Pest Megyei Hírlap, 1989. június (33. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-24 / 147. szám
4 19SD. JÚNIUS 24., SZOMBAT Tizenkilencedszer — Veszprémben Álmodtam egy tévéfesztivált Vass Gábor, Helyei László, Reviczky Gábor és Dörner György a Robespierre című filmben SZÍNHÁZI LEVEL Volt egyszer egy Teátrum... EGY HljAN húszesztendős volt idén a televíziós fesztivál. Ügy tűnik, mintha a felnőtt kor küszöbén igazán nagy változások elé nézne. Ami természetesen a belső kívánságok és a külső események szerencsés találkozásának is köszönhető. Az elmúlt néhány év alatt a veszprémi szemléken tanúi lehettünk a nagy összeütközéseknek, s a nagy kibéküléseknek. Sokáig a kritika és a televíziós alkotók vívtak párbajt. Ám mai szemmel ezek a csatározások inkább ártottak mindkét félnek, mintsem használtak volna. (Sajnos még ma is tanúi lehetünk annak, miként védik némelyek teljesen értelmetlenül a mundér becsületét. Pedig a kritikus partner szeretne lenni, nem pedig az alkotók ellensége.) Reális gond volt éveken keresztül az értékmegőrző funkció válsága. A fesztiválon részt vevők nem véletlenül aggódtak a művészi produkciók, a színvonalas alkotások háttérbe szorulása miatt. A zsűriértékelések sem hagyhatták szó nélkül: sajnos a belső presztízsharcok, a műhelyek állandó átszervezése, s nem utolsósorban a pénz hiánya a nemes értelemben vett művészet kárára vált. Egyfajta divatirányzat is rontotta a színvonalat. Kiszorultak — kiszoríttattak vagy önmagukat száműzték — a hazai írók a tévés berkekből. Ugyancsak ritka pillanatnak kellett ahhoz lenni, hogy az úgynevezett rendezői filmek — nemes irodalmi alapanyag híján — valóságos értékeket hordozzanak, netán közönségsikert arassanak. Évek óta álmodom egy fesztivált. ahol a művek állnak a középpontban, ahol a tévések, a színészek, a közönség és a kritikusok' nem a szenzációkat vadásszák, hanem a filmek objektiven mérettetnek meg. Nos. úgy gondolom, ilyen nincsen az egész világon. A szubjektív műfaj csak szub- jektíve értékelhető. Az alkotó érzékeny, az ember — légyen művész vagy közönség — gyarló. Az idei fesztivál hangulata mégis egészen más volt, mint minden eddigi. A leglényegesebb: a kicsinyes kérdések háttérben maradtak. Helyettük az egész televíziózás lételemei kerültek előtérbe. S ami igazán meglepő: mindenki, aki erre hivatott, okos szóval érvelt. Elmaradtak a nagy csatározások, az egymásra mutogatások, a kihívások. a rosszindulatú célozgatások. Mindenkit elsősorban az foglalkoztatott: mi lesz a hazai televíziózás jövője? Az egész tömegkommunikációs struktúrában néhány hónap alatt olyan változások történtek. hogy ez még a konzervatívnak hitt televízió falait is megrendíti. Mi sem természetesebb, mint hogy akkor, amikor a közélet színterén minden állandó mozgásban van, amikor a felgyorsult eseményekre azonnal reagál a sajtó, a tévének is lépnie kell. Ám mi történik a művészeti műhelyekben, ahol egyszerűen technikai okok miatt úgymond lassúbb az átfutás? Mi történik ott, ahová egyre kevesebb anyagi lehetőség jut? Jelentkeznek-e az írók műveikkel? Egyáltalán lesz-e igén.v a veretes alkotásokra? S addig, amíg a televízió egész intézményrendszerének átstrukturálásáról beszélnek — monopólium feladása, adások száma, többcsatornás rendszer beindítása... — mégiscsak készülnek a műsorok, a filmek. A veszprémi fesztiválon mégiscsak az a legfontosabb: milyen alkotások születnek a drámai műhelyekben, a szórakoztató kategóriában. Egyáltalán jelen körülmények között nem hallgatnak-e el a múzsák? Lesz-e jövőre is .olyan termés, mint mondjuk az idén? Mert akárhogyan nézzük is: a nagyközönség a reprízvetítésen nyomon követhette az elmúlt időszak alkotásait. A fesztivál résztvevői pedig jóleső érzéssel vehették tudomásul: akad még önálló hazai televíziós műfaj. Mindenképpen biztató, hogy a bemutatott huszonkét alkotás alapanyaga hazai író irodalmi műve. Háttérbe szorulnak a rendezői filmek, s helyükre a nemes anyagra támaszkodó, a televíziós műfajnak megfelelő alkotások kerültek. A VESZÉLYEK természetesen itt is leselkednek. Elszomorító hallani egy-egy ősbemutatón például, hogy igazi nagy játékfilm is születhetett volna az ötletből, csak hiányzott az a néhány százezer vagy millió forint. Pedig akkor, amikor Sánta Ferenc Az áruló című drámájának tévéjáték-változatát látjuk Éjszaka címmel — Gaál István rendezésében Az emberek azon a napon többnyire málnát szedtek. Az út, amelyen Budapestről a Börzsöny lábánál fekvő Kemencére igyekeztünk, festői szépségű tájakon vezetett keresztül. A nyári szünidő kezdetével megpezsdült az élet a község erdei táborhelyein. A faluhoz közelebb fekvő alsó táborban a budapesti Tárnok utcai általános iskolások nyaraltak igazi „cserkész”-körülmények között. A nágyszemélyes faházakban gyerekekhez méltó rendetlenség uralkodott. A srácok mesélték, hogy az elmúlt éjszakákon majdnem megfagytak, olyan hideg volt. Nem csoda, ha némelyikük magára öltötte egész ruhatárát. Éppen a faluba készülődtek, hogy megnézzék a régi katolikus templomot és a helyi tájházat. Pechjük volt, mindkettőt zárva találták. Mindenesetre sétáltak egy nagyot. Arra a kérdésemre, hol szoktak fürödni, válaszul a közeli tiszta vizű patakra mutattak. Egyikük-má- sikuk a napi kullancsadagjával is előhozakodott. Mindezen viszontagságok ellenére is jól érezték magukat. Ez a festői szépségű környezeten és a hegyi levegőn kívül Árvád Tibor táborvezetőjüknek is köszönhető. Az aznapi kudarc után már szervezte a másnapi hosz- szú túrót a Nagy-Hideg-hegy- re. Fönn a magaslaton szebb és kényelmesebb körülmények között pihenhettek a sziget- szentmiklósi Erdei Ferenc Általános Iskola tanulói. Legalábbis látszatra. Mikor fölértünk hozzájuk, hétágra sütött a nap. A gyerekek bóklásztak a domboldalon, egy fiú és egy kislány a főépület előtti pingpongasztalon ütögették a labdát. A Minor Sportszálló cégérrel jelzett épületének kon- gásíg üres volt a hallja. Az üdülő gondnoka, Pongrácz Jánosáé. éppen napi adminisztratív teendőit végezte. A váratlan vendég kedvéért azonban félbeszakította munkáját — elmondta, hogy a kemence: és a kiskunfélegyházi tanács az anyagi gondokkal való küszködés, miatt határozott úgy, hogy bérbe adja a téglaépületet egy kispesti diáksport—, Tersánszky Józsi Jenő Margarétái dal című művének megkapó képsorait Mihályfy Sándor adaptációjában, az érthetetlenül évekig dobozban lévő „Románc”-ot Mész András rendezésében, Száraz György „Robespierre"-jét Mi- hályfi Imre megszólaltatásá- bn vagy Kulin Ferenc Kölcsey című alkotását Várkonyi Gábor rendezésében, és sorolhatnánk a többi művet is, érezzük, hogy csak ez az út vezethet az oly nagyon áhított nemzeti televíziózás megteremtéséhez. Álmodtam egy fesztivált: amikor már megoldódtak a televíziózás nagy kérdései, háttérbe szorultak a kicsinyes intrikák. A legfontosabb az volt: maradandó televíziós, művészi produkciók kerüljenek az „ítélkező” néző elé. Erdösi Katalin egyesületnek. Legfőképp a konyha miatt, egyedül ugyanis nem tudták volna üzemeltetni azt. Egyébként szezonon kívül erdei iskola működik a házban. Van benne zuhanyozó, sőt crossbar telefon is. Ami nem tetszett, hogy a gondnoknő lezárva tarfotta a készüléket, mondván, a gyerekek folyton csak telefonálgatnának. Gondolom, némelyikük esetleg a szüleinek szerette volna elmondani. ha valami búja vagy öröme van. A kis faházak felé haladva körbevettek a miklósi kissrácok. Csöppnyi alsósok: Csator Zsuzsi, Puha Lili mesélték, hogy jól érzik magukat, csak az éjszakák hidegek errefelé, és piszkosak voltak a faházak, amikor ideérkeztek. Az ötödikes Nagy Krisztitől megtudtam, hogy több mint negyvenen táboroznak most itt, és az a bánatuk, hogy nem nézhetik a tévét. Megígérték nekik, hogy ha jók lesznek, szombaton láthatják a „Klinikát”. Egyébként napközben hegyet másznak, ügyességi, tisztasági, valamint játékos sportvetélkedőket szerveznek számukra a tanár nénik. Egy apró gverekecske egymagában üldögélt az egyik faház lépcsőjén; Üjvári Misi volt az egyetlen, aki nem érezte jól magát. Azt mondta, azért, mert hiányoznak az anyuék. Nem csoda, Misiké mindössze első osztályos és életében most először volt egyedül, távol a Zenei tábor — tanítóknak „Kodály szellemében véljük és valljuk, hogy a nemzet zenekultúrájában meghatározó szerepe van annak, hogy milyen zenei képességekkel és műveltséggel rendelkező tanítók működnek az általános iskolákban." Akár mottója *s lehetne ez a mondat — amelyet az V. tanítóképzős zenei tábor programfüzetében olvastunk — a rendezvénynek, amelyet ma délelőtt nyitnak meg Zsámbékon. A zsámbéki tanítóképző és az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola közös zenei táborát éppen annak érdekében rendezik meg, immáron ötödik alkalommal, hogy a résztvevők minél magasabb zenei tudásra, szélesebb ismeretekre tegyenek szert. A július 2-ig tartó tábort a két főiskolán kívül támogatja a művelődési tárca, az ifjú zenebarátok hazai szervezete, de a megyei tanács, a HNF, a Kórusok Országos Tanácsa és az Eötvös ■ József- alapítvány is. A gyakorló pedagógusok a karvezetéstől a zongorakíséreten át a korrepetícióig egész sor olyan tudás birtokába juthatnak,. amelyek segítségével színvonalasabbá, elmélyültebbé tehetik a zenei nevelést a legkisebbek körében. Szinte naponta szerepel koncert a tábor résztvevőinek programjában, de előadást hallgatnak majd a magyar muzsika jugoszláviai fogadtatásáról, vagy éppen a burgenlandi magyarság néprajzáról. Igazi szellemi csemegéket is kínál a tábor, például az Üj Idő című független irodalmi és közéleti folyóirat estjét, ahol vendég lesz Csukás István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Szakonyi Károly és Végh Antal. szülői háztól. A szigetszent- miklósiak táborvezetője, Plau- sin Istvánná, nem a tévénézési lehetőséget hiányolta, azt — mint mondta — bámulhatják otthon eleget a gyerekek, ö. többi tanártársa nevében is (hatan voltak) a pénzükért kapott szolgáltatásokat kifogásolta. A hatnapos erdei kikapcsolódásért ugyanis 1800 forintot fizettek a gyerekek szülei, pedig az autóbuszt kedvezményesen a Tököli Vegyesipari Szövetkezettől kapták. A napi " kosztért a felnőtteknek 175 forintot, a gyermekeknek pedig 145 forintot'számláztak. Ehhez képest túl soknak találták az étlapon szereplő rizst, és kevésnek az édességet. Egyébként a faházak itt fenn valamivel nagyobbak voltak, mint odalenn a pestieké, de annál kényelmetlenebbek is. A táborszervezőknek körülbelül háromszor három méteres helyiségekbe 8 ágyat sikerült bezsúfolniuk. Az alsó táborhoz közel található egy kisvendéglő, ahol finom házikoszton tartották a pesti gyerekeket. Nos, e kifőzde szomszédságában rátaláltam egy készülőiéiben levő pancsolómedencére. Erről beszéltek odafenn a gyerekek, hogv ha készen lenne, fürödhetné- nek is. Amit láttam: nemcsak a víznek, de a munkálatok végzésének sem voltak nyomai. Antal Piroska A nekrológ a szomorú kötelesség műfaja. El kell búcsúztatni valakit, akit sokan ismertek, szerettek, becsültek, akiért sokan rajongtak, és akit talán sokan gyűlöltek is. Jelentős személyiségektől nyilvánosság előtt, írásban elköszönni, felsorolva a kiválóság érdemeit, élete tanulságait és egyénisége karakteres jegyeit — ez a nekrológ. Tónusa a meghatott tiszteleté, stílusa komoly és megfontolt. Olykor egyenesen az összegezés, az elhunyt helyét kijelölő értékelés igénye hatja át, és nem hátrány, ha az illetőről el tudunk mondani néhány személyes élményt, vele történt találkozásaink meghitt benyomásait. Ritkaság, hogy a nekrológ eltérjen ezektől a bevett szabályoktól. A műfaj fő vonásait még akkor is szokás megtartani, ha nagyon személyes kapcsolatok fűzték a nekrológ íróját az elbúcsúztatan- dóhoz. A mély gyász közepette is illik méltóságot és mértéktartást tanúsítani. Nyegleségnek, pocskondiázásnak általában nincs helye. Általában, mondom, mert hiszen méltóságot, mértéktartást és megilletődött gyászt kifejezni aligha volna ildomos mondjuk egy elvetemült gonosztevő nekrológját fogalmazva. Nekrológot írni nem öröm, nem szívesen vállalt kötelesség. Ha valami, ami szép volt, tartalmas volt, elmúlik, azon nem örvendhetünk. Valamit írtam? Hát igen, a tévesztések lélektana. Merthogy nekrológot valakiről szoktak írni, s nem valamiről. Lehet • persze a búcsúztatás tárgya ez is; és a fájdalom, a szomorúság ez esetben Is őszinte és mély lesz. Mint most is. Amitől búcsúzom, az ugyanis vagy két évtizeden át a szívemhez nőtt. Nem, ez így nem pontos; a szívünkhöz, nagyon sokunk szívéhez nőtt, és szerettük akkor is, ha nem mindig adott elegendő okot a sze- retetre, ha olykor szeszélyes és saját legjobb formája alatti produktumokkal lepett meg bennünket. De akit az ember szeret, annak elnézi a gyöngéit is. A szemünk előtt nőtt fel, izmosodott meg, s vált országos hírűvé. Egyéniség lett, karakterré formálódott. Hasonlított több társához, de különbözött is tőlük. Legjobb pillanataiban épp ez a különbözés adta sajátos báját, kedvességét. Amit tőle kaptunk, azt máshol nem kaphattuk meg, vagy nem úgy kaptuk, — tehát már nem is volt ugyanaz. És most el kell búcsúznunk tőle. Legszebb ifjúkorában ■kell tudomásul vennünk: nincs többé. Minden búcsúzás fájdalmas, de a fiatal, erős teremtésektől való búcsúzás a legfájdalmasabb. Ezért oly fájdalmas a búcsú a Szentendrei Teátrumtól. Igen, megértem én, hogy sok éven át nem okozott tűrhetetlen gondokat ez a teátrum. Hogy sokáig el tudták viselni valóban nem éppen egy görög amfiteátrum kecses szépségével vetekedő vas- és deszkaszerkezetes tribünjét, s hajlandók voltak kerülgetni a helyi polgárok és a turisták ezrei a reflektorállványokat, a napközben félig lebontott díszleteket. Megértem, hogy egy ideig tán még büszkék is voltak a szentendreiek erre a teátrumra, mert ott, a téren, az öreg kis házak és a templom háromszögében, valami olyasmi született, amit sehol máshol nem lehetett látni az országban. Amilyen színházat itt csinált megannyi lelkes művész, azt csak itt lehetett elképzelni, azt Szeged vagy Gyula vagy Eger nem tudta nyújtani. A méretek intimitása, a karnyújtásnyira folyó játék csak itt, ezen a téren valósulhatott meg. Itt részesei lehettünk a komédiának és a tragédiának. Itt benne ültünk szinte a cselekmény közepében. És ha értő művészek játszottak. kacagással is, köny- nyekkel is gazdagodva térhettünk haza. Szentendre ezreknek nyújtott igazi színházi élményt, és úgy mellesleg megkedveltette ezekkel az ezrekkel a várost, a Dunakanyart. Nem volt ez talán any- nyira a kárára a városnak. De megértem azt is, hogy a gomba módra elszaporodott butikok, pavilonok, borozók, büfék, kisvendéglők forgalmát, az idegenforgalmat (melyről hazánkfiai erősen hiszik, hogy vásárlásból és eszem- iszomból áll csupán) a teátrum léte, az előadásokkal járó kellemetlenségek, és maga a nézőtéri tribün is zavarni kezdték egy idő után. A polgár kereskedni akart és bort mérni. Bangkoktól Reykjaví- kig minden sarkon megtalálható butikcuccokat akart eladni és pacalpörköltet akart felszolgálni. Ezekkel nem fér össze Shakespeare és Goldoni. Donizetti és Kisfaludy. Nem állítom, hogy a teátrum nak a kereskedelem, a vendéglátóipar és a szentendrei őslakosok kényelme miatt kellett virágkorában eltávoznia a városból, de az majdnem bizonyos, hogy ezek a szempontok (esétleg nem direkt módon megnyilvánulva) mégis ott húzódtak a háttérben, amikor döntés született. Kedves Teátrum, talán még élhettél volna. Talán a folytonos és folyamatos kanxpro- misszumok korában ki lehetett volna találni valamit, hogy ne múljál el ily ifjan. Talán a gyereket nem feltétlenül kellett volna kiönteni a fürdővízzel együtt. Talán jneg tudtak volna építeni valami szebb, alkalmasabb tribünt is. Talán nem kellett volna egy-két kevéssé értő és érzékenységeket sértő rendezői mondat miatt kijelenteni, hogy itt csupa alkalmatlan darabokat játszottak, és mintegy megerőszakolták a teret. Talán emlékezni lehetett volna a színháztörténeti értékű előadásokra is, melyek tökéletes összhangba tudták hozni a művet és a helyszínt. Merthogy a húsz év alatt ilyenek is voltak tucatszám. Minden töprengés persze most már késő. A Szentendrei Teátrum e nyáron megszűnt létezni. Megint szegényebbek lettünk egy nemzeti értékkel. Nézzék el nekem, ha nem örülök. Takács István Egy jelenet a Szentendrei Teátrum tavalyi előadásából (llancsovszki János felvétele) Iskolások a Börzsönyben A miklósi fiúk türelmesen várták, hogy lefényképezzük őket.
