Pest Megyei Hírlap, 1989. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-12 / 10. szám

%?£Man 1989. JANUÁR 12., CSÜTÖRTÖK T ehetség gondozás Kemény bírálat A társadalmi reformmozgal­mak reneszánsza idején újra és újra felcsillan a remény, hogy a tehetséges gyermekekkel ér­demes foglalkozni, mert talán a tudásnak újra értéke, becsű lete lesz. Tudjuk, e felismerés késői, de talán nem elkésett. Elsősorban kiken múlik a te­hetség felismerése és kibonta­kozása? — kérdi a szerző dr. Harsányi István, a Tehetség­védelem kis kalauza című könyvében. Természetesen a szülőkön és a pedagógusokon — válaszol rá, s számukra ír­ta fent említett munkáját is, amelyet a Pest Megyei Peda­gógiai Intézet adott ki. A szerző kemény bírálatban részesíti a pedagógiai szaksaj­tót, hogy eddig érdektelenül kezelte a tehetségvédelem ügyét, ugyanakkor elismerően szól a tömegkommunikációról, a téma iránti nagyobb fogé­konysága miatt. Sakkoznak az órarenddel A szürkeséget jól csináljuk újítják fel az idén a színház- termet is. Egy újabb találékonyság, amely a „nagyiönök” agyából pattant ki. Szükségük volt egy csomó variálható asztalra az egyik klubszobába. Itt szabás­varrást, gyors-gépírást és né­metet tanítanak. Az asztalnak tehát sokcélúnak kellett len­nie. Legalább negyven darab­ra volt szükség. Honnan kol­duljanak annyi pénzt? Az igazgató gondolt egyet, felhív­ta a Villanyszerelőipari Vál­lalatot, azok megcsinálták a lá­bakat. A Tüzéptől vásároltak pozdorjalemezt, fölvagdosták, ugyanúgy a dekoritlemezt is, és ők maguk felszerelték tár­sadalmi munkában. Kész az egy perc alatt átalakítható va- riaasztal. Kérdem Szegedi Pált, honnan az ötlet? Válasz: lekop- pintottam a bútorraktárban. Hát nem külön szerencse az, ha egy igazgató ilyen gyakor­latias dolgokhoz is ért, és fő­leg ilyen találékony? De vajon mennyit keres a népművelő egy ilyen intéz­ményben? Az idei 6 százalé­kos bérfejlesztés után 8700 fo­rint az átlagjövedelmük. — Ez az öt év előttinek több mint kétszerese — mond­ja az igazgató. — És mostan­tól kezdve törjük a fejünket, hogyan tovább. Miből tudunk lefaragni, hogyan tudunk spó­rolni? Egyelőre én is a tava­lyi költségvetést javítgatom, firkálgatom. Azt már tudjuk, hogy a szenet márciusban megvesszük, mert az energia- hordozók májusi drágulása miatt így nem kis összeget ta­karíthatunk meg. A kollégáim mindegyike saját költségvetést alakít ki, amelyet ha jól telje­sít, a nyereségbői százalékosan részesedik. Csak egy egyszerű példa. Ha valaki például szer­vez egy gyermeknapi rendez­vényt — ami Rér«e„ ja,,gyergr kék számára ingyenes — és erre, akár . szponzoroktól, ösz- szeszed mondjuk 30 ezret, és tízezerből megcsinálja a „bu­lit”, a fennmaradó 20 ezer fo­rint nyereségből 10—12 száza­lék részesedést kap. Vagyis kétezer forint körüli összeget. Tudom, nem nagy ösztönző, de mégis valami. Hogy mennyi lesz az idei költségvetésünk, az talán a jövő hónapban el­dől. Amit tudunk: az új rend­szer szerint már nem lesz „pántlikázott” forint, s ha az intézményi költségvetésen be­lül maradunk, akkor a mara­dékból akár bért is emelhe­tek. Én úgy szoktam fogal­mazni — mondja búcsúzóul —, hogy a szürkeséget jól csinál­juk. Szerintem is jól csinálják, és amit kisütnek, az egyálta- án nem szürke. Antal Piroska lök küldik a közönséget a fa­pados színházterembe. Ugyan­akkor, ha szükségük van rá. for­dulhatnak a központi műve­lődési házhoz ajánlójegyzékért műsorügyben vagy csupán azért, hogy megkérdezzék, hol lehet megjavíttatni olcsón ezt vagy azt a technikai berende­zést. Hogy könnyű dolga van Szegedi Pálnak, hisz valami­kor tizenöt évig volt közmű­velődési • felügyelő ... ? Ez igaz. Kamatoztatja akkori kap­csolatait. De nem is panasz­kodnak, nem is sírnak. — öt éve, mikor ide kerül­tem — mondja az igazgató —, így szóltam a kollégákhoz: Gyerekek, ha most megvetjük a lábunkat, akkor nem lesz baj! Nyugodtan állíthatom, si­került. Jönnek az emberek a művelődési házba. Csak győz­zek sakkozni az órarenddel: melyik műsort mikorra te­gyem. Az éjszakát kivéve szinte minden perc kihasz­nált. Vannak rendezvényeik, tan­folyamaik — például szabás­varrás, gyors- és gépíró és titkárnőképző, nyelvtanfolya­mok, aerobic, karate, és még sorolhatnám. Aztán ott van­nak a klubok. Ifjúsági, alko­holellenes — ez utóbbi a me­gyében az egyik legjobb. Van 140 tagú nyugdíjasklubjuk, amely talán a legaktívabb. Színházba járnak, fürdőbe utaznak, kirándulnak, hálóz­nak. Reformkonyhát mutat­nak be az asszonyok, megkós­tolják egymás főztjét. Ottjár - tamkor, este alakult a cukor­betegek klubja. A különböző rendezvények egymást segítik. A „menők” eltartják a ráfizetésest. Mitől „csak” 2—300 forint egy három hónapos szabás-varrás tan­folyam vagy egy nyelvtanfo­lyam? Remélem, ha elárulom, nem koppintanak az igazgató fejére! A -szemlélete számom­ra szimpatikus. Nem a papírt nézi, hanem, hogy ki minek a mestere. Magyarul, ha valaki elvállalta a szabás-varrás tan­folyamot, tanítsa meg az asz- szonyokat arra, amit vállalt. S ha a helybéli hozzáértőkből válogat, nem kell olyan ma­gas óradíjat fizetni a tanfo­lyamvezetőknek. Más! Taka­rékoskodnak, és amit lehet, maguk csinálnak. Csúnyán nézett már ki a parketta, fel kellett csiszolni, le kellett lakkozni. Kikölcsö­nöztek egy parkettcsiszoló gé­pet, megvették a lakkot, és a két népművelő munkatárs né­mi tiszteletdíj fejében elvé­gezte a szakipari munkát. Mit mondjak: Az irodák és a két klubhelyiség parkettája ra­gyog! Ha maszekkal csináltat­ják ugyanezt, minimum a duplájába kerül. Ugyanígy Manapság, amikor magunk közt legszívesebben egymás­nak passzoljuk át a témát, ha a művelődési házakról van szó, úgy érzem, „ugrania” kell az embernek, ha hall egy olyan hírt, hogy valahol, a nagy or­szágos sírás helyett valami új­jal próbálkoznak. Nos. irány tehát Nagykáta! Az anya művelődési ház ki­csi. Van egy nagyterme és két klubhelyisége, no és pont egy tucatnyi „csemetéje”, ame­lyek a térség közművelődési politikáját segíti. • Sorolom őket: Farmos, Tápiószele. Tá- piógyörgye, Tápiószentmárton, Tápióbicske, Pánd, Szentmár- tonkáta, Szentlőrinckáta, Ká­ka, Tóalmás, Tápiószecsö és Tápióság. És milyen az anya a gyermekeihez? Mindenesetre sgyikük sem panaszkodhat a másikra. A kapcsolat hasznos, nem önmagáért való. A Nagy- íátai Művelődési Házból, ha rendezvényeikre nincs még meg a telt ház, egyszerűen ki­szólnak valahová: gyerekek, kellene még vagy harminc fő, s valamelyik ugrik, hoznak be autóbusszal felnőtteket vagy gyerekeket. Attól függően, mit adnak elő. A kinti népműve­■ HETI FILMJEGYZET« A francia filmgyártás is bel­terjes — mondom magam­ban, miközben a Négybalke­zes című új francia film fő­címlistáján a neveket olva­som. Itt van miridjáff á filtn két főszereplője, Ludas* bfQía rard Depardieu) és Pignon (Pierre Richard). Külön-kü- lön is nagyon jól ismertek a magyar mozilátogatók előtt is, de közösen is ez már a har­madik filmjük, hiszen nagyon jól emlékezhetünk a Balfácán és a Balekok című vígjáté­kokra, amelyekben együtt ját­szottak. Az ok nyilvánvaló: két népszerű színész együtt többet jelent, mint két nép­szerű színész. Nekik már ki lehet találni szinte állandó fi­gurákat, építve addigi sike­reikre, külső-belső jellemző­ikre, színészetük karakterisz­tikus vonásaira. Egy ilyen kettős, már csak azzal is, hogy fizikumuk mennyire különbö­ző — Depardieu a nagydarab, lassú mozgású, mackós figu­ra, Richard a vékony, örök­mozgó, ideges mitugrász — re­mek párost alkot. Ami persze egyáltalán nem új a film tör­ténetében; gondoljunk csak Zoro és Huru meg Stan és Pan klasszikus duóira. Ezek­nek is épp a fizikumuk kü­lönbözősége — s ezzel a ka­rakterek különbözősége is — volt a kiindulópontja, később, a sokadik film után, már a sematikus konfliktushordozó­ja, humorforrása is. Egy bö- höm nagy fickó meg egy kis törékeny alak minden szi­tuációt másképp él meg, más­képp reagál le dolgokat, más­képp örül és szomorkodik, másmilyen a humoruk, más­milyen az ízlésük. Hogy ebből a másságból mennyi ötlet, szi­porka, komikus szituáció, rö- högtető vicc facsarható ki, azt könnyű elképzelni. Depardieu és Richard ket­tőse esetében azonban egy ki­csit másról, többről van szó, mint egy ősi filmképlet fel­újításáról. És itt lép be a fő­címlista harmadik neve, a rendező, Francis Veber. Ö rendezte ugyanis már az elő­ző említett két filmet is ezzel a párossal. S ő jegyzi most a harmadik filmet is. Valamint ő volt eddig is a filmek író­ja, s most is tőle származik a forgatókönyv. Tehát elég régóta ismeri színészeit. Mi az a más és több, ami ezekben a filmekben megta­lálható? Mindenekelőtt talán az, hogy Veber mer érzelmes és könnyezve kacagtató is lenni. Ügy komédiázik, hogy bár hőseivel percenként tör­ténik valami humoros, vicces, röhejes, a legnagyobb hahotá- zás közben is éreznünk kell irántuk egy kis részvétet, saj nálatot. Nem véletlen, hogy mind” a három eddigi közös femjüknek nagyjából ugyan­az az alapképlete, s a figu­rák alapvonásai is megegyez­nek. Veber mindig a körül­mények, a szituáció, a külvi­lág miatt bajba kerülő kisem­berről beszél, azokról, akik mágnesként vonzzák a bajt, a félreértéseket, a hibájukon kí­vüli zűrzavarokat. A filmek címének magyarítása ponto­san jelzi, miről és kikről van szó: Balfácán, Balekok, Négybalkezes — egyugyanazon fogalom szinonimái. A csetlő- botló kisember persze szintén ősi filmhőstípus. Buster Keatontól Chaplinig. De — és ez a másik új vonás — Veber hősei mindig a modern világ konkrét szituációival szembe­sülnek. Idegességük, baleksá- guk, ügyetlen élhetetlenségük a mai ember sokkjaiból, trau­máiból, elfojtásaiból, megaláz­tatásaiból, kényszerhelyzetei­ből táplálkozik. Ha félreérté­sek áldozatául esnek, abban is a kor szelleme a ludas. Ami Chaplin korai kis vígjátékai­ban még a szituációk humo­ra, a kergetőzések fergeteges lendülete, s alig több ennél, az itt már lidérces lázálom, olykor kafkai színekkel raj­zolt személyiségvesztés, átlát­hatatlan fenyegetettség, sötét szobában történő hadakozás egy nem ismert ellenféllel, aki talán nincs is a szobában. A Négybalkezes is ilyen. Egy mesterbetörő épp szaba­dul a sittről (Depardieu), s amikor új életet akar kezde­ni, belekeveredik egy elkese­redett és eszeveszetten ügyet­len fickó (Richard) bankrab- lási kísérletébe. A rendőrség nem hiszi el neki, hogy ő a túsz volt, s nem a rabló. Mi­közben pedig meg akar sza­badulni ügyefogyott társától, egyre jobban kötődik hozzá, mert megszánja, hiszen sze­rencsétlen mafla azért akart bankot rabolni, hogy a kislá­nyának ne kelljen intézetbe mennie. Közben pedig mind­ketten eszelős kalandokon mennek át, s a társadalom és a rendőrség közönye csaknem romlásukat okozza. De Veber úgy véli, két ilyen szerencsét­lennek együtt kell maradni, mert úgy talán el tudják vi­selni az élet rúgásait, pofon­jait. Picit érzelmes ez a be­fejezés — de hogy van igaz­sága, nem tagadhatjuk. Takács István SZOMBATHELYI ERVIN 1925-1989 Életének 64. évében, hosszan tartó, súlyos betegség után elhunyt Szombathelyi Ervin, lapunk nyugalmazott olvasószer­kesztője, a pártalapszervezet korábbi titkára. A Hírlapkiadó Vállalat és a Pest Megyei Hírlap saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek. Nincs még egy éve, hogy végleg felállt az olvasószer­kesztők asztala mellől. S egész­ségi állapota miatt csak kéz­iratai kerestek fel bennünket — vele személyesen nem ta­lálkoztunk. Am még ma is előttem van mozdulata, ahogy valami nagy-nagy butaság hallatán két összekulcsolt ke­zébe temette arcát. S kiejtette kezéből a tollat a kéziratban felbukkanó nyelvtani szamár­ság láttán — mert nem tagad­hatta meg magát a magyar nyelv és irodalom szakos kö­zépiskolai tanár. Ám felcsil­lant szeme, ha az irodalomról, írók pályafutásáról esett szó. Hisz a Szikra vagy a Mag­vető Könyvkiadónál eltöltött évek alatt s a Népszavánál, a Magyar Hírlapnál újságírós- kodva drgus szemekkel figyelt irodalmi életünk minden rez­dülésére. Az idén májusban lett vol­na hatvannégy éves. S tegnap kaptuk a megrázó hírt, eme borongás reggelen elragadta tőlünk a halál. Hihetetlen, hisz hétfőn, ahogy lenni szo­kott, menetrend szerint befu­tott kézirata. S a szerdai lap­ban állandó rovata a Rádió- figyelő, megjelent. Mert egész­ségi állapota ellenére is hű ma­radt szerelméhez, az újságírás­hoz, ami mellett harminc év­vel ezelőtt kötelezte el magát. Ha megpróbálnám élete most elszakadt filmkockáit visszafe­lé pörgetni, szinte semmit sem tudnék visszaadni abból a színből, ízből, mely hallgatóra találó mesélőkedvét jellemez­te. Mikor kitüntették — a Szo­cialista Kultúráért éremmel és a Munka Érdemrend ezüst fokozatával — visszatérve a szerkesztőségbe a gratuláció­kat mindig sztorikkal köszön­te meg. Megrendültén búcsúzunk tőle — aki 1981 óta szerkesz­tőségünk vezető munkatársai közé tartozott. Megint szegé­nyebbek lettünk... Formatervezési nívódíj Nyilvános pályázat i--~ tt 11 ni 1}1 ■ v •• •••*• -..I.-’ - - * Az Építési és Városfej­lesztési Minisztérium az Ipari Formatervezési Tanács­csal egyetértésben nyilvános pályázatot hirdet az 1989. évi formatervezési nívódíj elnye­résére. A pályázaton részt vehet­nek a minisztérium ágazati irányítása alá tartozó válla­latok, valamint szövetkezetek, intézetek, kisiparosok és egyé­ni tervezők is, iparilag előál­lított és kereskedelmi forga­lomban lévő termékeikkel. Két termékcsoportban lehet a pályázatot benyújtani: építő- és burkolóanyagok, egészség- ügyi kerámiák, építési szerke­zetek, elemek, épületszerelvé­nyek, valamint az épített kör­nyezet minőségét befolyásoló szabadtéri kiselemek és tárgy- rendszerek, mint például: Ut­cabútorok, városi információs rendszerek, a közvilágítás ele­mei stb. kategóriában. A nívódíjfelhívásra a meg­hirdetők 1989. január 20-ig fogadják el a jelentkezéseket. A jelentkezési lapot, és a kí­sérő dokumentációt a követ­kező címre kell küldeni: Épí­tésügyi és Városfejlesztési Mi­nisztérium. építőanyag-ipari fejlesztési főosztály. Buda­pest, V., Kossuth tér 4. Le­vélcím: 1370, Budapest. Pf. 613. A pályamunkákat vagy az ezeket reprezentáló ma­ketteket, modelleket, nagyí­tott fotóanyagokat 1989. már­cius 2-án kell beszállítani, a jelentkezést követően közölt címre. HÉT. Azt, hogy a Szabadság téri szerkesztőségek háza táján mekkora változások történtek, csak mostanában kezdjük ta­pasztalni. Mendemondák ugyan keringtek arról, hogy A hét beleolvad a Tv-híradóba, ám amíg a képernyőre nem került döntést szentesítő okirat, senki sem lehetett biztos a fúzióban. Ezt a papírt aztán tényleg megmutatták, s ettől kezdve e vasárnap esti politi­kai magazin többmilliós tábo­ra is azon izgulhatott, hogy ugyan miként fest majd az ismét újjászabott képes-han­gos hetilap. Nevezetesen az a riport- és kommentárcsokor, amely haj­dan — de régen is volt! — Polgár Dénes és Várkonyi András vezérletével nyerte el a nagyközönség rokonszenvét, s aztán változó irányítás mel­lett, hol tetszett, hol hiányér­zetet keltett, de így is, úgy is az elmulaszthatatlan progra­mok legbelső sorába tartozott. (Azt. hogy az éppen státus­ban lévő szóvivők hogyan öl­töztek, miképpen hajlongtak s köszöntek, azt hadd ne kelljen most itt számba venni.) A legeslegújabb felállás jel­legzetesen híradós. Vagyis ép­pen azt a szervezeti átrende­zést tükrözi, amit — így mondták, s nyilván így is van TV-FIGYELÖ m — más európai példák nyo­mán hajtottak végre. Tehát hogy nem annyira fontos va­laki az, aki konferál, be- és kijelent, hanem helyette be­széljenek inkább a képek. Mármint azok a jellegzetesen híradóba kívánkozó összefog­lalók, amelyek egy-egy téma­kört kóstolgatnak, de úgy, hogy amíg a gép pereg, nem kell annyira pislogni a stop­perórára, hanem bővebben megnyilatkozhat valamennyi páciens. Hát ennyi — legalábbis sze­rény észrevételezésünk szerint — ennyi a változás. A min­den esti Híradó tényleg ma­gába fogadta a nagy múltú Hetet, s abba azokat az anya- gokt tereli bele, melyek töb- bé-kevésbé megérdemlik, hogy nagyobb terjedelmet kapja­nak. Van persze új mozgó-forgó embléma, s van még néhány más formai újítás (a műsorve­zető hátterében például ott villog-szikrázik a monitorokon megjelenő elektronika), ám maga az egész házasság egye­lőre tényleg nem sejtet töb­bet, mint azt, hogy a híradó­sok kedvükre kibeszélhetik magukat. TV2. Hanem a második csa­torna annál karakteresebbnek mutatja magát. Nem ok nél­kül persze, hiszen volt ennek a műsorformán ak már egy próbajátéka a Tv-Plusz ide­jén, de amit ez a tételesen és szervesen elkülönített újdon­ság kínál, nos, az valóban több is, más is, mint ami ed­dig a jelzett helyen futott. Igazán kedvesek a házigaz­daként összeálló párok; iga­zán imponáló a napra — sőt órára — kész frissesség; és hát az ellen sem lehet senkinek kifogása, hogy például a sport­rovat munkatársai újabban veres mundérban jelentkez­nek. Jól áll rajtuk ez a zakó, az pedig, hogy mostanság még több időt tölthetünk el velük, ugyan kinek fáj. Repülhet ele­get a labda, hosszasabban pa­naszkodhat a kirúgott edző, s egyáltalán, mélyebbre és mesz- szebb láthatunk a verseny- sport birodalmába. (Szintén nem itt keli erről beszélni, de az a szócsata, amelyet a lab­darúgó-szövetség volt elnöke és a sporthivatal illetékese pulpitusaik mögött állva ví­vott, hát ez az érvpárbaj mesz- sze elmaradt a várakozástól.) Ami a most emlegetett má­sodik csatornát illeti, azzal te­hát nemigen lehet gondunk. Legföljebb az, hogy egy ki­csit fölborítja a családok esti programját, lévén hogy éppen akkor adnak ott filmeket, ami­kor emitt az egyesen az esti Híradó megy. Ember — csa­ládanya vagy családapa — le­gyen a talpán az, aki ilyenkor igazságot tesz, s ki meri mon­dani: most ezt nézzük, vagy amarra válthat a família kép­letes belépőt. Közben pedig ott a nagy kísértés, az a bummos játék. Ki tárcsázzon, ki be­széljen, s kinek furdalja a lelkiismeretét az önvád, hogy netán egy életmentő hívást hiúsított meg azzal, hogy a kagylóba sóhajtotta: most. Merthogy ez a pezsgősüveg- célozgatás ilyen következmé­nyekkel is jár. Pontosítsunk: járt, mert újabban szigorúbb a regula, hiszen szűkíteni kel­lett mind a tárcsázások he­lyét, mind azok idejét. De a bumm azért — ugye, nem rossz játék? — bumm ma­radt ... Akácz László Négybalkezes

Next

/
Oldalképek
Tartalom