Pest Megyei Hírlap, 1989. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-01 / 153. szám
.IM4 YE! 10 1989. JÚLIUS 1.; SZOMBAT Muzsika az évszázados fa lombjai alatt Megjósolni sem lehetett volna Három esztendeje fedezte fel az Országos Filharmónia a Pest Megyei Tanács díszudvarát. Nemcsak építészeti adottságai kiválóak a muzsika befogadására, hanem akusztikája is jó. Mindezek hangulatosságát csak fokozza a középen terebélyesedő évszázados fa. A zenebarátok igencsak megkedvelték ezt a helyet. Egy-egy rendezvény alkalmával — 'különösen, ha neves szólista vagy együttes lép föl — telt házra számíthat a Filharmónia. Pontosabban szólva „túltelt’’ házra, mert még a lépcsőkre is jut a hallgatóságból. Örömmel jelenthetem, hogy az idei sorozat első estéjén, a hétvégi koncerten csupán néhány üres hely akadt a nézőtéren. Annak ellenére, hogy a nagyközönség —, s főként a szépszámú külföldi vendég — számára kevéssé ismert Pest megyei együttesek mutatkoztak be. Mégpedig nagy sikerrel. Ezt talán még azok sem merték volna megjósolni, akik jól ismerik e három kar művész’ képességeit. Nem volt könnyű dolga az első részben fellépő Szentendrei Kamarazenekarnak. Olyan műsort kellett összeállítaniuk, amely jól körvonalazza zenei arculatukat, ugyanakkor felvezeti a második rész teljes idejét kitöltő egyetlen alkotást: Fauré Requiem- jét. Fenyő Gábor, a szentendrei együttes vezetője szerencsésen válogatott. Corelli két művét — a c-moll, illetve a D-dúr concerto grossót adták elő, ezt követően pedig Vivaldi Három szimfóniáját. Az utóbbiak ritkábban hallható darabok, s ily módon csakugyan előkészítette a közönség a nagy lélegzetű mű befogadására. Mindenképpen el kell ismerni, hogy pontosan és szépen kidolgozott játékuk méltán megérdemelte a nagy tapsot Bánk Zsuzsanna és Ágoston Katalin működött közre hegedűn, Mezey Erika pedig gordonkán. Különösen a Co- relli-daraboknál volt érezhető: milyen szépen illeszkednek egymáshoz. A szünet után felvonuló váci Vox Humana énekkar látványa is hatásos volt. Ruhájuk színe-formája, s az ezt díszítő egyetlen sötétlila, majdnem fekete rózsa is mintha az elhangzó dallamokhoz igazodott volna. Ezek méltatlanul kevéssé ismertek nálunk, akár alkotójuk: GabA jugoszláv kormány ajándéka Lázár fejedelem emléke Álomházak Makovecz Imre munkásságát bemutató tárlat nyílt Zalaegerszegen a városi hangverseny- és kiállítóteremben. Az Ybl-díjas építész által tervezett legszebb épületekkel csaknem száz nagyméretű színes fotó segítségével ismerkedhetnek meg az érdeklődők. A kiállítás július 18-ig tart nyitva Népek Esküvője Ljubjanában Két esztendővel ezelőtt képviselte első alkalommal hazánkat a ljubjanai Népek Esküvője . elnevezésű tánctalálkozón a százhalombattai Forrás Néptsincegyüttes. Alig kétéves volt akkoriban a csoport, s még éppenhogy csak megindultak — Szigetvári József vezetésével —, a hírnév felé. Ma már Európa számtalan országában felléptek. A héten ismét felkerekedtek a Forrás fiatal táncosai, s ezúttal is Ljubjana felé vették útjukat. Második alkalommal lépnek fel a Népek Esküvőjének színes, a hét végén sorra kerülő rendezvénysorozatán. Szentendrén a magyarországi szerbek püspöksége udvarán a számunkra szokatlan nemzeti fejdíszével mintegy kétméteres márványoszlopon látható Lázár fejedelem szobra. A hazánkban élő szerbek a június 30-i avatáson emlékeztek a rigómezei-koszo- rói-ütközet 600. évfordulójára, s egyben arra is, hogy jövőre lesz 300 éve annak, hogy a szerbek a török elől Magyarországra, legszámosabban Szentendrére menekültek. A Rigómezőn elesett szerb hadvezér, Lázár fejedelem ereklyéit magukkal hozták honfitársai, sokáig Szentendrén őrizték, ennek emlékét hirdeti a Duna partján Lázár cár emlékkeresztje. Az avatandó műalkotás a jugoszláv kormány ajándéka, egy ottani szobor másolata. riel Fauré, az a francia zeneszerző, aki Saint-Saéns tanítványa volt; 1845-ben született és 1924-ben hunyt el. A hazai közönség talán csak Pénelopé című operája kapcsán emlékszik nevére, jóllehet az igen értékes Verlaine- sorozatnak is ő a komponistája. Az ötven esztendeje működő énekegyüttes karnagya, Makiári József, értő kézzel nyúlt a partitúrához. Nem mindegy ugyanis, hogy egy- egy ritkán elhangzó darabot hogyan adnak át a közönségnek. Megkérdezte, megtalálta mindazokat a részleteket, amelyekre külön figyelmet kell fordítani, amelyek fontosak a lényeget, a zenei mondanivalót tekintve. A forró sikerű előadás színvonalát emelte, hogy az énekkart a Váci Szimfonikus Zenekar kísérte. Mindenkor kitűnően egészítette ki játékuk az éneket, tudva, mikor kell erősíteni, mikor halkabbra fogni a hangszeres muzsikát. Tudomásom szerint ez csupán a második közös fellépésük, de érdemes lenne ezt a sorozatot folytatni. Ez alkalommal Hajdók Judit orgonaművész és Vígh Andrea hárfaművész működött közre a Requiem előadásában. A szopránszólót Pászthy Júlia, a baritont Szécsi István énekelte. A fiatal baritonista talán még több figyelmet fordít a hangra és a szövegmondásra — ez utóbbi egyébként az énekkar esetében úgyszintén kifogástalan volt —, mint a művészi kidolgozásra. Pászthy Júlia azonban elementáris erővel elevenítette meg a zenei elbeszélést. Gyönyörű hangjának lelke alighanem minden hallgatót- megragadott. Nyugodtan kijelenthetem: ez az előadás — néhány finomítás után — megállja helyét rangos, hivatásos együttesek produkciói között. Vennes Aranka Egy kobak, egy azonosítási szám Madár a rács mögött í Azok a színek ... ! A mélybarnák ... a sárgák ... a ^ -úszkoszöldek... És azok a formák... ! A sinckcr ^ üvöitve száguldó koponya... A karok és csápok ^ alagútja... Vagy azok a kifacsart végtagok... A két- jj ségbeesetten nyújtózó alakok, az üregükből tehetetle- ^ lenül meredő szemek, a sikolyra nyitott ajkak... És ^ néha a csend. A tökéletes magány. A semmi. Nem, ez f nem expresszionizmus. Nem mámor, ihlet, az inspi- ^ ráció tüze, „furore deli’ arte”. Nem művészet. Iiommu- ^ nikáció. Vagy inkább: a megszólalás gyötrő vágya. Hogy ilyen vagyok, nézz meg! Igen, nevezhetjük a bejárati plakát kifejezésével élve akár hídnak is a szentendrei művelődési házban rendezett kiállítást. Hídnak, köztük és köztünk. Őket pedig hívhatjuk lelki betegeknek. A szavak nem számítanak. Hisz hiába a titulus, ennek a kéthetes együtt- létnek is annyi köze van a műalkotáshoz, mint gyógytornának az edzőtáborhoz, magyarázza dr. Adorjáni Ferenc osztályvezető főorvos. És neki tudnia kell, mivel kilencedik esztendeje szervezi a Nemzetközi Szocioterápiás Alkotótábort Kiskovácsiban, a Pomázi Munkaterápiás Intézet kórházában. Gombok — páratlanul Persze születnek itt olykor komolyabb dolgok, folytatja, elég csak végigjárni a szentendrei tárlatot. Merthogy azokat a képeket a tavaly, meg korábban készült legjobb munkákból válogatták össze. De ez a lényeg, nem az számít, ki mekkora művész. Hanem a közlés. A híradás, a ki nem mondott konfliktusokról, vagy ha úgy tetszik, a műbe kódolt lélektani tartalom. Nézzem meg például azt a festményt, mutat a falra. Mit látok? Két házat? Hegyeket? Napot? Hát ez az! A pszichiáter viszont többet olvas ki ebből. Figyeljem meg, milyen zárt az egész kompozíció. Minden szögletes, szigorú, az épületek ajtajai, ablakai be vannak csukva, a hegyek sötétkék trapézként tornyosulnak felettük. A bizonytalan, befelé forduló ember borzongató geometriája ez. Ám a színek mégis élénkek. A piros és a fehér. Aztán a nap, ami általában hiányozni szokott az ilyen képekről. Ott rejtőzik tehát valahol az alkotó vágya a kitörésre, a gyógyulásra. Az orvosnak pedig ezt éppúgy észre kell vennie, mint azt, ha a beteg figyelmetlen, szétszórt lesz. A művészi fantázia beszűkülése, az indítékszegénység, ugyanazon figurális megoldások alkalmazása — a világosabb tónusokhoz hasonlóan — tanúskodnak a páciens pillanatnyi állapotáról. A pszichiáternek sokat mond a sorozatosan félbehagyott munka, a formázás után el nem távolított felesleges anyag. Azok a festmények viszont, amelyeket a kórház pszichológusának szobájában látni, nincsenek félbehagyva. Persze valószínűleg dr. Végh Magdolna is szívesen mesélne egy-egy árnyékról, élesen megrajzolt kontúrról, esetleg arról, hogy a Miska-kancsóra miért kerülnek páratlanul a gombok. Igazából azonban a tábor fontos nekik. Harminchármán gyűltek idén össze, néz a papírjába, harminchármán a hazai és külföldi klinikák pszichiátriai osztályainak művészettel foglalkozó lakói közül. Azonban huszonhármán vendégek csupán, a többiek az egész évben Pomázi Stúdió néven a kórház „C” osztályán működő művészcsoport tagjai. Első ízben érkeztek betegek az NDK-ból, a lengyelek viszont ezúttal sajnos nem tudtak eljönni. Maga a tábor mindig az előző év zsűrizett anyagából rendezett kiállítással nyílik. Ezután tizenkét napig nincs más dolguk a résztvevőknek, mint festeni, rajzolni, gyúrni és formázni. Délelőtt és délután egyaránt műhelymunka szerepel a programban, amelyet művészeti vezetők irányítanak. Estefelé szocioterápiás foglalkozások teszik teljessé a napot, filmnézés, zenehallgatás, játékos vetélkedők. A hétvégeken pedig kirándulásokat szerveznek Esztergomba, Budapestre. Hát röviden ennyi, zárja le az ismertetést. Látszik, ő beszélne tovább is, de jobb lenne körülnézni. K.él< álmok Ferenc szinte araszolva hátrál el az állványtól, összehúzott szemmel vizsgálja a képet, aztán bólint. Rendben. Kezét overállja zsebébe süly- lveszti. Túl gyorsan fest, mondja, az a baj. Ez is itt tegnap jutott eszébe. Mert az ember annyit hall manapság Romániáról. A rombolásról, meg mindenről. Az a lánc például a bakancs fölött a megkötöttséget jelenti. A ledöntött kereszt a buldózereknek esett áldozatul. Most a madarat meséld el, kéri dr. Végh Magdolna. Ja, a madár a rács mögött, kapja fel a fejét Ferenc. Szóval hogy nem csupán a gondolat, de még a madár is rab. Mögötte, a falon a már elkészült festmények lógnak. Kék álmok, a Szépség harmóniája, sorolja a címeket. Aztán egy kép a lencsehegyi katasztrófáról. Egy kobak, egy azonosítási szám, ennyi marad a bányászból, ö ezt tudja. Sokáig dolgozott a föld alatt. Csaba viszont a portrék mestere. Évek óta él a kórházban. Kéthetente általában hazaengedik. Nincs vele sok baj. Most szerényen mosolyog, elhárítva a dicséretet. A mester azért túlzás. Igaz, 12 éves kora óta rajzol, járt otthon képző- művészeti körbe is, de még fejlődnie kell. Cigarettát vesz elő, megnyugtat, nem árt neki, csak a szájában tartja a füstöt. Mutatja, éppen egy női fejen dolgozik. A rajz jobb sarkában néhány sornyi szöveg: „Emlékeim zárom majdan egy szemfedélbe, / Nedves koporsóra vágyom?" Kockám te Mellettünk szemüveges fiatalember hajol vázlattömbje fölé, arrébb egy testes lány papírkollázzsal bíbelődik. És keverik a színeket, és húzzák a vonalakat és ragasztanak. Hang alig hallatszik. Csak a riadt szemű férfiak, a földre sújtott fák, a dombok, a kietlen tájak beszélnek a falra függesztve, a székeknek támasztva. Mintha valami nagyon nagy szomorúság vezetné az ecseteket. A feltárulkozás sóvársága. „Kocham te” — all a szentendrei kiállítás egyik tavaly készült képén. Egy lány fordul felénk, haja vörösbe játszik. Tekintete oldalra réved, szinte kimered ebből a világból. Szeretlek. Szeretlek. Szeress. Kocám te ... Faiusy Zsigmond ■ SZÍNHÁZI LEVÉL* Szatírát írni... ö a a közélet, a politikai élet, a művészeti élet tele van tiltásokkal, elfojtják a véleménynyilvánítást, nem lehet nyíltan beszélni a hibákról, visszásságokról, ha a korrupt, alkalmatlan, kiskirály vezetők szentek és sérthetetlenek, ha a köz- és magánerkölcs feslett, de erről sem lehet beszélni, és ha a hatalom mindennél jobban fél a valós helyzet feltárásától, virágkorát éli (élheti) a szatíra, a politikai kabaré, a néha igen körmönfontan, ám mindenki által azonnal érthető célzásokkal operáló humo- reszk, tréfa, konferanszié. A szatíra és a politikai kabaré ugyanis a bátorság műfaja. Bátornak lenni persze sokféleképp lehet. Bátor volt a Szigetvárból egy szál karddal a török seregre rontó Zrínyi Miklós, és bátor volt Vlagyimir Viszockij, aki egy szál gitárral szállt szembe a pangásos brezsnyevi évek irodalmi,' közéleti és politikai tabuival. És, bármily furcsán hangzik, bátor volt a maga idejében Kellér Dezső, aki a Vidám Színpadon sok éven át a politikai kabarénak nevezett mű-, orok konferansziéjaként olyasmikről is beszélt a maga csöndesen szatirikus modorában, amiket kimondani akkor nem lehetett. Vagy ha valaki kimondta, könnyen elérhette vele, hogy elhallgattatták, kivonták az irodalmi, művészeti köztudatból, könyveit nem jelentették meg, közszereplését nem tartották kívánatosnak. A néha nosztalgikusan emlegetett „hatvanas évek”, melyekben a magyar irodalom vagy a filmművészet tényleg sok kiemelkedő értéket hozott létre, a másik oldalon az effajta eltiltásokkal, szilenciumokkal ellensúlyozta a nemzetközi figyelmet kiváltó művek születését. Mert bizony mi is pangtunk, bár erről akkor nem lehetett beszélni, és még ma is kevesebb szó esik a magyar művészeti életben annyi kárt, veszteséget okozó pangásos évekről, mint amennyi kellene ahhoz, hogy világosan lássuk, mi is történt, illetve, mi nem történt. Mondom mindezeket azért, mert a Vidám Színpad új műsorát nézve (készítői a Nyári, zenés bolondozás alcímet adták neki), eszembe jut a római irodalom nagy szatíraírójának, Juvenalisnak annyit idézett sora: Difficile est sa- tiram non scribere — Nehéz szatírát nem írni. Azaz: ha a közállapotok olyanok, amilyeneknek a derék Juvenalis látta őket a császárkori Rómában, úgy az i. sz. 100 körüli időkben, akkor nehéz e közállapotokról, közerkölcsökről, vagy inkább közerkölcstelenségekről szatírát nem írni. ö meg is írta a kor szatíráját, öt terjedelmes versezetben (könyvben) szedte ízekre a korrupciót, a vesztegetéseket, az elhatalmasodott manipulációt a hatalommal, az erkölcsi fertőbe süllyedt hatalmasok kicsapongásait, s mindazt a bűnt, vétket, hazugságot, aljasságot, amelyet — mint Szatíráiból kiderül — az előző kor gonosz császárai alatt követtek el. Juvenalis ugyanis bölcsen tudta, hogy a jelent célszerűbb úgy ostorozni, mintha a múltról rántanánk le a leplet. Ettől persze még őt is elérte a maga elkerülhetetlen sorsa: nyolcvanévesen küldték Afrikába egy katonai egység vezetőjeként, s ott hamarosan el is pusztult; A burkolt száműzetés oka állítólag az volt, hogy egy pantomimszínészt, akit sok korlátlan hatalmú potentát igen-igen kedvelt, Juvenalis gyilkos gúnnyal megkritizált. Egyik ürügy éppoly jó, mint a másik: a szatíraköltőt, mert a múlt látszatába csomagolt jelenbírálatból áttért a nyílt jelenkritikára, egy mondvacsinált „ügy” jóvoltából el lehetett távolítani. (Aki egynémely jelenkori analógiát vél felfedezni Juvenalis esetével, nem sokat téved ...) Nehéz szatírát nem írni, ha a közállapotok romlottak, és ezt nyíltan nem lehet kimondani. De legalább olyan nehéz szatírát írni olyankor, amikor már nyíltan bírálható a politikai, társadalmi, gazdasági és művészeti élet minden visszássága, sőt, gyakorlatilag minden ismert személyisége is. És pontosan itt tartunk most. Amíg mondjuk a KGST közismert problémáiról nem lehetett beszélni, bátor tettnek számított egy KGST-témájú villámtréfa vagy kroki. De most, hogy már nyíltan bevallja e szervezet alkalmatlanságát a legmagasabb politikai vezetés is, mit lehet még humorizálni rajta? Vagy ha most már az ország legfelsőbb szintű vezetőit is lehet a kabarészínpadi tréfák pellengérre állított figurái közé illeszteni, mit lehet még igazán humorizálni róluk? Hiszen a nyilatkozatok, interjúk, kerekasztal-beszél- getések már mindent elmondanak. Ma egy riport bármely lapban szókimondóbb, mint a legbátrabb politikai konferanszié. Magyarán szólva: az események szinte kihúzták a sámlit a politikai tendenciájú kabaré alól. Nem lehet túllicitálni a kabarészínpadon azt, ami jelenleg a politika nagy színpadán zajlik. Szatírát nem írni is lehetetlen volt —, de hovatovább úgy tűnik, szatírát írni is majdnem lehetetlen. A szatíra egyik alapeleme az összekacsintás; hogy én, a néző, a hallgató, az olvasó értem, mire is tetszenek célozni. De ha már nem célozgatni kell, hanem nyíltan lehet célba lőni, akkor ez az összekacsintás eltűnik, megszűnik a cinkosság. TTzért van most nehéz helyzetben a Vidám Színpaá is ezzel az új műsorral. A címe nagyon ötletes: Volt egyszer egy Wadkelet. Ez azt sejteti, mintha politikai kabaréi várhatna a néző. De nem es történik, noha két-hárorr számban akad politikainak nevezhető mondanivaló is. Sajnos, ezek is fáradtak, és — talán ez a legjobb meghatározói — múltidejűek. így aztán e műsor legnagyobb részét bárhol és bármikor előadható je lenetek, villámtréfák, dalol töltik ki. Jó, eleve kifogják e szelet a bírálat vitorlájából azzal, hogy ez csak nyári, zenét bolondozás. De ha ennél töbt nem telik jelenleg, akkor célszerűbbnek tűnik várni a kabarékkal, addig, míg újra les; mit szatírák tárgyává tenni. / műfajokat — a politikát és t szatírát — ismerve, talán nen is kell erre sokáig várni... Takács István Farkas Kati, Bodrogi Gyula, Sajgál Erika
