Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
Mtcrzn x^£íiian 1989. FEBRUÁR 4., SZOMBAT Egy nap Cegléden Norvég vendégek Észak-Norvégia fővárosa. Kristiansand Motetta kórusa érkezik egyhetes magyarországi vendégszereplésre február 11-én Budapestre. A ki- lencventagú norvég énekkar február 12-én 18 órakor föllép a Mátyás-templomban. Másnap Kecskemétre látogatnak, ahol fölkeresik a Kodály Intézetet és a Kodály Zoltán Szakközépiskolát is, ahol megtekintik a református egyházi gyűjteményt. Este 6-kor a református nagytemplomban szerepelnek. Február 14-én, kedden egész napjukat Cegléden töltik. Tiszteletükre délelőtt fogadás lesz a városi tanács dísztermében. majd megtekintik a Táncsics Mihály Zenei Tagozatú Általános Iskola ének— zene bemutatóóráját a Kossuth Művelődési Központban. Ezt követően a Kossuth-girh- názium leánykara kedveskedik a vendégeknek egy kórusprogrammal. Este 6 órakor hangversenyt adnak a Motetta énekkar tagjai a katolikus templomban, majd közös vacsorán vesznek részt a Kardos Pál pedagógus-énekkarral. A Motetta ceglédi fellépésének külön érdekessége, hogy a város alapításának 625-éves évfordulója előestéjén szerepelnek az ottani közönség előtt. Egyébként a ceglédi Kardos Pál pedagógus énekkart meghívták. Kristiansand- ba a 18. nemzetközi kórusfesztiválra. amelyet május 10. és 15. között rendeznek. A nagy jelentőségű zenei események otthona a helybeli ka- tedrális, ahol számos ország kiváló művésze, zenekara, kórusa, karnagya különböző zenetörténeti koiok és nemzetek muzsikáját szólaltatja meg. Ebben az időben a hotelekben, éttermekben déli hangversenyeket tartanak, a múzeumqkban, galériákban pedig speciális rendezvények várják a vendégeket.. . ^ Van min meglepődni, vitatkozni, a fejünket törni • • a Ünnepek, nemzeti szimbólumok A megye távoli körzetében ülök egy tanácskozáson, hallgatom a vezetőkre zúduló kérdéseket, véleményeket, kritikákat. Azt gondolom magámban: lám, ez a csendesnek vélt környék, ezek a közönyösnek tartott emberek hogy fel .tudnak élénkülni, ha valódi kérdésekről, s érdekekről lehet vitázni. Főként, hogy nem kel-1 már tiszteletköröket leírni ahhoz, ha valamiről kereken ki akarjuk mondani: ez így nincs jól, változtassanak rajta! Nem baj, ha ütköznek a nézetek, attól utána még meghívhatjuk egymást egy pohár italra — bár olykor elkelne egy játékvezető, mint a fut- ballpályákon. Aki sárga lappal figyelmeztet a sportszerűtlenségre, s arra int, hogy szigorúan a tárgyról beszéljünk, s ne osztogassunk címeket, hogy ez jobbos, ez balos, mert igazi demokrácia csak akkor lehet, ha mindenféle véleménnyel tiszteletteljesen széliünk vitába. Igaz, akad azért néha még éppen elég csodálkoznivalónk is. — Örülök neki, hogy ezután fizetett szabadnapként ünner pelhetjük meg. március 15-ét — áll fel és mondja az egyik felszólaló, s ebben közös vele a nézetünk. — Ám — folytatja — a termelésből kieső időt valahogy be is kell pótolni. Ügy tudom, hogy más országokban, ahol szintén meg- ünneplik november 7-ét, közben dolgoznak is. Hát én azt ajánlom, ezen a napon dolgozzuk le március 15-öt. A szemüvegem fölött nézek a,, mellettem ülő tanácsi..vezetőre, ” A ' t.ekíbtét.üflft’” ugyanazt kérdezi. Csak jóval ké\ > ry.f Műi ör 1 s;; «.•!«; ' • RÁDIÓFIGYELŐ SZÍVESSÉGEK PIACA. A nagy megújulások, újrakezdések. átértékelések kellős közepén nem tudom, felfigyeltek-e arra, hogy ma már nem harcolunk a protekció ellen. Pedig azelőtt küzdöttünk derekasan. Ostoroztuk éles szavakkal gyűléseken, átkokat szórtunk rá vezércikkekben, nevetség tárgyává tettük karikatúrákban, kabarétréfákban. Az eredmény mindennek ellenére sokáig csekély maradt. A győzelem esélyeit persze két tény kezdettől- fogva kérdésessé tette. Egyfelől» az, hogy az ellenfél, a protekció, mindvégig gyáván meglapult, nem vállalta a kard ki kard, ember ember elleni harcot. Másfelől az is bonyolította a dolgot, hogy ugyanazok jeleskedtek a barikád mindkét Oldalán. Énünk egyik fele ugyanis jogosan utálta az egyenlőtlenséget, a te nekem, én neked, a kéz kezet mos gyakorlatát. Másfelől persze bolond lett volna nemet mondani, ha kerülő úton sikerült szereznie egy kis banánt, ha nem neki csomagolták be hús helyett a mócsingot, s ha a gyereket egy kis szocialista összeköttetés révén mégiscsak felvették az egyetemre. Tehát az erők kiegyensúlyozottak voltak, elhúzódott az állóháború. Én legalábbis hónapok, de lehet, hogy már'évek óta egészen mostanáig nem hallottam a küzdelem kimeneteléről új híreket. Igaz, történt köziben egy s más, ami elterelhette a figyelmemet erről a fon- itos frontról. Például az. hogy amire azelőtt sohase volt nálunk példa. most az emberek időnként sztrájkolnak. Mások, bár ők nem sztrájkolnak, mégsem dolgoznak, lévén munkanélküliek. Tekintélyes, elkötelezett, tudós fők mondják azt az 1958-os eseményekről, amit ha atyám állít mondjuk húsz éve. ■ könnyen bekaszlizták volna érte. Kiderült, amire azelőtt, nem is gondoltunk volna, hogy léteznek alkalmatlan, mit ne mondjak, még korrupt vezetőink is. Hát többek között ilyesmikre csodálkozik rá az ember, ha elhagyja magát, lankad a figyelme, s nem arra koncentrál, amire kellene: a protekció elleni küzdelemre. Igen nagy szerencse, hogy azért akadnak még közöttünk éberek, akik nem sodródnak az eseményekkel. S ha már mi felnőttek hebehurgyán, összevissza csapongunk, legalább a serdülő ifjúságnak segítenek a bonyolult világ leglényegesebb ügyeiben eligazodni. Hitem szerint ezzel az igénynyel készült a Bartók-rádió- b an csütörtökön sugárzott tanműsor. Melynek különös érdemeként sietek is rögvest kiemelni, hogy éppoly felnőttként kezelte a mai gyerekembereket, mint amennyire ben- nüket egy két évtizede akkori yp7pnp j yvLzFűtől’ FÁIG. Csak ámulok és bámulok. No nem az Apaj- pusztán történteken, hiszen ennek a környezetszennyezésnek a részleteit az olvasóval együtt lapunkból is jól ismerem. De még ha újdonságként hallgattam volna is Balogh István környezetvédelmi riportját, meglepődni igazán már akkor sem tudnék. Méreg- és környezetszennyezési ügyekben testileg és lelkileg egyre edzettebbek vagyunk, hiszen ilyen és hasonló botrányokkal Pest megyében sajnos mind gyakrabban találkozunk. Amin mégis, ámulok és bámulok, az a koreográfia. Hasonló módon szervezett bűnügyekkel, a bánditjzmus ilyen fajtáival, a cinizmus, a korlátoltság; a korrupció és a zsarolás mesteri keverékével korábban1 csak filmekben, regényekben találkoztam. Csakhogy azok a történetek Szicíliáról és Chicagóról szóltak. S szegényesebbek voltak annál, amit Apajpusztán kitaláltak. Csulák András sőbb tér vissza ismét pillantásom a dobogó fölötti országcímerre. Ezen is töprengek már egy idő óta: mi lehet abban a mostanság fölrótt idegen elem? Mert ugye, már 1945-ben megmondták nekünk — amikor az első november 7-én kérték, hogy tegyünk ki, ha lehet, vörös zászlót a házakra —, hogy az a nemzetközi munkásmozgalom szimbóluma, s így van ez a vörös csillaggal is. Miért lenne akkor az tőlünk idegen elem? Esti vonaton utazó, ingázó munkások közt olvasom a Népszavát, táncolnak a betűk, mert hol kialszik a fény, hol felvillan. Ezen évek óta nem javíttat a MÁV. Első olvasásra lenne csak szokatlan, amit >a sorokat nézve egyszer csak hangosan kezdek olvasni, útitársaimnak is? „...A jelszólaló képviselők közül az ország jelenlegi címerének megtartását senki sem javasolta." — Mintha ez lenne most a mi legnagyobb gondunk — néz fel kötőtűvel kezében egy fiatal lány, akiről tudom, hogy napi három órát utazik a vidéki lakása meg a pesti közért között, ahol kenyeret árul, ládákat cipel egész nap. — A Kossuth-címer? Hát, ha már mindenáron váltani akarunk, meg a hagyományokat tisztelni, akkor legyen az — indul meg a disputa, de mivel egy szimbólum tartalmat is kifejez, azon már sokan meglepődnek, hogy hivatalos helyeken az is téma, hogy a régebbi folyamatossá- go.t képviselő koronás címer szintért szóba kerülhetne. De hát miféle folyamatosságot? Hát 'nerft íanultühk mir ä iiftä- gyar szabadságharcról, a trónfosztásról, a köztársaságért Vívott küzdelmeinkről, s nem lelkesedtünk-e annak indulóját énekelve negyvenöt után? Furcsa, hogy most az akkori, a debreceni nemzetgyűlésen elhangzó egyik felszólalás mondatai villannak az eszembe. Hegyest János, a Parasztpárt egykori képviselője, föld- mives-útkarbantartó munkás, költő válaszolt az államformáról szóló vitában Slachta Margit képviselőnek, többek között ezeket mondva: ......ha b ementem az Alföldön bármelyik parasztházba, képeket láttam a falon. De milyen képeket? Rákóczi, Kossuth, Petőfi és a tizenhárom aradi vértanú képeit. Sehol sem találkoztam a király képeivel." Ott és akkor persze súlyosabb dolgokról volt szó, nem puszta szimbólumokról, de a nép érzéseit ma sem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert egészen biztos, hogy másokat is foglalkoztat, hogy egyáltalán miért jelentené a meghaladott sztálini modellt, ha a Magyar Népköztársaságot az alkotmányban továbbra is népköztársaságnak neveznénk? Ha egyszer a nemzetalkotó erő nem más, mint a munkás- osztály, a parasztság, az értelmiség, s velük együtt az igen kis pénzből élő adminisztratív dolgozók rétege, akkor kit bánthatna egyáltalán a jelző. Szóval, van min meglepődnünk, vitatkoznunk, a fejünket törnünk, s az a fontos, hogy legyen is rá módunk. Kovács T. István Vácott Post mail-art Post mail-art. azaz a postai művészeti ág kedvelőinek alkotásaiból nyílt kiállítás Vácott, a Hincz Gyula állandó gyűjtemény épületében. A postai művészet, mint a képzőművészet egyik új ága, a hatvanas években alakult ki az USA-ban, és fokozatosan terjedt el Európában. Legfontosabb jellemzője a postához ya- lö lvófődése: az alkotások ugyanis postán továbbított küldemények. Legelterjedtebb formája, . hogy egy adott és meghirdetett témára a művészek rajzot, grafikát készítenek, és postán küldik el egymásnak. Egy másik változat a saját kezűleg készített bélyegző és bélyeg — ez utóbbi esetleg a művész önarcképével. Az egymásnak küldözgetett „műalkotásokat” a festőművészek összegyűjtik és kiállítják. Vácon Galántai György festőművész mail-art gyűjteménye látható. A világ minden tájáról küldött 272 rajz alaptémája a bicikliülés. SZÍNHÁZI LEVÉL Egy színházi bon mot szerint nincs kis szerep, csak kis színész. Ez az aranyköpés úgy értelmezendő, hogy igazán jó színész figyelemre méltó alakítást nyújthat pár szavas szerepben is. Es ez nagyon igaz. A drámákban — legyenek tragédiák, színművek, komédiák vagy zenés bohózatok — éppúgy vannak fontosabb és kevésbé fontos szerepek, mint az életben. Vannak királyok és vannak hírvivők. Vannak féltékenységtől eszüket vesztő mórok és vannak komornák. Vannak dán királvfik és vannak sírásók. Vannak király- négyilkossá váló bánok és vannak lézengő ritterek. Egymás nélkül viszont nem létezhetnek. A legújabb kori drámákban persze előfordul, hogy mindössze két szereplő jelenik meg a színen. Dario Niccodemi egy időben sokat játszott darabja a Hajnalban, délben, este egy fiúról meg egy lányról szól. S hogy újabb példát idézzünk: Karinthy Ferenc szintén egy fiúra meg egy lányra írta a Gellérthegyi álmokat és a Dunakanyart. Ilyen esetben aligha beszélhetünk főszereplőről és mel- lékszei'eplőről, epizódszerepről. E darabokban két egyenrangú fél lép fel. És némely drámaírónak még ez sem elég. Illetve ez is sok. Egyetlen szereplőt enged a színre, s általa mond el mindent, amit el akar mondani. A monodráma — így nevezik az effajta színműveket — alighanem a legnehezebb színpadi műfaj, hiszen egy szál színésznek vagy színésznőnek kell mindent eljátszania, néha mindazokat az emberi viszonylatokat is érzé-, keltetve, amelyek ezt a színpadi alakot körülveszik. Másfelől viszont a leghálásabb színészi feladat, hiszen ebben az alakítóban ^ színész ^mesterségbeli fegyverzeté. teljességében jelenhet meg — sőt, így kell megjelennie. Ebben az értelemben véve legalább akkora kihívás egy jól megírt monodráma eljátszása, mint a híres nagy főszerepeké. Sőt talán nagyobb is, hiszen azok mellett ott vannak a kisebb szerepek, melyek jó esetben — ha a kis szerepeket is jó színészek játsszák — igazi fénykort teremthetnek a nagy, a fő szerep körül. Közismert klasszikus példánál maradva: egy jó Hamlet még jobb leTóth István művészete Fotóművészet. Nevezik: közérthető művészetnek, a pillanat művészetének, aktuálisnak, őszintének, sőt leleplezőnek is. Lehet ironikus, de áhítat-, hangulatteremtő is, lehet technikailag kifinomult, vagy különféle megoldásokat kombináló, újító ágazata is a művészetnek. És még sokféle, ám mégis egyedi, akkor, ha fényképezőművész műveli. Tóth István művészete ilyen. Ceglédről, a szűkebb pátriából útra keltek a képek és dijakkal együtt tértek vissza Calcuttából, Vancouverből, Novo- szibirszkből, Párizsból és New Yorkból, a világ sok városából. Balázs Béla-dij, majd — fotóséleti szenzációként — gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban, 1983 májusában. Akkor együtt örült a művésznek, a családtagokon kívül, a kedves város. Cegléd, a szomszédos Nagykörös és Kecskemét, amely utóbbi város kertészeti intézetében kenyérkeresöként is helytállt Tóth István, örült a kollégák, barátok, a tisztelők széles tábora. A kép. a vizuális közvetítés a politika erőterének része. Festmény, plasztika szépíthet is, torzíthat is. A fénykép lehetőségei tágasak. Talán — hatását, gyakoriságát tekintve — az előbb említeti művészeti ágazatoknál is nagyobb lehet a befolyása, hiszen a hitelesség tekintélyével, dokumentális súllyal is felléphet. Ahhoz, hogy a képnek valóban hitele, tényleges súlya, markáns üzenete legyen, amelyre emlékezni lehet, sőt emlékezni, magunk elé visszaidézni kell — nos, ahhoz már nem elégséges a jó gép, a kiváló technika, a precíz exponálás. Nem, mert fénykép sok készül, de művészileg komponált, helytálló kép kevés. A társadalom, a gazdaság vagy a kultúra munka- és ünnepnapjai akkor válnak a fotópapíron alkotássá, akkor hordoznak többetmint a képi-vegyi rögzítést, ha ezzel a „mássággal” rendelkeznek. A más, a több: a művész sajátja, egyénisége és látásmódja, valójában ritka. (Részlet Tóth István február 8-án, az MSZMP Politikai Főiskoláján nyíló kiállításának katalógusában megjelent előszóból, melyet dr. Romány Pál, a főiskola rektora írt.) (A fotóművész képei lapunk 7. és 9. oldalán láthatók.) het, ha kitűnő Horatio van mellette. Az ideális persze az volna, ha sok- (több-) szereplős darabokban minden szerep jó színész kezébe kerülne. Ez azonban csak álom. Ennyi magas színvonalú színészi egyéniség manapság talán egyetlen társulatban sincs. És az már csak a legendák világába tartozik (pedig nagyonis igaz volt), hogy a régi Nemzetiben, még a Blaha Lujza téri épületben, a sokat szidott ötvenes években láthattunk olyan előadásokat, amelyekben az epizódszerepeket is olyan nagyságok játszották, mint a Makláryak (Zoltán és János), Rajz János vagy Gázon Gyula. Mi sem természetesebb ugyanakkor, hogy színészi pályát kezdeni csak kivételes esetekben lehet rögtön főszerepekkel. Kiemelkedő tehetségtől persze nem lehet megtagadni a főszereppel startolás lehetőségét. Vannak fiókák, akiket nem kell hosszasan ta- nítgatni a röpülésre, a fészekből állórajttal indulnak útra, és nem zuhannak le. De. ez nem feltétlenül jellemző, s nem is feltétlenül kötelező. Mondom mindezeket most azért, mert jelenleg a Pesti Színházban látható egy előadás, amely a szó ismert értelmében monodráma, egyszemélyes darab, s mint ilyen, egyetlen színészre épül. Patrick Süskind NSZK-beli szerző míjve, A nagybőgő, e'gy nagyon átlagos, nagyon egyedül lévő, nagyon sok traumával küszködő ötven körüli nagybőgős egy etlen délutánjának pár órája alatt játszódik, azalatt, míg a nagybőgős felébred délutáni szendergésé- ből és felkészül- az «esti elő-_ adásra. A darab inkább ügyes, mint jé, inkább tetszetősen fogalmazó, mint mély. Amitől, illetve akitől teljes értékű színházi élménnyé válik, az a színész Darvas Iván. A rendezést vállaló színésztárssal, Tordy Gézával kitaláltak ehhez a szöveghez egy fantasztikusan felépített mozgás- folyamatot. Darvas gyakorlatilag egyetlen perc szünet nélkül tesz-vesz a színen. A leghétköznapibb cselekvéseket végzi, mosogat, zuhanyozik, főz, vasal, öltözködik, eszik, lemezeket hallgat — és közben beszél, elmondja az életét, elmeséli önmagát, kudarcait, örömeit, szenvedélyeit és vágyait. Ennyi. De ezt az emberi élet, az emberi karakter, az emberi természet annyi hiteles mozzanatából építi fel, hogy erről a nagybőgősről mindent megtudunk, sokkal többet, mint amit Süskind megírt róla. Ez a színészet varázsa, ez az emberábrázolás, a jellemformálás, az alakteremtés csodája. Ez persze a szakma csúcsa. De a szakmának vannak közkatonái is. Epizódszereplők, akik néha már nem is pályakezdők, néha meg most teszik az első önálló lépéseket. Tudok példát mondani mindkét variációra. Az egyik: a Várszínház kamaratermében Sultz Sándor Barátaim! Kannibálok! című groteszk komédiájában Szirtes Gábor Frici szerepében. Nem kezdő színész, sikeres miskolci évek és sikeres nemzetibeli szerepek állnak mögötte. Ez az epizódfigura azonban szinte sűrítmény; a gyáva, szemellenzős, beszűkült vjlágú és tudatú kisember pompás rajza. A másik: a Józsefvárosi Színházban, Gábor Andor Ciklámen című vígjátékában egy kurta szobalányszerepben Blazsovics Anna. Első szerepe, pár mondatos szerep, szokványszerep — de ez a cser- fes-öntudatos, a városi létet gyorsan tanuló falusi lány az ő jóvoltából hiteles, élő kis emberként jelenik meg a színpadon. Nagy szerep? Kis szerep? Nagy színész? Pályakezdő? Egy a lényeg: mindenki tőle telhetőén a legjobb legyen. Takács István Nagy szerep, kis szerep
