Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-31 / 311. szám
&£Man ' 1988. DECEMBER 31., SZOMBAT rAz alföldi pásztoroktól az azték kultúráig . Vallanak' az arcok Töprengő arcok fogadják az ajtón belépőt. A lakásban mindenütt hasonlókat látni: széktámlán, polctartó oszlopon, asztallábon. Tulajdonképpen nem fogalmaztam elég pontosan, hiszen más-más földrészen élő embertípusok, jellemek jellegzetes vonásait őrzik. Egy azonban csakugyan közös bennük: mindegyikük befelé tekint. Anyaguk a fa, elrejti gondolataikat. Különös méltósággal foglalják el helyüket az előtérben, a szobákban, mint akik már belakták az otthont, amely melegséget áraszt. A lakásban nincs semmi hivalkodó, több bútordarabja fából készült, gazdája maga faragta. Talán ez az élő anyag varázsolja ünnepivé bensőséges hangulatát. Az alkotó robusztus alkatú, kevésszavú ember. Pedig lenne miről mesélnie. Viszontagságos gyerekkorának egyetlen biztos pontja volt: a tehetsége. Akkor még úgy látszott, hogy a hegedű határozza meg életét. Elvégezte a konzervatóriumot és felvételizett a Zeneakadémiára. Csakhogy ének tanszakra. Felvették. Ám egyidejűleg máshová is pályázott: mégpedig az orvostudományi egyetemre. Szintén sikeresen. Nem volt könnyű dolga: két nagyszerű lehetőség között kellett választania. S ráadásul nem jutott sok idő a töprengésre. Ügy gondolta, hogy inkább ä gyógyítás mellett dönt. így talán több hasznára lesz az embereknek. A muzsika műveléséről azonban továbbra sem mondott le. A kamarazenéléshez mindenütt talált partnereket, pedig több helyen dolgozott orvosként: Mátraházán, Szent- gotthárdon. Huszonkét esztendeje pedig Kösd körorvosa dr. Kernács Károly. Mikor idekerült, akkor kapott ajándékba valakitől egy ébenfából faragott fejet. Felötlött benne, hátha ő is tudna hasonlót készíteni. Keresett hozzá anyagot. Forgatta, nézegette, s meglátta benne a formát. Azóta is így küzd meg a fával. Rengeteget olvas: szépirodalmat, útleírást, történelmet vagy éppen művészeti témájú könyvet. Mindenkor ezek hatnak szobrászi munkásságára. Emiatt portréi hol alföldi pásztoremberre, hol pedig az ősi azték kultúrára emlékeztetnek. A kosdi katolikus műemléki templomba — felkérésre — fából elkészítette Keresztelő Szent- János fali képét. A faragást azonban csak ki- kapcsolódásnak tekinti. Pedig árinál több. Erről vallanak az arcok. Miközben vésőjével formát ad az anyagnak, gondolataival — életet. Ezért érzem úgy, hogy mintha mindegyik szobor a világ, az emberiség örök problémáin meditálna. Csak szótlanul szabad gyönyörködni bennük, nehogy megzavarjam ezt a hangulatot. Miközben az arcokat tanulmányozom, meggyőződöm arról, hogy alkotójuk nemcsak a testnek, a léleknek is orvosa. Ám mindehhez a légkört egy olyan asszony biztosítja, mint amilyen a felesége: tisztelettel és szeretettel ösztönzi férje munkásságát, s társa — mindkét életében. Vennes Aranka Önvizsgálat Magyar kultúra A kultúra ügyének támogatását felvállalva, fontos dön téseket hozott legutóbbi ülésén a Hazafias Népfront Or szágos Tanácsa. A testület egyebek között arról határozott, hogy a jövő. évtőil a népfront-szervezetek kezdeményezzék a magyar kultúra napjának megünneplését, kezdődjék el egy kulturális tanács és egy kulturális kamara szervezése. A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongora művész először 1985-ben vetette fel, s azóta több népfront tanácskozáson hívta fel a figyelmet egy ilyen ünnep fontosságára. Most, hogy valamiféle offenzíva kezdeti jelei figyelhetők meg a fokozottabb megbecsülés érdekében, a kul túra, a művelődés hadállásai nál sikerként értékeli-e javaslata elfogadását? •— kérdeztük ifjabb Fasang Árpádot. — A jelenlegi változás még nem nevezhető offenzívának — válaszolta ifjabb Fasang Árpád. — Ehhez kulturális programra, stratégiára lenne szükség. Valami viszont elkez dődött, ez kétségtelen. A vál tozásnak pedig része lehet, ha minden évben január 22-én, a magyar kultúra napján önvizsgálatot tartanánk arról, hogy hova jutottunk, hol tart kultúránk. Ezen a napon írta Kölcsey Ferenc a Himnuszt. Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy ezeréves örök ségből meríthetünk, s van mire büszkének lenni, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gaz dálkodni lehet, valamint se gíthet a mai gondok megoldá sában is. Igen veszélyes elmaradni az európai tendenciák tói. Magyarország a közép- és felsőfokú végzettségűek arányát tekintve Európában az utolsó helyek egyikén áll. Oktatásunk egyre kevésbé felel meg a kor követelményeinek. Az önképzésre fordított idő rohamosan csökken, önkizsákmányoló életstílusok váltak jellemzővé, hiányzik a politikai elszánás, a pénz az igazi értékek támogatásához. A kultúra nem . csak ismereteket jelent, de magatartásformát is, tiszta elkölcsiséget, vagy például azt, hogy az állampolgárok mennyire igényesek környezetükkel szemben. Ez a nap erre is figyelmeztethet. A kultúra térvesztése régóta tartó folyamat. Ma már olyan ellentmodásokhoz érkeztünk, hogy az erőteljesebb támogatáshoz több pénzre, erősebb gazdaságra lenne szükség, ugyanakkor a jobb gazdasági teljesítményekhez elengedhetetlen a műveltség magasabb szintje. TANÁCSOK ÉS TANÁCSTAGOK. Az emberek többsége, aki ügyes-bajos dolgaival fölkeresi a tanácstagot, nem vet számot azzal, hogy a köznek ez az önzetlen szolgálata mekkora áldozatot igényel. Mint Fodor Csilla riportjából is kiderült, a szabadidő rovására. Beszélgetőtársa,* aki egy szakmunkásképző igazgatója, gondokkal terhelten mondta el, hogy ha előre tudja, mi mindennel jár, ezt a megtisztelő megbízatást nem is vállalta volna el. A körzettel még csak megbirkózik — 23 ház lakóinak gondjaiban osztozik —, de ugyanakkor tagja a fővárosi tanácsnak is és az ebből adódó feladatokkal már hovatovább nem tud lépést tartani, inert akkor végleg pedagógusként kerül önmagával és környezetével konfliktusba. Ezzel pedig nem áll egyedül szerte az országban. Nemcsak az egyre hosszabbra nyúló tanácsülések emésztik fel idejét, hanem az otthoni felkészülés is, hiszen többkilós előterjesztéseket kell áttanulmányoznia, hogy a tanácskozásokon helyt tudjon állni. Ebből pedig kiutat csak egyféleképpen lehetne elképzelni, ha egyszerűsítem RÁDIÓFIGYELŐ nék az ügyintézést. Nagy gondot venne le mindenki válláról például az ingatlankezelő vállalatok munkájának ráncba szedése. A jelenlegi helyzet ugyanis már most tarthatatlan. Szinte naponta nő a karbantartás elhanyagolása miatt leromlott házak száma. Végső elkeseredésükben sokan azon törik a fejüket, hogy amíg nem történik intézkedés, addig nem fizetnek lakbért, ami ma már nem is olyan csekély összeg. Ugyanakkor hiába ostromolják a lakók aláírásával szentesített levelekkel az ingatlankezelőt, azok a fülük botját sem mozdítják. A közbülső alkalmi vizsgálatok pedig nemegyszer életveszélyt állapítanak meg az évek óta aládúcolt épületekben. Marad minden a nem éppen megnyugtató régiben. Már csak azért is, mert pillanatnyilag az sem járható út, hogy az ' állami bérlakásokat vásárolják meg a lakók, vagy szövetkezeti alapon vegyék saját gondozásba. Hiszen nem a jó állapotban lévő házakon akarnak túladni, hanem a teljesen leromlott épületeken. Márpedig a lakók nem képesek, hogy egy csődtömeget vegyenek a nyakukba, milliókat még együttesen sem tudnak hosszú távon sem előteremteni. Nem is beszélve arról a her- ce-hurcáról, amivel egy esetleges átírás jár. A népi- ellenőrzés kimutatta, hogy nincs megfelelő nyilvántartás. Ennek hiányában huszonkét hivatali műveleten kell keresztülvergődniük azoknak, akik erre rászánják magukat. Az egész eljárás pedig jó ha egy év alatt lebonyolódik. ÉRTÉKMEGŐRZŐ. Az utóbbi éhekben az egyes politikai ünnepeket megelőzően hozzászoktunk azokhoz a hosszú, apró betűs névsorokhoz,, melyek az újságok hasábjain a kitüntetettek névsorát tartalmazzák. Jóllehet már ezek sem teljesek, hiszen csak a Munka Érdemrend arany fokozata felettieknek jut elsősorban hely. Az elmúlt esztendőben pedig mintha ennek száma is megcsappant volna. Szél Júlia műsora annak eredt nyomába, hogy a közvélemény miként ítéli meg jelenleg azt a gyakorlatot, mely a kitüntetések odaítélését jellemzi. Egy nyugdíjasház lakói saját életükre is visszapillantva .mondták el véleményüket. Általában azt firtatták, hogy az évtizedek során nemcsak a kiváló teljesítményt jutalmazták, hanem bizonyos szociális körülményeket is egyre jobban figyelembe vették. Ez főleg egyes művészeti középdíjak esetében fordult elő. Azt sem tartották szerencsésnek, hogy egyre emelkedett a kitüntetettek száma, ami óhatatlanul bizonyos értékcsökkenéssel járt együtt, ami leginkább a Kiváló Dolgozó kitüntetést érintette. Azzal egyetértettek, hogy a jövőben még szigorúbb mércét alkalmazzanak és ne a mégoly becsületesen letöltött évek, hanem a kiemelkedő teljesítmény kapja meg méltó jutalmát. Szombathelyi Ervin SZÍNHÁZI LEVÉLI Év végi hajrá Van ilyen a színházakban? A legutóbbi bemutatók listáját böngészgetve, úgy tűnik: van. Decemberben a fővárosi színházak kilenc új produkcióval jelentkeztek. Valamennyi vidéki színházunkban is volt új bemutató (némelyikben több is.) A számok tehát azt igazolják, hogy a magyar színházak 1988 végén igen szorgalmasak, s noha a színiévad őszi—tavaszi szerkezetű, az év vége, azaz az évad közepe, rpégis eseménydús. Ezen persze nem kel feltétlenül csodálkozni. A régmúlt színházi időkiben a téli hónapokat főszezonnak nevezték, s okkal, hiszen e hónapok voltak a legalkalmasabbak az új darabok, az új bemutatók vagy felújítások közönségsikerre számító' megrendezésére. Milyen nálunk ez a nem főszezon főszezon, ha a minőség felől nézzük? Rövidre fogva: a nézőnek (legalábbis a budapesti nézőnek) nincs túl sok. oka a lelkendezésre. A decemberi újdonságok — de a januárra ígértek is — többségükben a szórakoztató műfaj köréből vétettek. A két hónapra (főszezon!) tervezett tizenhét bemutatóból nyolc kifejezetten vígjáték (közülük három, közismert angol-amerikai darabgyárosok műve), kettő ismert regények dramatizálá- sa- (igaz, az egyik a Doktor Zsivago). Két új magyar műre számíthatunk e nyolc- kilenc hét alatt, s két jelentős szerző fontos műve is színre kerül (Ionesco Haldoklik a király és Brecht A szecsuáni jólélek című darabja). Ez bizony annyit jelent, hogy erősen biztonsági műsortervvel dolgoznak a színházak, kevés kockázatot vállalnak. A szecsuáni jólélek előadásával például igen kevés meglepetés érhet bennünket; kívül-belül ismerjük már ezt a darabot. Legfeljebb a színészi alakítások * hozhatnak újat, esetleg a rendezői értelmezés néhány részmegoldásban. Ionesco többet ígér. E darabjának még nincs kialakult előadási kánonja nálunk (ez lesz a magyarországi bemutatója az, 1962-ben írt műnek). A Karinthy Frigyes által zseniálisan magyarított, épp száztíz éves amerikai naplóregíény, a magyar — címén Egy komisz kölök naplója, nemigen rázza meg Thália hívőinek tudatát, aminthogy a nálunk módfelett gyakran játszott Bemard Slade vagy Peter Shaffer komédiáitól sem várható új szakasz kezdete a magyar színházművészetben. Gábor Andor; vagy Molnár Ferenc (a Ciklámen, illetve A hattyú című vígjátékukkal) ebben a mezőnyben a tisztes mesterségbeli tudással megírt, jól játszható, jól rendezhető darabok szerzőiként tartandók számon. De hogy revelációt jelentenének? Az ígért magyar újdonságok viszont reménykeltőek. Shultz Sándor, a fiatal szerző, akinek egy igen ügyes szatírája, a Barátaim! Kannibálok! már fut a Várszínház kamaratermében, az öljük meg Józsit! című darabjában (ezt a Népszínház Asbóth utcai stúdiószínpada ígéri) megint csak szatirikus témát választ. Hőse, az örök élet titkát feltaláló vidéki tudós, találmányával véres és halálos bonyodalmakat indít el, tehát a megoldás: öljük meg Józsit, és akkor, nem lévén többé örök élet, helyreáll a régi világrend, lehet öldökölni. háborúzni, annak rendje és módja szerint. A másik darabot a Vígszínház ígéri: Kornis Mihály (az ő Kozma című darabját a Víg kamaraszínháza, a Pesti Színház játsz- sza most is) magyar változatot készített az osztrák Arthur Schnitzler Körtánc című — annak idején kiátkozott, er-. kölcstelennek minősített — darabjából, Körmagyar címmel. Az új cím is jelzi: itt is szatirikus miiről van (lesz) szó. Tehát olyan művekkel találkozunk, amelyekhez legalább közünk van, közvetlenül, itteni, itthoni dolgokról szólnak, s nem monarchiabeli főúri-főhercegi családok belügyeiről. (A hattyú, a Madách Kamarában), vagy kissé Hugos angol idegenvezetőnők és műemlékvédőnők gyermeteg játékairól (mint Shaffer darabja a Várszínházban). Azt mondtam fentebb: a néző nem túl sok okot találhat a lelkendezésre a főszezon előadásai láttán, ■— s mégis felsoroltam néhány nézhető produkciót, darabot. Nem érzek ellentmondást. Az említett művek egy része még bemutatásra vár (Shultz és Kornis januári bemutató), a Cyur/cn-darab inkább csak tematikája miatt érdekes, a többi előadás meg vagy kifejezetten rossz (Shaffer), vagy nem emelkedik a jó közepes fölé. Egyetlen, olyan darab (és előadás) említhető az elmúlt napokból (a Zsivago problémáktól nem mentes bemutatója mellett), amely biztató az évad rangját illetően, s ez egy erdélyi magyar dráma-, író. Székely János Caligula helytartója című darabjának felújítása a Pesti Színházban. Tíz éve, a Gyulai Várszínházban, az azóta elhunyt szintén erdélyi rendező, Harag György, színháztörténeti rangú előadást rendezett ebből a drámából. A helytartó, Pet- ronius, akkor is, most is Lukács Sándor volt. A darab pe-. dig akkor is, most is arról szólt, hogy a hatalom érdekében tett mégoly megfontolt lépések sem lehetnek erkölcsösek, ha maga a hatalom erkölcstelen, embertelen és zsarnoki. És aki bármily módon odaadja magát ennek az erkölcstelen, embertelen és zsarnoki hatalomnak, maga is részesévé válik — akár akarja, akár nem — mindama rossznak, amit ez a hatalom képvisel. Az őrült római császár, Caligula, s az ő szíriai helytartója nem ókori képzeteket kelt bennünk; ez a dráma a modem ember kínzó, s tulajdonképpen feloldhatatlan erkölcsi konfliktusait taglalja. önvizsgálatra késztet bennünket, hiszen ezzel a konfliktussal mi is naponta szembenézünk. Takács István Jelenet a Caligula helytartója előadásából (Korogna! Károly és Kaszás Attila)
