Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-13 / 61. szám
4 1989. MÁRCIUS 13., HÉTFŐ Pirk János emlékére Pirk János Munkácsy-di- jas festőművészt ma délután 14 órakor helyezik örök nyugalomra a szentendrei új köztemetőben. Lezárult egy nagy és tiszta, hallatlanul következetes és végérvényes pálya, immár festői életmű. Nemzeti kinccsé vált Pirk János emberi és képi minőségében. Alföldi maradt Szentendrén is, ahol több évtizede élt és alkotott, az ö költői realizmusa bővítet, te Tornyai János után külön fejezettel az itteni képzőművészeti műhely korszerűséget igénylő és teremtő európaiságát a múlt értékes rétegeinek méltó képi megidézésével. Pirk János 1903-ban született Galántán, abban a városban, melynek táncait Kodály Zoltán nemesítette klasszikus zenévé. Galánta tájának szelídsége Pirk festményein hullámzik tovább színes derűvel és méltósággal. Az ő igazán fel- növelő vidéke, akadémiája Nagybánya lett. Tanulmányait 1924—33 között fejezte be a Képzőművészeti Főiskolán. Itáliában és Franciaországban hosszabb ideig ösztöndíjasként alkotott, 1944-ben telepedett le Szentendrén. Tárgyias és szimbolikus egyszerre Pirk János művészete, Kaszakalapálója, annak több változata — igazodva Vedres Márk, Szandai Sándor szobraihoz — megidézi a fényt és a földet, az Ember kozmikus hátterét. Pirk János mindvégig szilárdan állt, nem tett engedményt, önmagához maradt a legszigorúbb, mindenki mással, a világgal megértő lett. Lelkiismeretességére mi sem jellemzőbb, hogy Vácott kiállításának megnyitója előtt még fél órával is festette képét, hogy az még tökéletesebb legyen. Mivel hagyománya, hagyománytisztelete őszinte és öntörvényeken alapul, ezért életműve korszerű marad az időben. Megkapta a Munkácsy-díjat, a Munka Érdemrend arany fokozatát, 80. születésnapján a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendjét. Elsőként tüntették ki a Szak- szervezetek Pest Megyei Tanácsának művészeti dijával is. Pirk János elbúcsúzott, de művei velünk maradnak, szépségükkel késztetnek mindannyiunkat emberségre. Losonci Miklós r*’ Solymár, Püspök szilágy után ufalu? A demokrácia vizsgázik Kevés olyan ügy kavart nagyobb vihart, mint az Ófalu határában tervezett atomtemető körüli vita. Érvek és ellenérvek, szakvélemények és érdekeltek, semlegesek csaptak össze, illetve mondták el véleményüket a kérdésben. A demokrácia és az utasításos rendszer birkózott és még nincs vége. Hogy ki lesz a győztes? Az még nem dőlt el. A harc még tart. Mindenesetre a paksi atomerőmű 1984 óta üzemel. És ugyancsak ez idő óta — termeli az atomhulladékot Öfalu Baranyában található. Nem volt különösen ismert, hogy ma beszélnek róla, az azért van, mert ide akarják temetni az atomhulladékot. Öfalu azonban nem akarja. S e körül csaptak össze szenvedélyesen a nézetek, a vitahullámok. Öfalu előtt is temették az atomhulladékot. Előbb Solymáron, ahol még 1960-ban létesítettek lerakót. A munkát a fővárosi Köjál végezte. 1976-ig kilencszáz köbméter radioaktív hulladékot helyeztek el Solymár határában. Többet nem bírt el a terület. S ekkor már folyt a paksi atomerőmű tervezése, s úgy gondolták, hogy a temető is ott lesz, de aztán az illetékesek Püspökszilágy térségében helyezték el a második temetőt, azzal, hogy ez lesz a végleges hely. Meg is épült a telephely 56 millió forintért, de utóbb az illetékesek úgy határoztak: közelebb keresnek helyet a temetőnek Pakshoz. így esett a választás Ófalura. Erről és az egész hercehurcáról. az érvek és ellenérvek összecsapásáról, a jegyzőkönyvek ismertetéséről szól Havasi János riportkönyve, amelyet a Kossuth Könyvkiadó adott közre. Az Izotópfalu című kötet nagyon izgalmas olvasmány. Annak ellenére, hogy nyilatkózatok, felszólalások, szakértői vélemények és jegyzőkönyvi kivonatok sorozata. A kötetben tulajdonképpen a demokrácia vizsgázik. Van-e szavuk az embereknek, az ott élőknek, és az ember előbbrevaló vagy az anyag, a pénz? Botrány-e az, ami történt vagy csak egy olyan esemény, amely a múltban, néhány évvel ezelőtt, nem okozott volna gondot, mert az illetékesek úgy hajtották volna végre elképzeléseiket. ahogyan akarták volna. Persze ma már nem tehetik. Más a légkör, mások az emberek, mások a viszonyok, nagyobb a nyilvánosság, a pluralizmus, amelyben nem lehet az emberek háta mögött dönteni, életeket veszélyeztetni. Botrány-e Öfalu ügye? A szerző szerint nem, ha mégis annak néz ki, arról nem a szerző tehet, hanem maga a történet. Arról szól a könyv, hogy azt a bizonyos keserű poharat valakiknek ki kell üríteniük — az biztos. Mert atomtemetőre szükség van, de hogy hol legyen, az már vita tárgya. Éppen Ófalu határa felel meg ennek a követelménynek? Ezt sokan vitatják, s vitatják azt is, hogy szabad volt-e a lakosság megkérdezése nélkül hozzáfogni egy atomtemető-telep építéséhez. Kulturált világban, bárhol is a földön, úgy csinálják, hogy megkérdezik a lakosságot: akarják-e. az érveket felsorakoztatva meggyőzik, hogy nem lesz semmi bajuk, de ha nem, akkor máshol keresik az arra alkalmas terepet. A kötetben a szerző címszavakban -ismerteti a magyar atomfejlődést: már 1954-ben megkezdődött hazánkban a mesterséges radioaktív izotópok felhasználása, majd felmerült egy atomerőmű építésének a lehetősége. Hogy szükség volt-e erre ilyen kis országban? Az más kérdés. Van. S ezért kell foglalkoznunk azzal is, hogy milyen formában védekezzünk mindenféle sugárzás ellen. Különösen Csernobil után merült fel annak a fontossága, hogy nagyon körültekintően kell eljárnunk, elővigyázatosnak lennünk, mert az atomhulladék a föld mélyében, az atomtemetőben is még hatszáz évig sugárzik. Hogyan lehet ezt úgy elszigetelni, eltömni, hogy ne legyen veszélyes sem emberre, sem más élőlényre, sem növényre?! Ezért érdemes elolvasni a kötetet, amelyben fény derül mindenre: Öfalu létére, az ottani lakosság mozgolódására. a kezdeti építkezésekre, arra, hogy geológiailag meg- felel-e a terület, mi lesz a forrásvizekkel, amelyek ott csörgedeznek az atomtemetővé kijelölt hely körül. Megtudjuk, hogy miként döntött az Akadémia ad hoc bizottsága, hogy milyen volt a falugyűlés, milyen huzavona volt az engedély körül, hogy miként csatároz- tak a hivatalok. Még sok egyéb másról is olvashatunk ebben a nagyon nyílt, őszinte írásban. S végül is Ófalu ügye-e az ófalui ügy? A kötetből kitűnik, hogy nem. Az egész magyar nép ügye. Túlságosan sok olyan „ügy” van már, amelyekről, vagy amikről utólag megállapítható: elhibázott döntések következménye. Mert hiába állítják a szakemberek, hogy nem lesz semmi baj. mert lehet. Ezért szükséges a körültekintő munka, tervezés, a kérdések alapos megvitatása, az érdekek feltárása és lehetőség szerinti egyeztetése, az emberek megnyerése az ügynek, mert utólag már nehéz a bajokon segíteni. Ezért is vált a magyar sajtóban Öfalu jelképpé. Havasi János könyve fontos küldetést teljesít, mert nem mindegy, hogy hová kerül a magyar atomtemető, amelyet még unokáink is látni és érezni fogják. Az izotóp ugyanis hatszáz évig sugároz. Gáli Sándor Magyar tudósok utaztak Tanzániába, hogy részt vegyenek a Nguru hegységbe indított egy hónapos nemzetközi expedícióban, amely a 2500 méter magasan fekvő őserdő növény- és állatvilágának megismerését szolgálja. Amint Borhidi Attila, az MTA Vácrátóti ökológiai és Botanikai Kutatóintézetének igazgatóhelyettese, az expedíció tagja elmondta: A trópusi élővilág kutatása nem csupán egyes országok érdekét szolgálja. Az úgynevezett világ- örökség megmentéséről van szó. A trópusokon ugyanis a leggazdagabb a növény- és az állatvilág, ugyanakkor pusztulásuk is itt a leggyorsabb, ezért rendszeresen szerveznek biológusokból, zoológusokból nemzetközi expedíciókat a flóra és fauna megismerésére, megmentésére. Ez pedig nem csekély feladat, hiszen becslések szerint földünkön 5-10 millió állat- és növényfaj él, s ebből csupán másfél milliót sikerült eddig megismernünk. 1 millió pedig a környezeti ártalmak növekedése miatt nyomtalanul eltűnt, s nagy ..részük úgy, hogy a tudomány meg sem ismerhette. Márpedig ezek az élőlények egyfelől értékes genetikai alapokat, gyógyhatóanyagokat hordoz- hátnak, másfelől eltűnésük felboríthatja a természet egyensúlyát. A mostanihoz hasonló expedícióik viszont hozzájárulhatnak a káros folyamatok megállításához. Turay. A kellemetlen csalódások közé számít, ha már egy lexikonnak sem hihet az ember. Itt van például az a kézikönyv, amely a színház dolgaiban igyekszik eligazítani az olvasót. Nos, ez a kötet azt írja, hogy Turay Ida, akiről szombaton este láthattunk a televízióban egy portréműsort, nos, ez a művésznő 1907-ben született, és ugyancsak azt, hogy 1957-ben férjével, Békeffi Istvánnal együtt elhagyta az országot s visszavonult a színpadtól. Hát ez a két adat egyformán gyanús: úgy tudni ugyanis, hogy a népszerű művésznő még itt toporog valahol a nyolcvan körül (nyilván azért is mostanra időzítették ezt a most emlegetett összeállítást), az meg végképp nem igaz, hogy örökös viszontlátást mondott a pódiumoknak. Játszott és alkalmankint játszik még ma is. (Lásd egyebek között a Thalia Stúdió ''arguerite Du- roís-darabját. a Szavann-öb- löt.) Az azonban a kellemes csalódások közé sorolható be, hogy a Szabadság téri népszórakoztató intézmény nem feledkezett meg erről az örökifjú naiváról, és Az élet voltaképpen szép ... címmel egy egész órányi válogatást nyújtott át a nézőknek Turay Ida nagyon régi és egy-két újabb alakításából. Tulajdonképpen egy egyszemélyes Mesél a mozi vagy Dalol a mozi elnevezéssel is illethették volna ezt a mustrát, hiszen Turay Ida hiába érte el első sikereit a Belvárosi Színházban, s hiába járta végig szinte valameny- nyi budapesti teátrumot, azért igazi diadalait mégis a filmvásznon aratta. Ott hatott igazán kedves affektálása, kislányos naivsága, meg az az öngúny, ami szerepformálásait annyira egyedivé tette. S mivel azokban a nagy szériában készülő vígjátékokban, amelyek Jávor Pált, Páger Antalt, Gobbi Hildát stb., stb. oly népszerűvé tették a két világháború között, éppen egy ilyen cserfes (ál)naivára is szükség volt, hát ő ezeket a kis-nagylány szerepeket sorra elkacarászta. S tényleg olyan jól tette a dolgát, hogy a máig emlegetett Péntek Rézivei még a Velencei Biennálé díját is elnyerte. Nemlaha György, a televíziós köszöntés összeállítója természetesen ebből a régi mozidarabból is beleszerkesztett abba a hatvan percbe néhány minutát, s ugyanígy a Kölcsönkért kastélyból, a Pista tekintetes úrból — tehát azokból az igazi mozikból, amelyek a maguk szakmailag jól megcsinált módján ma is kellemesen szórakoztatnak. Közben-közben pedig maga az ünnepelt is megszólalt. Vitray Tamás kedves kérdéseire válaszolva idézte fel művészpályáját, s egyszer- másszor szűkebben vett magánéletének eseményeit. Ezek a megnyilatkozásai is kedvesek voltak, s éppen nem az ilyenkor szokásos nagyasz- szonykodás példái. Egy hangulatos este élménye marad meg tehát abban a nézőben, aki az elmúlt szombaton a TV 1-re és nem a TV 2-re szavazott. Aszinkron. S ha már itt tartunk, folytassuk ismét ennek a roppant nagy határozottsággal — most már bevallhatjuk: nem eléggé átgondoltan — kettéválasztott két műsorfolyamnak a szerkezeti elemzésével. Nevezetesen annak a felpanaszolásával, hogy az 1-est és a 2-est annyira nem hangolják egybe, ameny- nyire csak lehet. A legkirívóbb példa (s ezt is hányszor és hány helyen elsírták már!) az esti híradók és a krimik ütköztetése. Egy családban általában egyetlen készülék van, s aki a hírcsokrot akarja nézni, annak bizony közelharcot kell folytatni ezért a família másik, dirr-durra éhes táborával. Legutóbb pedig már azt is megérhettük, hogy amíg a magyar—ír meccs zajlott, amodaát a kettesen a Telesport volt soron. Ez már egy kicsit sok — hogy szelíden fogalmazzunk... Akácz László 11 SZÍNHÁZI LEVÉL M Közelmúltunk csapdájában Híre-hamva sem volf még semmiféle glasznosztynak vagy peresztrojkának, semmi, féle nyíltsági vagy kibontakozási politikának, semmiféle múltat tisztázó-feltáró szándéknak, amikor Galgóczi Erzsébet Vidravas című regénye megjelent. 1984 nem a váltás, a megújulás, a hibákkal, bűnökkel szembenézés kezdetének esztendeje volt. Nálunk sem, más szocialista országokban sem. A Szovjetunióban például mára már bemutatott, hozzáférhetővé tett filmek tucatjai hevertek — olykor évtized óta — dobozban. Regények, tanulmányok, színdarabok porosodtak fiókok mélyén. Hogy a sztálini időszaknak súlyos, az egész kommunista világmozgalmat nehéz helyzetbe hozó bűnei lettek volna, arról nem illett beszélni. A XX. kongresszus leleplező Hruscsov-beszéde mintha el sem hangzott volna. Nálunk is tabu téma volt legalább ugyanannyi kényes kérdés, mint a pangás éveit nyögő Szovjetunióban. Sem a koncepciós perekről, sem az ’50-es évek tényleges viszonyairól, sem a deportálásokról, kitelepítésekről, Recskről vagy Kistarcsáról nem volt kívánatos szólni. Tilalmas téma volt a II. magyar hadsereg pusztulása a Donnál, tilalmas volt 1956 emlegetése, a nemzetiségi kérdés határainkon túli kezelése, és a többi, és a többi. És ebben a szituációban megjelenik egy könyv, amelyben az egyik első koncepciós perről van szó (MAORT-per- nelt ismerték, akik ismerték). Olyan perről, melyben már a későbbi Raj k-per forgatókönyvének előváltozata szerint zajlanak az események. De nemcsak, a bonyolult intrikusi cselszövéssel felépített per s a benne elítélt kiváló geológus, egyetemi tanár, a MAORT (Magyar—Amerikai Olajipari Rt.) vezérigazgatója, dr. Papp Simon (a regényben: dr. Simon Pál) alakja jelenik meg, hanem a professzor kitelepített felesége személyében a kényszerlakhelyre kényszerített tízezrek is, az ÁVH tisztjei és nyomozói is, és egy falusi család is — Rév Kálmánék —, melynek tehetséges lányát, Orsolyát kizárják a Képző- művészeti Főiskoláról, mert apját kuláklistára teszik. És megjelenik egy orvos, dr. Gyetvay Gáspár, akinek a kollégáját elviszi az ávó, mert a szovjetunióbeli cionista orvosperek mintájára nálunk is elindul egy hasonló per előkészítése. A Vidravas története négyöt évet fogott át, s 1956 nyaráig vezette az eseményeket. Érinthetetlen időszakról szólt tehát. És a köny rendhagyó voltát már az is érzékeltette, hogy mintegy előszóként, négy oldalon, 1944. szeptember 23-tól (attól a naptól, Sinkovits Imre dr. Simon Pál alakítója a Vidravas előadásában (Kiss Árpád felvétele) mely évtizedek óta a köztudatban a szovjet csapatok magyar földre lépésének dátumává rögzítődött) 1956. július 18—21-ig, az MDP Központi Vezetőségének Rákosi Mátyást felmentő határozatot hozó üléséig pontos időrendi sorrendben ismerteti e tizenkét év fontos eseményeit. Ez a kronológia önmagában is, a benne foglalt tények, események, nevek, határozatok meg különösen, olyasmit adtak az olvasó tudtára, ami akkor szenzációnak számított: az „ötvenes évek" sokkal előbb kezdődtek, és olyan folyamattá álltak össze a részletek, mely szükségszerűen vezettek 1956 őszéhez. Galgóczi Erzsébet a regényben éppen ezt a folyamatot elemezte, ábrázolta, hatolt az összetevők mélyére, s villantott fel a folyamatból olyan meghatározó elemeket (koncepciós perek, hatalmi túlkapások, üldöztetések, embereket megalázó intézkedések, a hírhedt „az osztályharc napról napra élesedik” sztálini tétel tragikus emberi-politikai kihatásai. stb., stb.), melyek emberi sorsokban ábrázolva, rá- ismerhetően mutatták be a kort és benne élő embereket. Hogy a Vidravas akkor megjelent, az a Szépirodalmi Könyvkiadó akkori igazgatójának, Illés Endrének a támogatásán múlott. Hogy aztán a regény mekkora vihart kavart, az ma már egyáltalán nem feltűnő vagy érthetetlen. Akit érdekel, visszakeresheti a visszhangot a korabeli lapoik kritikáiban. Ám a tény akkor is tény: gyakorlatilag Galgóczi Erzsébet regénye volt az első (megelőzve filmeket, dokumentumfilmeket is), melyben erről a korszakról nyíltan szó eshetett. A Vidravasból most a Nemzeti Színház számára dramatizált változatot készített Böhm György, s ezt rendezte meg Ruszt József. Szögezzük le gyorsan: ez a változat nem a regény kivonata. Megtartja ugyan annak fő figuráit — elsősorban a dr. Simon Pállá átkeresztelt dr. Pap Simont, aztán Rév Orsolyát, Smukk Tónit, az ávós tisztet, Jurek Sándort, a másik ávóst, a Gyetvay házaspárt, s egy sor kisebb szereplőt —, de sem a cselekményben, sem a regény gondolatvilágát tekintve nem igazodik szorosan Galgóczi müvéhez. Kitalál például egy igen hatásos fogást: a színpad hátterében, mintegy a gyorsan pergő jeleneteket összekötő narrátorként, felfeltűnik Rákosi Mátyás beszédet mondó figurájának az árnyképe, vagy egy óriási arcképe, sőt, néhányszor maga a bölcs vezér is átsétál a színen. Élesebbek a megfogalmazások (olykor a karikatu- risztikus megfogalmazásig is elmenően élesek) az ávósok esetében vagy a kisebb figuráknál. A mozaikszerű szerkesztésmód, a filmes snittek ugyan kitűnően szolgálják az előadás gyors pergését, de szinte elszívják a levegőt a folyamatos színészi alakrajz elöl, és így a karakterek csak jelzettek, néhány vonással felskicceitek lehetnek. Böhm és Ruszt tulajdonképpen már a jelenből néz vissza Galgóczi könyvére és mondanivalójára. Bekapcsolják tudatunkba az azóta eltelt fél évtized során megismert, nyilvánosságra került tények, adatok anyagát is. Ez már nem az a mű, amely azt mutatta meg, hogyan vergődtünk közelmúltunk történelmének vidr avascsapdájában. Ez már a jelen információáradásának egy újabb hullámtarajaként szemlélhető. Hiányzik belőle az eredeti mű bátorsága és mély drámaisága. Takács István V iíágörökség-megmentés Nemzetközi expedíció
