Pest Megyei Hírlap, 1989. május (33. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-09 / 107. szám

4 *&£írian 1989 MÁJUS 9., KEDD LAPOZGATÓ Átlátszó történetit krimik, kemény horrorok, az ízlést hírből sem ismerő szeretke­zések videokazettáinak ván­dorlása közben szinte hihe­tetlen a történet. Mégis meg­esett. Néhány család rend­szeresen összejár hetente egyszer-kétszer Tápióbics- kén, beszélgetnek és — ami a lényeg — videóznak. Akkor alakult ki ez a szokás, ami­kor a házigazdáéknak első­ként a községben sikerült szert tenniük egy videomag­nóra. Tapintatosan fogal­mazva, sok mindent leper­gettek az eltelt három esz­tendőben, ügyelve arra, gyer­mekeik ne juthassanak hoz­zá a nekik nem való kazet­tákhoz, azaz az ilyenek zárt szekrénybe kerültek. A sok cserebere közepette azután valahogyan a többi közé ke­rült egy olyan kazetta is, amelyet lelkes amatőrök ké­szítettek, tapasztalhatóan nagy munkával, az 1848-as szabadságharc csatáiról. A felvevő kamera megje­lent a helyszíneken, majd át­tűnt a kép a csatajeleneteket ábrázoló festményekre, raj­zokra, a harcokról hírt adó plakátokra, röplapokra. S a szalagon megörökítették a régi fegyvereket, öltözeteket is, a valóban amatőr hang­minőség ellenére is rendkí­vül érdekes részletek hang­zottak el Kossuth beszédei­ből, leveleiből, Petőfi költe­ményeiből ... Ne szaporítsuk tovább a szót! A puszta kí­váncsiságból a gépbe helye­zett kazetta — ahogyan azt mondani szokás mostanában — szuper lett a gyerekek kö­rében. A szülők különöseb­ben nem lelkesedtek a látot­takért — „valami rémlik a suliból tanultakból", ilyesfé­le kommentárok hangzottak el —, a gyerekek azonban...! Lejátszották, elölről kezdték, új pajtások tűntek fel, akiket hozott a hír: valami szuper Hétszáz közelében van a községben a beírt olvasóknak a száma a könytárban, s bár jelentős a gyerekek aránya, nem állíthatnánk, hogy ke- züket-lábukat törik ennek a korosztálynak a tagjai a be­tűért ... Sajnos. Aki gyermek korában nem lesz barátja a betűnek, az később nehezen szegődik már társnak. Csak­hogy esetünkben az történt, hogy a kazetta megtekintése után a gyerekek kutatni kezdtek az otthoni könyvek között, szülői felvilágosítást kértek, mit „érdemes” kiköl­csönözni a könyvtárból, ami­ben „minden” benne van... Három és fél száz gyermek jár a település általános is­kolájába, arra azonban nin­csenek megbízható adatok, vajon a máshová — például Nagykátára — ingázó ta­nulók, az otthon lődörgő ti­zenöt, tizenhat éves lányok mennyien vannak, s mit kezdenek a szabadidejükkel. S arra sincsen megbízható tapasztalat, vajon egy-egy tv-műsor, egy-egy videoka­zetta megtekintése után mi­lyen érdeklődés támad ezek­ben a serdültebb fiatalokban. Az azonban biztos, hogy az a véletlenül a többi közé ke­veredett kazetta — amiért a készítő és tulajdonos közben rémülten telefonált az isme­rősöknek, kinél van — bár visszajutott Budapestre, az emlékét már nem tudta ma­gával vinni. S ez az emlék az, ami a mozicskát, ahogyan a videót elkeresztelte a házigazdáék- nál a nagymama, egyszeriben fontossá teheti a véletlen te­remtette hihetetlen történe­tet. Fontossá: mennyi lehet az ilyen, hobbiból készült, amatőr kazetta, amelyeken műemlékek és műkincsek, történelmi események hely­színei, tárgyai örökítődtek meg? Mennyi olyan kazetta ...pihenhet szekrényben, asz- ' “tatfiókokban, tárolókban, amelyen távoli tájak, embe­rek láthatók, vagy éppen népmeséket elevenítenek meg a lelkes amatőrök? Sejthető, rengeteg ilyen szalag van. Csak éppen értékük holt ér­ték. Nincsen szervezett csere, kölcsönzés, de még ismeret sincsen, létezik ilyen vagy olyan témában valakinek... Persze, üzlet nincs ebben. De mi minden más — lehet­ne...! Mészáros Ottó Immáron követhetetlen mennyiségű könyv jelenik meg napjainkban. Nem könnyű válogatni. Hiszen témák so­kasága kínálja magát, ám olykor igencsak borsos áron. Mindezek ellenére megkíséreltünk összeállítani egy ajánlócsokrot. Talán ezzel is segítségére lehetünk a Ked­ves Olvasónak. Jó és rossz szagú virágok De mikór gombfocizik? Külömb-külömb féle jó és rossz szagú virágokkal tellyes kert — hirdeti a kötet címe régies helyesírással. Ám sen­ki ne gondolja, hogy afféle kertészeti szakkönyvet vett a kezébe. Még akkor se, ha az alcím sem igazítja el az olda­lak tartalmát illetően Pasguil- lusok a XVII—XVIII. század­ból. Pasquillus — gúnyverset je­lent. Hogy e fogalom miként alakult ki, arról a szakiroda- lom egyértelműen számol be. Hajdanán Rómában a Braschi- palota északnyugati sarkán állt egy megcsonkított antik szobor, amely Menelaoszt áb­rázolta Patrokolosz holttesté­vel. Odatétele után a diákok és tanárok olasz ée latin nyel­Tandori Dezsővel, a költő­vel akkor barátkoztam meg, amikor először hallottam egyetlen töredéksorból álló versét, A damaszkuszi utat: „most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legtöbb ideje, hogy” Azután egykettőre kiderült, hogy Tandori költeményein kívül hatalmas regények szer­zője s számos történetben és mesében örökítette meg ked­ves verebeit es játékmackóit. Az éles szemű olvasó arra is rájött, hogy ő rejtőzik a bűn­ügyi regényein íróként feltün­tetett Nat Róid mögött, veze­tékneve betűiből képezve az érdekes hangzású anagram­mát. És akkor még nem is volt szó ugyancsak kötetekre terje­dő kiváló műfordításairól: ősi germán regók, Goethe vagy kortárs német költők tolmá­csolásáról. Hogy ennyi munka mel­lett mikor jut ideje a verebek­re, a mackókra vagy a gomb­focizásra, rejtély. Pedig jut. Legújabb könyvében is rész­letes táblázatok tájékoztatják az olvasót a gombfocibajnok- ság eseményeiről és állásáról, márpedig azt a sok meccset le kellett játszani valamikor. A Magvető gondozta Egy regény hány halott...? szerzője tan­dori...? nat roid ...? trado- ni ... ? — így bújik az író egy újabb játékos anagramma mögé. A kötet második köny­ve egy trilógiának, az Egynyá­ri vakjátszmának, amely érde­kes felépítésével, furcsa szer­kesztési megoldásaival egy élet kaleidoszkópját állítja össze. Boncolgatja az én és nem én problémáját, erre utal a szer­zőség hármassága, kérdőjeies- sége. A reneszánsz csodája-FIGYELŐ ÜGY SZERETNÉM MEG­HÁLÁLNI. Valahogy úgy kép­zelem, a tévé rettenetes baj­ban van minden nagyobb ün­nep előtt. Évről évre kitalálni olyan műsort, amely nem ha­sonlít a tavalyira, formabontó, de azért a hagyományokkal sem szakít — alapos fejtörésbe kerül, és a fáradozásokat a végeredmény nem mindig iga­zolja. Az idei anyák napi prog­ram is feltehetőleg újítási tö­rekvések következményeként állt össze: megmaradt a jól be­vált vegyes felvágott szóra­koztató műsor, s ezt egészítet­ték ki a rövidebb-hosszabb interjúk. Tehetséges és kevés­bé tehetséges művészek éne­keltek a képernyőn, a mamák pedig emlékeztek, meséltek, gondolkoztak és válaszoltak. Maga a kikapcsolódásnak szánt összeállítás nem raga­dott különösebben magával, szerintem nem túl szerencsés az efféle ebből is egv kicsit, abból is egy kicsit válogatás, bár bizonyára nézők széles ré­tegeit képes a tévé elé ültetni. Sokkal jobban tetszettek az anyukák, különösen azok, akik a kamerától és ünnepi alka­lomtól sem feszélyezve őszin­tén nyilatkoztak meg. Akik nem merevedtek holmi hamis anyai pózba, nem hazudtak hamis idilleket, hanem bizony elmondták: Laci elég ritkán jár haza, vagy bevallották: ne­kik annak idején fontosabb volt ném, ha a nyomolvasást rám saját pályájuk, mint a gyerek. Mert ez az igazság. Mint ahogy az is eszembe jutott, az áradó dallamokat hallgatva, hogy egy mai gyerek felnőtt­ként sem mondhatja jó lélek­kel az édesanyjának, „míg én élek, nincs már gondod”, meg „én vigyázok rád már ezután”. Hiszen a családok jelentős ré­sze egyszerűen nem nélkülöz­heti a szülők anyagi segítse­JACK KEROUAC. A beat­nemzedék vitathatatlanul leg­nagyobb alakját igyekezett be­mutatni a XX. századi portrék című sorpzat amerikai darab­ja. John Antonelli filmjének láttán megnyugodhatunk, kül­földön sem tudnak jobb élet­rajzi alkotásokat készíteni, mint idehaza. Ha van Isten, arra kérem, hogy némítsa el az emlékező barátokat. Azt hisszük, hogy számtalan apróság, műhelyti­tok elárulásával megismerünk valakit. Ugyan mit mond el az íróról, hogy kéziratpapír he­lyett telextekercset fűz a gép­be, mert az hosszabb és nem kell papírcserére pazarolni az időt? Vagy mennyivel lesz értékesebb a megszületett mű, ha tudom, három hét elegen­dő volt elkészültéhez? Sokat és keveset egyszerre. Az apró információk valóban segítenek a tájékozódásban, de szeret­viselő átfogó munkában fő­ként a már szinte klasszikus­nak számító költők szerepel­nek. Ám a szerző figyelme ki­terjed néhány, pályája elején álló poétára is. A könyvet három tanul­mány alkotja: Az árnyék visz- szája; A jelszó: mégis; Az is­kolamesternek semmi köze hozzá. Nem szokásom címe­ket sorolni, ám hogy most mégis megteszem, annak csu­pán egy oka van. Mégpedig: a főcímekkel együtt úgy hat­nak ezek, mint egysoros költe­mények. Más alkalmakkor és most is foglalkoztatja a szerzőt a hazai verskultusz iránti kö­zönségigény formálódása is. Számos ismert és tisztelettel emlegetett név bukkan fel a kötet lapjain. Többek között bíznák. Ne magyarázzanak, ne vezessenek. Mert így a lényeg sikkad el. A képek mindig igyekeztek a szöveget követni, mégsem bontakozott ki előttem Ameri­ka képe az ötvenes évek dere­kán. A legjobban a legfonto­sabb hiányzott. Hiába volt a száguldó gépkocsi, hiába a sok adat ide-oda költözésről, ván­dorlásról, mégsem éreztem az úton — írhatnám címként nagybetűvel is — hangulatát. Puszta szó maradt, hogy a megíráshoz nem volt elegendő három hét, mert egy élet, de legalábbis hét év tapasztalata kellett hozzá. Végül csak az nem derült ki, mi ellen tilta­kozott, mi ellen lázadt Ke- rouae. Persze papíron tudom, a fogyasztói társadalommal voltak gondjai. Ezt viszont sze­mélyes élményekből nem is­merem, így valószínűleg a művek értékét sem tudom le­mérni. Egy fontos dolog azonban elhangzott, amit mindenkinek figyelmébe ajánlanék, Pusztán a tagadás, a megszokott nor­mák elvetése még nem ered­ményez remekműveket. Ke- rouac nagyon komolyan tanul­mányozta a klasszikus írókat, sokat tanult és dolgozott, több tucat kötetet írt, mire a siker­regényekig eljutott. Mörk Leonóra KÁRPÁTI KAMIL t inci-.Ti n ágyság cm i k Furcsa, egyéni hangú és kü­lönleges szerkezetű könyv Kárpáti Kamii Minden nagy­ság emlék című kötete. Alap­jában véve verseskötet, amely­hez azonban bőséges jegyzet­apparátus tartozik — ugyan­csak a szerző tollából —, s képanyaga sem csupán lusztráció, hanem szerves ré­sze az egységet alkotó műnek. A költőt az itáliai reneszánsz ejtette rabul, a művészet tör­ténetének az a csodálatos kor­szaka, amikor költészet és va­lóság, mű, művész és élet „har­monikusan illeszkedett egy­máshoz. Mióta visszahozhatat- lanul véget ért ez az egyszeri és megismételhetetlen kor, ké­sőbbi évszázadok számos al­kotója és hétköznapi szemlé­lője állt már lenyűgözve a re­neszánsz Itália szobrai, képei, freskói előtt, hallgatta vágya­kozva zenéjét. Próbálta meg­fejteni a titkot. Ezzel kísérle­tezik Kárpáti Kamii is, ami­kor kötetének egyik ciklusát Mantegnának szenteli. Annak a festőnek, aki Goethét is el­kápráztatta itáliai utazása so­rán. Aki kezébe veszi a kis köte­tet, amelynek címlapját a sa­játos látásmódja miatt a szür­realisták korai elődjének tar­tott Arcimboldo egyik műve díszíti, azonnal sejtheti: nem akármilyen hangulatú sorok közé kerül, ha belemerül az il- olvasásba. Egy botrányos film Világhírnévre és egyben botrányhős titulusra tett szert 1972-ben Bernardo Bertolucci, amikor a mozik vetíteni kezd­ték Az utolsó tangó Párizsban című filmjét. Az alkotót köz­szeméremsértés vádjával per­be fogták, művének forgalma­zását többször betiltották — ám a film azóta is nagy siker­rel fut a vásznon szerte a vi­lágban. Igaz, nálunk is főleg azért tarthatott számot közér­deklődésre, mert híre kelt erotikus jeleneteinek. Hogy nem erről szól, hanem férfi és nő érzelmi kiszolgáltatott­ságáról, keveseket érdekelt. Bertoluccitól azóta már sok mást is láthattunk, utoljára például az utolsó kínai csá­szárról forgatott moziját. Va­laha botrányszagú filmje ma, a videopiacot elárasztó ke­mény pronókazetták világában megcsonkítatlanul pereghet. Az irodalmi forgatókönyv azonban — amelyet a rendező 1973-ban publikált — csak most jutott el hozzánk. Aki látta a filmet, valószínűleg ér­deklődéssel veszi kezébe a filmnovella és a végleges for­gatókönyv közötti átmeneti állapotot rögzítő kötetet. Az­után esetleg csalódottan te­szi le, különösen akkor, ha alapvetően a látványra beállí­tott típus. Mert mire a mű a vászonra került, szövege so­kat módosult. Hiába keres­nénk, hiányzik a könyvből pél­dául az egyik legnagyobb vi­hart kavart jelenet is. Ennek az írásnak a szereplői még jó­val többet dolgoznak a sza­vakkal, mint a moziban elénk lépő Jeanna és Paul, párbeszé­deik — a műfaj törvénysze­rűségeiből adódóan — jóval fontosabb szerepet töltenek be, mint a kész film szikár dialó­gusai. Mint írott alkotás, töb­bet bíz a befogadó fantáziájá­ra, s jobban megdolgoztatja olvasóját, mint a nézőt. Az utolsó tangó Párizsban irodalmi forgatókönyve Teleg- di Polgár István fordításában került a magyar olvasóközön­ség elé. bcrrmdo Bcrtalucd . \? Utolsó tangó Párizsban ó L ..... J M ARGÓ MOZICSKA vű epigrammákat költöttek ró­la, s elnevezték Pasquinónak. Mindebből a történetből a legérdekesebb az, hogy ezek a kis költeményecskéls még nem voltak gúnyos tartal­múak, ám már a XVI. század­ban csúfolódó éllel fűszereződ- tek. Olyannyira, hogy kétszáz évvel ezelőtt már megjelent Magyarországon is az első gúnyverskötet. Mégpedig az országgyűlésekről tudósító gu- nyoros megjegyzései gyanánt. A terjedelmes mű szerzője Gvadányi József volt. A gúny­versek hamar elterjedtek az egész országban, ami a nyil­vánvaló népszerűséget bizo­nyítja. Ám a XVIII. század elejére már hanyatlásnak indult ez a műfaj, olykor sértővé és kö­zönségessé vált a hangneme, s a fennmaradt pasquillusokból arra következtethetünk, hogy témát is már csak szűk kör­ben találtak. Mindez jellem­ző a századvégre is, bár akkor megszaporodott e versek szá­ma, de legfőképpen II. Jó­zsef politikáját célozták meg. A Magvető Kiadó gondozá­sában megjelent kötetet Lőkös István állította össze. Nem­csak válogatta, szerkesztette, hanem ellátta utószóval és jegyzetekkel. Ez utóbbiakra ugyancsak szükség van, hiszen a régies nyelvezet szóhaszná­latunkból' mára' már kikopott kifejezéseit meg kell magya­rázni. Hasznunkra válik a kötetben szereplő személyek­hez fűzött néhány adat is. mánykötetből, ezért emelem ki Vas István Ráérünk című kötetének elemzését. Hadd idézzek innen egyetlen mon­datot, amelyből egyértelműen kiviláglik az esszéíró állásfog­lalása: „Szakmai tekintélye, vonzereje várhatóan ezután fog még jobtfltn szertegyűrűz­ni a nagyközönség táborában.” Alföldi Jenő egy helyütt — szabadkozva ugyan — megem­líti a gourmandokat. Bár a szövegkörnyezet egészen más, nekem mégis az jut eszembe: ez a kalandozás a mai magyar lírában mégiscsak kimondot­tan ínyenceknek való! Illyés Gyula, Keszthelyi Zol­tán, Kálnoky László, Csorba Győző, Tandori Dezső, Garai Gábor, Tornai József. Talán szabad annyira elfo­gultnak lennem, hogy a Váci Mihállyal foglalkozó részt kü­lön említem. „Váci az utolsó öt évében, s műveinek nép­szerűsége egy időben Petőfié­vel, Garaiéval vetekedett... Szeretném azonban, ha Váci Mihály neve nem merülne fe­ledésbe száz év múlva olyan méltatlanul, mint Sárosi Gyu­láé.” Tudom, csupán csak néhány példát ragadhatok ki a tanul­Nem először vállalkozik Al- földy Jenő a mai magyar líra elemzésére. Legújabb esszé­kötetének címe: Rend a ho­mályban. A Kalandozások a mai magyar lírában alcímet Lírakaland ínyenc módra

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom