Pest Megyei Hírlap, 1989. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-25 / 48. szám

4 jí/TÉj£V Jf 1989. FEBRUÁR 25., SZOMBAT Iskolatörténeti múzeum. — félidőben Ötletadó dokumentumok Sok társadalmi munkát ajánlottak föl az iskolamúzeum fel­újításában a megye középiskolásai, akik a Nagykőrösi Ra­ndes építőipari részlegének szakemberei mellett segédkeznek ■ SZÍNHÁZI LEVÉLI! Józsi a Himnuszt énekli Mátyás emlékére Nagyszabású eseménysoro­zat emlékeztet majd Mátyás király halálának 500. évfordu­lójára. A különböző kulturá­lis és tudományos rendezvé­nyek 1990. április 6-ával kez­dődnek. Mindezekről a napok­ban tárgyalt a tizenhárom ta­gú Mátyás-emlékbizottság, amelynek elnöke Köpeczi Béla akadémikus, titkára pedig Fo­dor István, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Áttekintették az eddigi te­vékenységet, s újabb elképze­lésekkel gazdagították a prog­ramot. Nagy kiállítást tervez­nek például a Budapesti Tör-, téneti Múzeumban, amely Mátyás korát fogja bemutatni. Ennek egyik részét képezi majd a korabeli magyar—olasz kapcsolatokat megismertető tárlat,, amelyet Olaszország­gal közösen szerveznek. Ezt az anyagot Itáliába is elviszik. Szorosan kapcsolódik mind­ezekhez a Visegrádon — amely Mátyás király egykori nyári rezidenciájának helye volt — nyíló tárlat. Az írásos és tárgyi emlékeket a Salá- mon-toronyban helyezik el. Az ideérkezők természetesén megtekinthetik a királyi palo­ta újabban feltárt részeit is. Az Országos Széchényi Könyvtár eredeti ötlettel áll elő az évfordulóra. Nemcsak a hazánkban fellelhető Corviná­kat láthatják majd egyik ter­mében az érdeklődök, hanem a viíás? számos más országából is kölcsönkérik a megmaradt példányokat. Eddig hetven in­tézmény tett erre ígéretet. Székesfehérvárott és Buda­pesten tudományos tanácsko­zásokat hívnak össze. Külön­böző kiadók készülnek színes, igényes kötetek közrebocsátá­sával. Ugyancsak Székesfehérvá­rott avatják majd föl a Má­tyás-emlékművet, amely Me- locco Miklós szobrászművész alkotása. NYUGDÍJASOK. Túlságosan olo6Ó poén lenne a műsor cí­mében szereplő Hogy tetszik •lenni? kérdésre úgy válaszol­ni: Köszönöm, rosszul. A vá­lasz ugyanis ma már koránt­sem jó vicc. A nyugdíjasok mostanság \ Magyarországon nem csupán azért érzik ma­gukat pocsékul, mert elmúl­tak húszévesek, s nem élhe­tik át az ifjúkor örömeit, ha­nem, mert egy békés, kieg'yen- .súlyozott öregkor lehetőségé­től fosztottuk meg őket. A Hagy tetszik lenni? cím persze még akikor született, amikor általában sem illett panaszkodni, s komolyan bíz­tunk abban, hogy a holnap szebb lesz. Nyugdíjasnak lenni akkor még annyit tett: megszaba­dulni rossz függőségektől nem szívesen vállalt politi­kai szerepektől, egy kicsit kivonulni a társadalomból. A kertben kapirgálni, unokák­kal játszani, élvezni egy be­csületes munkásélet minden­kit megillető derűs örömeit. Az ilyenfajta illúziókkal egyelőre le kell számolnumc. A boldog nyugdíjaskor meg­éléséhez egyre több minden hiányzik. Ä rohamosan csők­Jó néhány évvel ezelőtt fölvetődött egy iskolamúze­um létesítésének gondolata. Két-három létezett akkor még csak az országban, amikor a Magyar Pedagógiai Társaság Pest megyei tagozatának rendezésében Cegléden az is­kolatörténeti kutatások anya­gát állították ki. Tulajdon­képpen ezek adták az ötle­tet. Ám csak jóval később, 1986. május 30-án járt körbe a felhívás a megyében. A legkülönfélébb intézmények, párt-, állami, társadalmi szervezetek, gazdasági egy­ségek reagáltak erre. Nagy­kőrös Város Tanácsa felaján­lotta a Helmeczi utcai két tantermes épületet, amelyet a múlt század végén oktatás céljára emeltek. Így most már megoldódott a kérdés: hol legyen a múzeum? Csakhogy ezt előbb még rendbe kell hozni! A megyei tanács művelődési osztályától kezdve, a párt- és tömegszer­vezetekig megmozdult ez ügyben mindenki — a Pest Megyei Múzeumok Igazgató­sága is. Társadalmi bizottság alakult, amelynek vezetője Oberczán József, a Pest Me­gyei Tanács művelődési osztá­lyának helyettes vezetője iett. Egyszeri támogatás — Egy esztendővel ezelőtt újabb felhívással fordultak szükebb pátriánk gazdasági szervezeteihez, intézményei­hez, hogy adjanak segítséget a múzeum felépítéséhez és berendezéséhez. Mi történt azóta? — kérdezzük Oberczán Józseftől. — Gyorsan és sokan jelent­keztek — válaszolja. — Az átalakítás tervrajzát a Buda­pesti Műszaki Egyetem köz- épülettervező tanszékének pedagógusai készítették el, s zömmel nagykőrösi középis­kenö átlagéletkor miatt mind kevesebben érjük meg már magát a hatvan esztendőt is. De ha megérjük is. nem só­hajthatunk fel megkönnyeb­bülten: na végre. Mert a nyugdíjas lét egyre több em­ber számára ma már az el­szegényedés, a magányosság, a kiszolgáltatottság ígérete. Mindezt persze értelmetlen éppen a nyugdíjasoknak el­mondani. Nem egyszerűen azért, mert ha valaki, ők iga­zán alaposan ismerik saját életüket, hanem mert ők azok, akik legkevésbé képesek vál­toztatni rajta. A nyugdíjasok nem szerveznek sztrájkot ném vonulnak az utcára, sőt még csak nem is fenyegethe­tik meg azokat, akik a sor­sukról döntenek. Éppen ezért olyan kiszolgáltatottak. De nem is hiszem, hogy László György szerkesztő és Kiss Magdolna riporter első­sorban hozzájuk akart volna szólni. Látleletük nekünk. kolások vállalták a segéd­munkákat. A múlt év végéig 817 ezer 500 forint támogatás érkezett, ebből 400 ezret a Művelődési Minisztériumtól kaptunk. Az adakozások ösz- szege január végéig 832 ezer 500 forintra emelkedett. — Elegendő lesz-e ez a pénz? — A munkálatok jelentős részét elvégezték már, de a befejezéshez még további szakmunkákra van szükség. Például gáz-, villany-, víz­szerelés, födém-hőszigetelés, belső vakolás, hideg-meleg burkolás, szerelvényezés, szennyvíz- és kútakna-, jár­da- és kerítésépítés, külső­belső festés, valamint kerti munkák. Ha az eredeti költ­ségvetésből kellett volna gondoskodni a felújításról, akkor 860 ezer forintra lett volna szükség. Ám az átala­kítás közben kiderült, hogy a leendő múzeum állaga rosz- szabb, mint azt a műszaki­statikai vizsgálatok jelezték. Így a rendelkezésre álló ösz- szeg kevés. Még annak elle­nére is, hogy a nagyobb költ­ségvetésű oktatásiintézmények 20—30 ezer forint egyszeri tá­mogatást utalnak át. Így pél­dául a nagykőrösi Toldi, a ceglédi 204., a szigetszentmik- lósi szakközépiskolák,’ illetve szakmunkásképző intézetek. A nagykátai Damjanich Gimnázium és Kertészeti Szakközépiskola társadalmi munkát ajánlott fel, a száz­halombattai Ipari és Közgaz­dasági Szakközépiskola pedig anyagokat vásárol a múzeum számára. A megyei tanács tá­mogatására is számítunk. Mindenki szívügye — Hogyan segíti Pest me­gye pedagógustársadalma az iskolamúzeum ügyét? — Felhívásunkra, hogy ajánljanak föl náluk lévő do­kumentumokat, rengetegen küldtek anyagot. A nagyko­vácsi általános iskola példá­ul régi iskolai bútorokat, aktív korban levőknek szóló figyelmeztetés volt: mert ha megéljük, mi is leszünk nyug­díjasok. A szerzők számítása ta­pasztalataim szerint bevált. Villamoson, vonaton, munka­helyen e műsor után. éppen annak riportjaira hivatkozva, gyakran hallottam a visszaté­rő mondatot: ez így nem me­het tovább! PELLET, ami nem kel­lett. Bevallom őszintén, nem viselem igazán a szívemen a tűzipellet sorsát. Még csak nem is vagyok bizonyos ab­ban, hogy energetikai gond­jainkat a szalmából, minden­féle egyéb mezőgazdasági, er­dei hulladékból préselt tüze­lőanyag oldhatja meg. Szám­talan példa bizonyítja ugyan­is, hogy az első pillanatban szenzációs ötletek, találmá­nyok újólag haszontalannak bizonyultak. Lehet, hogy ha­sonló a helyzet a tűzlpellettel is, ami már vagy tíz éve se­Szigetmonostor anyakönyve­ket 1903-tól. A zsámbéki fő­iskolától, Sziget szentmiklósról, Dunakesziről, Dabasról is ér­keztek régi emlékek Nagy­kőrösre. Szülők, idős pedagó­gusok — közöttük Antos Ká- rolyné, dr. Fáy Adolfné, Má­riás Mihályné, Rónaszéki László — ugyancsak szív­ügyüknek tekintik a múzeu­mot. Ezekben a hónapokban még mindig várnak doku­mentumokat, emlékeket. Ha valaki küldeni szeretne, ak­kor a következő címre pos­tázza: Nagykörös, Pf. 29., 2751 — Pest Megyei Iskolatörté­neti Múzeum. Ünnepélyes megnyitó — Kik fogják ezeket sze­lektálni? — Ebben a munkában a nagykőrösi Arany János Mú­zeum vezetője és kollégái vesznek részt. Ez számukra azért is fontos, mert a vá­ros egy új, megyei múzeum­mal gyarapszik. Nagykőrös az oktatás és-a kultúra ügyé­ben egyébként mindig lelkes volt — beleértve a tanács művelődési osztályának mun­katársait is. Köszönettel tar­tozunk mindazoknak, akik ed­dig segítettek, Meglepően nagy megmozdulást eredmé­nyezett az iskolamúzeum ügye. Megmondom őszintén, a jelenlegi gazdasági helyzet­ben nem (számítottunk ekko­ra összefogásra. — Miktortól látogathatjuk a tárlatokat? — A Pest Megyei Múzeum Igazgatósága már biztosított álláshelyet egy muzeológus s egy teremőr-takarító számá­ra. Ezeken kívül évente 35 ezer forintot ad működésre- fenntartásra. Ám egyszeri tá­mogatásra és beszerzésre is juttatott 500 ezer forintot. Terveink szerint a tanév kezdésére vagy pedig a mú­zeumi hónap keretében nyit­juk meg a múzeumot — ün­nepélyes keretek között. Vennes Aranka hogy sem képes nálunk meg­honosodni. Igaz persze az is, hogy szá­mos találmány, ötlet, eljárás, amit itt kinevettek, ócsároltak, komolytalannak tituláltak, az később, valahol tpáshol komoly karriert futott be. Ezért va­gyok bizonytalan. Mert a logika mindenkép­pen azt diktálja, hogy a szal­ma, a kukoricaszár, vagy a gally — amit egyébként be­szántanának, hagynának a ha­tárban elrohadni — az ka­zánban, kályhában elégetve mégiscsak hasznosabb. Nagy­apáink számára ez nem is volt kérdés. Magától értetődően használták fel a természetnek ezeket az apró ajándékait. A pelletről, melyről Antal Éva műsorában hallhattunk beszámolót, végül se tudtam eldönteni, hogy a nálunk fej­lettebb országokban valaho­gyan másiképp közelítik az eh­hez hasonló műszaki és köz- gazdasági problémákat. Mi ál­talában azt vizsgáljuk, mit miért nem lehet megoldani, addig qk azon törik a fejüket, hogyan lehetne megcsinálni. Az eredmények egyelőre őket igazolják. Csulák András Józsi, a derék magyar műn- .kás, minden éjszaka, pontban éjfélkor, felébreszti a gyere­keit és a feleségét, kiállnak a körfolyosós öreg bérház udvarára, és harsány, tiszta hangon eléneklik a Himnuszt. Hazafias megnyilvánulás, kétségtelenül. Nem is lehet­ne miatta kárhoztatni Józsin­kat, ha hazafiúi megnyilatko­zását nem holtrészegen kö­vetné el, ha megelőzőleg kis családját nem bántalmazná tettleg, és ha mindettől nem bolydulna fel a lakóház nyu­galma. Józsinkat ezért pártfogásba veszik. A pártfogásnak kü­lönböző válfajai • léteznek. Például megbüntetik köz- rendháborításért. A büntetést nem tudja kifizetni — mi­ből is tudná? A keresetét el­issza, tehát a családot kell segíteni. Talán, ha szociális gondozásba vennék a gyere­keket. De vajon igazán ve­szélyeztetettek ezek a gyere­kek? Vitatható. Tágabb körű segítségre volna szükség. Ki­vonul hát a tévéhíradó, hogy felmutassa Józsi esetét és egyben a társadalom segítsé­gét kérje az ügyben. És mi­nél többen segítik Józsinkat, a dolog annál reménytele­nebb lesz. Minden újabb se­gítség csak még mélyebbre taszítja Józsinkat a devian­ciába, az alkoholizmusba. Egy szép napon (éjjelen) meggyilkolja a segítség fő szervezőjét. Leültetik. Mikor kiszabadul, rendezett körül­ményeket talál otthon, de ezek között nem érzi jól ma­gát. És addig nem is áll hely­re a lelki békéje, míg megint be nem rúg, s elölről nem kezdi a „műsort", családi hajcihőkkel, Himnusz-ének­léssel. Ide vezetett a nagy se. gítség, ennyit ért el. Schwajda György Segítség című, abszurd elemekkel meg­tűzdelt (már a konfliktus ki­indulópontját képező Him­nusz-énekléssel a hangvételt megadd) darabját 1978-ban mutatta be a Miskolci Nem­zeti Színház. A bemutatót elég nagy felzúdulás fogadta a város bizonyos köreiben. — Hogyan? — kérdezték. — A derék magyar munkás ilyen volna? Részeges, a családját verő, huligánkodó lumpen­elem? Azt már nem! És hogy a mi kitűnő szociális intéz­ményeink, tanácsunk, rendőr­ségünk, bíróságunk, televízi­ónk így működne? Ez rága­lom, elvtársak! Társadal­munkban, melyben legfőbb ér­ték az ember, ilyen nincs, nem fordulhat elő! Satöbbi, satöbbi. A dolog pikantériája persze az volt, hogy második legnagyobb vá­rosunk bűnözési és szociális devianciaadatai már akkor sem voltak éppen pozitívak. De hát Schwajda egyáltalán nem Miskolcról írta a Segít­séget, és ha történetesen Nagykanizsán mutatják be, akkor is hasonló reagálások érkeztek volna hivatalos he­lyekről. A Segítség azóta is előfor­dul a magyar színpadokon, sőt Schwajda készített belőle egy rövidített változatot is, Himnusz címmel. A darab lé­nyege ezzel nem változott. Hangvétele ma is az a fajta abszurdhoz közeledő, bár va­jójában csak bizonyos való­ságelemeket felnagyító, eltúl- zó, élesebb fényben megmu­tató stílus, amely külön is ir- ritálta a darab ősbemutatójá. nak sok nézőjét. (Valószínű­leg roppant alulfejlett volt i humorérzékük vagy csak bi­zonyos fajta humorra voltak képesek reagálni — ahog) akkor mondták: a pozitív hu­morra ...) És hát főleg nerc változott a Segítség (vágj Himnusz) tartalmi érvényes­sége. Azóta megszületett Spi- ró György drámája, a Csir­kefej, mely egy tragikus tör­ténet keretében beszél tulaj­donképpen ugyanarról, amirő a Schwajda-darab: az egyér és a társadalom közt elmé­lyülő szakadékokról, a társa­dalom részéről elkövetett mu­lasztásokról, arról, hogy nen voltunk képesek normális esz­közeikkel „kezelni’ szociális ét tudati problémákat. Az ér szememben a két drámc ugyannak a dolognak a kél különböző oldala. Az újjáépített környezetber újra működő Játékszín (ez s sajátos befogadó színház melynek csak a működtetés­re alkalmas, ahhoz szüksége1 saját adminisztrációja van, de saját társulata nincs) ráérez- ve a Himnusz aktualitására elővette ezt a darabot. (Mosl Himnusz már a címe; az új címadás is élénk rosszallásl váltott ki annak idején, meri némelyek úgy vélték: A Him­nusszal nem hülyéskedünk elvtársak!) Talán némiképp (de nem jelentősen) a darab szövege is alakult időközben. Ezt elég nehéz megállapítani; látni kellene a régebbi előadások­nak s a mostaninak a pontos szövegkönyvét. De ez nem is túl fontos. Érdekesebb, aho­gyan a vendégrendező, Taub János értelmezi a darabot, s ahogyan színészei, elsősor­ban Eperjes Károly, aki Jó­zsit, és Hernádi Judit, aki Arankát, a feleségét játssza — megformálják a figurákat. Taub, sajátos módon (talán mert nem itthon él és dolgo­zik, csak időnként hazaláto­gat, s így a világszínházra jobb a rálátása) a becketti abszurd felé csúsztatja el ezt a mi fogalmaink szerint in­kább tragikomikus darabot, Ez a luimpenlét a számára máf nem annyira mélysége­sen, szociográfiailag valósá­gos, mint nekünk. Józsi és Aranka történetében a Go- dot-ra várva reménytelen és leépült hőseinek valamiféle magyar változata bukkan fel. Nekünk (nekem) ez a törté­net minden groteszkségével együtt is, torokszorítóan szo­morú és ismerős. Taub nak fi­lozofikus felhangokkal teli példázat, a lét ellehetetlenü­léséről, az emberi kapcsola­tok és viszonylatok végleges kiüresedéséről, összekuszáló- dottságáról. Schwajda darab­ja számomra konkrétabb és ezért érzem aktuálisnak. Taub számára valószínűleg elvon- tabb, s ő meg ezért érzi ak­tuálisnak. És az az érdekes, hogy alighanem mindket­tőnknek igazunk van. Takács István Eperjes Károly (Józsi) és Hernádi Judit (Aranka), a Himnusz főszereplői (Kiss Árpád felvétele) VIMOLA KAROLY: KITÄRULKOZÄS RÁDIÓFIGYELŐ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom