Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

1989. MÁRCIUS 11., SZOMBAT 7 Mindennapi veszteségeink Láttad? Olvastad? Tudsz róla? Az embert még olyankor is könnyű zavarba hozni az ilyen kérdésekkel, amikor az információáradat las­sabban hömpölyög, ritkább az ese­mények sodra, mint a mai időkben. Az emberek most külön felhívás nélkül is érdeklődnek, mindent szeretnének megismerni. Magam is emiatt kerülök időzavarba a köny­vespolc előtt. Ez már évekkel ezelőtt kezdődött. Emlékszem, hogy a Gon­dolat Könyvkiadó által megjelen­tetett Világnyelv című könyv is az olvasmányterveim közé tartozott, mert kíváncsi voltam, mit vála­szolnak a század e nagy kérdésér re. Félre kellett tennem a köte­tet, mert akkor éppen sürgős ol­vasnivalóm lett egy aktualitás mi­att, az Antal László szerkesztette: Barátok a bajban című kötet, hogy a lengyel—magyar barátság minél több tényeit ismerjem. Talán épp ez idő tájt került a kezembe Szá­raz György kitűnő könyve, a Tör­ténelem jelenidőben, amelyből az akkori aktualitások miatt főleg: A sorsközösség nevében, Válasz egy furcsa könyvre című fejezet érde­kelt. Nem is magük a könyvek, hanem az idő, a történések, jelenségek kö­vetelnek meg témákat, indítanak arra, hogy az ember magyarázatot keressen a dolgokra. Ha például manapság többször hangzik el tár­sasági beszélgetéseken is a kérdés.: — Kortársunk-e Marx?, akkor szívesen vesszük kézbe Tökei Fe­renc azonos című könyvét, s akár a polc előtt állva is belelapozunk, megtalálva a szerző válaszát, aki azt mondja: ...A tudományos meggyőződésem szerint a XX. szá­zad és benne napjaink megértése dSak a klasszikus marxizmus, tehát a marxi életmű alapján lehetsé­ges. A Bálint Éva kérdéseihez adott válaszoknál tőle ez olvasható: „Ki kell szabadítani magunkat az inter­pretáció és a tankönyvirodalom, szóval a vulgáris marxizmus hínár­jából, s a klasszikus marximus a lapífbgfí'l maival és elméletével ..•Jg'íftt. előfeltételezéssel és módsze­rekkel kell megkísérelni a mai kér­dések tudományos megfogalmazá­sát’*. Valóban ki kellene szabadítani magunkat a gyors és felszínes tá­jékozódás, művelődés, de hozzáte­hetnénk. a sekélyes, pihentetőnek vélt szórakozás hínárjából is, több időt szakítva akár a puszta gondol­kodásra, a dolgok megértésére. Terv és kedvtelés, a szándék el­lentmondása keletkezik körülöt­tünk. Jöttek és jönnek az új lapok, az újabbnál újabb információk, a ko­rábbinál sokkal több időt követel magának a tévé képernyője is. — Olvasta-e Orwell 1984-ét? — kérdezi a gázszerelő, miközben a konvektort javítja. — Mikor lenne rá időm? — kér­dezek vissza zavartan. Az energiát ngm említem, pe­dig az is fogy a napi fő- és mel­lékállási robot után, s esténként az ember fegyelmezi magát, hqgy ne ásítozzon a betűk fölött, a maga részéről ne járuljon hozzá, hogy a tájékozottság és a kultúra a jó­módúak monopóliuma legyen, Csakhogy a szándék kevés, a küz­delem egyenlőtlen. Halmozódik a restancia, magunkat utolérni min­den szempontból egyre nehezebb. Ezek a mi kis, mindennapi vesz­teségeink. Kovács T. István Hitről, társadalomról és politikáról Interjú Marosi Izidor váci megyés püspökkel Marosi Izidor István váci megyés püspök Tiszakécskén született mélyen vallásos paraszti családban tizedik gyermekként. Vácott a piarista gim­náziumban érettségizett, majd papnövendék lett. 1941-ben itt szentelték pappá. Káplánként, hittanárként működött, majd az egyházmegye leg­fiatalabb plébánosaként 1948—56 között Szentlőrinckátán volt lelkipász­tor. Ezután Izsákon és Kecskeméten plébános. 1979-ben II. János Pál pápa massulai címzetes püspökké, váci segéd­püspökké nevezte ki. Két éve a mintegy 15 ezer négyzetkilométert ma­gába foglaló egyházmegye vezetője, váci püspök. Pest megye területének túlnyomó részén kívül Bács-Kiskun, Csongrád, Szolnok, Heves, Nógrád és Budapest öt kerületének 272 plébániája, a magyar katolikus hívők 18—19 százaléka tartozik — a hit kérdéseiben — irányítása alá. — Püspök úr, a magyai* állam és a katolikus egyház kapcsolatai az elmúlt negyven esztendőben nem voltak felhőt­lenek. Lapunkban például ez az első in­terjú, amelyben erkölcsi, társadalmi, po­litikai kérdésekben a váci püspök véle­ményére vagyunk kíváncsiak. Milyennek látja az állam és az egyház, az egyház­megye együttműködését Pest megye, va­lamint a települések tanácsaival? — Magam a legkeményebb időiket, az ötvenes éveket Szentlőrinckátán éltem át. Bántódásom nem esett, de tény, hogy állandó idegfeszültségben éltgrn. A községi híradó, hangszóró­ját példáid á templom ajtajára irá­nyították, s különösen a szentmisék ideje alatt sugároztak igen nagy hangerővel műsort. A plébánia álla­mosított kertjében pedig silógödrö­ket ástak és éjjel-nappal működtet­ték a szecskavágó gépeket. Szeren­csére hamar megszoktam a zajt, s egy idő után már nem zavart az al­vásban. Visszagondolva az ilyen és hasonló történetökre. most már csak mosolygok rajtuk. Ma már ilyenfaj­ta atrocitások nem fordulnak elő. Azt azért el kell önnek mondanom, hogy a fenntartások nem múlnak el telje­sen az egyik napról a másikra. Idő kell ahhoz, hogy szülők és gyerme­keik a hátrányos megkülönböztetés félelme nélkül gyakorolhassák, élhes­sék vallásukat. Ami a konkrét kapcsolatokat, az együttműködést illeti, az utóbbi években mind kevesebb a konfliktus. Ezek elsősorban a hitoktatással és az egyházi építkezéseket is hátrál­tató bürokráciával kapcsolatosak. Többségüket azonban már helyben, időnként pedig az Állami Egyház­ügyi Hivatal segítségével sikerül megoldani. Pest megye és Vác veze­tőivel jól megértjük egymást, á város tanácselnöke engem és több pap­társamat meghívott, jól elbeszélget­tünk. s közösen találtunk meeol- dást például a műemlék kálvária megmentésére. — Társadalmunk számos konfliktustól terhes. A gazdasági válság közveílen kö­vetkezményein túl, a magukra maradó öregekre, az erkölcsök romlására, a fia­talon elidegenedésére, a családok fel­bomlására, a terjedő alkoholizmusra, ká- bitószer-oetegségre gondolok. Hogyan se­gíthet az egyház ezeken a bajokon? — Én a nyugdíjasok, az idős emberek problémáját tartom a legsúlyosabb­nak, azokét, akikre ajtót se nyitnak gyermekeik. Mert ha ajtót nyitná­nak, talán a szívük is megnyílna. De sokan vannak olyanok is, akiknek senkijük nincs. Szerény eszközeink­kel mi is igyekszünk segíteni. Nem­csak a paptestvéreink, de egyre több világi munkatársunk is felkeresi a magukra maradottakat. A kórházak­ban, az elfekvő osztályokon, a szociá­lis otthonokban nemcsak lelki vi­gaszt nyújtunk, de csekély anyagi se­gítséget is a rászorulóknak. Ahol er­re van lehetőség, szentmisét is tar­tunk. A család és az ifjúság válságához szerintem az is hozzájárul, hogy a papság legális körülményeik között sokáig nem foglalkozhatott a fiata­lok lelki nevelésével, legfeljebb kor­látozottan a hitoktatással. Pedig va­lamikor ezen a téren a keresztény egyesületek igen eredményes munkát végeztek. A fiatalok ma is szívesen fordulnak hozzánk gondjaikkal, s ta­pasztalom, hogy a szülők is igénylik, hogy gyermekeik a vallási ismeretek mellett részesüljenek erkölcsi neve­lésben is. Ennek gyümölcse azonban csak sokára érik-be. — A katolikus egyház Magyarországon az egyik legrégebbi szervezett társadalmi erő. Most amikor a közélet átalakulóban van, demokratizálódik, pártok jönnek lét­re. s az MSZMP közmegegyezésre hív fel, mit tanácsolna a hívőknek, hogyan po­litizáljanak? — Pap vagyok, feladatom az. hogy a hit és az erkölcs kérdéseivel fog­lalkozzam, s ez .bőségesen ad lehető­séget arra, hogy egyházunkat és ma­gyar hazánkat szolgáljam. Felada­taink megvalósításához egyetlen po­litikai irányzathoz, mozgalomhoz sem kell kötnünk magunkat. — A katolikus egyháznak azonban még­iscsak megvannak a sajátos érdekei. A közelgő tanácsi, majd parlamenti válasz­tásokon nem szándékoznak keresztény párti, esetleg párttól független katolikus jelölteket indítani? — Én a világ minden kincséért ki nem adnék például olyan püspöki körlevelet, amelyben a papokat vagy hívőket ilyen vagy olyan politikai döntésre, szerepvállalásra biztatok. Ami személyes véleményemet illeti, egyetlen párt mellett sem kötelez­ném el magam. Hetvenhárom éves vagyok, sokat láttam, tapasztaltam, s bevallom, mindig figyelemmel kísér­tem a politikai eseményeket. Fiatal koromban, amikor a papság még ná­lunk is erőteljesebben politizált, az nem mindig vezetett jó eredményre. Számomra még az egykori és a mai keresztény politikai pártok tevé­kenységének megítélése sem egyér­telmű. A magam részéről baráti be­szélgetéseken a tőlem tanácsot kérő­ket megfontoltságra intem, arra, hogy indulatoktól mentesen, lelkiismere­tűk szavára hallgatva döntsenek a politikai kérdésekben is. Magam pél­dául a képviselő vagy tanácstagje- lölt személyes képességeit, erkölcsi magatartását, hazaszeretetét szeret­ném megismerni, és ha erről meg­győződtem, függetlenül attól, hogy melyik politikai párthoz tartozik, tiszta szívvel szavazok rá. S bár az egyházmegye papjai számára meg­engedett. hogy például a gyűléseken kiálljanak valamelyik általuk meg­felelőnek tartott jelölt mellett, a magam részéről inkább megmaradok a saját hivatásomnál, s tartózko­dom attól, hogy a hitéletet nem érintő kérdésekben másokat befo­lyásoljak. — Hámori Csaba, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Pest megyei párt- bizottság első titkára a közelmúltban töb­bek között azt nyilatkozta lapunkban, szerinte elképzelhető, hogy a kommunista pártnak a jövőben hívők is tagjai lehes­senek. De vajon önök nem ellcnzik-e majd az ilyen politikai magatartást? — Ez számomra egészen új állás­pont. Annyiban osztom a véleményét, ha a párttagok számára nem lesz kö­telező ideológia az ateizmus és a ma­terializmus, akkor nem látom sem­mi akadályát. Megjegyzem, pártjuk számos tagjával vagyok igazán jó kapcsolatban, s ebben nem gátol­nak az ideológiai különbségek sem. — Az Állami Egyházügyi Hivatal el- nökheiyettese nyilatkozta a közelmúlt­ban, hogy „az egyházak működésének szabadsága a társadalom szabadságának mércéje”. Ugyanitt szó van arról is, hogy saját anyagi és szellemi erőforrá­saikra támaszkodva ismét legálisan működhetnek a katolikus oktatási és kulturális intézmények, szerzetesren­dek is. Önök hogyan élnek ezekkel a lehetőségekkel? — Negyven évvel ezelőtt számos oktató, betegápoló rend működött egyházmegyénk területén is. Szerze­tes papok és nővérek ezrei foglalkoz­tak kórházban fekvő betegekkel, a szeretetotthonok lakóival, a rászoru­ló szegényekkel, szerencsétlen hely­zetbe jutott és elzüllött- leányokkal és fiatalemberekkel. Áldásos tevékenységüket a rendek kényszerűen hagyták abba, megszün­tetésük után a szerzeteseknek sok megpróbáltatásban volt részük, kö­zülük sokan a börtönt, a kis tárcsái és a recski internálótábort is meg­járták. Igaz, később jó néhányuknak sikerült újra elhelyezkednie. Mára sajnos már sok^h. meghaltak, meg­öregedtek közülük. Eddig a!z egyet­len, az állam által engedélyezett női szerzetesrend,, a, Magyarok, Nagyaszr szonya, amelyik fiatalokat toboroz­hat, nagy nehézségek árán szervező­dik. Tahitótfa'ui rendházuk építése befejezés előtt áll, májusban lesz be­költözhető. További rendek újraala­kítása azonban nagy nehézségekbe ütközik. Ezek egy része anyagi ter­mészetű, hiszen vagyonukat annak idején államosították, s az egyház­nak ma nincsen elegendő pénze, hogy ezeket pótolja. A másik ok, ami miatt nehéz újraszervezni a rende­ket, hogy nincs már olyan élő példa, ami a fiatalokat a szerzetesi hivatás­ra ösztönözné. Ugyanakkor van néhány biztató jel is. Például a legutóbb segédpüspökké szentelt öt paptestvór közül négy különféle szerzetesrend tagja, gondolom min­dent megtesznek azért, hogy rend­jük újjászerveződjön. Külföldi segít­séggel újítjuk fel a kapucinusok templomát és rendházát Máriabes- nyőn. Az itt felújított rendházba egy­két szerzetes beköltözhet, s talán követőkre is találnak. Előbb azon­ban meg kell szereznünk az épület­nek azt a részét, ahol még most is lakik néhány korábban ideköltözte­tett család. Nem szeretnénk azon­ban. ha a plébániákon működő volt szerzetesek nagyobb számban csat­lakoznának hozzájuk, mert egysze­rűen nem tudnánk nóto'ni őket. Csulák András T. Mészáros András Fotó és grafika Ritkának számít ma az olyan szabályosnak mondható pálya, amilyet T. Mészáros András eddigi munkássága során be­futott. A fiatal, termékeny, al­kotó éveinek elején járó, 35 éves érdi fotóművész fényké­pésztanulóként kezdte, első mestere Hancsovszki János volt. Szakmunkáséveiben bele­kóstolt mindenbe, a „röhögös- töl”, az üzemi fotósig végigjár­ta a szakma „szamár”-, avagy nyugodtan mondhatjuk, tudás­létráját. A tárgy- és az épület- fotózással való találkozása .az­tán meghatározta, új mederbe terelte munkásságát. Az elsők között végezte el a Kandó Kál­mán Műszaki Főiskolán indí­tott műszaki alkalmazott foto­gráfia felsőfokú szakképesítést nyújtó tanfolyamot. Művészi érdeklődése ezután a grafika és fotó összedolgozása felé fordult. 1986-ban készült el a 32 képből álló „József Attila 32 verse” című sorozata. Ez megadta számára a belépőt a Művészeti Alapba. E sorozat­ból készülő könyve egyelőre CsattJálóm maradt. ' ” Mg is nap mint nan útra kél szett-táskájával. Épületeket fotóz, prospektusokhoz készít felvételeket, bízik benne, hogy a napi kenyérgondok között is egyszer kinyomtatva is láthat­ja nagy formátumú sorozatát. Lapunk 8. és 9. oldalán fotógrafikáiból adunk közre néhányat. A JÓZSEF ATTILA-KÖTET BORÍTÓJA IZ utya kemény, szigorú ember volt . “ nagyapám világéletében. Var­ga Jánosnak hívták. Feje búbján égnek állt a haj, tömött bajszát kö­tővel sem szelídítette. Lefekvéshez készülődve szobája ajtaját mindig kulcsra zárta, s nem volt hatalom, mi újra nyittatta volna vele, míg férfiassága minden külső velejárója ismét a helyén nem volt. lltött-kopott zöld lódenkabátja majdcsaknem bokáig ért, a hasa fö­lött két gombbal, csak úgy, a rend kedvéért. Halványan kék csíkos nad­rágjához illett a pedánsan begom­bolt mellény, melynek fekete se­lyemből készült hátát az anyag öregségéből származó erek baráz­dálták. Keskeny nyakú ingét kac- kiás csokornyakkendő díszítette, reggelenként nyugodt türelemmel készítette a hajlékony masnit. Ha nincs rend kívül, hát belül is zavart az ember — mondogatta gyengéd nyugalommal, ha nagyanyám mor­golódott ennyi piperkőcség láttán. Kevés beszédű és hideg szemű férfi volt nagyapó. Ha érte is vala­ha rossz az életben, ember azt meg nem tudhatta. Számára a világ fe­héren-feketén megfestett kép volt. s az embereket csak azért fogadta el, mert nem tehetett mást. Apró, örökké mozgó asszony volt a nagyanyám. Kék szemében vi­dámság, keze alatt mindig égett a munka, s szájából ömlött a szó. Fe­ne, aki tudja, hogyan bírta rá egy­kor ifjú nagyapámat, hogy egy le­gyintésen túl többet is szánjon rá. A szépiabarna fotón a fényképező­gép lencséjébe meredve áll Varga János és Jyhász Mária. Nagyanyám arca csupa derű egyszerre nevetős és átszellemült, csipkés fátyla csa­lón áll a fején. Nagyapám kono­kul előre náz, botjának faragott csontgombján nyugszik a kéz. Hamar jöttek a gyerekek, saját ház kellett volna, otthon a számuk­ra, munkalehetőség a megélhetés­re. — János — mondta nagyanyám — valamit tennünk kellene. — Jó — biccentett Varga János a pipa mögül, s komótosan földre verte a parazsat. Megnyergelte Csindör ne­vű lovát, s útra kelt. <■ Sok idő telt el, s rég lemondott már Juhász Mária arról, hogy vi­szontlátja emberét. Mesék zúgtak el, csendes estéken, mit tágra nyi­tott szemű gyerekeknek mesélt a fáradt asszony Kaszkábel Cézár­ról, aki lovas szekéren járta a vi­lágot, filléreket gyűjtve, szántóföl­dön s magas hegyekben robotolt munkával. Aztán, egy este- Csindör horkantására ébredt a család, ösz- szeszaladt a rokonság, ömlött a szó az asszonyokból, s nagyanyám is, tán először életében, könnyekre fa­kadt. — öltözz, csomagolj, Mariska — szólt Varga János ügyet sem vetve könnyre, asszonylocsogásra — óra múlva indulunk! Százszor is hallottam gyerekko­romban a történetet, álmodozó múltba fordulással mesélte nagy­anyám. Sem cáfolatot, sem megerő­sítést nem nyert soha, mert nagy­apám számára a múlt is olyasvala­mi volt, amit az ember, ha akar, megőriz, de beszélni nem beszél ró­la. Sokat voltunk együtt, mi, hár-. , man, életem nagyobb — s szebbik — részét velük töltöttem. Nagy­anyámra formáztam, soha pillanat­nyi nyugtom nem volt, bánkódni meg egyszerűen képtelen voltam. Lelkem ugyanolyan nyitott volt, mint az övé, számunkra az embe­rek szépek, s jók voltak. — Tisztességre neveld a gye­rekeket, Mariska, s ne hagyd a fejedre nőni — intette mindig az öreg huszár az asszonyát, de hát többnyire hiába, mert bizony nagy­anyám hagyott engem élni, csa- pongani. El is szaladt velem egy- szer-kétszer a ló, mígnem egyszer, egy ingerült, szemtelen megjegyzé­semet el nem unta nagyapám. Vasárnap volt, ebédeltünk. Ka­maszkorom lendületével fecsegtem az asztalnál, alig bírva kivárni, míg rám kerül a sor. Ételt osztó nagy­anyámat sürgetve esztelen meg­jegyzést tettem. Nem is koccant a kanál, ahogy nagyapám az asztalra tette, a szék lába sem koppant, amint hátratolta Felállt az asztal­tól, az arca elsápadt. — Az én asszonyommal így nem beszélhetsz, te lány. — mondta csen­desen —, s amíg ezt meg nem ta­nulod, én tevéled beszédbe nem ál­lóit ... Megtanultam én már, hogy a szóval milyen mély sebeket lehet ejteni. Nehezebben a gyógyítás mód­ját. Keserves volt a lecke, s nem is készültem el vele időre. Csende­sen feküdt az ágyon már nagyapám, az utolsó, nagy utazásra készülődve, ereje sem volt a szóhoz. — Bocsáss meg — kértem utoljára, fájdalma­san fölismerve, milyen kevés az idő mindig a jóvátételre. Választ már nem kaphattam, csak csontos keze simult az enyémre, érintése olyan volt, akár a tűz. Bellér Ágnes

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom