Pest Megyei Hírlap, 1989. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
1989. MÁRCIUS 15., SZERDA Három nap Peiőíi Bíbor március Korán ébredt azon a hétfőn, 1848. március 13-án Petőfi Sándor, Nem volt zavartalan a szűkre szabott éjszaka sem, viliódzó gondolatok erezték a bársonyfekte éjjelt a lezárt szemhéjak mögött, nem hagyva a testnek nyugodalmat. Júlia még moccanatlanul feküdt az ágyon, amikor Sándor óvatos mozdulatokkal fölkelt. Az asszony rövidre vágott haja sisakként feszült a homlokára, jobb keze mutatóujján, ahogy mellkasán keresztbe fonta, sárgán csillant a nikotin okozta folt. Mindez valami különös gyöngédséget keltett Sándorban, amíg a latyakos szürkületben körben felálló házakat nézte az ablakból. — Milyen gyorsan fut az idő! — gondolta. — öt napja múlt fél esztendeje, hogy megházasodtam. Szép, győzedelmes nap volt az a szerda, de milyen szép! Halkan nyitotta az ablakot, hogy vigyázva engedjen kicsit a hajnali, pengeéles levegőből a szoba áporo- dottságába. Kési éjjel volt, amikor hazaértek, s ruhájukban magukkal hozták a kávéház füstjét. A Pilvaxban vad vita volt a tizenkét pontról, Kossuth hó eleji felirati javaslatáról. Halványkék füst gomolygott a teremben, a márványasztalokon mélyrubin színűvé sötétedett a bor, s a re.ékek között mindenütt fehér papírlapok hevertek, mint megannyi fáradt lepke, hosszú szárnyalás után. Sándor már belefáradt a szócsatába, hagyta, hogy társai szavakat és kötőszókat alakítsanak mondatról mondatra, gondosan. Távolabb húzódott hát kicsit, a sarokban álló apró asztalhoz, s legújabb versét olvasta föl a néhány körülötte állónak. Hangja a szenvedélytől olykor fölbi- csaklott, majd elmélyült. A papírt, amire a költményt írta, akár has- mánt az asztalra is fektethette volna, hiszen a vers minden sora leikéből fakadt, vérében áramlott: Nem érünk rá várakozni, Szaporán, Ma jókor van, holnap késő Lesz talán Ha bennünket még mostan is Megvettek, Az úristen kegyelmezzen j Tinéktek! Az utolsó sorokat már állva kiáltotta, mutatóujját vádlóan előre lökve túlmutatott a füstös termen, túl az éjszakába font városon. Hirtelen szakadt félbe az asztaloknál a szenvedélyes vita, mélységes-mély csönd lett. Valaki szólt. — A címét, a címét mondd, Sándor. — Dicsőséges nagyurak a elme — mondta halkan Petőfi. Mintha hirtelen másfelé fordult volna benne az erő, egy új mondat, új szavak zsongtak föl lelkében. Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Időt szeretett volna hagyni ennek a születő erőnek. Lassan összefogta a papírlapokat, s az ajtó felé indult. Néhányon kísérték a csöndes utcán, s a szavak, melyek Sándorban dübörögtek, a szűk utcákat ölelő házfalakról csapódtak vissza. Állt hát Sándor azon a hétfőn az ablak előtt, s arra gondolt: naprk óta nem jön álom a szemére, s mégsem érez fáradtságot. Valami nagy tenni akarás lobog benne rémületes lobogással, érzi, nincs ellenfél, kit le ne győzhetne. Kitárta forró homlokát a hajnali szélnek, s mint imát, úgy mormolta maga elé az új vers újabb mondatát: A magyar név megint szép lesz... Egészen belefeledkezett, bal kezével öntudatlanul simogatta kemény-iörtés bajuszát, felülről-lefelé, ujjal elidőztek az áll közepén a kis szakállkában. Észre sem vette, hogy Júlia is fölébredt, s azzal a csakis rá jellemző tulajdonsággal azonnal teljes lélekkel bele is toppant az életbe. — Sándor, kedves! Jó reggelt! Ma délelőtt merre visz az utunk? — A Pilvaxba — felelt a férfi — sok a teendőnk, szorítanak a napok. Tüzek égnek körülöttünk, s kemény szél fúj. Nemsokára tűzben állunk már tetőtől talpig! — A Kemény szél! — Ismerte föl Júlia a verset. — Öh, Sándor, micsoda jóslat! A Pilvax csöndes volt ezen a hétfő délelőtt, s Júlia, hogy ne zavarja urát, egy távolabbi aaztalt választott magának, ahol elővéve varrását, egy főkötőt öltögetett magának. Alig hihette, aki látta, hogy a szelíden var- rogató asszony ugyanaz a Szendrey Júlia, aki férfiakat megszégyenítő vadsággal éli az életet. Most távolságtartó méltósággal biccentett a belépő Jókainak, s Vasvári Pálnak, akik máris Sándorhoz siettek. — Erik a forradalom — köszöntötték a költőt — a vér nélküli forradalom. — Nem lesz az vér nélkül — emelte föl a fejét Sándor. Már a második lapot írta tele kalligrafikus betűivel, javítás csak az első sor utolsó három szavában volt. — Hallgassátok meg — mondta —, ez a forradalom dala! Azon a hétfőn, a Pilvax kávéház márványasztala mellett megszületett a 48 sorból álló Nemzeti dal, az a költemény, amely a magyarság egyik legfontosabb jelképévé vált. Későn vetődlek haza Júliával aznap is, s hajnalig hányták-vetették egymás között a tennivalókat. Sürgették egymást, lángolón, hamar, hamar, mert holnap talán késő lesz! Zászló volt Júlia, földbe szúrva követhetetlen hit, láz volt Sándor, az eleve elrendeltetett hősök megnyilvánulása. Kedden lobbant a hír, a felsőtábla elfogadta Kossuth föliratát. A Pilvax fölbolydult a hírre, s lángra kapott, ahogy elérte a bécsi forradalom üzenete. — Itt az idő — gondolta Sándor — Itt az idő, most, vagy soha! — Mélységes nyugalom szállta meg, s siklott tovább, öntudatlan. — Holnap. Szerda lesz, akárcsak akkor, amikor mejházasodtam. Március 15-e... Esett az eső reggel, ónszürke volt a felhők hasa alja, zöld rügyek sírtak smaragdkönnyeket a fákon, izgalom és láng hevítette a világot. Bellér Agnes ROZSA ENDRE: Ver a tenger, ver a falban Szózárlatban, vízhiányban csapot nyitsz — s a hörgés elered. _Fák torkában száraz kortyok ütnek buzgárt: zörgő levelek. Amnesztiát a tengernek!. Cső-cellákban csöppnek csöpp kopog. Rügy az ágat leplombálja, gyökérgörcsben akad el a lomb. S ver a tenger, ver a falban; csapot nyitsz — és árja elragad. Dől a zöld a fákból is majd: lombözön tör csóvás kutakat! CS. KOVÁCS LÄSZLÖ: KOSSUTH LAJOS CEGLÉDI BESZÉDE Asperján György. Temetővel a szívében A sötétben elcsúszott, beletenye- relt a sárba, amely marasztalóan tapadt bakancsára. Nem szitkozódott. Figyelt. Mintha távol, szintén magányosan, caplatna valaki. Talán csak egy szarvas. Vagy a határőr? Vagy csak hiszi, hogy hall valamit? Szíve szaporán, mellkasát szétvetni akaró erővel vert. Csönd volt, és tájékozódást !nem nyújtó sötét, amely védelmet, bajt egyként jelentett. Óvatosan feltápászkodott, a közeli fához lépett, és törzsébe kente a tenyerét. Hidegen tapadt a sár, durva rücskeivel a fa kérge felhorzsolta a kezét. ötvenkét évesen döntött. Mire várt volna ott, ahol élt? És mit reméljen onnan, ahová indult? Egyik kérdés sem foglalkoztatta. Nem azért indult el, hogy beletartozzon egy nyelvi közösségbe. Nem azért indult el, hogy naponta többet vagy jobbat ehessen. Végül elindult, mert mások is elindultak, ö nehezebben, mint mások, rneyt otthagyok sok szívéhez közeli halottat a temetőben, amelyre pusztulás vár, még teljesebb enyészet, mint a földben nyugvókra. Hosszan készülődött, mert felesége megsüppedt, kicsi fejfás sírjában örök álmát aludta az ő ifjúsága is, amely olyan volt, amilyen, de az ifjúsága volt; küzdelem és reménykedés. Teréz mosolya, sötét, sűrű szemöldöke; sikoltozás, amikor Ferit, az elsőszülöttet világra vajúdta, némán viselt fájdalma, amikor a másod- szülött vasgyúró Bálint majdnem öt kilóval megérkezett. A szíve soha többé nem vert úgy, mint annak előtte, kihagyott, ajka szederjes lett, és időről időre mintha elfogyott volna a levegő. Állt Bálint a csillagtalan, hideg párás éjszakában, az erdőszéli ritká- sabb csöndben, és hallgatózott visz- sza a múltba. Amely olyan nehezen engedte, és amely lökte. Mi tartóztatta volna? Talán az, hogy ami részévé vált a szülőházból, a múlhatatlan bölcsőt jelentő tájból, az eltűnik, illetve felismerhetetlenné változik? Látni, miként pusztul, ami apja, anyja sorsa volt, ami az ő öröksége lett, ami jövőtlenül is a szívében gyökerezett? Elindulni, nekivágni a világnak, a testét fedő ruhával, szegényebben, mint a népmesék legkisebb, szerencsét próbáló árvája, és ezerszer hitetlenebbül. Állt az erdőszéli sá'rozott csöndben, és ha valaki, ő tudta, sem jóságos manó, sem boszorkány nem zavarja meg, nem segíti, nem áll útjába, mert a mesék is pusztulnak, vele útra kelnek, Vele múlnak. A fiaiból kivesztek vagy elbújtak szívük legmélyebb zugába, ök akcentussal beszélték szüleik nyelvét. Bálint a temetésen látta megránduló hátukat. A könnyük, a sírásuk gyerekkori volt. A mellettük álló, választott két asszony illendő szomorúsággal viselkedett. Akinek idegen a nyelv, amelyet férje és annak anyja beszélt, az nem tud a számára idegen-néma sírgödornér sírni. Bálint nem haragudott, nem bánkódott fia sors választása miatt. Te- rézzel beszélt arról, hova is kanyarodott két gyerekük útja» de Teréz sem ítélkezett. Ami történt, megtörtént, hiszen az egész, ami körbevette őket, megfejthetetlen volt. Nem látszott gonosznak, mint a mesei gonosz birodalma. És nem látszott jó- vátehetőnek, hiszen a két fiú úgy indult el szerencsét próbálni, hogy a külső késztetések hajtották őket arra az útra. amely oda vezette őket, ahová jutottak. Bálint nézte felesége szemét, az egyre sötétebb és riadtabb szemét, a halálfélelemmel megfestett szemét, és nem szólt, csak kezébe vette Teréz hűvösködő kezét: gyöngéden szorongatta, melengette. Nincs már az a kéz. Messzi már a falu is, ahonnan tegnap, mint egy gonosztevő megszökött. A napfénynél bujkált és rejtőzött, mintha bűne volna. Pedig csak baja van, az a nagy baja, hogy... Mi is az ő baja? Volt elég, számba vette elégszer. Minek újra, annyiadszor? El kell indulni, mert közeledik a hajnal, és ki A mikor 1848 októberében Kossuth megbízta Lenkey Jánost, a Hunyadi huszárezred megszervezésével, ugyancsak morfondírozott magában az ezredes, miért rendelték vissza a harctérről, ö volt az a Lenkey kapitány, aki az év tavaszán 130 huseárt vezetett haza Galibából a magyar forradalom védelmére. — De hiszen mindenki csak dicsérte a századom vitézségét — gondolta. — Még az ellenség is kék farkasoknak nevezett bennünket... Kossuth azt mondta, nehéz feladatot bíz rám, és tessék, idevezényeltek Nagykörösre, hogy tanítsam meg a gatyás, lajbis paraszt-, meg csikóslegényeket verekedni az ellenséggel. Hát ez az a fontos, nehéz feladat? Bezzeg néhány nap múlva megváltozott a véleménye. Ezek a legények ugyanis nagyor jól tudtak bánni a lóval, de arról fogalmuk sem volt, hogy melyik végén sül el a puska. A kardot meg úgy fogták, akár a cséphadarót. Volt is velük baja annak a néhány kiképző altisztnek, akiket az ezredeshez vezényeltek. A felszerelés is egyre késett. Nem volt nyereg a lóra, kevés volt a kard, meg a pisztoly. Egy nap aztán különös ötlete támadt Lenkeynek. Fölpattant a lovára, és meg se állt a gyakorlótérig, ahol éppen egy századnyi huszár tanulta a haditudományt. Keménykötésű, lóra termett A T. Ágoston László: A csikósok ezredese Duna—Tisza közi legények voltak valamennyien. Néhány nap alatt betörték a környék földbirtokosaitól vásárolt három-négyéves csikókat, csak a fegyver állt még sután a kezükben. — Csillag fiam! — szólt az altisztnek Lenkey. — Mutasd meg ezeknek a fiúknak, hogyan kell fogni a pisztolyt! Te meg huszár figyelj, mert lehet, hogy ettől függ az életed az első csatában! — Figyelők, naccságos úr! — vágta össze a bokáját a huszár. — Ejnye, Kovács huszár, hát nem megmondtam kendteknek, hogy az a válasz; igenis, ezredes úr?! — ingatta a fejét az altiszt. — Hát ha kendnek így jobb, ne- köm teljesen mindegy ... — Hová valósi vagy, fiam? — kérdezte tőle az ezredes. — Ide, Szentmártonba. — Ott is őznek, mint Szegeden? — Ügy beszél az embör, ahogy az annyátú tanúta ... — Igazad van, édes fiam, nem is kell szégyelleni az ízes magyar szót. És a karikással tudsz-e bánni? — En-é? Csikós bujtár vagyok én, naccs ... izé, ezredös úr! Má honná tunnék!... — No, lássam! Körülnézett a legény, aztán elmosolyodott, mint aki talált valamit. — Tűzzön fő kend égy papírt arra a bukorra. innén lévöszöm! Az őrmester ugrott, rálűzött egy papírlapot a bokor ágára. A legény meg kettőt suhintott, egyet kanyari- tott, s a papírlap kettévágva hullott a földre. — No, altisztek, sorakozó! — vezényelt Lenkey. — Tt megtanítjátok ezeket a legényeket karddal, pisztollyal, karabéllyal bánni, Kovács huszár meg megtanít benneteket, hogyan kell a karikással kiemelni az ellenséget a nyeregből. Ha elfogadsz tanítványnak, én is beállók közétek. — E hát — bólintott a legény. — No, idefigyeljenek kendtök! De áj- janak messzébb égymástú, néhogy kicsapják égymás szömit, mer aztán nízhetnek ám a lukonn!... — Látod, fiam, ez lesz a legfélelmetesebb fegyverünk — mondta az ezredes Csillag Jakabnak. — Rózsa Sándor szabadcsapata is ezzel verekszik a Délvidéken. Fut előlük az ellenség, akár a nyúl. Az a mi ezre- dünk legvitézebb százada. Igaz, hogy régi katonákat nem fogadnak maguk közé, meg a parancsot se hajlandók végrehajtani, de' ha szépen kérik őket, mindent megcsinálnak. Holnaptól a karikást is vegyétek föl a fegyverek tintájára! Gyorsan híre ment a dolognak, s a nagykőrösiek úgy emlegették Len- keyt, hogy a csikósok ezredese. Néhány hét múlva szétosztották a legényeket. Az egyik század Komáromba ment, a másik az északi hadtesthez, a harmadik Délvidékre. Mindenütt vitézül megállták a helyüket. Az osztrák vasasok jobban féltek a karikásuktól, mint az ágyúgolyótól. Amikor 1849 tavaszán — már tábornokként — kitört az ostromzár alá fogott Komárom várából Lenkey János, akkor is a Hunyadi huszárokat vezette az ellenségre, és néhány óra alatt elűzte az osztrákokat a Csallóközből. Mikor Damjanich tábornok — aki jóbarátja volt — gratulált neki a győzelemhez, elmosolyodott. és csak ennyit mondott: — Tudod. János, én voltam a csikósok ezredese. tudja, mennyire van még a határ. Csak sejtette az irányt. Nekiindult. Caplatott az erdőből kivezető út sarában. Mintha marasztalni akarta volna a táj, a föld. De Bálint ezt csak elnehezedő lábán érezte, nem gondolt sem rá, sem vele. Nem tudta, mi lesz a hátralévő élete, hogyan alakul, ami már befejezettnek látszott és látszik, öreg volt, olyan öreg, mint a temetőjük, amelynek elegyengetett sírjai fölött gabona nő majd. eltüntetve a holtak emlékét, egy olyan múltat, amelyben sok volt a könny, de az övéké volt, azért feledhetetlen. Otthagyva is ezért hozza, menekíti a szívében. A sáros út murvával, zúzott kővel ágyazott szélesebb útba vezetett. Bálint megállt, töprengett, merre vegye az irányt, azután balra fordult. A traktorok járta út hepehupáiban .felgyűlt a víz, s mert Bálint nem a lába elé figyelt, hanem előre, a mindent takaró sötétbe, hol ebbe, hol abba a pocsolyába tocs- csant. Távolról kutyaugatás hallatszott. Bálint, mint a vészt sejtő vad, megállt, neszeit, újra elindult. Hallása olyan éles volt, hogy a legkisebb zaj is azonnal idegsejtjei zegzugáig jutott. Szakadt róla a víz, de nem állt meg. Pitymallott, s ő .szeretett volna már ezen a hajnalon odaát, Magyarországon lenni. Odaát? Olyan volt ez, mint egy jó-rossz túlvilág, amelybe csak úgy lehet eljutni, ha előtte meghal az ember. Olyan volt az az odaát, mint valami el nem hihető feltámadás. Hányán suttogták a faluban, hogy odaát. Suttogták reménnyel, vággyal, értetlenséggel, és néha, időnként a be nem vallott ki- tagadottság érzetével, maró fájdalmával. Odaát — mert az ideát, ami szülőföldet, hazát jelentett, büntetésnek tetszett. Most ő ment az odaát irányába, legalábbis aióban bízott, hogy arrafelé tájékozódott a sötétben. Meglepően gyorsan világosodott, és Bálint nem tudta, hol van voltaképpen. Ment és szeretett volna túl lenni valamin, valami vonalon, ami nem létezik, és mégis nagyon valóságos. Szeretett volna túl lenni az ideátot az odaáttól elválasztó vonalon, amit határnak hívnak. De hogyan fogja felismerni, hogy sikerült-e ez a vállalkozás. Miből fogja megtudni, hogy az a szántóföld már nem ez a szántóföld? Kivilágosodott. Bálint már látott előre is meg hátra is. Elöl a távolban erdősávot. Jobbra, egészen távolt egy házat, tanyát. Balra valami út húzódott. Hol van? Melyik ország földjén? Bálint hirtelen elfáradt. Megállt. Mintha Teréz szólt volna hozzá, de tudta, bentről jött a hang. Nem kérdezett, nem mondott semmit ez a hang, csak létezett, s ettől volt megnyugtató. Bálint állt, mélyeket lélegzett. Állt egy szántóföld közepén. Bakancsa átázott* Lába a fáradságtól elbénult. Állt Bálint, s nem tudta, hogy hazája földjén áll, vagy egy másik ország, a nem hívó, nem csábító, de kénytelen-kelletlen befogadó ország földjén. Állt Bálint, körötte nőttön-nő*t a mindent élesebbé tevő reggeli világosság. Bálint abban reménykedett a megművelt föld láttán, hogy már odaát van. De hát ahonnan elindult, a földet ott is bevetik, ott is termést várnak tőle Bizonytalan volt hát, s ezért elindult az erdő irányába, hogy akárhol van is, rejtőzködve kereshesse a bizonyságot
