Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
12 min] 1988. DECEMBER 24., SZOMBAT Forró pohár az asztalon A barátok egymásra találnak Játék kiállítás a zsámbéki főiskolán Fakatona uniformisban Ketten a kibontott forgókemence előtt (Hancsovszki János felvételei) Szívós természet kell a kemencefalazáshoz. Még így is hamar elkoptatja az embert. Sok idő ugyanis nincs a várakozásra, ha jön a nagyjavítás ideje, s ki kell bontani, újra kell falazni a belső téglaburkolatot, amelynek minden eleme 10—12 kilogramm súlyú. A mestereknek pedig annyi meleget kell odabent elviselniük, amennyit a talpuk elbír. Az első napokban olykor plusz 70 fokot, s ezzel együtt a port, a huzatot, télen meg a hideget. A huszonöt éves Dunai Cement- és Mészművek, a váci nagyüzem jó szakmunkásgárdával indult, akikről sajnálkozva említi Babinszki István kemencefalazó kőműves, most ügyintéző és tolmács, hogy mára mutatóba is alig maradt belőlük. A legtöbbjük idő előtt lett leszázalékolt nyugdíjas. Utánpótlás meg, vállalkozók híján nem akadt, így aztán Lengyelországban a krakkói Bipropiec nevű vállalathoz fordultak. A jónevű cég forgó- és mész- kemencéket, tűzálló berendezéseket tervez, épít, javít, karbantart. Több országban nagy megelégedésre. A herbata illata — Kávét? Teát? — kérdezi Ja- nusz Antoni Natanek mérnök, részlegvezető, a vácj Dunai Cement- és Mészműveknél működő irodájukban, amire a vendégek azt válaszolják, ha már kínálnak, maradjunk a jó lengyel szokás mellett. Pár perc múlva forró, illatos herbata párolog az asztalunkon. F. Szabó Endre, a gyár üzem- fenntartási osztályának vezetője tréfálkozva panaszolja, hogy nem lehet Az olagiMem^ncében megfogni a pohár fülét, miután a házigazda enyhe zavarán kell derülnünk, aki azt magyarázza, hogy annak áthevült üvegfalára valóban kellene a filizsanka, az a kis ráilleszthető fémfogantyú, ami jelenleg nincs kéznél. Szavak Jó izé A lengyelek vállalkozásáról meg az életükről beszélgetünk. A jó humorú Tomasu Mazowiczky nevetve azt mondja: — Nekünk itt dobzse, mert nem vernek bennünket. Majd komolyra fordítva a szót úgy folytatja, ahogy később az őszülő hajú Jerzy Kulig helyettes főnök, Zs. Nagy Sándor művezető, a kőmíves Cias Darius, aki itt nősült, s magyar a felesége. Tényleg jól érzik nálunk magukat, a nagyobb darab kenyérért vállalva, hogy évekig távol élnek a családtól. Azért, hogy két-két és fél havonta legalább négy napot velük tölthessenek, a szabad szombatokon is dolgoznak. A nemzeti becsületre is sokat adnak, s ezzel elismerést szereztek a gyárban. Pedig, ahogy a magyar kollégák mesélik, nem így indult a dolog. Sok szaiktársnak volt előítélete, szorgalmuk iránti kétsége. Ám amint bizonyítottak, messziről köszöntötték őket. A szállóbeli lakótársak még a családjukat is üd- vözlik, mikor ők hazaindulnak. Ügy látszik, munka közben nemesedik, így válik igazzá a barátság. Babinszki István fordítja a beszélgetést. A teából már kortyolhatunk, de most, mintha az ő szavai forrósodnának át. — Talán a génjeimben volt a fogékonyság — tűnődik maga elé, amikor arról beszél, hogy önszorgalomból tanult lengyelül, a kapcsolatai ösztönözték, mert sokféle irányban indulhat el, ha átlépi a lengyel határit. Sok a jó barát, szereti ezt a népet, s kicsit sajnálkozva említi, hogy a fiatalabbak ma már kevesebbet tudnak közös történelmünkről, akár az Esztergomot felszabadító Sobies- kyt, Balassi Krakkóban nyomtatott verseit, a híres váci csatában rohamozó lengyel légiót említjük. A családi asztal A másik oldal a jelenbe zökkent Vissza bennünket, s mesélik, hogy segítették át Natanek mérnököt nyelvi nehézségein a készséges pestiek, hogy került meg gyorsan az elvesztett autósigazolvány, de mindennél maradandóbb emlékük kollégájuk esete, aki két évvel ezelőtt súlyos infarktussal került a váci kórházba. Amikor már lehetett, még olyan cementgyári magyarok is meglátogatták, akik csak látásból ismerték. Karácsony előtt a hazalátogatásra készülve járták a boltokat, gyűjtögetve az ajándékokat gyereknek, asszonynak, idős szülőnek. Krakkóban, Kielcében, úgy és akkor díszítik a fát, mint nálunk. Ismerkedünk egymás szokásaival. — Halászlé, cigánypecsenye — emlegetik az itt megkedvelt ételeket. Néhányat talán el is készítenek' majd otthon, hogy megízleljék a többiek. — A lengyelek tisztelik a régi szokásokat — mondja Natanek mérnök, de azért ma már kevés helyen készítenek tizenkét fogásos ünnepi vacsorát, mint régen. Ám sok jó falattal együtt oda kerül az asztalra a gomba és a céklaleves, a szintén gombával töltött, a magyar dere- lyéhez hasonlító piraski, a menüből nem hiányozhat a halétel. Egy teríték letakarva marad a váratlan vendég, a szegény, a koldus, a távolról érkező rokon számára. Kovács T. István (Gottlieb Géza felvétele) Zolikát hároméves koromban kaptam, kárpótlásul frissen vásárolt, és azon nyomban el is veszített sárga kismackóm helyett. Zolika szintén játékmedve volt, csinos szürke bundát viselt. A kedvenc macim elődjére megszólalásig hasonlító játókállatot Zsám- békon láttam viszont, a tanítóképző főiskola aulájában rendezett játékkiállításon. Ott ücsörgött a polcon az Ilonka névre hallgató porcelánbaba, és a Türingiában gyártott figurákra emlékeztető, piros uniformisban feszítő fakatona társaságában. De akadtak további ismerősök is: az 1913-ból származó, kerekeken guruló nyuszi, kisbárány, elefánt és cica szakasztott olyan volt, mint amilyenekkel Mikszáth beteges kisfia játszott a halála előtt. A ló, a bárányka és a nyúl azután mindig ott állt az író asztalán. A karácsonyi kiállítás tárgyai közül egyetlenegy sem a rendezőké, mindegyik kölcsönként került a tárlókba. Egy részük a főiskola hir-: detésére érkezett, a többit pedig az intézmény jogelődjének egykori hallgatói küldték. Velük, az 1948 előtt végzett tanítónőkkel már a főiskola tízéves jubileuma alkalmából felvették a kapcsolatot. Számos darab alatt ott olvasható a név: Karló- czainé Kelemen Mariann — a játékok jelentős része származik a budapesti nyugdíjas óvónőtől, aki ismert magángyűjtő és tagja a Magyar Játéktársaságnak is. De bemutatkozik az aulában a főiskola gyakorló általános iskolájának nemrégiben alakult képzőművész szakköre is. A gyerekek két iparművész segítségével agyagedényeket, makkból, gesztenyéből, kukoricából összeállított figurákat készítettek. A héregi nyugdíjasklub tagjai ugyancsak terméGYÖKEREK NÉLKÜL Torma András vagyok Nyírcsa- holyból, azazhogy mit is mondok, már jó húsz éve Gyálon lakom. De még mindig úgy mondom: nálunk, Csaholyban. Olyan az, mintha két hazája lenne az embernek. Amikor a hatvanas évek közepén elkerültünk Szabolcsból, az első hónapok, évek igen keservesek voltak. Nagyon meg tudom érteni a külföldre szakadt magyarokat. De egyet mondok: ahhoz, hogy az ember gyökér - telenné, már-már hontalanná váljék, nem is kell elmenni az országból ... Isten tudja, hányszor találtam magam szinte észrevétlenül a Nyugati pályaudvaron. Néztem a többnyire a tizenharmadik vágányról Nyíregyházára induló gyorsvonatot. Olyan szívesen felültem volna rá, de hiába. Nekem most már itt van az otthonom, Pest mellett és Csa- holyba, „csak haza megyünk’’. Leginkább halottak napján, virágot, koszorút vinni az öregek sírjára. Es olykor-olykor karácsony táján — disznóvágás idején — a rorconság- hoz. Ha most azt kérdezi, szeretek, vagy nem szeretek hazamenni a volt falumba, megyémbe, isten bizony, nem tudok igent vagy nemet mondani. Szeretek, mert ott vagyok otthon, mindenki ismer, jólesik beszélgetni, el-elpoharazgatni a rokonságnál. Seholsem érzem úgy magam, mint Csaholyban. De szeretek vissza is jönni Gyálra, mert az utóbbi húsz esztendőm bármilyen volt is, ideköt. De mintha mégis fordítva élném azóta az életem; évekig Pestről jártam haza, amikor ingáztam, s milyen megnyugtató érzés volt vonatra ülni és indulni haza. Most meg, Csaholyból jövök haza, örülök is, aztán meg egész úton valahogy mégis bújkál bennem a szomorúság. Talán túl sokat beszélek, de mi, szatmári emberek már csak ilyen közlékenyek vagyunk. Sokan talán le is néznek minket emiatt. De mi ilyennek születtünk és ezen már nem nagyon lehet változtatni. Szóval, járt nálunk az üzemben, a Tungsramban, ahol sok évig dolgoztam, egy pszichológus. Mindenféléket kérdezett és direkt a más vidékekről ide jöttékét faggatta. Tudja, mit mondtam neki — már a rendes, papírra szedett válaszom után —, azt: még egyszer nagyon meggondolnám, hogy elhagyjam-e a szülőföldem. Pedig én se nem túl korán, se nem túl későn, harmincöt éves koromban jöttem el végleg otthonról. De higgye el, nem túlzók, itt másképp jár az emberek agya, a gondolata, minden. Más a szavak jelentése is, amit otthon széles mosollyal fogadnak, évődésnek tartják, azon itt vérig sértődnek. Aztán meg, ha itt már-már hajba kapnak az emberek egymással, ordítoznak, mint az eszelősök, hajlamos vagyok azt hinni, mindjárt vérre mennek. A fenét, másnap már el is felejtik. Itt, a fővárosban és környékén hamarabb felidegesednek az emberek és hamarabb lehűlnek... Ezt se fogom megszokni soha. Szóval a pszichológus azt mondta nekem, ne gondoljak a múltra, Csa- holyra. legalábbis ne túl sokat. Most már én itt élek, ezt a vidéket választottam, itt próbáljak új gyökereket ereszteni. Igenám, ha olyan egyszerű lenne. De azt is el kell mondanom, sok évig éreztem, hogy összesúgnak a hátam mögött az üzemben is, pedig zömében ők is vidékről jártak be dolgozni. Mi van, szabolcsi? Tudja, az emberekben sok az előítélet. Csak akkor volt egy kis nyugalom, ha a tévében láttak valamit a mai Szabolcsról, vagy mint legutóbb, a Ki mit tud?- on, első helyet nyert a két szabolcsi zongorista kislány, a Tóth lányok. Nocsak, nálatok ilyen is van? — kérdezték kicsit gúnyosan. Nem szóltam semmit. Mit is mondtam volna. Talán azt, hogy az ottani községek többsége sokkal jobban el van látva úttal, járdával, közművekkel, közlekedéssel, mint a Pest környékiek. Hogy a rokonság Csaholyban központi fűtéses házban lakik, a tisztaszoba már nem érintetlen, hanem ott töltik az estéket. Aztán, ha nagyon hecceitek, mégis mondtam valamit. Há tudni akarjátok, az egy főre eső hülye Sza- bolcs-Szatmárban sem több, mint másutt... Jót nevettek, azt hitték, viccnek szántam ... Tudja, a gyerekeink, három van, már itt nőttek fel, nekik már köny- nyebb lesz. Bár az a gyanúm, ezt a községet soha sem fogják megszeretni. Nem azért, mert igen sok itt az ország szinte minden pontjáról ide költözött ember, ahány, annyi szokást, mentalitást hozott magával. Talán nem ezért. Egyszerűen azt tapasztalom, a Pest melletti községekben lakó új „telepesek” olyanok, mint az idegen talajba ültetett fa: a régi helyéről kitépték, az új heszetes anyagokat használtak fel munkáikhoz, babáikat csuhéból fontak, nádból faragták. Ez utóbbi tárgyak tulajdonképpen elütnek a kiállítás alapanyagától, a már bizonyos történelmi múlttal rendelkező játékoktól. Igaz viszont, hogy a falusi gyerekek évszázadok óta ilyen és hasonló, maguk fabrikálta figurákkal játszottak, sem a felhasznált nyersanyag, sem a kialakított forma nem változott. De a játékipar is mindig nagy üzlet volt — nemcsak manapság, amikor súlyos ezresékeit fizetnek a szülők egy- egy Lego-csomagért vagy Barbie- babáért, esetleg a szivárványállatok sorozatának valamelyik tagjáért. A Legóhoz hasonló világkarriert futott be a Márkiin márkanév, a kezdeti korszak egyik kisvasútját szintén megtaláljuk a kiállításon. A legrégibb darab alighanem az a lovas szán, amelyik a feliratok tanú- bizonysága szerint a múlt század végéről származik, így már századik éve felé ballag. De nem lehet sokkal fiatalabb az aprócska, fából készült iskola sem: a fekete tábla, s a katedra előtt sorakozó padok egyikén kis kockás füzet hever, rajta jobbra- balra dülöngélő, gyakorlatlan írással áll a név: Török Zsuzsi. Már századunkban, 1912-ben ácsolták a kicsi babakomódot, stelázsit és kredencet — akkoriban még így hívták őket, bár a bemutató céduláin kamrapolc és tálalószekrény olvasható. A festett fakanál gyártója „Légy te boldog" felirattal vélte fokozni a háziasszonyok főzőkedvét, s hogy továbbra is a konyhánál maradjunk, a tálalón ott láthatjuk az akkoriban nélkülözhetetlennek számító kávédarálót, rézüstöt, habverőt, teáskannát — mind hű kicsinyített mása az eredetinek. Akármelyikükkel találkozhattunk még nagymamánk konyháján vagy esetleg már csak a padláson. A legérdekesebb és nem minden tanulság híján való megfigyelni, hogyan tükrözték a játékok a kor felnőttéinek életét. Ha a gyerek fél füllel hallotta emlegetni, hogy a könnyelmű nagybácsi lóversenyen veri el a pénzét, maga is szerencsét próbálhatott az ügetős társasjátékon. A kártyát is megismerhette és húzhatott az új képes lutrijáték céduláiból. A társasági törvény nyomán most próbáljuk meg újra meghonosítani nálunk a különféle társulási formákat — akkoriban természetes volt, hogy a postásjáték jegyzettömbjének fejlécén a mackófalvi Cukor- és csokoládéipar R. T. neve állt. S amelyik kislány a picike porcelánszervizzel megtanulta a szabályos terítést, később, gyakorló háziasszony korában sem tévesztette el. Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, ezek a játékok a maiaknál jobban szolgálták azt, amit szakszóval úgy nevezünk: szocializáció. Mörk Leonóra lyen még nincs erős gyökere. Életben akar maradni, honosodni szeretne, de sokan a nagy erőfeszítésbe belerokkannak. No persze, van ebben egy kis túlzás is, tudom. Ha az ember a lelkét nem cserélte fel, bárhol talál jó szomszédot, barátot, munkatársat. Ha bezárkózik, ebben netán túl akar tenni másokon, vagy így akar pestiessé válni, akkor van a baj. Akkor tényleg egyedül maradhat, s ez nem az emberhez, méltó élet. Ilyenkor, karácsony, újév táján, én is úgy érzem, haza kell menni Csaholyba. A gyerekek nem mindig örülnek ennek, sokallják a háromnégy órás vonatozást. De ott már érdekes, egészen jól érzik magukat. Na én lassan megérkeztem, Debrecenben inkább átszállók a szálkái vonatra, így hamarabb érek Csaholyba. De egyet még mondanék: az lenne a jó, ha a kenyér utáni hajsza nem kényszerítené az embert arra, hogy szülőföldet, lakóhelyet cseréljen. Mert, ha belegondolok abba, amit legutóbb olvastam, hogy Szabolcs-Szatmárból az utóbbi negyven évben több, mint százezer ember költözött el, ennyien küzdenek talán azzal a gonddal, amit említettem, nagyon fáj sok ember szíve. A gyökereket el lehet tépni, újak is nőhetnek, ez az élet rendje. Az is igaz, nincs előírva; ott kell élni, meghalni, ahol születtünk. De nép- vándorlásra mégsem kellene kényszeríteni ennyi embert. Mégha igaz is a mondás, a haza ott van, ahol kenyér, megélhetés várja az embert. De lelki béke, nyugalom is várja-e az új otthont választókat. Erre válaszoljon valaki.., Elmondta: Torma ,András Lejegyezte: Páll Géza
