Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-13 / 111. szám

8 1989. MÁJUS 13., SZOMBAT Még (áléinak nyitott sorompót lakásszövetkezetek A gyors döntés milliókat érhet Néhány héttel ezelőtt az egyik építőipari vállalat vezetői magya­rázkodásra kényszerültek, amikor kiderült: az általuk építendő, a lu­xustól meglehetősen távol álló laká­sok négyzetmétere várhatóan meg­haladja a harmincezer forintot. A kérdésre, miszerint nem sok-e ez egy kicsit, lakonikusan csak azt vá­laszolták: mindennek emelkedik az ára. Szerencsések hát azok, akik esz­tendőkkel korábban hozzáláttak sa­ját otthonuk megteremtéséhez, sok­szoros nyertesei a sorsnak pedig azok, akik például a hetvenes évek­ben építkeztek. Pest megyében ak­koriban ugyanis nem ment ritkaság- számba a négy-öt ezer forintos négy­zetméterenkénti ár, sőt akadt ennél olcsóbb is: a kimutatás szerint a ráckevei 1. számú lakásszövetkezet tagjai valamivel kevesebb, mint két­ezerötszáz forintért jutottak négyzet­méterenként házukhoz. Boldog békeidők A korábban a kispénzűek egyik, s talán egyetlen lehetőségeként emle­getett szövetkezés ma is népszerű, bár korántsem annyira, mint a bol­dog békeidőkként számon tartott hetvenes években. Akkoriban szű- kebb pátriánkban gomba mód sza­porodtak az építőközösségek, ame­lyek a legtöbbször valamely vállalat támogatásával igyekeztek még ol­csóbbá tenni a kivitelezést. A mun­kahely pedig némi elkötelezettség vállalása fejében megfelelő pénzfor­rásnak bizonyult, hiszen többnyire kamatmentesen adtak meglehető­sen nagy összegű hiteleket. Aki pedig az OTP-hez fordult, az sem járt rosz- szul: elfogadható feltételekkel lehe­tett százezreket kölcsönözni több mint harmincesztendei részletfize­tésié. Kezdetben önkéntesen szerveződ­tek a lakásszövetkezetek is, később azonban már gyakran hatalmi szóval igyekeztek a közösségek megalapí­tását elérni. S érvényesült a megalo- mánia : a hetvenes évek végére Pest megyében is kialakultak azok a ha­talmas társulások, amelyek ezer- ezerötszáz lakás fenntartásával fog­lalkoztak. Az egyesüléseket — akko­riban legalábbis úgy tűnt — kellő érvek alapozzák meg, mégis hamaro­san kiütközött, hogy a tagság által választott elnökök egy része egysze­rűen alkalmatlan a vezetésre. Han­gos botrányok kényszerítették ki a változtatásokat, amelyek révén a helyzet a megyei lakásszövetkeze­tekben mára konszolidálódott. Több helyen úgynevezett ügyvezető igaz­gatóságokat hoztak létre — ilyen működik például Cegléden, Nagykö­rösön, Gödöllőn —, s ezek kicsi, de felkészült apparátust vezetve, már- már profi módon kormányozzák a közös szekerét. Fordult a kocka A szövetkezetekben is minden a pénz körül forog, annál is inkább, mert a támogatást nyújtó vállalatok sem bizonyultak bőséggel tejelő és fejhető tehénnek. Amíg volt miből, adtak ezt is, azt is. A forintok mellé például nékülözhetetlen gépeket, szállítójárműveket, ha volt rá lehe­tőség, használt építőanyagot — és' szaktudást. Ma már felmérhetetlen az a hatalmas segítség, amelyet a cégek különböző osztályain dolgozó szakemberek tudásuk révén nyújtot­tak az építkezőknek. Részt vettek például a tervek elkészítésében, az anyagok beszerzésében, a munkála­tok irányításában és ellenőrzésében. Mindezt csekély tiszteletdíjért vagy éppen egy meleg kézfogásért tették. Mára azonban nagyot fordult a koc­ka. Az egyre jobban elszegényedő vállalatok ott fogják meg a pénzt, ahol tudják, ezért azok a szövetke­zetek, amelyek manapság kezdenek a munkákhoz, a korábbi támogatá­sok töredékére számíthatnak csupán. A már működő közösségek nagy része kizárólag fenntartással foglal­kozik. Erre külön részlegeket hoztak létre. Amikor még volt rá lehetősé*' ge, a megyei tanács is adott e szer­vezetek megalakítására pénzt. A nyolcvanas évek elején például a szolgáltatásfejlesztési alapból 3,5 millió forintot osztottak szét. Jellem­ző, hogy mindössze négy szövetkezet pályázott, közülük is az egyik végül visszalépett. Vácott és Nagykőrösön a helyi tanácsok is segítettek, a te­lephelyek kialakításához adtak terü­letet. A fenntartó részlegek az ada­tok szerint gazdaságosan működnek. Százhalombattán, Nagykőrösön és Cegléden például önelszámoló egy­ségként, ezzel megteremtve a meg­felelő érdekeltséget is. Több helyen kisebb kivitelezéseket is vállalnak. A tevékenységükből származó ha­szonnal egyrészt a szövetkezet költ­ségeihez, másrészt az üzemeltetési díjakhoz járulnak hozzá. Január ele­jén azonban az új rendelkezések életbe lépésével megszűnt e szerve­zetek előnye, s manapság meggon­dolandó, hogy fenntartsák-e őket. A Pestvidéki Gépgyár lakásszövetke­zetében úgy gondolták, maradjanak, ezért megalakítottak egy korlátolt felelősségű társaságot, amely meg felelő formának látszik a kiegyen­súlyozott gazdálkodáshoz. Napjainkra tehát drága lett, ami olcsó volt. A lakásépítésre való szö­vetkezés azonban még most is elő­nyösebb, mint más megoldások. Bár valódi, a szövetkezetekre egyébként jellemző mozgalmi életet e közössé­gek tagjai nem szerveznek — Mende- lényi Zoárd, a Mészöv lakásszövet­kezeti irodájának vezetője úgy fo­galmazott: „csak akkor lehet össze­hívni őket, ha pénzt kapnak, vagy valami nagy gond megoldásában ké­rik a segítségüket” — ám nem is ez a lényeg. A legfontosabb, hogy épül­jenek a lakások. Igen ám, de az állam egyre szigorúbb megkötöttségekkel szűkíti a szövetkezetek mozgásterét, ezért az energia nagy része arra megy el, hogy megkeressék a ma még nyitott sorompókat. S Pest me­gyében ,meg is találják. A hitelezők által kért, csaknem húszszázalékos kamatot például úgy igyekeznek va­lamelyest ellensúlyozni, hogy a ta­karékszövetkezetekkel alakítanak ki együttműködést, megteremtve e pénzintézetek érdekeltségét is. A ta­gok tehermentesítésének leg járha­tóbb útja pedig az, hogy maga a szö­vetkezet vesz fel kölcsönöket. Ezekre a megoldásokra van is példa, ám sok még a gond. De kiutat kell találni! A Mészöv irodája például Szlovákiá­ból szerez be építőanyagokat. Más szakemberek azt mondják, a Pest megyében tevékenykedő lakásszövet­kezetek mintegy 80 millió forintot kitevő fejlesztési alapjával is lehetne valamit kezdeni, ha ügyesen fektet­nék be a pénzt. A gyorsaság: nyerés Pénz, pénz, pénz. Ebből van a leg­kevesebb, s ebből kellene a legtöbb.. A lakásszövetkezetek, amelyék ma is viszonylag olcsón, négyzetméteren­ként tíz-tizenöt ezer forintért építik az új otthonokat, lépésváltás előtt állnak. A megújulásra szánt idő azonban nem lehet nagyon hosszú, mert már a közeljövőben újabb kor­látozó intézkedések, s további áreme­lések várhatók. Aki tehát gyorsan cselekszik, nyer. Pénzt — milliókat! F. Z. Túrán bujka, KartMon trincike A kevésből inkább maguk adnak Régen adták meg nekem úgy a tiszteletet, mint a hévízgyörki mű­velődési házban. Észre sem vettem, hogy csinálta az a két asszony. Mi­kor terített fehér abroszt az asztal­ra, amit körülültünk a nagyterem egyik oldalán. A mintás blúz, amit a györki asz- szonyok is viselnek, itt helyben az, aminek én mondom. Bagón nyúló a neve, Galgahévízen és Túrán bujka, Kartalon meg trincike, mesélik ne­vetve, mert ez az utóbbi egy kicsit tényleg fura név. A két asszony elérte már a nyug­díjaskort, ám mindketten dolgoznak még. Sápi Lajosné kevesebbet, mert csak heti két alkalommal jár takarí­tani a művelődési házba, s akkor, ha rendkívüli esemény miatt segít, nem nézi, mit ír elő a szerződés. Mert különben sok dolga lenne egyedül özvegy Kustra Mihálynénak, aki ha­vi háromezer nyolcszázért végigdol­gozza az egész hetet, napi nyolc órában. Muszáj, mert az özvegyi nyugdíj csak háromezer-négyszáz fo­rint, kezdetben pedig mindössze ki- lencszáz volt. özvegyi nyugdíj an­nak, s nem saját jogú, aki egész életében mindig dolgozott. A múlt nyomait viseli minden porcikája, dagadtak az ujjai. Két ember, aki kora szerint azt érdemelne, hogy süssön-főzzön, uno­kát dédelgessen, sok évtizedes küzde­lem után nyugodt és boldog legyen. Mert bizony, az a múlt, az a tör­ténelem. amit megéltek, elrabolta a fiatalságukat, mialatt hajnali négy­kor keltek, hogy az uradalom som­másaiként kiérjenek gyalog a föl­dekre. — Nagy, derék ember után szed­tem a markot — meséli cseperedő lánykoráról Sápiné. — A kaszásnak azt kiáltották az emberek: Te, Jan­kó! Kis rendet vágjál annak a lány­kának! De hát az csak nagyot tudott. Szóval, sokat dolgoztunk, szenved­tünk, mégis itt vagyunk. Az utol­só mondatnak az is hangsúlyt ad, ami a háborúból maradt emléknek. Ostrom, tűzharc, ismerősök, akiket akkor látott utoljára, s a borzasztó temetés emléke. Nem sok, nem kevés, négyezer­négyszáz a nyugdíja, csaknem ennyi a betegen leszázalékolt férje pénze. Ám, ha ki kell fizetni a tüzelőt, a villanyt, a vízdíjat, a sok kis apró, havi tételt, már oda is a pénz, pedig még az unokáknak, a gyerekeknek is jó lenne valamit adni. Erre min­dig van ok és alkalom. És hát ki­nek adjon az ember, ha nem nekik, mi más öröm lehetne az életben, mint adni. Csak legyen miből. Mert bizony, úgy van vele a kispénzű em­ber ebben a korában, hogy ha vala­mikor meg nem vette volna magá­nak a ruháit, most nem tudná pó­tolni, ami elkopik. Sápiné ezt nyugodtan sorolja, nem panaszként, hisz szeret dolgozni. Az olyan múlt után, mint az övé, meg a munkatársáé, nem lehet leállni. Beteg lesz akkor az ember — véle­kedik. Sajnálattal inkább azokról a még idősebbekről beszél, akiknek háromezer körül hoz csak havonta a postás. — Na most, ha ők már nem tudnak dolgozni, vagy ha az egyi­kük beteg, akkor van igazán baj — mondja, s ebben Kustráné is egyet­ért, aki helyzetét nem dramatizál­ni akarja, amit a legnehezebb idők­ben is maga formált. Legyűrte a bajokat, pedig akadt belőlük elég. Csak addig fullad el a hangja, ad­dig párásodik be a szeme, amíg a tőmondatokban elmeséli, mint kel­lett a kapuban állva, saját szemével látni, hogy a kerékpáron hazatérő férjét elüti egy motoros és az em­ber szörnyet hal. Ez még 1972-ben történt. Az idő tájt a termelőszövet­kezetben kimért hat hold földön dolgozott, részes művelésbe kiadott zöldségtermeléssel foglalkozott. Egyedül nevelte a három gyere­ket, irányította a két fiú és a lány sorsát, akik azóta már felnőttek. A lány Szombathelyre ment férjhez, az egyik fiú itt vezet büfét, a har­mincegy éves motorszerelő meg ... Itt megint sokáig kell csendben ma­radnunk. Űjabb tragédia. HÉV- baleset. Hallgatunk. Aztán mégis folytatja. — Én 1976-ban kiléptem a tsz-ből, mert idegileg tönkrementem, dol­gozni nem tudtam. Nem százalékol- ták le, s végül kilenc évet tudtam igazolni. Ezért kapok csak özvegyi nyugdíjat, amiből nem telne arra, hogy a lányomékhoz utazzak, meg hogy inkább én adjak a fiaméknak időnként valami csekélységet, noha nincsenek rászorulva, meg nem is várják, de így a jó. — Nemcsak ezért dolgozom — élénkül fel. — És még mindig szere­tem csinálni azt, amit itt vállaltam. A munkában lelem minden örömö­met — néz rám tiszta tekintettel, s a virágaira gondol, mondván: azokat is nagyon szereti. — Szórakozni? — Néz össze a két asszony. Az ő életükben bizony ar­ra nem sokszor került még sor. Leg­feljebb, ha a tv előtt üldögélnek egy keveset. De hát az ő életüket nem tétlenségre programozta a történe­lem. Nagy szerencsénkre bár, de igazságtalanul túlprogramozta. Kovács T. István Ki a Duna vizét issza... Fiirdőíejlesztés nem várható Hétéves ez a hajó, a neve Hul­lám. Alattunk a Duna talán eny- nyiszer hétmilliárd, minek talál­gatni, Öröktől való. De egyáltalán nem kék. Inkább barnás ma, mint óriás barna foncsorú tükörben ve­rődnek vissza rajt a partoldal fái. A motoros erőlködik, ahogy felfelé halad, érezni a remegést asztalo­kon, székeken, padlón. A hullá­mok újra meg újra a fövénynek rohannak, aztán eltűnnek, felszí­vódnak a kavicsok között, a ho­mokágyban, összegyűlnek odalent valahol a mélyben és várnak, hogy ismét felszínre törjenek. Hogy ivó­vízzé váljanak. írhatnám most, valami különös számkabalisztiká- nak engedve, hogy a vállalat, meiy folyótól a csapig tartó vándorlá­sukban segít, hétszer hétéves, esetJ leg héttel kevesebb vagy több en­nél. Fogalmam sincs azonban ar­ról, hogy hány éves o Dunamenti Regionális Vízmű, hány éves és napos volt a minap, amikor a ha­gyományos évi műszaki, egészség- ügyi szemléjét tartotta. Épül a szennyvíztisztító Szolgáltató tevékenységünkből fakadó kötelezettségünknek te­szünk eleget, amikor bemutatjuk létesítményeinket, prognosztizáljuk az ez évi igények kielégítését, fej­lesztési adatokról, vízminőségi hely­zetről adunk számot, mondta beve­zetőjében Márkus István igazgató. És miközben arról esett szó, hogy a vízmű a nyári csúcsidőszak előtt 153 ezer köbméter napi ivóvíz és 40 ezer köbméter napi szennyvízkapa­citással rendelkezik, sorra mögöt­tünk maradnak Szentendre. Leány­falu, Tahi, később Kisoroszi házai. A DMRV 50 milliós fenntartási munkával, valamint 170 ezer forin­tos saját beruházással készül az idényre, hallhatták a tájékoztató résztvevői. Ez utóbbiból 60 százalé­kot fordítanak rekonstrukcióra, megvan tehát annak a lehetősége, hogy ne csak a létesítmények álla­gát őrizzék meg, de fejlesztéseket is elvégezhessenek. A Dunakanyar két nagy állami célcsoportos beruházása közül az egyiket, a Tahi és Szent­endre térségében épülő szennyvíz- tisztító- és elvezető rendszert 1992- ben szeretnék üzembe helyezni. Ugyancsak Szentendrét érinti, hogy a későbbiekben a készletek jobb ki­használása érdekében itt, a szigeten keresztül próbálják majd megoldani a Duna bal és jobb parti ivóvíz­rendszerének összekötését. Dunake­szi hamarosan a fővárosi hálózatra csatlakozik, az az ötezer köbméter ivóvíz, mely Budapestről érkezik, komoly lépésnek számít a regionális rendszerben. Ám a budapesti kap­csolat mellett muszáj említést tenni a nógrádiról is. A nagymarosi új. egyelőre még feltárásra váró vízbá­zis a következő évtized elejétől 5 ezer köbméter ivóvizet szolgáltat majd a szomszédos megyének. A DMRV Vác határától egészen Nő­tincsig fektet le ennek érdekében vezetéket. Még nem nagy a baj És hogy milyen vizet iszunk nap mint nap? Farkas Vince főmérnök szerint egyelőre még tisztát. A vi­zek 35-40 százalékára kell csupán odafigyelni. Tapasztalható ugyan. hogy emelkedik az egyes kémiai elemek aránya, ám mindez a meg­engedett határok alatt marad. Még­is szükség van a mezőgazdasági kemikáliák visszaszorítására, a du­nai feliszapolódás megakadályozásá­ra. Legfontosabb azonban a part menti szennyvízelvezetés megoldá­sa. Jó úton halad a csatornahálózat fejlesztése Vácott. Szobon, Tahiban. A hajó, Visegrádot elhagyva, a nagymarosi part felé veszi útját. Lassan feltűnik a gát, az erőmű gátja. Nehéz ilyenkor bármit szólni, hisz a susztertől a közgazdászig mindenki elmondta már a vélemé­nyét. Se azokhoz tenni, se elvenni belőlük nem akarok. Inkább figye­lek. Nem szép ez a Dunát rekesztő, vöröses monstrum, valóban néfír— szép. Igaz, ez nem esztétikai kér­dés. A töltés kihalt, távolról, mint apró fogpiszkálók merednek fel, futnak körbe tetején a villanypóz­nák. Néhány magányos transzfor­mátorház izzik a napon. Kikötünk, létrán kapaszkodunk fel az építési területre. Robbantani fognak, ma­gyarázza hátul valaki. Negyed óra múlva. Mert a robbantás nem hely- reállíthatatlan. Sőt, még jót is tesz a medernek. Mélyíti. A betonozás viszont helyreállíthatatlan, ez most a kulcsszó, ezért tornyosulnak mun­ka nélkül azok a nagy piros és sár­ga silók. Közben osztrák légpárnás hajó húz el a kerülő ágon, szovjet Volga kanyarog a munkagödörben, a por viszont, amit maga után ka­var, magyar. Nemzetköziek lettünk Nagy töltésen kis pukkanás Sziréna szólal meg. figyelmeztet, az amúgy is néptelen területen mintha megdermedne az idő, egy lelket se látni. Csak a hatalmas földkupacok, sziklahányások mered- * nek bambán az égre. ök már meg­szokták ezeket a napi robbantáso­kat, a reggelit, az estit, és a har­madikat, ebédidő alatt. Nekünk még új mindez, várjuk a csodát, mely szétveti a sziklát, az égre tör iszo­nyú erővel. Helyette kis pukkanást kapunk. szürkés füstöt. Ennyi elég is a következőig, mondják a hozzá­értők, csak győzzék elhordani. A távolban a sárga billenősek, mint apró bogarak bólintanak platójuk­kal. És ugyanazok a tájak, mint az előbb, ám most már visszafelé. Vi- segrád, Verőce, Vác — alliterál az útvonal. A ruha ránk tapad, a me­leg levegő szinte megáll a Hullám belsejében. Jó lenne fürdeni egyet, de nem itt. ebben a Dunában. Mint­ha csak gondolataimban olvasna Farkas Vince, mikor a strandokról kezd beszélni. Fürdőfejlesztés saj­nos az igények ellenére sem várha­tó. közli, de a belépők emelése igen. Átlag 5, 10 forinttal kérnek ezentúl többét a Dunakanyarban. Ha azt nézzük, hogy egy üveg sör 35 fo­rintba kerül e strandokon márpe­dig azt ész nélkül veszik a vendé­gek, úgy ez nem sok, érvel a fő­mérnök. Ha azt nézzük, nem. Két oldalt a fák közönvösen ha­jolnak a víz fölé. zöldellő sorfaluk megakasztja a szemet. Arrébb, mö­göttük, valahol hátul ott sorjáznak a települések, mind a negyvenöt, melyeket vízzel lát el a DMRV. Messziről toronyóra üt halkan felet. Fut a hajó. Falusy Zsigmond MOLNÁR FERENC: VIRÁGOK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom