vári-Weinstock Miklós —aki magyar Caruso lett Lapunk hasábjain napról napra találkozhatnak kollégánk, kedves ba­rátunk, Kasznár Zoltán nevével. Azt gondolhatnánk, a név viselője fiatal em­ber, erre utal információinak frissessége, a szerző sohasem lankadó kíván­csisága. Pedig a szóban forgó hírlapíró elmúlt már hetvenéves, nemcsak a ml szerkesztőségünkben, de az egész magyar sajtóban a legidősebb zsurnaliszták közé tartozik. Belső munkatársként, tudósítóként számos heti- és napilapnál dolgozott, A szerkesztőség tagja volt például az Autó című lapnál, a Magyar Napnál, a Független Magyarországnál, dolgozott a filmhíradónál és a Magyar Távirati Irodánál. Az ötvenes években sbkáig hallgatásra ítéltetett. Sorozatunkban a sz :r7ő negyvenéves újságírói pályafutásának legérdekesebb találkozásait, történeteit eleveníti fel. A magyar zenei lexikonban hiába keressük a nevét. A korosabb gene­rációk operakedvelői azonban még jól emlékeznek rá. Felejthetetlen él­ményként őrzik azt a két gyönyörű estét, amikor — többévi távoliét után hazalátogatva —í óriási sikerrel éne­kelte az Erkel Színházban a Sám­son címszerepét. Személyes emléktáramban azon­ban nem ez a zenei élmény a leg­maradandóbb, hanem az a borongás őszi délután, amikor Vári-Weinstock Miklóst — akit az Egyesült Álla­mokban és a világ operaszínpadain Miklós Gafniként ismerték, néhány barátjával együtt búcsúztattam. Sze­rény kis motyói között ült a Somo­gyi Béla utcai lakás szerény sze­mélyzeti szobájában. A búcsú fáj­dalma — és a reménykedés fénye ült együtt a szemében. A remény­kedés, hogy — hátha sikerül. Sikerült! Erről szól az alábbi írás — az első híradás. Híre, neve azóta bejárta a világot. Miklós Gafniként szerepelt —, de amikor 1960-ban első lehetősége volt, hazasietett. A plakátokon a Miklós Gafni név mellett zárójelben ott volt, hogy Vári-Weinstock Miklós, Talán azért is, hogy mindenki tud­ja — ő az, aki kis csomagjával a So­mogyi Béla utcából indult el. ★ Toscanini új Carusót lát a magyar tenoristában. Amerikai karrierjét ismerteti a Mozi Élet. Még emlékezetünkben van a kép, amikor alig esztendeje, közvetlenül elutazása előtt, együtt ültünk Vári- - Weinstock Miklóssal Somogyi Béla úti albérleti szobájában. la igazgatójához és kikért tőlük. Be­mutattak Láng Jenőnek, aki az egyik legnagyobb amerikai hangverseny­rendező vállalat menedzsere. Rövid leszek: december első nap­jaiban Láng Jenővel megérkeztem New Yorkba. Látogatást tettünk Toscanininél, aki kijelentette, hogy második Carusót vél bennem felfe­dezni. December 10-én Cleveland- ban voltam, ahol az ottani magya­roknak énekeltem. Hangversenye­men ott volt a hallgatóság körében Svéd Sándor is, akivel igen jó bará­tok lettünk. És most jön az, amiért tulajdon­képpen kötelességemnek éreztem, hogy ezt a levelet megírjam. Feb­ruár 8-án tartom bemutatkozó hang­versenyemet a New York Town Hall­ban. Azt hiszem, ez annak a siker­nek a kezdete, amelyről búcsúzá­sunkkor beszélgettünk. Legalábbis az a tény, hogy már egy héttel előbb minden jegy elkelt, ezt mutatja. Mű­soromban operaáriák mellett ma­gyar népdalok is szerepelnek, Ko­dály feldolgozásában. Csodálatos, hogy mióta Kodály itt van, milyen nagy az érdeklődés itt a magyar nép­dal iránt.” Azután, alig fél évvel később, újabb levél érkezik —, s ennek" mel­lékleteként újságkivágások hullanak ki a borítékból —, s így megszület­hetett az újabb riport —, idézzünk ebből is néhány sort. Első fellépése után dicshimnuszo­kat írtak hangjáról az amerikai la­pok. A „The New York Times”-ben Noel Straus, a hírneves zenekritikus, mint csodálatos hangú énekesről ír róla, akit a legnagyobb élő tenor­nak nevez. „Hangjának aranyló fénye — írja — olyan, amilyennel csak a legna­gyobb énekesek rendelkeznek. Tó­nusának gazdagsága, csengése, me­legsége és szabadsága még a skálá­zásban is csodálatraméltó.” A „Washington Post” feltűnő cikk­ben közli, hogy „Mr. Miklós Gafni”, a „tenorcsoda”, Truman elnöknél, a Fehér Házban énekelt hatalmas si­kerrel. A „Life”, a legnagyobb példány- számban megjelenő amerikai képes­lap, több oldalt szentelt Gafni-Vári Miklósnak. Egyik egész oldalas kép a zuhanyozó alatt ábrázolja Weinstock Miklóst, aki közben természetesen énekel. „Hungarian Caruso — a zuhanyo­zó alatt” — a kép aláírása. A „Life” egy másik oldalán nyolc képét köz­li Gafni-Vári-Weinstocknak. Nyolc arckifejezését éneklés közben. A le­vél beszámol arról, hogy filmet is készítenek róla. Már befejezés előtt áll. Már készül a következő filmem forgatókönyve is — írja. — Carusó életét veszik fel filmre, a főszerepet én játszom és én énekelem. Most in­dulok Pitsburgh—Cleveland—Chica­go—Los Angeles—San Francisco-tur- néra. A Caruso-film után Ausztriába repülök. Ha- liüdnpestre kerül rek-a/. amerikai lapok, láthatod, hogy ilyen sikere még nem volt énekesnek az Újvilágban. Ne felejtsd el, hogy két évvel ezelőtt még a legnagyobb baj­ban voltam. Egyébként nemsokára huszonnégy éves leszek, nem írok so­kat, te megérted, hogy mit akarok. Egy kis elégtételt... Mert fáj, hogy így bántottak. Kasznár Zoltán (Moziélet, 1947 február és december) — Tudom, sokan örülnek annak, hogy elmegyek — mondotta. Egye­sek azért, mert hisznek tehetségem­ben és bíznak sikereimben, mások pedig, akiknek fáj, hogy ilyen hir­telen tűnök el. Nem jósolgatok — dolgozni és tanulni megyek ki. Amíg az első komoly sikert el nem érem, nem jelentkezem, akkor azonban feltétlenül hírt adok magamról. Ezek voltak a fiatal énekes bú­csúszavai. Most, a héten levelet hozott a pos­ta. Vári-Weinstock Miklóstól, e so­rok írójának. Talán nem is levelet, inkább egy kis regényt, amely úgy végződik, ahogy az amerikai fil­mekben lenni szokott, happy anddel. „A neked adott ígéretet, hogy első komoly sikerem alkalmával jelent­kezem, most boldogan teljesíthetem — kezdi beszámolóját. — Megvallom, hosszú és nehéz volt az út idáig. Milánó volt az első állomásom, majd Nápoly következett, és itt ért az első csapás. Barátom, akire sor­somat bíztam, rútul becsapott, s a milánói hangversenyen összesített kis pénzemmel együtt nyomtalanul eltűnt. Napokig gyümölcskoszton él­tem, amint ennek nyomait a mellé­kelt képen is láthatod, minthogy igen karcsú lettem, Szerencsére nem tar­tott soká ez az áldatlan állapot, mert sikerült szerződést kapnom, s akkor egyszeriben felvirradt a napom. Egyik hangverseny következett a másik után. Sikerem és hírnevem napról napra növekedett. Közben megismerkedtem Lauri Volpival, aki a legnagyobb szeretettel törődött ve­lem. Neki köszönhető, hogy hama­rosan visszatérhettem Milánóba, de most már a Scala szerződésével a zsebemben. Nem írom azt, hogy én voltam ott a legnagyobb sztár, de szép sikereim voltak, és a sajtó is elismeréssel írt rólam. Hírem eljut­tatott Rómába. Stracciarihoz, aki Carusónak volt mestere. Egy szép napon levélben értesített, hogy haj­landó ingyen tanítani, s egyben fel­ajánlotta. hogy szerződést küld ré­szemre a Teatro Réale-ba. Termé­szetes, hogy boldogan rohantam vol­na, de szerződésem kötött a Scálá- hoz. Mikor ezt közöltem Straciari- val, saját kezű levélben fordult a Sca­Rákosi „fasiszta nemzet” teóriá­ja azt szolgálta, hogy kidomborít­sa a kommunisták morális hiteles­ségének kizárólagosságát, a többiek kiszorításának erkölcsi megalapo­zottságát. Aki most ugyanilyen módszerrel próbálkozik, az nem­csak a hatalommal áll szemben, hanem a közmiegegyezéssel is. Ezért mondja az a Kende Péter, aki har­minc évig számkivetettként küz­dött az ’56-os eszmények iga­záért: „A ... rendszerváltás útján a legveszélyesebb csapda, ha elkez­dődik a számon kérés, a kölcsönös befeketítés. Az elmúlt 40 évnek nincs egyetlen olyan jelentős sze­replője, aki ne kényszerült volna időközben vitatható lépésekre, ne kompromittálódott volna. Ha úgy kezdődik a demokrácia, hogy min­denki a másik hibáit keresi, ak­kor ez elősegítheti a nem kívána­tos személyek, mozgalmak felszín­re kerülését, előretörését.” Bánsági Tamás — ötlet Az apparátus szereti, ha ismeri a játékszabályokat. Most nincsenek játékszabályok. Tehát kérem szé­pen, ne tessék bennünket macerál- ni azért, mert dolgozunk, tudniil­lik mindenféle konszenzusnak va­lamiféle kiindulópont szükségelte­tik. Azt lehet eivetni, lehet sárba taposni, de valahonnan el kell in­dulni. Kilényi Géza — Mozgó Világ Dél-Korea tényleg fizet a politi­kai nyitásért. De azért az sokat mond, hogy a dél-koreai vállalko­zók egy csoportja, amikor bejárta az országot, lehangoló véleménnyel távozott, mert nem talált igazi partnerre. Pedig nyerni sem akart, a nullszaldóba is belementek vol­na, csak a minőségben nem akar­tak rosszabbat. Békési László — Mai Nap A gazdasági demokrácia, az egyén es a család lehetősége ar­ra, hogy gazdaságilag ki tudja von­ni magát a felettes hatalom kény­szere alól, nemcsak a politikai de­mokrácia előfeltétele, hanem gazda­sági érdekekből fakadó szükségsze­rűség is. A korszerű termelőerők egyre több saját munkán alapuló kisvállalkozást, egyre elmélyül­tebb önképzést, egyre nagyobb fo­gyasztói szuverenitást követelnek meg. Kopátsy Sándor — Figye’ő „Felmerül a kérdés, nem kelle- ne-e egy Haynau-szobrot emelni, a Habsburg-ház iránti tiszteletből? Horthy emléke is megérdemelne egy fesztivált, szobrot, rehabilitá­ciót, esetleg egy párt alakításával is meg kellene próbálkozni. De azért itt valahol határt kellene von­ni. Szálcisinak ne emeljünk szobrot. Vagy legalábbis ne belterületen. Az egyház rokonszenves, megér­demelt reneszánsza se indokolná Zadravecz püspök vggy Kun páter emlékművét. No persze, Rákosinak se, fűzöm hozzá, hogy félre ne értsék indu­lataimat.” Abody Béla — Magyar Hírlap Én két okból is bizakodó va­gyok. Egyrészt, mert jónak ígérke­zik az idei termés. Másrészt vi­szont erősíti a jövőbe vetett hite­met, hogy nagyon jól ismerem a magyar parasztot. Tudom, hogy megtanította a természet tűrni és hogy kitartását, szorgalmát, a föld­höz való/ ragaszkodását a mai vál­tozó világ sem tudja megtörni. De ezzel a társadalomnak nem sza- ban visszaélnie. Szabó István — Ország Világ Ma tízmilliós nép vagyunk, s ex­portunk a kemény valutával ren­delkező országokba évente mintegy hatmilliárd dollárt tesz ki. De Finnország ötmillió lakosával húsz­milliárd dollárt képes elérni. Miért ne kerülhetnénk mi is erre a szín­vonalra? Beck Tamás — Magyar Hírlap Havi 5 ezerből 3 milliós villa?! Jelenlegi adózásunk alapproblémá­ja az adózni vagy nem adózni dilem­mája. A tevékenységek és jövedel­mek bizonyos hányada — mint is­meretes — nem jut a hatóságok tu­domására, mert az azokat végzők, vagy az azokban részesülők eltitkol­ják létezésüket, elmulasztják a beje­lentést, illetve a hatósági ellenőrzé­sek nem tárják fel azokat. Az adózás dilemmája értelemsze­rűen csak ott okoz gondot, ahol a kistermelő vagy a szolgáltató válasz­tás előtt áll: vállalja-e a törvénysze­gés súlyos hátrányait az „adómegta­karítás” előnye fejébe, vagy inkább fizeti az adót a legális működés elő­nyei kedvéért. Az adóhatóságoknak ezért olyan módon kell az adó mér­tékét megállapítaniuk, hogy a mér­leg serpenyőjét egyértelműen az adó­zott tevékenységek javára billentse. Az adózási fegyelem és a jövedel­mek legalizálása nemcsak a költség- vetési bevételek szempontjából fon­tos, hanem a jövedelemelosztás tár­sadalmi (állami) ellenőrzése, a jöve­delmek megfelelő szabályozása és a társadalmi feszültségeket okozó aránytalanságok mérséklése szem­pontjából is. Mindezek ismeretében érdemes megvizsgálni, hogy a már kétéves új adórendszer hogyan ala­kította adómorálunkat, adófegyel­münket. Az első igazi adóév lezárása, szá­mítógépes feldolgozása most törté­nik az APEH-nél, így még nem tud­nak igazán érdemlegeset mondani. Viszont tény, és ezt vizsgálatok tá­masztják alá, hogy kellemesen csa­lódtak az állampolgárokban. Akik­nek adóbevallást kellett készíteniük, azok döntő többsége ennek eleget tett, megfelelő módon és időbén. Akik nem készítették el az adóbe­vallást, azoknak a teljes adókötele­zettséget adóhiányként könyvelik el. Ezekben az esetekben a bíróság ál­tal meghatározott bírságot — amely az adóhiány minimurh 50 százaléka, maximum 200 százaléka lehet — az állam kasszájába kell befizetni. Az adórendszer egyik kényes pont­ja a vagyon utáni adózás. A vagyo- nosodási vizsgálat korábban a mun­kaviszonyban dolgozókat nem érin­tette. A gyermekbetegségek mind az adóhatóság, mind pedig a magánsze­mélyek magatartásában jelentkez­nek. Az APEH illetékesei nem egy esetben találták szembe magukat olyan reakciókkal, amikor az állam­polgár kikérte magának, hogy va­gyonát megvizsgálják, mondván, eh­hez senkinek semmi köze. Volt, aki elképesztő kibúvókat talált, amikor megkérdezték tőle, hogy havi átlagos 5000 forintos jövedelméből hogyan jutott hozzá egy 3 milliót érő villá­hoz. A válasz: a nagy szüleimtől. Akikről persze később kiderült, hogy nyugdíjuk a 3000 forintot sem érivel. Volt olyan szobafestő, aki a kará­csonykor unokáinak vásárolt 3 szán­kót is elszámolta kiadásként. Egy mesterember a feleségének vett bun­dát próbálta költségként feltüntetni. Ha azt mondtam, hogy a vagyon felmérése az adóhatóság egyik legne­hezebb feladata, akkor még inkább igaz ez a láthatatlan jövedelmek megállapítására. Az APEH egyik munkatársa ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy a magyar társa­dalom Janus-arcú. Akit érint, az ki­kéri magának, hogy az állam ilyen jogi alapon megadóztassa a jövedel­mét. .Aki viszont „nem részesül” a láthatatlan jövedelmekből, az köve­teli, hogy az egyenlőség elve alap­ján adóztassák meg, mégpedig ren­desen, a borravalót, a csúszópénzt és a hálapénzt kapókat. Az APEH a láthatatlan jövedelem megállapítása­kor kénytelen elfogadni, amit az ál­lampolgár bevall. Az egyetlen kont­roli-lehetőség éppen az előbb emle­getett vagyonosodási vizsgálat. Egyébként az ellenőrzést a szak­emberek hasonlóképpen végzik, mint Nyugaton. Van egy adóalany-kivá­lasztási rendszerük, amelyet hasz­nálva meghatározott szempontok alapján (ezeket nem árulták el) ki­választanak személyeket, és ezeket tüzetes vizsgálat alá veszik. Auszt­riában az adóalany-kiválasztás szem­pontjait összesen három ember is­meri az országban. Nálunk (sajnos) ezeket a szempontokat sokkal többen ismerik. Nsmgati szomszédunknál maga a számítógép jelöli ki azt (a törvény által garantált számítógépes módszer alapján), hogy kiket kell el­lenőrizni. Senki nem tagadhatja meg a vizsgálatot, sem az adóhivatal el­nöke, sem a kancellár. Előfordulhat, hogy mondjuk négy éven keresztül ugyanazt a személyt veszik kemény vizsgálat alá. Ezt a megoldást ná­lunk is tervezik bevezetni, bár még törvény nincsen rá. Erre azért lenne szükség, hogy ne csak a kis-, hanem a nagyembert is lehessen ellen­őrizni. Ha már az összehasonlításnál tar-' tunk, nálunk az önadózás rendszere él, míg Nyugat-Európában az úgy­nevezett kivetéses adózás, más ügy­menettel, eljárással és ellenőrzéssel. Maradva Ausztriánál, az adózás me­nete, illetve ellenőrzése egyszerű, de praktikus. Az állampolgár beadja adóbevallását, azt felülvizsgálják. Amennyiben hibát találnak, úgy vizs­gálatot indítanak el, ha ezután sem stimmel valami, akkor végső meg­oldásként az adónyomozati csoport veszi kézbe az ügyet. i Nálunk? Nálunk valamivel bonyo-í lultabb. Ennek ellenére sokan azt ál­lítják, hogy kiálljuk a próbát. Nincs miért szégyenkezni! Legalábbis az illetékesek szerint. Ugyanis hol va­gyunk mi attól, hogy az „adóhadse­reg katonái” megbuktassanak egy kormányt, ami például Ausztriában megtörtént? Vagy Olaszországban a P—2 botrány adóvizsgálatból derült ki. Vagy Amerikában! Az elnöknek kutyakötelessége adóvizsgálat alá vetni magát, és ennek eredményét nyilvánosságra hozzák. Arról nem beszélve, hogy a fejlett országokban az adócsalásnak súlyos erkölcsi, anyagi következményei vannak. Ná­lunk viszont az adózás alanyai szid­hatják az adóhatóságokat, s a hiva­tal nem replikázhat. Ugyanis az adó­titok védi az elkövetőt. A magyar adóapparátus létszáma, technikai színvonala, felszereltsége meg sem közelíti az úgymond adó­zásban civilizált országokat. Arról nem beszélve, hogy Nyugaton egy adóellenőr szavának súlya van. Jó példa erre Anglia. A szigetország­ban egy adórevizor beül a vendéglő­be. Nem fedi fel kilétét. Déltől ket­tőig ott ebédel, s közben jegyzetel. Amikor egy év múlva megnézik a vendéglő tulajdonosának adóbevallá­sát, és kiderül, hogy forgalmának nagyobbnak kellett lennie, mint amit feltüntetett, akkor az adóhiány meg­állapításakor az adóellenőr feljegy­zései bizonyítékul szolgálnak a bíró­ság előtt. Mi a helyzet itthon? Az ellenőr­zéshez nincsen meg a szükséges esz­köztár, vagyis nincs olyan jogsza­bály, ami lehetőséget biztosítana az adórevizornak az ellenőrzéshez. Míg Nyugaton mindenütt, mindenről ad­nak számlát, addig nálunk ez nem kötelező. Akkor viszont például egy kiskereskedő áruforgalmát hogyan lehet ellenőrizni?! Amikor az adóapparátus egyik munkatársát megkérdeztem, hogyan tudnék megvesztegetni egy adóellen­őrt, karakán, egyenes választ kap­tam. Sehogy! Mindenki mosolyoghat a válaszon, mert nehéz elképzelni, hogy az apparátus 6 ezer 300 dolgo­zója mind megingathatatlan lenne. Volt már eset, amikor az adóellen­őrök is csaltak. Persze az illetéke­sek szerint ez mégsem lehetséges! Olyan kontroli-mechanizmust épí­tettek be az ellenőrzésekbe, hogy a vesztegetés kizárt. Mik ezek? Mindig két ember vizsgál, a hatóságnak van egy belső ellenőrzési rendszere, va­lamint egy olyan szervezeti egysége, amely a szuperlektorálást végzi. Ha már itt tartunk, az adózás nyo­mán meg lehet becsülni, hogy kik a leggazdagabbak. Mágyarországon van, aki évi 30 millió forint jöve­delemmel rendelkezik, de szép szám­mal akadnak olyanok, akiknek tizen- egynéhány millió forint, vagy annál valamivel kevesebb pénz üti a mar­kát. Hogy kik ezek? Többségében a maguk szakterületén vagy művésze­ti területen kifejezetten kiemelkedő tevékenységet végző emberek, ök azok, akiktől — legalábbis nagy többségüktől — az állampolgárok nem sajnálják a pénzt. Többet ma ezekről az emberekről mondani nem lehet. Még ebben is fel kell zárkóz­nunk a Nyugathoz. Szilágyi Béla Helyettünk írták V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom