Pest Megyei Hírlap, 1988. december (32. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-24 / 306. szám

A Seniorban Épül a fonalraktár Az eddig szabadtéren tárolt fo­nalaknak fedett raktárt építe­nek a Seniorban. A 10 millió fo­rintos beruházásban szerepel a számítógépes készletnyilván­tartás is. A salgótarjáni Építő és Tervező K. Sz. vállalta, hogy az év végéig befejezi a mun­kálatokat (Vimola Károly felvétele) Visszaemlékezés Az Üj Tükör című heti­lap Lengyel József vissza­emlékezését közli Matheika Jánosról, aki a Magyar Ta­nácsköztársaság idején a váci direktóriumnak volt a tagja, az északi front vád­biztosa. és ugyanakkor Vá­cott a közoktatás ügyeinek az intézője. Leírja Mathei­ka csodával határos meg­menekülését, ezt követően a fegyházban töltött napjait. Három nagy perről is megemlékezik: Matheika, Kovacsik, majd Maróti vol­tak a fővádlottak. A visz- szaemlékezés első része az­zal zárul, hogy Matheika hadi fogolycsere révén kijut a Szovjetunióba, ahol a Gorkij Világirodalmi Inté­zet igazgatóhelyetteseként dolgozott. azonban a csöpp lakásban senkinek sincs. — Azt soha nem hánytor- gatták fel, hogy miért va­gyunk mi ilyen sokan, miért jut nekik mindenből keve­sebb. mint másoknak. A vita mindig azon volt: kevés a hely. Ha valamelyikük tanul­ni szeretett volna, s bezárkó­zott a fürdőszobába, a má­siknak biztosan épp akkor kellett kezet mosnia. Régóta tervezzük, hogy veszünk egy családi házat kerttel. De — bár filléreskedünk, a Tamás kivételével mindegyik gye­reknek van takarékkönyve — egyre kevesebbet tudunk fél­retenni, egyre súlyosabb gond ma a megélhetés is. A ház Lassacskán elérhetetlenné vá­lik ,.. S elérhetetlennek tűnik a gyerekek önálló életkezdése is. Pedig ruhaneműt úgy vesz­nek hogy külön-külön spórol­nak egy-egy nadrágra, csiz­mára, aztán ha összejön va­lamennyi: „Anyu, ennyi már van, ki tudod egészíteni?” És egymástól öröklik a holmi­kat, Tamás cseppet sem szé­gyell) magán Tünde nadrág­ját, anya Zsuzsa csizmáját a láb^n, Attila életének nagy vágya egy magnó volt. Nyolc­ezer forintot sikerült össze­spórolnia. — ,. .sose fogom elfelejteni, amikor elmentünk megvenni és kiderült, hogy tizenkétezer. Kisfiam, mondtam, nem tud­juk megvenni, háromezer fo­rintom van összesen, de az konyhapénz. nem adhatom oda. Megvettük OTP-re. Sírt az örömtől. Ordasiné viszont csak egy­szer sírja el magát. Akkor, amikor azt kérdezem, hogyan ünnepelnek karácsonykor. Gödöllőn a legutóbbi tanácsülésen a helytörténeti gyűj­temény vezetője abbéli reményének adott hangot, hogy a kastély öt-tíz év múlva régi fényében ragyog. Ami­kor a tanács elnökétől, Papp Istvántól tájékoztatást kér­tünk a kastély körüli legújabb fejleményekről, első kér­désünk az volt, osztja-e ezt a nézetet. — Fél év múlva pontosab­ban láthatjuk a jövőt. Ma úgy vélem, lehet öt év, lehet tíz, de annál is több. Opti­mista vagyok, mert eljutot­tunk oda, hogy az épület- együttest eddig használók egy része elköltözött s, egy éven belül a még ott levők is el­mennek. Derűlátásomat meg­erősítették franciaországi tár­gyalásaink. Az AMB nevű épí­tőcég, a Sort műemlékekét restauráló vállalat és az AUA tervezőintézet által létrehozott közös vállalat, az ERIH, va- amint a magyarok, az ICÉ, a VÁTI. a KÖZÉP és a tanács lényegében megkötötte szer­ződését. amely szerint hat hó­napon belül elkészül a haszno­sítási tanulmányterv, mely­nek birtokában megkereshe­tők azok, akikkel együtt hoz­záláthatunk a kastély felújí­tásához, .az idegenforgalmi centrum kialakításához. % Nemrég lapunk gödöllői oldalán olvasói levelet közöl­tünk, melynek szerzője egye­bek között a pénzügyi hozzá­járulást firtatta. Mit válaszol­hatunk neki és a többieknek, akik szintén kíváncsiak erre. — Nagy fenyőfánk lesz, mert a nagy fa nálunk hoz­zátartozik az ünnephez. De egymás megajándékozására nem telik. Ősszel meg kell vennünk a lábbeliket, kabáto­kat, a pénzt kiporciózzuk: eny- nyi marad, ebből gazdálko­dunk. S bár anyagiakban kifejez­hető útravalót nem kapnak a gyerekek — kapnak mást, ami nélkülözhetetlen: önállóbbak, alkalmazkodóbbak, másképp állnak a munkához. A Közért­ben ő tanulófelelős. A keze alá került nemrégiben egy kislány, akinek négy testvé­re van otthon, s az édesapja vak. Ö volt az, aki már az első nap tudta, hogy az üzlet­ben mindig lehet csinálni va­lamit, hoigy a lötyögés nem csak céltalan, de tán fá­rasztóbb, mint a munka. Férfi kopogtat Amíg a szerkesztőségben megpróbáltam összefogni Or- dasiék történetét, s épp azon tűnődtem, hogy hogyan lehet­ne súlyt adni az összetartás és az érzelmek fontosságának, s súlytalanabbá tenni a pénz meghatározó hatalmát (amely törvénvszerűség egyébként életünk vége felé amúgy is nyilvánvaló, csak akkor már többnyire késő) — egy férfi kopogtatott. Kérte, menjek át vele a bíróságra, öccsével pereskednek egy házrészen, s a gyűlölködés megmérgezte már az életüket. A férfi keze remegett, rázta a vállát a sí­rás, páciense lett az ideggon­dozónak. Hát ennyit ér a va­gyon. Az örökség. Az enyém — tiéd, az adóik — kapok. És ennyit ér a szív? Koblencz Zuzsa — Két és fél millió frank­ba kerül a tanulmányterv, amelynek fele a francia, fe­le a magyar felet terheli. Ami ebből az összegből Gödöllőé, az nem olyan sok, 400-500 ezer forint. Ebben azonban nem foglaltatik- benne mindaz, amit a város vállal. Egyik nagy feladatunk a település és kör­nyékének a föltérképezése ide­genforgalmi szempontból. Ar­ra a kérdésre kell választ ad­nunk, milyen a város és a környező helységek adottsága, milyen az ellátás, a szórakoz­tatási lehetőség, s mindezek hogyan fejleszthetők tovább. Sok mindenre gondolhatunk. A zsámboki lakodalmasra, a bagi népművészeti együttesek­re, szóba jöhet vadásztatás, a lovassport, a Hungaroring, de hát nincs messze tőlünk a Bükk, a Mátra. A Hortobágy- ra, Szilvásváradra is gyorsan el lehet jutni Gödöllőről, nem beszélve a fővárosról. j! © Ha jól értettem, a tanul- J many terv elkészülte után ad- /, hatnak választ arra, haszno- J sitható-e gazdaságosan a kas- ^ tély idegenfogalmi és kulturá- # lis célokra. A tervre 2 és fél ^ millió francia frankot költe- £ nek. És mi lesz akkor, ha ki- ^ derül, nincsen alapjuk a félté­ig véscknek. — Akkor senki sem köve­telhet a másiktól semmit. A befektetők a saját kockáza­tukra költenek a tanulmány- tervre. A kudarcnak azonban csekély a valószínűsége. A francia partnerek is úgy vé­lik — akiknek vannak ilyen irányú tapasztalataik —, el­képzelhetetlen, hogy ezt a kas­télyt ne lehetne gazdaságosan hasznosítani. J O Folytassuk abban a re- ^ menyben, hogy a tanulmány- ^ terv készítői kedvező ered- j ményre jutnak. Sejtésem sze- $ rint a fölújítás, helyreállítás, Ä átalakítás sokkal többe kerül, y. mint a hasznosítási terv. Ezt J az összeget honnan teremtik J elő? Hol keresik meg a beru- ^ házókat? Mekkora összeget ü kell egyáltalán előteremteni? — Mai árakon úgy három- milliárd forint a felújítás költsége. Ügy látjuk, ennek a felét lehet külföldi partne­rek bevonásával megszerezni, a többit itthonról. Érdeklődés egyébként már mutatkozik, francia és nyugatnémet beru­házók részéről egyaránt. Köte­lezettséget még senki sem vállalt. ÍJ ® A tanácsülésen azt mond­J ta, a magyar küldöttség fran­J ciaországi látogatása óta is ^ történt már valami. Mi az? — Kint nem tudtuk teljes mértékben egyeztetni a szer­ződést. Azóta túljutottunk ezen, a szövegben már csak két-három szó maradt, ami­ben még nem végleges az egyetértés. Még nem tisztá­zott például az, hogy a terve­zés időszakában hányszor jönnek ide a franciák, s hányszor utaznak ki a magya­rok. — Ami csak ránk tartozik: időközben átvettük a gödöllői tangazdaságtól azt a terüle­tet, ahová a ma még a kas­télyban levő katonai alakulat kiköltözhet. Aláírtuk a meg- állapQdást a Honvédelmi Mi­nisztériummal és az Országos Tervhivatallal, amelyben rög­zítettük a kiköltözés menet­rendjét. ® Levélírónk attól is fél, hogy ugyanúgy, mint régeb­ben, a felújitott és idegenfor­galmi célokat szolgáló kastélyt a hozzá hasonló emberek meg sem közelíthetik. Ilyesféle ag­godalmat másoktól is hallot­tam. Jogos-e a félelmük, aggo­dalmuk? — Az Idegenforgalmi cent­rum elsősorban a külföldiek­nek készül, ezt kár volna ta­gadni. A kastély azonban a helyiektől sem lesz teljesen elzárva. Szeretnénk, ha helyet kapna benne egy kisebb mú­zeum, amelyben Erzsébet ki­rályné életútját mutatnák be. A park szépségeiben úgyszin­tén gyönyörködhetnek az ide­valósiak. ^ ® Végezetül egy személyes j jellegű kérdés. Ügy látom, ön- í nek szívügye a kastély. Miért? — Tóbb fontos kérdés vár megoldásra a városban, ilyen az olvasó által említett strand is, de szerintem a legfonto­sabb a kastély fölújítása, megfelelő hasznosítása. Az 1740-es évekig Gödöllőn 100— 150 ember élt. A kastély el­készülte után hamarosan 1600—2000 lélekszámúra gya­rapodott a lakosság. Azóta meghatározó szerepe van az épületnek a település életében. Jótékonyan befolyásolta fejlő­dését, s nélküle aligha adha­tott volna Gödöllő helyet any- nvi történelmi eseménynek. Úgy gondolom, a helyreállítás után is jelentős szerepe lesz a város életében, hatással lehet annak fejlődésére, s az sem utolsó szempont, hogy az idelátogatók elviszik Gödöllő hírét a világ minden tájára. Kör Tál ISMÉT KÜLFÖLDI BEMUTATKOZÁSRA KÉSZÜL AZ ISMERT CEG­LÉDI FOTÓMŰVÉSZ, TÓTH ISTVÁN. EZÚTTAL TÖRÖKHONBAN MUTATKOZIK BE, KARÁCSONY MÁSNAPJÁN, DECEMBER 2S-AN NYÍLIK KIÁLLÍTÁSA ISZTAMBULBAN. A KÉPEN A TÄRLAT anyagaböl egy fotográfiája lathato Az emberek lámpással jártak az utcán Kelj föl, öreg pásztor, kelj föl A MÚLT SZÁZADBAN — mesélték öreg adatközlőim, akik ha élnének, százesztendő­sök volnának — nagy havak voltak decemberben Cegléden. Hamar sötétedett és az embe­rek lámpással jártak az utcá­kon. iparkodott is mindenki haza a kemencék melegéhez. Egyszer csak föltűnt egy kis csoport bundás, fehér inges, nagy botú alak. Ketten fából tákolt istállót vittek, a betle- hemesek voltak. A betleheme- sek világa eltűnt innen, em­lékezetre fölgyűjtöttem 1960- ban, talán az utolsó játékot. „Bezörgettem az ablakon: — Be szabad-e gyünni a betle­hemmel? — Erre kiszóltak, hogy > be. és kinyitották a kis­ajtót. Egymagám mentem a szobába. Ha égett a villany, kértem a háziakat, hogy olt­sák el. Gyufát sercentettem és meggyújtottam a gyertyát, amelyik a jászol mellett volt. Sötét volt a szobában, csak az az egy szál gyertya világított. Hosszú fehér ing volt rajtam, én voltam az angyal. Rákezd- tem az éneket: Mennyből az angyal lejött hozzátok ... Bodorék katolikusok voltak, velem énekelték. Mikor befe­jeztük, kiszóltam az ajtón: — Gyertek be, pásztorok! Be- gyütt mind a három. Lefeküd­tek, mást nem szóltak, csak dicsértessék! Mind a hárman reformátusok voltak. Ahogy a földön feküdtek, én, mint an­gyal rákezdtem: Pásztorok keljünk fel, / Hamar induljunk el... TÓTH ISTVÁN: TÁNC. Fotógrafika Keltegetni kezdtem őket egyenként.' Odaütöttem Mis- kolczinak a botommal — ő volt az: első pásztor:, < ­— Kelj föl pásztor, hármat kukorikút a kakas! Nyögve föltápászkodott, rá­könyökölt a botjára: — Még a kilencvenkilenc éves csont­jaimat is háborgatjátok? — Mit álmodtál? — Én azt álmondtam, hogy hozni akartam Jézuskának egy köcsög aludttejet, de mi­re ideértem, mind kilötyögtet­tem. Így hát nem tudtam sem­mit hozni. — Jól van. (Miskolczi áll­va maradt.) Megérintettem a botommal Várkonyit: — Kelj fel, Kari- dón, nagyot ütök faridon! Hár­mat kukorikút mán a kakas. Erre nagy nehezen fölkelt. — Mit álmodtál? — Én azt álmodtam, hogy a gazdasszony egy szál kolbászt akasztott a nyakamba, de az erdőn, amíg körösztülértem, a farkasok mind elvitték. — Jól van — mondtam er­re, aztán szólítottam a har­madikat, az öreget: kelj föl, öreg, kel föl! — Nem köll nekem tejföl. — Kelj föl, Karidon. nagyot ütök faridon! Erre az öreg: Hozzátok be a háromágú vas­villát, hadd támasszam föl a szemem pilláját. — Mit álmodtál? — Én azt álmondtam, hogy a gatyám korcának kilenc- venkilencedik ráncába fogtam egy politikus bolhát; nagyobb volt a lónál, kisebb a csikó­nál. Aki elhiszi, bolondabb a tyúknál. Mikor ezt kimondta, mind­nyájan énekeltük: Pásztorok, pásztorok örvendezzünk, / Sietve Jézushoz Betlehembe / Köszöntést mondani a kis­dednek, / Ki váltságot hozott az embernek. / Angyalok szó­zatja minket is hív, / Értesse meg ezt tehát minden hű Szív. / A kisded Jézuskát mi imád­juk, / Mint a hív pásztorok, magasztaljuk. Megszólal az öreg: Látom a gazdának jószívű szándékát, / Kezibe, forgatja a pénzesláda kulcsát. / Nekünk is jut abbu’ egy pár garasocska, / Dici- Dóczi, Daróczi, nagypipájú Báróczi 1 Szól a másik pásztor: Sütik mán a disznót, érzem a jó sza­gát, / Bárcsak nekem annak a legjobb falatját!.: /■ Csörgetik: a ládát, pénzt akarnak anni, / Ha sokat adnak, megköszön­jük, / Ha keveset adnak, el­fogadjuk. Pénzt mindenütt adtak. Ré­gebben — mesélte édesapám — a húszévesek is jártak, vol­tak közöttük házasemberek is. Bort kaptak a kulacsba, a ta­risznyába babot, krumplit, al­mát, tojást, ahol disznót vág­tak, aprólékot. Enni is kap­tak, de pénzt is. VOLT ÜGY, hogy nem en­gedtek be, nehogy a kisgyerek megijedjen. Az ablakon szól­tak ki nekünk. Ahol nem volt világ, oda nem zörgettünk. Hídvégi Lajos A toboz A toboz ott hevert a gödöl­lői parkban az ülőkéjét vesz­tett pad lábánál. Szeretem a tobozokat, mindig vetek rájuk egy-egy pillantást, ha lábam elé kerülnek. A szót is kedve­lem. A toboz az egyik leg­szebb magyar szó. A pad lá­bánál heverő toboz gyönyörű példány volt. Ilyet jókedvé­ben szül a természet. Szabá­lyos a kúpja, lágyan ment át az egyenes ívbe. a vékonyab­bik és a szélesebb végén egy­aránt. Pikkelyei hiánytalanul fedték a testét. Fölül már fe­lvetések, belül még világosab­bak. Képzeletemben minden hangnak, hangsornak, szónak színe van. Már akkor színnel látom, ha csupán gondolok rá. A toboz fekete. Sűrűn, mélyen fekete. Nem csillog, mint a friss kátrány. Hamvas, akár a fekete bársony. A lábamnál heverő toboz ilyen volt. És elkezdett esni a hó. Egész délután szállingózott, az ég fekete leplének átszállásá­val együtt mind sűrűbben hul­lottak a fehér pelyhek. A fe­kete tobozra fehér pelyhek. Rácsimpaszkodtak a pikke­lyekre, némelyikük addig mo­corgóit, mígnem befészkelte magát a kis résbe, a pikke­lyek formálta odúba. Hullott, hullott a hó. \ parkon embe­rek siettek keresztül, ügyet sem vetettek rám. a tobozra és a hóra. Én pedig néztem, hogyan lepi el a hó a pikke­lyeket. Pelyhek egymás hátán. Kapaszkodtak, csak kapasz­kodtak. Lassan lassan elföd­ték a fekete tobozt. Amikor már csak egy kis fehér hal­mocska látszott, otthagytam a tobozt. Tudtam, a hó alatt a toboz el fog enyészni. Én voltam az utolsó, aki arányos formáiában, hiánytalan pik­kelytestében gyönyörködtem. k. p. Kibontakozóban a gödöllői kastély jövője Megújul az évszázados műemlék

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom