Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-13 / 111. szám

1989. MÁJUS 13., SZOMBAT ^€hlaß Páty. új elnököt akar? Korcsolyázás felemás cipőben Éjjeli pillangók körött Madárlátta menyasszony Ezekben a hetekben kerül a könyvesboltokba Kisgergely József Éjjeli pillangók között című kötete, amely a bárok jellegzetes figuráit, az éjsza­kai életet mutatja be — közelről. A szerző ugyanis hosszú ideje revümű- sorok szólótáncosa az egyik legnagyobb fővárosi bárban, s így közvetlenül ismeri ezt a légkört. Portrégyűjteményének néhány darabját adjuk most közre sorozatban, szombatonként. A lány ismét a klinikán feküdt öröklött szembetegségével. Két si­kertelen operáció után is ragaszko­dott kezelőorvosához, annak ellené­re, hogy látása egyre rosszabbodott, Ajpiikor az orvos a harmadik műtét előtt nyugtatni próbálta, a lány így felelt: — Doktor úr, én vakon bízom magában... Majdnem igaza is lett. Lassan, nehezen gyógyult, s többé nem te­hette le a szemüvegét. Ám ő min­denképpen táncosnő szeretett volna lenni. Nagy elszánás és két apró kontaktlencse kellett ahhoz, hogy jelentkezzen a mulató tánckarába. Fel is vettéik, mert jó mozgású és csinos is volt. Gyenge látását azonban csak az új revű főpróbájáig sikerült eltit­kolnia. Az első számot követő gene­rálsötétben (black-out) a szereplők­nek gyorsan kellett elhagynia a színpadot. A lány elindult — neki a díszletnek! — Bocsánat... — re- begte, majd a fal mentén nagy ne­hezen kijutott a függönyök mögé. A rendező azonnal el akarta bocsá­tani, de a többieknek mentőötletük támadt: minden szám végére kije­lölnek valakit, aki levezeti a szín­padról. A rendező vonakodva bele­egyezett, a lányok fellélegeztek, mert tudták, hogy társnőjüknek a gázsijából kell eltartania az apját, aki már évek óta világtalan volt. Apja egy év múlva meghalt, így a táncosnő családi kötöttsége meg­szűnt. Akkoriban egy olasz bankár udvarolt neki, aki néhány hónappal a temetés után megkérte a kezét. <3 boldogan, nagy tervekkel és vára­kozással repült a karjaiba, de nem­sokára sírva tért haza, mint afféle „madárlátta menyasszony”. Régi kolléganőinek öntötte ki a szívét. Elmondta, hogy a férje sokat dolgo­zott, gyakran hagyta őt egyedül, a család pedig nem fogadta be a ké­tes múltja miatt. Társaság, elfog­laltság híján nem tudott magával mit kezdeni az idegen országban. — Mindenem megvolt; ruhák, ék­szerek, de hol viseljem őket? Az év minden napján bármilyen gyü­mölcsből választhattam, de egy ba­ráti szót nem tudtam váltani sen­kivel, hiába beszéltem a nyelvü­ket Ügy éreztem magam, mint a tapéta a falon, aminek csak az a dolga, hogy íól mutasson Szeretem a társaságot, de a férjem mindig leintett: Maradj csöndben, sokat beszélsz! Eleinte az üzletében dol­goztam, s amikor azt meguntam, akkor sem engedett sehová, rám­zárta az ajtót egész napra, hogy ne tudjak elmenni hazulról. Mit tehet­tem? Takarítottam, mostam, főz­tem, vasaltam hónapokon át de ez nem élet! A férjem munka után elment kártyázni, én hajnali ötig vártam, a vacsora huszonötször ki­hűlt, újra melegítettem, s amikor megjött, kiabált, amiért odaéget­tem ... A lányok biztatták: jöjjön vissza a bárba, s majd helyreáll a han­gulata. De d már másképpen gon­dolkodott, nem akart újabb csaló­dást. Néhány éve került a kezembe an­nak a közvélemény-kutatásnak az eredménye, amelyben arról faggat­ták az embereket: szerintük melyik foglalkozás a legnépszerűbb. A rang­sorban dobogós helyre került a ta­nácselnöki poszt, megelőzve orvoso­kat, ügyvédeket, újságírókat. Ha ma kérdeznék ugyanezt, bizonyára a fu­tottak még kategóriában emlegetnék őket, akik némi kesernyés iróniával úgy aposztrofálják magukat: öngyil­kosjelöltek. Aki régóta ül székében, a megmondhatója: mily keskeny és éles lett az a penge, amelyen „tán­colnia” kell, miközben innen is, on­nan is árgus szemekkel figyelik, botlik-e, csúszik-e. Páty nem az egyedüli települése a megyének, ahol meglehetősen éles a békétlenkedők hangja. Bírálják a falu vezetőit — elsősorban Szabó Zoltánná tanácselnököt —, azért, mert Páty sorsát úgymond nem vi­seli a szívén. Nehezményezik, hogy nem közülük való, hiszen Zsámbé- kon lakik. Nyílt titok, hogy az el­lenvéleményt formálók vezére Wie­dermann Gábor, akinek a neve az 1985-ös választáson elnökjelöltként a listára is került — Ne haragudjon a direkt kérdé­sért, de nem a vesztes fél munkál önben? — Egyértelműen nem a válaszom — szögezi le Wiedermann Gábor. — Javasoltak, fölkerültem a listára, de a szavazás eredménye Szabó Zol- tánnét hozta, aki addig vb-titkár volt. Nem csináltam belőle ügyet, hiszen biztos munkahelyem volt, annyi fizetésem, mint egy tanácsel­nöknek, s állt már a házam a falu­ban. De mit tagadjam, az elindult suttogó propaganda — miszerint ko­molytalan a vállalásom, nem értek hozzá — sértett. — Azt beszélik, hogy most is el­nök akar lenni. — Nem vagyok önjelölt, s nem is teszek annak érdekében semmit, hogy bárkit magam mellé állítsak. Ha 'szőlők,' azérrtészémj mért" a"ma­gaménak érzem Pátyot, ahod szület­tem, ahol élek. Egy azonban bizo­nyos: nem futamodnék meg, ha a többség engem látna szívesen abban a székben. — A márciusi falugyűlésen jól fel­paprikázta a lakosságot. Elsőként szólt, bírált, kifogásolt, számon kért, mintegy megteremtve a parázs han­gulatot. — Mit tagadjam, éppen ez volt a célom. Nem tudom elviselni, hogy elherdálják a pénzt, hogy rossz gaz­da módjára intézik az ügyeket, hogy nincs egészséges ivóvizünk, hogy akadozik a kereskedelmi ellátás, hogy a falu nyomornegyedeit nem­hogy felszámolnák, hanem még sza­porítják, hogy csak toldozgatunk, foldozgatunk utat, járdát, kultúrhá- zat. — Ha ennyi minden a kifogásol­nivaló, miért mondott le a tanácstag­ságáról? Könnyebb a pálya széléről bekiabálni? — Egyszerűen meguntam a szél­malomharcot. Ültünk a testületben hárman-négyen, akik rendre kinyi­tottuk a szánkat. Kaptuk a választ lekezelő, kioktató stílusban, és nem változott semmi. A többi tanácstag? — kérdez vissza. — Nagyrészt a Zsámbéki Medence Tsz-ben dolgoz­nak vagy férjük, feleségük, gyerme­kük kötődik oda. Mit gondol, mertek volna ők szólni a kenyéradó gazda ellen mondjuk, a Váradi-kastély ügyében? Csáki szalmájává vált az az épület a tsz kezelésében, most meg a falu köszörülje a csorbát, a tsz mossa kezeit. Páty nehezen fogadja be az idege­neket. Az őslakosság háborítatlanul élt e tájon. Nem érkeztek ide kitele­pítettek, és a pátyiaknak sem kel­lett elhagyniuk otthonaikat azokban a nehéz időkben. Cigány családok azonban jöttek, s bizony nehezen, vagy inkább sehogy se fogadják be őket. Mint ahogyan csak „gyüttment- nek” titulálják a mai fészekrakókat is. Nem csoda hát, hogy a zsámbéki illetőségű tanácselnöknek és a Bu­dakeszin lakó vb-titkárnak is az or­ra alá dörzsölik: nem vagytok pá­ty iák. Ebből a tényből kiindulva vi­szont hiba volt a lakosságot a falu­Konvertibilissé válhat-e a magyar forint? A valuta konvertibilitását hosszú ideig szinte kizárlóag a nemzetközi árucsere- és idegenforgalom kapcsán emlegettük. A lakosság milliós tö­megei számára a világútlevél és a turistaellátmány emberközelbe hoz­ta a konvertibilitás fogalmát s az ilyen tulajdonsággal rendelkező kül­földi fizetőeszközöket. A konvertibilitás iránti közérdek­lődést újabban azok a ki- és beje­lentések is növelték, amelyek a nagy nyilvánosság előtt — egyebek között az Országgyűlésen — hangzottak el, utalva arra, hogy számos nyomasz­tó gondunk enyhítését, megoldását segítené, ha konvertibilis lenne a nemzeti valuta, másrészt azt tudhat­tuk meg, hogy szakértő bizottság kapta feladatul e téma tanulmányo­zását. Addig is gyarapítsuk konvertibi­litással összefüggő ismereteinket. Nemzeti valutánk, a forint 1946-ban akkor született, amikor világmére­tekben sem működött a valuták át­válthatósága, a forinthoz kapcsoló­dó elvárásaink netovábbja az volt, hogy nemzetgazdasági keretek kö­zött minél tovább őrizze értékét. Generációk követték egymást, s a konvertibilitásról nem is szereztek gyakorlati ismereteket, tapasztala­tokat. Az átlagember — a néhány nyugati országot megjárt turista — úgy képzeli el a konvertibilitást — magyarul az átválthatóságot —, hogy saját nemzeti valutája, fizető- eszköze tetszés szerinti mennyiség­ben szabadon átváltható más valu­tákra, a hazai pénz korlátlanul vi­hető külföldre, a külföldi pedig ha­za. Nos, a minden korlátozástól mentes teljes körű átválthatóság csak a békeidőkben létezett, amikor a bankjegy csak helyettesítőként működött az aranyérmék mellett, s ez utóbbiak aranytartalmuk szerint egymásra, bankjegyekre voltak át­válthatok. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy ahány ország, annyiféle a kon­vertibilitás. S az sem ritka, hogy a konvertibilis valutával rendelkező országok időről időre korlátozzák az átválthatóságot, a tőkemozgást, más valuták befogadását, vagy a saját valutában való tőkebevitelt. A jelenlegi konvertibilitás sokféle formájú lehet. Van de jure — tehát deklarált — és de facto, tehát a gyakorlatban érvényesülő konverti­bilitás. Létezik jegybanki konvertibilitás, amikor az átválthatóság kizárólag a jegybankok között érvényesül. A konvertibilitás regionális jellegű is lehet, ebben az esetben az átváltha­tóság csak az adott övezetben, or­szágcsoporton belül biztosított. Lé­tezik külső konvertibilitás — ilyen­kor az úgynevezett devizakülföldi számára adott az átváltás —, s van belső konvertibilitás, amely az átvál­tást a valuta belföldi számára is le­hetővé teszi. Egy másik osztályozás szerint kor­látozott a konvertibilitás, ha az át­válthatóság csak a folyó fizetési mérleg tételeire — az árucsere-for­galomra, nemzetközi fuvarozásra, biztosításra — terjed ki. Nagyobb fokú az átválthatóság, ha a fizetési mérleg egészére — tehát a tőkemoz­gások tételeire is — kiterjed. A Nemzetközi Valutaalap alap­szabálya szerint egy valuta akkor konvertibilis, ha az átválthatóság legalább a fizetési mérleg folyó té­teleire — ezek a tőkehozam, a pro­fit és a kamat — kiterjed. A második világháború szétrom­bolta a valutáris együttműködést. A nyugat-európai országok nemzeti valutáik konvertibilitását pénzügyi együttműködés eredményeként állí­tották helype. 1950-ben megalapí­tották az Európai Fizetési Uniót, amely az együttműködő országok közötti sokoldalú elszámolásokat vé­gezte. A passzívum növekvő hánya­dát, kezdetben 40-50, majd 70, végül 100 százalékát aranyban, vagy dollárban kellett teljesíteni. A 100 százalék elérésekor az együttműkö­dő országok valutái de facto kon­vertibilissé váltak s ennek deklará­lására 1958 után került sor. A dolog lényege és semmiképpen sem mel­lőzhető tanulsága, hogy a fejlett nyugat-európai országok is nemzet­közi együttműködéssel jutottak el a konvertibilitás helyreállításáig. Vi­lágviszonylatban is csak elvétve akadt példa arra, mikor egyes or­szágok — történetesen az olajban és valutatartalékban gazdag arab álla­mok — önállóan és önerőből dekla­rálták a konvertibilitást. Van még egy lényeges tanulság: a konverti­bilitás bejelentése, megvalósítása mind az egyes országok, mind az együttműködők esetében a gazdaság dinamizálódása, kiegyensúlyozott fejlődése időszakában következett be. A konvertibilitás kinyilvánításá­nak, működésének, fenntartásának alapvető feltétele: olyan versenyké­pes exportpotenciái és teljesítmény, amely folyamatosan tudja biztosíta­ni az ország behozatalának s folyó fiztési kötelezettségeinek devizafe­dezetét; megfelelő mennyiségű, érté­kű deviza- és aranytartalék; olyan hitelképesség, amely mind elvben, mint gyakorlatban lehetővé teszi a hitelfelvételt. A nemzetközi tapasztalatok figye­lembevételével a konvertibilitás megszerzésének az is feltétele, hogy az ország legjelentősebb gazdaságit külkereskedelmi, pénzügyi partneré­nek erős konvertibilis valutája le­gyen. A nemzetközi valutamegosz­tás fejlődésével növekszik a külke­reskedelmi nyitottság, s a munka- megosztásban való hatékony beil­leszkedéshez szükség van a pénz ér­tékmérő funkciójára, a nemzeti va­luta ilyen vagy olyan mértékű át­válthatóságára. Ezt érzékeljük ma­napság nálunk is, amikor a kiútke­resés közben a konvertibilitás hiá­nyába ütközünk. gyűlésen nem tájékoztatni arról, hogy erdélyi menekültek letelepíté­sére vállalkoznak, s asztalon már a telekkialakítási terv. — Tény, hogy ez a téma kimaradt a beszámolómból — erősíti meg az információt Szabó Zoltánná tanács­elnök. — Oda is súgták nekem: vi­gyázz, az erdélyi utca miatt támadás ér! Bejött. De a tanácsülésen tár­gyaltunk erről. Az ott hallottakat a tanácstagoknak kötelességük _ to­vábbadni, hiszen választópolgáraik ezért delegálták őket. Ha mindenre kitértem volna, hajnalig ülünk a művelődési házban ... — Nem vették a lapot a Demok­rata Fórum akciójával kapcsolatosan sem. Képviselőik a falugyűlésre ér­kezőknek cédulákat osztogattak. Véleményem szerint önöknek élni kellett volna a politizálás lehetősé­gével, ha az MDF már megtalálta annak módját. — Nem tudtam a dologról —■ állít­ja az elnöknő. — A falugyűlés előtt a vendégekkel voltam elfoglalva. Amikor bementem a művelődési házba, már senki sem osztogatott pa­pírokat. Csak utólag értesültem a dologról. De hát ott volt a községi párttitkár, és ott ült a sorok között az elődje is. — Az imént azt mondtg: az er­délyi utca ügyében a tanácstagok nem tájékoztatták körzetük lakóit. A fa­lugyűlésen hangzott el, ha jól dol­gozna a testület, és oda-vissza köz­vetítene, már régen befejeződött volna a gyűlés, ön hogyan értékeli a tanácstagok munkáját? — Érdektelenséget tapasztalok. So­kan rendszeresen hiányoznak, vagy nincs véleményük. Szinte minden a vb-titkár és az én nyakamba zúdul. És persze mi vagyunk a bűnbakok is. Elhanyagolt, piszkos tanácsházát örököltünk, igyekeztünk hát kultú­rált körülményeket teremteni. Erőnk­höz mérten új utakat, járdákat épí­tettünk, természetesen a lakosság anyagi hozzájárulásával. Létesült buszmegálló, megoldhattuk az intéz­ményes szemétszállítást, korszerűsí­tettük a közvilágítást, tataroztuk az öreg iskolát, központi fűtést kapott a bölcsőde, számtalan telket alakí­tottunk ki, ahol pátyiak építették fel otthonaikat. Dióhéjban ennyi azok­ból az időkből, amikor vb-titkárként dolgoztam a faluért. Néhány ese­mény a frissebb történésekből. Űjabb házhelyeket parcelláztunk, milliókat költünk évente az építke­zők támogatására kamatmentes köl­csönök nyújtásával, hamarosan át­adják az ABC-t, megkezdődött a huszonöt éve húzódó, egészséges ivó­vizet biztosító beruházás kivitelezé­se, az iskolában egy műszakban ta­nulnak a gyerekek. Mindez, úgy vé­lem, nem semmi, nem minősíthető úgy, hogy Pátyon a tanács vezetői nem tesznek a faluért. Elfogadhatat­lan, hogy évtizedek lemaradását most néhány emberen kérik számon, hogy sok-sok éve dédelgetett sérel­meket zúdítanak a tanácsi vezetők fejére — mondja egy szuszra Szabó Zoltánná. — Ebben a bizalmatlan, rosszindulatú légkörben már-már le­hetetlen dolgozni, az ember még azt a parányi hitét is elveszti. — Indul a választásokon? — Még gondolkozom. De szeret­ném elkerülni, hogy az a vád érjen: nem tudtam, mikor kell leköszönni. Ha a falu úgy látja, Wiedermann Gábor vagy valaki más jobban csi­nálja, ám legyen. Én szeretem ezt a munkát, és úgy hiszem, képes va­gyok elvégezni. Ezért, ha nem itt, akkor máshol helyezkedem el taná­csi apparátusban. — Ha úgy dönt, mégis indul a megmérettetésben, bizonyára már felvázolta azt a programot, amellyel az emberek elé áll. — A koncepció egyik variánsát arra az esetre építem, ha megvaló­sul a Bécs—Budapest világkiállítás, s a helyszín Örsöddomb lesz. Akkor biztosan megoldódna a Váradi-kas­tély sorsa, szállodának hasznosíthat­nánk. Itt mondom el, hogy a tanács igenis lépett az ügyben, több hatá­rozatával kötelezte a kezelőt az ál­lagmegóvásra, képviselte a falu érde­keit a bíróságon, de a tsz-nek nincs pénze a felújításra, ezért akarja ér­tékesíteni. A fenyves aljában történt kútfúrás nyomán meleg víz tört a felszínre. Ez alapul szolgálhatna a strandfürdő kiépítéséhez. Újra indulni, vagy leköszönni. Nehéz a döntés. Oly vékony, oly csú­szós a jég, Tripla lutzra, királynői pi­ruettre még a „legjobb kűrözők” sem mernek vállalkozni. Iskolagyakorla­tokra csupán. Sikamlós a pálya. Fazekas Eszter MOLNÁR FERENC: SZELÍD ÍVEK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom