Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

1989. MÁRCIUS 15., SZERDA Jelzőkövek az 1848-as forradalomhoz vezető úton A reformkor Pest megyében század végére annak gátjává lett. Ekkorra már minden szükséges ipar­ág kialakult a városban, amiről a családnevek is tanúskodnak: Szíj- jártók, Szűcsök, Szabók, Csizmadiák, Lakatosok szerepeltek az összeírás- sokban. Ám a ceglédi iparosok igen­igen őrködtek előnyeik megvédése felett, s a már kialakult felállást nem engedték megsérteni. Ennek bi­zonyítéka, hogy mikor 1809-ben egy más városból származó lakatos le akart telepedni Cegléden, a céhek közbenjárására megakadályozták szándékát a város elöljárói. A céheik hatalmaskodására és ön­törvénykezésére jellemző, hogy hiá­ba rendelkezett vándorlevéllel, te­hát mesterségbeli jártasságot bizo­nyító dokumentummal egy-egy ipa­ros, Cegléden kétszeres díjat kellett annak fizetni, aki a céhbe való fel­vételért folyamodott. De szolgál en­nek bizonyítására más adalék is e korból. A városháza iratai szerint 1841-ben kecskeméti és nagykőrösi vásározó mesterek tettek panaszt a tanácsnál, hogy a ceglédiek a jó he­lyeken két sátorhelyet feglalnak ma­guknak, s ezzel kiszorítják a más vá­rosokból való iparosokat. Viselkedésükkel aláásták tekinté­lyüket, általános kívánságként jelent meg megrendszabályozásuk, jogaik korlátozása, amit Széchenyi fogalma­zott meg a Hitelben, mikor pálcát tört felettük. A takar ékpénztár ügye A harmincas évek végére, negyve­nes esztendők elejére maga a kor­mány is belátja, hogy a hitel érde­kében tenni kell valamit, s a király felkéri az Országgyűlést, hogy fog­lalkozzék ezzel a kérdéssel. Ekkor ismét porondra lép ked­venc eszméjével Fáy András, Pest megyei képviselő. Fáy, a megyei el­lenzék követeként jelenik meg az 1832-es Országgyűlés végén, felvált­va PéChy Ferencet, aki azért vesz­tette el választói bizalmát, mert a kormánnyal kacérkodik. Fáy 1825 óta sürgeti a takarék- pénztár felállítását Pest megyében, s másfél évtizeden keresztül nem szűnik meg propagandát kifejteni az intézménynek, mely — mint mond­ja — philantropicus jellegénél fogva a nép jólétének alapját van hivatva megvédeni, melyre annál nagyobb a szükség, mivel a bécsi takarékpénz­tár fiókjai Győrben, Brassóban, Po­zsonyban és Nagy-Szombatban van­nak. Amellett, hogy a különben is szűkében levő pénznek az országból való kiszivárgását mozdítják elő, tu­lajdonképpen csak mint letéti pénz­tárak szerepelnek, s mint ilyenek, ki­zárólag a kereskedőknek tesznek szolgálatot. Még az 1839-es Országgyűlés előtt bemutatja Pest vármegye közgyűlé­sének a köznép számára feállítandó takarékpénztár részletes tervét, me­lyet a megye elfogadott. A követke­ző évben megkezdte működését, s évről évre izmosodva a monarchia leghatalmasabb pénzintézetévé fejlő­dőit. Egy évvel később alapítják meg a pesti kereskedők kétmillió pengő forint alaptőkével a pesti kereske­delmi bankot, 1842-ben pedig a po­zsonyi takarékpénztár kezdi meg működését. Széchenyi szerint a hitel hiányá­nak fejlődést gátló hatását csak erősíti a robot, a jobbágyságot sújtó kilenced és tized. Elnyomott, kizsák­mányolt néppel nem lehet országot, utat. vasutat építeni. „Természetes közösülések a gyep vagy töltetlen folyóvíz, mestersége­sek ellenben a csinált út, kőtöltés, vízcsatorna, vasút. Ezen utolsók csak úgy juthatnak némi tökéletességre s maradhatnak meg jó karban, ha az egész ország viszi csinálások s fenntartások terhét, mint Franciaor­szágban, vagy ha nyereséget hoznak, t. i.. ha azon tőke, melly csinálások- ra fordíttatott, iól kamatol — mint Brittanniában, Éjszakamerikában. S ez sarkigazság. Hol csak a szegé­nyebb sorsú viszi a közösülések ter­hét, s csak az fizet vámot, kinek pa­rasztruhája, vagy kinek semmi urias tekintete, pénze alig van, mint ná­lunk. ott némelykor ha az időjárás, egy új, s heves tisztviselő, s vala­mely nagy úrnak azon menetele já­rulnak össze, az út jó, de közönsége­sen igen alávaló, s némellykor jár­hatatlan, mint nálunk.” A vasút kérdése ezért a reformo­kat. pártoló, gondolkodó emberek szívügye volt. A közforgalmú vas­utak építésének gondolata a tizenki­lencedik század elején vetődött fel először, s ezután készült el az első Fáy András Palmer rendszerű vasút Pest és Kő­bánya között 1827-ben. Am, mint ki­derült, ez a -konstrukció rendkívül sok hiányosságot tartalmazott, gyak­ran elromlott a szerkezet, ezért le kellett állítani. Ám pártolói továbbra sem mondtak le a vasútról, Széche­nyi és Kossuth kezdeményezésére az 1832—36-os Országgyűlés megalkotta a vasúti törvényt, az 1936. évi XXV. törvénycikkelyt, amely kijelölte az eiső tizenhárom vonalat az ország­ban. 1846. június 3-án adták át Po­zsony és Nagyszombat '‘ífözott' azt a lóvasutat, amelyet eleve úgy építet­tek meg, hogy később gőzforgalom lebonyolítására is alkalmas legyen. Közben előrehaladott munkálatok folytak az Ullmann Móric vezette Magyar Központi Vasúttársaságban, amely Pest és Bécs között készítette el a vasutat. Az első szakasz Pest és Vác között készült el, s 1846. július 15-én nyi­tották meg. A kor színvonalának megfelelő mozdonyokat Belgiumból hozatták, s a mozdony mögé a ko­rabeli képek tanúbizonysága szerint az első úton négy kocsit kötöttek. Micsoda szenzáció volt,*mikor elin­dult a 42 kilométeres óránkénti se­bességgel közlekedő szerelvény. Aki csak tehette, csodájára járt! A két város közötti 33,6 kilométeres utat 59 perc alatt tette meg a vasszekér. A reformkor haladó egyéniségei­nek nagy bánata volt a magyar nyelv, a magyar kultúra háttérbe szorulása is. A tunyaság, a szűkkeb- lűség és kultúraellenesség volt az oka. hogy a nemzeti nyelvet ápoló lelkes színészeknek nem lehetett ál­landó otthonuk a fővárosban, holott a- német színház már 1812-ben szép új épületet kapott. A magyarok pe­dig a kietlen rondellában léptek fel. Mikor 1819 májusában, ötévi szünet után magyar színielőadás volt Pes­ten, s a császári himnusz, a Gotter­halte elhangzása után bemutatták Kisfaludy Károly darabját, A tatá­rok Magyarországon című művet, a hatás leírhatatlan volt. Mindent el­söprő lelkesedés töltötte be a szín­házat, s Kisfaludy ezt írta, „a ma­gyar kultúra aranykora hatalmas lé­pésekkel közeledik”. Érthető tehát, hogy valóságos nemzeti ünnepnek számított, mikor hosszú előkészítő munka, viszály utón, 1837-ben megnyílt a Zitterbath Mátyás tervei alapján készült pesti magyar színház. Hogy miért volt vi­szály? A nemzet színházának ügye Széchenyit is foglalkoztatta, aki ál­landó levelezésben állt miatta Pest vármegye színházi választmányával, a Pest megyei képviselővel, Fáy Andrással, s a későbbi alispánnal, Nyári Pállal. Hol legyen a színház, miképp intézzék az anyagi ügyeket? S ezek sok vitát kavart kérdések voltak, hiszen Széchenyi az Ullmann- palota melletti területet javasolta a Duna-parton, s erre meg is ajánlott 10 000 pengő forintot. De közben más ajánlatok is voltak: a városkapun kí­vül, a mai Astoria Szállónál, vagyis a megye területén. A vitáról így ír Széchenyi Apponyi Antal grófnak: Széchenyi levele „.. .Képzeld: a színház-ügyben nálunk anarchia, vagy hogy kíméle­tesebben nevezzük, szkizma követ­kezett be. Grassalkovich herceg eme célra egy nagy telket is adományo­zott a Kerepesi kapunál, a város legrútabb részei egyikében. Ez ki­váltotta a vélemények megoszlását stb. és az ügyet annyi gyűlölködés­sel és szenvedéllyel űzik, hogy lehet­séges, sőt valószínű: fáradozásom el­lenére az egész meghiúsul, vagy leg­alábbis elhalasztatik. De ez mit sem teszen. Ha nem ma, hát holnap, és meglehet, az egész ügy még most is kedvezően fog alakulni, miért is kérlek, légy szí­ves a terveket mihamarabb elkészít­tetni és kifizetni és nekem megbíz­ható módon elküldeni...” Mint jósolta a gróf, csak kedve­zően dőlt el a színházügy, mégha nem is oda építették, ahová ő szeret­te volna. A megnyitón Vörösmarty szavai csendültek fel. Három eszten­dővel később, mikor a pesti magyar színház felvette a Nemzeti Színház nevet, egy harmincéves fiatalember operáját mutatták be, Erkel Ferenc Báthori Máriáját. Fiedler Anna Mária A bécsi udvar által renitensnek tartott erdélyi báró, Wesselényi Miklós ekképp fogalmaz 1825. november 4-én keltezett levelében: „...ki szeretném az egész világra kiáltani örömömet — tegnap nemzetünknek egy dicső napja volt, hiszem, századokra át fog hat­ni melegítő sugárinak élesztő ereje...” Hogy mi történt 1825. november 3-án? Valami olyasmi, ami elindított egy folyamatot, mely a harmincas évek reformtörekvé­seiben bontakozott ki, de csúcspontját 1848 márciusában érte el. Ferenc császár nápolyi, szicíliai, piemonti felkelőkkel harcol, ám ahhoz, hogy leverje a Habsburgok ellen fellázadt olaszokat, pénz kell. Méghozzá sok-sok pénz, amit hadiadóként ezüstben kö­vetel a megyéktől, anélkül, hogy ezt az Országgyűlés megszavazta volna. Ám tizenöt megye szembeszáll a császári akarattal, s nem fizet. Bars megyében lemond az egész tisztviselőkar a királyi biz­tos jövetelére, s így nincs, aki végrehajtsa utasításait. Az ellenállás felbőszíti Ferencet, de egyúttal el is gondolkodtatja, s tizenhárom esztendei szünet után összehívja az Országgyűlést. . Az 1825—27-es diéta úgy vonult be hazánk történelmébe, mint az első reformországgyülés. No nem, mintha valami világrengető esemé­nyek történtek volna ekkor Pozsony­ban, hiszen a nemesség valójában árra használta fel a diétát, hogy az alkotmány körülbástyázásával meg­védje évszázados kiváltságait. Ismét törvénybe iktatták, hogy adót és újoncozást csak az Országgyűlés sza­vazhat meg, s ezzel elhárult a ne­messég feje fölül az adózás veszé­lye. S bár megvolt bennük a refor­mok iránti fogékonyság, úgy vélték, hogy igazából nem jött még el a vál­tozások ideje. Ám nagy szolgálatot tettek a szunnyadófélben lévő politi­kai közszellem és a nemzeti öntudat fölébresztése érdekében. Dicsőséges nap Ebben gróf Széchenyi István járt elöl, mikor a tekintetes karok és ren­dek kerületi gyűlésén Felsőbüki Nagy Pál szenvedélyes hangú fel­szólalása után — amelyben frázis- hazafiságot, a nemzeti kultúrától, nyelvtől idegenkedő arisztokráciát támadja — röviden így szól az alsó­tábla résztvevőihez: — Nekem itt szavam nincs., Nem vagyok tagja a követek házának. De birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet ki­fejtse, mely avval segítse elő hono­sainknak a magyar neveltetését, jó­szágomnak egyévi jövedelmét felál­dozom rá. Néma csend, majd óriási taps fo­gadta a mágnás bejelentését, s utána újabb gazdag birtokosok és követek álltak fel és ajánlottak komoly pén­zeket az Akadémia céljára. Ezután írta Wesselényi azt a levelet, mely­ben dicsőséges napként jelölte meg 1825. november 3-át. Ez is egy. adalék ahhoz, hogy a rendi állam képviselői, még ha min­den erejüket is a históriai jog meg­mentésére összpontosítják, saját ren­di érdekeik által megszabott kor­látok között a közgazdasági és kul­turális reformoktól sem zárkózná­nak el. Ám ezek megvalósításához nincs elég idejük, s az elődeik által már korábban — negyven esztendő­vel előtte — lerakott alapok nem váltak volna hasznavehetetlenné. Jószerével az egész országban gróf Széchenyi az egyetlen, aki tisz­tán látja a célt, mely felé a nemzet­nek törekednie kell, ha élni akar, és meg tudja állapítani a haladás irá­nyát és a teendők sorrendjét. A nemzet testén tátongó sebeket tárja fel 1830-ban megjelent munká­jában, a Hitelben, amit az évszázad egyik legnagyobb eseményeként könyveltek el a kortársak. S mintha varázsütésre történt volna, a Hitel után megmozdult az ország. Igaz, ez csak a reform elkö­telezett híveinek munkálkodásán ér­ződött, hiszen azok, akik kezében a kiváltságok voltak, akik a hatalmat képviselték, nem akartak lemondani önként évszázados — történelmileg kialakult — jogaikról. Széchenyi részletesen számba vet­te. mik akadályozzák az ország fel- emelkedését. Mint a könyv címe is mutatja, első helyen a Nagy Lajos óta fennálló ősiségi törvényt, s az abból következő hitel hiányának okát jelölte meg. Az elavult intéz­mények között említette meg a cé­heket is. „Majd minden monopólium egy pár évre hasznos, s eggyel, mással provideálja a sokaságot, de hosszabb időre minden hathatós köz előme­netelnek legmagasb, s tetemesb gát­ja, úgy van a privilégiummal is ... A ezéhek örökké hátráltatják a termesztmények s mesterművek árainak egymásközti rendes ará­nyát ... Hogy a ezéhek, s límitatió meg­szűnése nagy hasznot hajtana s igen könnyen eszközölhető is, kételkedni nem lehet.. Széchenyi tisztában volt azzal, hogy majd minden leírt sorával el­lenségeket szerez magának. Hisz a céhek úgy körülbástyázták magukat szabályzataikkal évtizedeken keresz­tül, hogy ezeket nehezen törhette át külső erő. Önkényeskedő céhek Cegléden a török uralom után ala­kultak meg az első céhek, s nagy lendülettel indult meg a kézműipar fejlődése. Ám, ami a XVI. század­ban a fejlődés kulcsa volt, a XVIII. Gróf Széchenyi István — Amerling Frigyes festménye A pesti magyar színház

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom