Pest Megyei Hírlap, 1989. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-25 / 96. szám

4 1989. Április 25., kedd MARGÓ SZABAD(OS)SAG Nincsen kedvünk levelez- getni, s még kevésbé peres­kedni ilyen-olyan kiadók, gmk-k, kisszövetkezetek, pji-k, magánszemélyek jogi képviselőivel. Akik köve­telnék, akik bizonyítanák... „megbízóink a jogi előírá­soknak megfelelően... a hi­telrontás tényálladékát meg­valósító közleményük ...” El­tekintünk tehát a — tényál- ladéktól. Csak úgy általában írjuk le, mintha kitaláltuk volna: a kiadási szabadság — öröm­mel üdvözölt — bokrán mint­ha túlságosan gyorsan szapo­rodnának a fattyúhajtások. Sőt! Már-már fattyúsora jön létre a szabad(os)ság bokrai­nak. Mielőtt lecsapna ránk az éberkedés kondorkeselyűje, gyorsan leírjuk: nem emlék­iratokra, politikai töltetű ta­nulmányokra, pamfletekre, röpiratokra gondolunk. Ott sem különlegesség persze a fattyúhajtás, ám meggyőző­désünk; az ilyen munkák iránt érdeklődő közönséget nem szabad kiskorúnak, csökkent értelműnek vélni, kezelni. A vásárló, az olva­só majd eldönti, mit hisz el, mit tart igaznak a hamari szabadság felszíni habjaiból, mélyáramlataiból és horda­lékaiból. Mindegyikből van éppen elég! Az elégnél is több van azonban olyan ki­adványokból, amelyek, eny­hén fogalmazva is, kétséges értékű érdeklődésre, kíván­csiságra, ösztönre alapoznak. A szabadság szabadosság­gá züllesztésébe bele sem ért­jük azokat az illegális kiad­ványokat, könyveket, illuszt­rált füzeteket, videokazettá­kat, amelyeknél megállapít­hatatlan a szerző éppúgy, mint a kiadó, a forgalmazó. Csupán abban a körben ma­radunk, ahol látszatra min­den rendben van: a kiad­vány legális. Legálisan tudható meg « gyilkolás sokféle technikája, a lehető legnagyobb részle­tességgel taglalva, amint ha­sonló részletességgel tudható meg némely „műből”, ki ho­gyan és kivel, kikkel, sőt, mikkel... Ami meg az il­lusztrált kiadványokat illeti, ott bizony már azt sem mondhatjuk, ugyan már, íz­lésen nem szabad vitatkoz­ni. Itt már ugyanis sok eset­ben tapodtatnyi helye sem jut az ízlésnek, de még a gusztusnak sem. A gusztusta­lannak, a visszataszítónak annál inkább. Nem vagyunk álszentek, s még kevésbé prűdek. Egy szép női test, az erotika szó­ban, írásban, képben nem­hogy idegen lenne tőlünk, hanem életünk szép részének tartjuk. De tarthatjuk-e annak — megmaradva a ma már régen átlépett kifejezésbeli határo­kon belül — keblek, csípők, tomporok, combok, ágyékok olyan húsáruházi, ömlesztett felvonultatását, aminek már semmi köze nincsen az ízlé­sességhez? S még erősebbek a kétségeink akkor, amikor a kiadói szabad(os)ság jegyé­ben, leplében az erőszaknak, a kegyetlenkedésnek (így verd szét felebarátod fejét), a nemi aktusnak (egyneművel, kutyával, gorillával...) olyan formáival, leírásával, ábrá­zolásaival találkozhatunk, amilyeneknek egyetlen célja van: az alantas ösztönök ka­matoztatása minél több fo­rint képében. Ezekhez mér­ten néhány ágytörténet hí­res-hírhedt nőstényekről vagy kanokról, már-már üdítőként hat... Amilyen ostoba prüdéria vélte hatáskörébe vonni hosz- szú időn át az egészséges erotikát, olyan ostoba ez a mostani, a kiadási és terjesz­tési szabad(os)ság jelszavát agresszíven hangoztató kor­látlan korlátoltság. Mert kor­látoltnak kell lenni ahhoz, hogy az érintett úgy hihesse, a mindent megmutatás az „igazság”. Tartunk attól, hogy ezek­ben a körökben a korlátlan­ságot hangoztató korlátoltak nem aprópénzre, hanem ban- kókötegekre váltották, vált­ják át a maguk értelmezte szabad(os)ságot. Lelkűk rajta...? Még örülnénk is, ha csak az ö lelkűkről lenne szó... Mészáros Ottó Egy hazafi emlékére Clementis Gábor Egy pilisi születésű (1820. augusztus 24.) nemesi szárma­zású ifjú — Clementis Gábor — elvégezte a pesti egyetem bölcsészkarát. Tanulmányai befejezése után katonai szol­gálatot teljesített a 32. gya­logezredben, majd nemesi test­őr lett főhadnagyi ranggal. 1848 júniusában a honvéd­seregben századosi rangot ka­pott. A szabadságharc idején többször megsebesült. Világos­nál tette le a fegyvert, őrna­gyi rendfokozatban. 1850. már­cius 14-én Aradon 15 évi vár­fogságra ítélték, s ebből egy évet vasban kellett letölte­nie. Öt év múlva kegyelmet kapott. A pesti honvédegylet tagja lett. s mint biztosítási utazó tevékenykedett. Az Almássy— Nedeczky-iéle függetlenségi szervezkedésben való részvé­telért, 1864-ben letartóztatták. Clementis Gábor tagadta a mozgalomban való részvételét, nem ismerte el az ellene emelt vádat, miszerint fegyvervásár­lás céljából utazott Bécsbe. Egyévi vizsgálati fogság után, 1864. november 24-én ítélték el 16 évi súlyos börtönre, de az újratárgyaláson 14 évre mér­sékelték a büntetését Olmütz- ben. A várfogságai alatt szerzett betegségei következtében 100 éve, 1889. április 24-én halt meg Clementis Gábor Nagy- kátán. Borsos Hedvig Szülőföld az osztályfőnöki órán Ki vallhatja magyarnak magát? Ha a gyerekek nyelvén fo­galmaznék, azt mondhatnám: annyian voltunk, mint a kí­naiak e hét szerdáján az Érdi 7-es Számú Általános Iskola házi továbbképzési napján. Ki a hazafi? címmel a Szülőföl­dünk témakörben osztályfő­nöki órát tartott Hernádi Beá­ta osztályfőnök. Nem az ő hibája Így indított: — Nem kis fejtörést okozott nekem, mi is legyen az első mondatom e nehéz témában. S a dilemma megoldódott, a fo­lyosón egyikőtök a zsebembe csúsztatott egy papírt. Nem ar­ról írt, amit kértem, hogy ki a magyar, hanem ez állt a papí­ron: „Éva. Első kinézetre olyan, mint a többi lány. Ma­gyarországon él. Magát ma­gyarnak tartja, de Magyaror­szágon mégsem érzi otthon ma­gát, Erdélyben született, Er­délyben van otthon. Mégis ma­gyar. Nem érzi magát román­nak. Mégis örülne, ha hazame­hetne Erdélybe. Csúfolják, mert nem tud beilleszkedni ebbe a közösségbe. Nem az ő hibája. Nem cserélné a ma­gyarságát semmire. Nem lenne angol vagy német, ö magyar. Nem éppen előny, hogy ma­gyar, ezért otthon sokszor bán­tották. Itt meg azért bántják, mert nem itt van az otthona. Sehol sem jó — gondolja. Sem itt, sem otthon. De hol va­gyok otthon? — kérdezi ma­gától. Nincs válasz. Akkor nincs otthona? Nem, az lehe­Hagyornányteremtő Budakeszi '88 Oldódik a félelem Félszáz oldalas kiadvány látott napvilágot nemrégiben. A Budakeszi Tanács újszerű vállalkozásra szánta el magát. Budakeszi ’88 címmel a tele­pülés életével foglalkozó füzet­sorozatot indított útjára. Az élet minden területével foglal­kozó rövidke fejezetek bi­zonnyal még a helybelieknek is szolgálnak érdekességekkel. Alighanem kevesen tudják, hogy a nagyközség első régé­szeti emlékei — amelyeket az 1880-as évek végén találtak meg — az új kőkorszakból származnak. A rómaiak virágzó települést teremtettek itt. A birodalom bukása után a hon­foglaló magyarok vertek ta­nyát ezen a helyen. Budakeszi első írásos emléke 1296-ból származik. Viharos történel­mében a századforduló hozott gyors fejlődést. TV-F I GY E LŐ A JULIE-HADMÜVELET. A hétvégén — mindenekelőtt e három estét betöltő angol tv- film hatására — nagyon meg­nyugodtam. Egyrészt, mert ez a meglehetősen hosszúra nyúlt alkotás, azt hiszem, egyetlen nézőnek sem borzolhatta fel az idegeit. Szép lassan csordo­gált a cselekmény, az történt, hogy nem történt semmi. De megnyugodtam azért is, mert kiderült a filmből, hogy ná­lunk nem kell tartani attól, hogy mondjuk, valahol a nagy­kőrösi tanyavilágban, esetleg Üjpesten titkos kábítószer-la­boratóriumokat rendezzenek be. Ebben a filmben ugyanis a gonosz droggyártók úgy hoz­ták létre laboratóriumukat, hogy egyenként szép lassan megvásároltak minden anya­got és alkatrészt, ami egy ki­sebbfajta vegyi üzem műkö­déséhez szükséges. Nálunk ugyebár ez teljesen képtelen­ség. Persze, nálunk sok minden van másképp, mint a ködös Albionban. Nekem például a szívem szakadt meg, amikor a felügyelő roncsnak titulálta azt az autót, ami itt millió­kért kelne el az autópiacon. Evett a fene, amikor az ér­demtelenül mellőzött felügyelő olyan családi fészekbe vonult vissza, amilyen nálunk egy közalkalmazottnak még az ál­maiban sem szerepelhet. Ezért történhetett, hogy az unalmas film miatti bosszan- kodásomon egy idő után a nyugalom s az enyhe káröröm kerekedett felül: azért ott se minden fenékig tejfel. A nagy jólétben, kiegyensúlyozottság­ban legalább a rossz filmeken ott is lehet mérgelődni. Nekünk azonban se csoda­autónk, se sokszobás villánk, még csak kábítószeres labora­tóriumunk sincs. Akkor miért kell ilyen rossz filmeket néz­ni? FARKAS VLADIMÍR. Nem tartozom ahhoz a nemzedék­hez, amelynek közvetlen élmé­nyei lennének az úgynevezett ötvenes évekről. Családomból senkit sem neveztek ki impe­rialista ügynöknek, jobb- vagy baloldali elhajlónak, még csak kuláknak se. Éppen ezért el­lenérzések nélkül ülheitem a képernyő elé, hogy láthassam és hallhassam Farkas Vladi­mírt, a hírhedt államvédelmi hatóság egyik vezetőjét. Aki­nek — saját beszámolója sze­rint — nem tapadt vér a kezé­hez, akinek emlékezete szerint tulajdonképpen alig volt sze­repe a törvénytelenségekben, s aki ennek ellenére hónapok óta újságban, folyóiratban, s immár a képernyőn is nyílt színen vezekel. Bántja a lelki­ismeret. De kinek a bűnét veszi ma­gára, ha maga semmit, vagy legalábbis majdnem semmit sem hibázott? Ha legfeljebb tucatnyi ember elítéléséért, törvénytelen bebörtönzéséért vétkes? Alighanem a hatalom ciniz­musa bántja. A mód, ahogy pofonnal, veréssel, vagy éppen anélkül fosztotta meg emberek százezreit az önbecsüléstől. Persze a műsorban nem erről volt szó. Hanem arról, hogy „azok”, az ávéhások, Rákosik, Farkasok mit és hogyan tettek. Mindez persze elmúlt. Törté­nelem. Titkait vizsgálni csak higgadtan, türelmesen, a tudo­mány módszereivel szabad. A helyes ítéletalkotást elferdítő érzelmek — így például gyű­lölet és cinizmus — nélkül! Cs. A. Említésre méltó, hogy meny­nyire fellendült a kulturális élet. Nemcsak a gazdakör, a kaszinó, a dalkör — majd ké­sőbb a kultúregylet — meg­alakulása igazolja ezt, hanem a korszerű oktatásra fordított figyelem is. Valóban a falu­ban szinte a nagyobb váro­sokkal egy időben nyitotta meg kapuját az első óvoda, s annyian jártak ide. hogy az 1937—38-as tanévben már há­rom intézményre volt szük­ség. A tanítási nyelv — mivel nemzetiségi településről van szó — kezdettől fogva a né­met volt, a magyarra 1889-ben tértek át. Talán nem szüksé­ges a közelmúlt évtizedek nemzetiségpolitikáját külön jellemezni. Tény, hogy ennek következménye: egyre keve­sebben élnek azok közül, akik még beszélik a sváb nyelvet. A nyelv pedig a nemzetiségi kultúra alapja! Mondhatni a huszonnegyedik órában ala­kulhatott meg a hagyományőr­ző kör, akiknek révén még megmenthetők az értékes kul­túra emlékei s a nyelv. Las­san oldódik a félelem, s e ki­advány is arra biztat, merjen és akarjon az svábul beszélni, aki még tud. Tömör áttekintést ad a ki­advány Budakeszi természeti viszonyairól, a lakosság élet- és munkakörülményeiről, a ta­nács célkitűzéseiről, a katoli­kus és a református egyház működéséről, az egészségügy és a sport helyzetéről. Mindenkor rokonszenves számomra egy olyan település, amelynek vezetői meghatáro­zó jelentőséget tulajdonítanak a kultúra kérdéskörnek a kö­zösség életében. Kár, hogy nem maradt hely néhány ér­dekes, kiemelkedő egyéniség bemutatására. Leginkább a számok, az ada­tok, az információk dominál­nak a fejezetekben. Ennek va­lószínűleg az az oka, hogy ez a füzet az első, akár hagyo­mányteremtésnek is tekinthe­tő. Igyekeztek a szerkesztők a legkülönfélébb témakörökből válogatni. Ha minden eszten­dőben megjelentetik a kiad­ványt, elképzelhető, hogy több dologban mélyebb elemzésre is lesz lehetőség. V. A. tetlen. Otthona mindenkinek van. De hol? ö is magyar. Ahogy a biblia mondja.: „A testvérünk.” Én örülök a test­véremnek. ök miért nem? Miért bántják? Csak. Mert ro­mán. Ez a válasz. Még nem mehet haza. Még vár. De tü­relmes, mert ott a remény: még hazamehet egyszer. És Erdélyben is lehet magyar. Csak egy kis türelem, egy kis kitartás.” Csattant a válasz A felolvasás után döbbent csend volt, a felnőttek köhé- seitek. A tanár szólt újra. — Ezekről a kérdésekről már nagyon sokat beszélget­tünk, s házi feladatként is azt kaptátok: írjátok le, ki a ma­gyar. Egyetértetek sok min­denben, néhány dologban azonban ellentmondótok egy­másnak. Ezekből szeretnék most idézni. Kíváncsi vagyok, hogy az osztály mire fog jut­ni végül is. Ildi azt írja: a törvények szerint az a magyar, akinek szülei magyar állampolgárok, és ő is magyar állampolgár. Gyuri így fogalmaz: aki ma­gyarnak született, az nem biz­tos, hogy magyar. Ketten kö- zületek úgy találták: attól, hogy valaki magyarul beszél vagy Magyarországon él, még nem mondhatja magát ma­gyarnak. Kinek van igaza? Az a magyar, aki magát magyar­nak tartja — mondja az egyik fiú. Radnó is kifejti a vélemé­nyét: nem lehet zokon venni tőle, fiú: ... mellesleg, aki a magyar válogatott focicsapat­nak szurkol. Nevetnek. Mi a hazafiság? Ki a hazafi? A kérdésre csak kínos csend után szólal meg nagyvégre egy hang: aki az országért sok minden jót tesz. Milyen jót? Aki elvégzi munkáját. Itt megint elakadnak. Egy- francia is elvégzi munkáját — provo­kál tovább a tanár. Nem megy. Ezért újból idéz a dolgozatok­ból. Radnó szerint az a ma­gyar, akinek jelent valamit a magyar szó. Imre így fogal­maz: aki büszke a magyarsá­gára. Mit kell hogy jelentsen a magyar szó? Válasz egy sráctól: ha hallja külföldön, hogy itthon mi történt, nem hagyja hidegen. Aztán egy újabb idézet a dolgozatokból: az a magyar, aki büszke az őseire. Mi az, amire mi büsz­kék lehetünk, van egyáltalán olyan? Mi még nem sok olyat tettünk, hisz fiatalok vagyunk — mondja a huszonéves osz­tályfőnök. Kilyukadnak a 48-as forradalomnál, Petőfinél, Szé­chenyinél. Erre büszkék lehe­tünk. Ebben mindannyian egyetértenek. Ezután követ­keznek a jelképek: címerek, Himnusz, zászló. Sokat dolgoztak a gyerekek, sokat dolgozott a tanár. A ta­nár statisztikát vetít az írás­vetítőre arról, hány országban élnek magyarok, s hányán vallják magukat magyar anya­nyelvűnek. Ebből csak egyet­len példa: a szomszédos Auszt­riában 70 ezer magyar van, ennek ellenére csak 60 ezren vallják magukat magyarnak, vagyis magyar anyanyelvűnek. A többi 10 ezer már osztrák­nak vallja magát. Ismerjék Magyarország történetét, és őrizzék a hagyományokat — fogalmazzák meg együttesen —, attól marad magyar valaki. Tevékenyen kell szeretni a hazát. Mi a haza? Mi a szülő­föld? Mióta piros-fehér-zöld a zászlónk színe? Miért akar­ják megváltoztatni a címert? Mikor foglalkoznak az embe­rek a magyarságtudattal? Múltra épülő jövő Tanár és gyerekek rengeteg munkával készültek erre az órára. A kívülálló szemével nézve, ez mégsem sikerült! Azt hiszem, nem ők tehetnek róla. Talán ennyire, mint most, soha nem volt nehéz megfo­galmazni, ki a hazafi. Még a felnőtteknek sem könnyű erre a válasz. Egyelőre csak vissza­felé kezd tisztán látni az em­ber. Igaz, a múltra épül a jö­vő. De talán kevesebbet kelle­ne visszafelé tekingetni! A. P. Felnőttként Meghalt a király, éljen a király! — jelenthette be a Budapest Sportcsarnokban szombaton késő este a KISZ XII. kongresszusának levezető elnöke. Megszűnt a KISZ, s a kissé hosszadalmasra sikerült névválasztás után sze­repét átvette a magát jogutódjának tekintő Magyar De­mokratikus Ifjúsági Szövetség. Jó dolog az, hogy az MSZMP Központi Bizottsága — mint ezt kongresszusi felszólalásában Grósz Károly fő­titkár hangsúlyozta — támogatja az ifjúsági mozgalom törekvéseit, és értékeli szellemi bátorságát, vállalkozó kedvét. Ám abban van valami elkeserítő, hogy java­részt huszonötön felüli, sőt még inkább harmincon túli épkézláb emberek három napon át többek között arrqj kénytelenek vitatkozni, miért is nem egyenrangúak ők. Arra kényszerülnek, hogy levelet fogalmazzanak az or­szággyűlési képviselőkhöz, követelve a fiatalok teljes jogú, felnőtt állampolgárként, felelős társadalmi ténye­zőként történő elismerését. Türelmesen vagy türelmü­ket veszítve kell újra és újra megismételniük: elegük van a gyámkodásból, a lekezelésből, az atyai modorból — korrekt partneri viszonyt, egyenrangúságon alapuló együttműködést akarnak párttal, szakszervezetekkel, csoportosulásokkal egyaránt. A történelem folyamán számos réteg emancipációját követelték már, indult mozgalom a nők, a nemzetisé­gek, a más bőrszínűek egyenjogúsításáért. Nőnek, ki­sebbséginek, vagy feketének, sárgának, vörösnek szüle­tik az ember, és haláláig az is marad. Eltérő voltát, szo­kásait esetleg nem érti meg és nem tolerálja az, aki eredendően más. De a fiatalság múlandó állapot, ame­lyen mindenki átesik, sajátos gondjai mindenki számá­ra ismerősek. És mégis külön szövetségnek kell zászla­jára tűznie e korosztály jogainak kiharcolását és követ­kezetes védelmét. A szövetség kongresszusának kell ösz- szeülnie ahhoz, hogy első titkárának szájából elhangoz­zék: Magyarországon pedig ifjúságpolitika nincs. Itt kell felsorolni azokat a sérelmeket — az ÁISH áldatlan mű­ködésétől az elavult ifjúsági törvényig —, amelyek rég­óta hiába várnak orvoslásra. Az új néven tovább dolgozó szervezet sok minden mellett elkötelezte magát. Programnyilatkozatában hitet tett a demokratikus államberendezkedés, a szocializ­mus, a többpártrendszer mellett. Hogy mindezek meg­valósításában milyen szerepet játszhat, majd elválik. De ha képes lesz az eddiginél hatékonyabban fellépni egy korosztály érdekeinek védelmében és következetes képviseletében, már nem csupán annyi történt, hogy egyik nevet felváltotta a másik. Azért valamire mégis jó lesz ez a névváltoztatás. Fensőbbséges modorban többé nem lehet már azon viccelődni, hogy akkor kap majd igazi feladatokat a „KIS”, ha nagy lesz. M. L.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom