Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-08 / 266. szám

1988. NOVEMBER 8.i KEDD Titian 3 Erről olvastam Dzsugasvili sem tudta Az emberi .észjárás tekervé- nyeit, kacskaringóit, zegzugait egyetlen labirintus sem köze­líti meg. A gondolkodásmód útvesztőiben Ariadné találé­konysága kevés. Eme labirin­tusból nem kifelé igyekszünk. A zegzugokba behatolni sze­retnénk, amihez Ariadné gom­bolyagja használhatatlan. Az észjárás tekergőinek nincs be­járata, csak végterméke, a gondolat. A másik ember szá­munkra érthetetlen gondolata saját tekervényeinkben bo­lyongva nem fedi föl titkát. A másság örök szimbólu­mairól szóló írást az utolsó- előtti oldalig egyenletes rit­musban olvastam. A végéhez közeledve kezdi babrálni szer­zőnk a lét értelmét. Mi végre vagyunk a földön? Erre a na­gyon értelmes, mondhatnám zseniális emberek sem tudtak válaszolni. Sem Kari Marx, sem Vlagyimir lljics Uljanov, sem Joszif Visszarionovics Dzsugasvili — a többit nem emlegeti, mert jóval kisebb kaliberűek. Szegről-végről rokonom ajándékaként számos Dzsugas- vili-mű sorakozik könyvespol­comon. Régóta. Hosszabb ideig egy kartondobozban sínylőd­tek a kötetek. A levegőtlenség ártott a papírnak, ezért kitet­tem őket a polcra. Beleolvas­tam egyikbe-másiikba, de sem­mi olyannal nem csábítottak, amiért időt áldoztam volna rájuk. Egy ideje minden köny­vesboltban, aluljárói árusok asztaláról Dzsugasvili néz ránk. Nemkülönben újságok, folyóiratok lapjairól. Elegem van belőle. Ki gondolná, hogy a más­ságról értekező dolgozatban is belebotlik a pipásba? Ki hin­né, hogy a lét talányának föl­fejtését Dzsugasvilitől várja az, aki a másság tiszteletének rendíthetetlen híve. Egy másik októberi havi- lapban azt mondja az oldalnyi írás alcíme: Nemzeti tragédia, amelyről mindenkinek tud­nia kell. Noha nem vagyok annak a nemzetnek a tagja, de amiről mindenkinek tudnia Az építménybe több százezer tonna vasat betonoztak be ta falu, Bodak, Vajka és Do­bozosán. lakóinak kéréseit is, s bizonyára ennek is köszön­hető, hogy az ott élők, ha né­mi aggodalommal is, de meg­értőén fogadják az építők je­lenlétét. Az egyik helybeli az öreg Duna partján álló csár­dát mutatta bizonyságul, hogy jobban értsük: áldás lesz az új mű, mert bizony ha jött a nagy ár, már előre retteg­tek az emberek az özönvíztől A csárda többször állt a pad­lásig vízben, s az elmúlt év­tizedek gátszakadásainak is mindig súlyos következményei voltak. Ez most már a múlté — említik a környékbeliek. Az építkezésen, amely mint­egy tizenötmilliárd koronába kerül, jelenleg ötezer-négyszáz ember dolgozik. Számukra kü­lön kis várost építettek kor­kell, afölött nem siklathatom el tekintetemet bambán. Már a vastagon szedett be­vezető sorok baljóslatúak: A tíz-tizenöt hektárnyi, Brod- nak vagy Kuropatinak neve­zett területen 1937 és 1941 kö­zött szakadatlan folytak a va­lóságos népirtással felérő tö­meges kivégzések. A hely kö­zelében elterülő falvak, tanyák lakói a hetvenes években föl­idézték élményeiket a gyil­kosságok részleteiről. Előfor­dult, hogy aratás vagy krump­liszedés közben a lövésekből ítélve megpróbálták összeszá­molni az áldozatokat, de ha­mar belefáradtak. Lehanyat­lott a kezünk, összeszorult a szivünk, a munka sem ment — sóhajtozták a szemtanúk évtizedek múltán, öt évig nem. tudtak aludni a lövések miatt. A szerencsétleneket fedett kocsikban szállították a hely­színre, csoportonként lőtték őket agyon forgópisztollyal, majd tetemeiket mély gödrök­be dobálták. Egy-egy ember- csoport kivégzése után a holt­testeket homokkal szórták le és elővezették a következő csoportokat, egészen addig, amíg a gödör színültig meg nem telt. A kivégzéseket dél­után, esetefelé és éjjel hajtot­ták végre. A gyilkosok az NKVD egyenruháját viselték. Mindez akkor történt, ami­kor Dzsugasvili volt arrafelé az első számú vezető. Zseniális emberek minded­dig képtelenek voltak vála­szolni a lét értelmét feszege­tő kérdésre, mondja a más­ságról értekező szerző. Nem biztos, teszi hozzá, hogy az a törvény, amely őhozzá legkö­zelebb áll, válaszolni tud rá. Noha az maga a keresés fo­lyamata. Keresnek valamit. Mégpedig úgy, hogy nem zár­ják ki a másikat. Nem ölik meg a másikat. Azért, amiért a másik mást mond. Ama könyvekben, amelyek­nek a címlapjáról a pipás néz ránk,- azt olvastam, Dzsugas- vili még olyanokat is meg­öletett, akik ugyanazt mond­ták, mint ő. Kör Pál szerű szállodával, éttermek­kel, éjszakai bárral, szaunával és más létesítményekkel. Ez, ha elkészül a beruházás, a hő­sieket gyarapítja majd, hiszen szervesen kapcsolható a tele­püléshez. A kötődést azonban nem csak ez adja. A munká­latok megkezdése egyben azt is jelentette, hogy ingyen ju­tott a falu vízhez, gázhoz, csa­tornához, s nemcsak a ta­nácsnak, de az itt élőknek sem kellett egyetlen koronát sem a közművesítésre költeniük. Sőt: felépült egy többszintes áruház, néhány hete pedig egy korszerű szolgáltatóházat avattak. A művelődési ház, amely a Bratislavai utca sar­kán áll, szintén új létesít­ménynek számít, kár, hogy az építők ezen kísérleteztek, s emiatt a külső vakolatot ha­marosan újjal kell pótolni. A falu öregebb épületei kö­zé tartozik a helyi magyar is­kola, amelytől néhány lépésre ott áll a szlovák intézmény is. Az előbbibe ötszázötven gyer­mek, az utóbbiba valamivel tebb mint kétszáz jár. Miklós Ferenc igazgató, aki egyben a községi pártbizottság elnöke is, büszkén mutatja a tanter­meket, s beszél arról, hogy ta­nulóik sikeresen haladnak az ismeretek elsajátításában. Minden tárgyat magyarul ta­nulnak, kivéve egyet: a gyer­mekek az orosz mellett köte­lező szlovák nyelvoktatáson is részt vesznek. Akik náluk vé­geznek, több magyar középis­kolában, Nyitrán és Pozsony­ban pedig felsőfokú intézmé­nyekben tanulhatnak tovább. Gondjaik azért vannak, ám ezek általánosan jellemzőek Szolvákiában. Kicsi a pedagó­gusok fizetése, a legjobbaké még a helyi állami gazdaság dolgozóinak átlagát sem na­gyon éri el, ezért meglehetősen nehéz ma fiatal és jól képzett tanárokat, tanítókat kapni. A pálya elnőiesedése is szaporít­ja a ráncokat az igazgató A kiútkeresés szándékával Az Új Márciusi Front vitaülése A konszolidáció alternatí­vái címmel" egész napos vita­ülést rendezett az Üj' Márciu­si Front (UMF) szombaton, a budai Vigadóban. A nagy érdeklődéssel kísért vitaülésen megnyitójában Új­helyi Szilárd, az UMF elnöke hangsúlyozta, hogy az UMF nem politikai párt, nem is egyesület, hanem mozgalom. Ennek megfelelően törekszik a nézetek, elsősorban a tár­sadalmunk jelenlegi válságá­ból kiutat ajánló elképzelések nyílt kifejtésére alkalmakat teremteni. Vitányi Iván, az UMF ügyvezető titkára hoz­zászólásában kiemelte, hogy a kiutak megtalálásához legfő­képpen működőképes, plura­lista demokráciára van szük­ség. Antal László közgazdász arról szólt, hogy elengedhe­tetlen a tulajdonviszonyok, il­letve az állami szférában az alkotmányos viszonyok re­formja. Felhívta a figyelmet arra, hogy a tőkemegtérü­lésnek kell meghatároznia a gazdasági élet alanyainak te­vékenységét. viseletében kell megmutatkoz­nia. Bihari Mihály politológus felvázolt az átmenethez egy többlépcsős modellt, amelyhez új társadalmi közmegegyezés­nek kellene létrejönnie: egy kis koalíciónak a politika ha­talmi tényezői között, és egy nagy koalíciónak a politikai vezető réteg és a társadalom között. Szűcs Jenő történész a magyar társadalom előtt ál­ló történelmi lehetőségeket te­kintette át a közép-kelet-eu- rópai régióban. A mozgalom szervezte vi­taülésen több mint húszán szólaltak fel. A hozzászólók részben az eddigi társadalmi­politikai gyakorlatot elemez­ték, részben megerősítették a vitaindítók vázolta modellek egyes elemeit. Nyers Rezső, az MSZMP Politik! Bizottságának tagja, az Űj Márciusi Front egyik alapító tagja vitaösszefoglaló- jában hangsúlyozta, hogy ed­dig nem bontakozott ki eléggé a civil társadalom önmozgása a reformok követelésében. De a reformokat felülről való ve­zérlés, azaz a párt vezető sze­repe nélkül nem lehet végig­vinni, s ehhez szükséges a koalíció, amelynek gondolatát a vita során többen helyesel­ték. A többpártrendszer nem engedélyezés, hanem tudomá­sulvétel kérdése — mondotta Nyers Rezső. Azt, hogy a többpártrendszer feltétele-e a demokratizálásnak vagy sem, az Űj Márciusi Front elfogu­latlanul kívánja tanulmányoz­ni. Űj szakszervezet Alakuló ülés Gödöllőn huszonnégy alapí­tó tag és tizenhét megfigye­lő részvételével szombaton megtartotta alakuló ülését a Humanitás Demokratikus Gyógypedagógiai Szakszerve­zet. A városi 5-ös számú — kisegítő — iskola tantestüle­tének kezdeményezésére lét­rejött szakszervezet célja a gyógypedagógusok munka- és életfeltételeinek javítása, az oktatáspolitikai döntések ér­dekeiknek megfelelő befolyá­solása. Küzdenek azért, hogy az oktatásügyet és a gyógy­pedagógiát érintő politikai döntések nyilvánosak, a köz­vélemény által ellenőrizhetők és befolyásolhatók legyenek. Figyelemmel kísérik a társa­dalom perifériájára szoruló rétegek sorsának alakulását, s valamennyi szociálisan rá­szoruló helyzetének javításá­ra hasznosítható javaslatokat ' kívánnak kidolgozni. Az örök ifjúság titkai Pöfékel a három magas kémény Tardos Márton közgazdász szerint többek között világos szociálpolitikára van szük­ség, hogy a társadalom elvi­selhesse a megrázkódtatáso­kat, amelyek a tulajdonre­formmal és a szigorú pénz- politikával együttjárnak. Gombár Csaba szociológus hangsúlyozta: a szocializmus szociálpszichológiai szempont­ból az elmúlt évtizedekben elsősorban az engedelmesség készségét jelentette. A kon­szolidációt valójában a külön­böző politikai pártok által in­tegrált és képviselt érdekek közötti koalíció teremtheti meg — mondotta. — Hankiss Elemér szociológus szerint egy hatékonyabban működő társa­dalom felé jelentős lépés le­het, ha az MSZMP tényleges politikai párttá alakul át, azaz hatalmának bázisa, for­rása nem egyszerűen a gazda­ságban játszott tulajdonosi szerepe, hanem tagjainak, vá­lasztóinak bizalma, aminek szerinte a párt parlamenti kép­Az ŐSZI délután levegőjé­ben finom pára lebeg a Du­nai Cement- és Mészművek porszemcséivel keveredve. Már az üzem főépülete előtt járok. Az ajtó előtt ünneplőbe öltö­zött emberek. Amolyan foga­dóbizottság-féle. De úgy lát­szik, hogy mégsem, mert ami­kor odaérek s kezet fogunk a régi ismerősökkel, ők is el­indulnak velem az első eme­leti nagyterembe, ahol hama­rosan filmvetítés kezdődik. Ismét felidézik a filmkockák a huszonöt évnél is régebbi pillanatokat, a gyár építésének történetét, aztán a mába is bepillanthat a vendég. Jóma­gam is az vagyok, bár majd­nem harminc évvel ezelőtt nem gondoltam, s a huszonöt évvel ezelőtti november első napjaiban sem számítottam arra, hogy negyedszázad múl­tán otthon izgatottan öltözők ünneplőbe, hogy a számomra különleges tudósítást elkészít­sem az évfordulóról. Most sokan vagyunk így. homlokán. Ugyanez e sorok írójára is igaz volt akkor, ami­kor azt hallotta Miklós Fe- renctől: a gyerekek a könyve­ket ingyen kapják, s a napkö­ziért étkezéssel még a legte­hetősebbek is alig száz koro­nát — mintegy kétszázhúsz forintot — fizetnek csak ha­vonta. A bősiek büszkék magyar­ságukra. Nem kis áldozat árán egy tájházat is létrehoztak pá­ratlan gyűjteménnyel, s állan­dó résztvevői a csallóközi kul­turális napoknak, amelyek évente öt-hatezer embert von­zanak. A határ közelsége miatt szinte ezer szállal kötődnek Magyarországhoz — a tanács­elnöknek például bérlete van a győri stadionba. —, s időn­ként magyar művészeket hív­nak meg Bősre fellépésre. Gróf Árpád mesélte: tanács­elnök elődje, aki szívinfark­tusban halt meg, a művelő­dési ház építése közben gyak­ran emlegette, hogy az első ember, aki itt fellép, Jákó Ve­ra lesz. A sors azonban ke­gyetlen volt hozzá, de utódja teljesítette kívánságát, s ami­kor elérkezett az ünnepélyes megnyitás pillanata, Jákó Ve­ra énekelte a? első magyar nótát. Nagymarossal barátsági szerződés köti össze a hősie­ket, Sűrűn fordulnak meg egy­másnál a települések vezetői és lakói, legutóbb például Nagymaroson rendeztek nagy sikerű kultúrműsort a határ túloldaláról érkezők. De ez csak a kezdet, mondja Gróf Árpád, mert azt szeretnék: ne a szóbeszédek alapján ismer­jék meg egymás életét, az itt Is, ott is elkezdett hatalmas beruházásokat, hanem az em­berek a saját tapasztalataikra építve mondjanak véleményt arról, hogy helyes volt-e a döntés, vagy sem. A bősiek válasza nem két­séges. Furucz Zoltán A hősiek büszkék magyarságukra — erősítették meg többször Is vendéglátóink, Gróf Árpád (jobbra) és Miklós Ferenc (Hancsovszki János felvételei) Vendég dr. Talabér József, az egykori beruházás, az induló üzem ‘főmérnöke, egy ideig igazgatója, akit a tekintélye révén csak magázni mertem, s most azzal tüntet ki, hogy tegezve köszönt, s persze em­lékszik rám, én meg csodál­kozom. — Hetvenéves — mondják mögötte. A tartása még mindig olyan egyenes, a haja dús és sötét­barna, szakmai tekintélye az egész szilikátiparban csorbí­tatlan. Látjuk őt később a fil­men is, ahol a nagy élmény­ről beszél. Van, akinek bemutatkozom, mert megváltoztak az arcvo­násai. — Hiába! Huszonöt év azért sokat számít — mondo­gatjuk. Van, aki szakmát, hi­vatást váltott, mint például a beruházók volt osztályvezető­je, Hajdú László, az építész­mérnök is, akivel még a váci építők művelődési házában rendezett első kiállítására em­lékezünk, mert ügyesen raj­zolt, festett. Ám ki gondolta volna, hogy B. Hajdú László festőművész lesz belőle, akiről időnként lapunkban is írunk, s aki most saját alkotását ajándékozza a gyáriaknak, és a kérdésre, hogy hol lesz a legközelebbi tárlata, szerény egyszerűséggel azt válaszolja: Párizsban. Az építkezés, később a már üzemelő gyár nagy távolságait gyalog jártuk meg, szinte na­ponta. Most busszal indulunk, s az új nyersanyagtároló fél­köríves acélváza előtt állunk meg, melynek belsejében még holdbélinek látszik a kép, a félig lenyesett talaj földpad­káján úgy hat a markológé­pek nyoma, mintha mesebeli óriás hagyta volna félbe a fa­latozást, hatalmas fogaival. Ez a csarnok 270 méter hosszú és hetven méter széles, a megkez­dett rekonstrukció legszembe­tűnőbb első objektuma. Az ország cementtermelésé­nek közel a negyedét adja ma a váci gyár, ahonnét, 75—78 tonna kerül exportra a gyár kikötőjéből induló hajókon az NSZK-ba, kamionokkal Auszt­riába. Azzal szemben, hogy volt idő, amikor csökkent a kereslet, ma ott tartanak, hogy az évi 920 ezer tonna megter­melt cement minden dekájá­nak megvan a maga helye, s talán ennél többet is elad­hatnak a jövőben, mert kérik a nagymarosi vízlépcsőhöz, ahová a sejcei kőbányából kö­vet is szállítanak. Mint Nagy Lajos, a váci állomásfőnök meséli, a MÁV előnyös nyuga­ti üzletet kötött, s ellentétele­zésként cementtel fizethetett volna, ám eddig nem valószí­nű, hogy a DCM elfogadja a megrendelésüket, mivel azt már nem győzné. Pöfékel a három kémény, a gyáriak is elismerik, hogy a környezetvédőknek sok min­denben igazuk van, az öre­gebbek, a régiek sokadszor emlékeztetnek rá, hogy már az építkezés idején sem a leg­modernebb technológiát alkal­mazhatták, csak azt, amire tellett. De a cementre nagy szükség volt, s ez az építkezés mindenképpen a magyar ce­mentipar fejlesztése nyitá­nyának számított. Nemcsak cement, hanem papírzsák is készül, s végre jó minőségű keszegi kőből égetik a meszet. Az idén 202 ezer tonnát, ami az eddigihez képest rekordnak számít. Pár évvel ezelőtt, amikor az még nagyon jó pénz volt, 10 —12 ezer forintos keresetek­ről hallhattunk a mészüze- miektől, amit persze egyálta­lán nem irigyelt tőlük sem akkor, sem ma az, aki a gyár­tási technológiát, a körülmé­nyeket kicsit is ismeri. És mennyit keresnek a többiek ma? — Az attól függ — mondja Czotter István, az őrlőüzem vezetője, aki a cementmolná­rok jövedelme felől tájékozot­tabb. — Egy átlagos havi fizetést bruttó 7—8 ezerre lehet kal­kulálni. — Csak? — Ennyi, vagy mondjuk 40 forintos órabér, amihez a pót­lékok jönnek, éjszakai meg délutáni műszakban. Ezen fe­lül a túlmunka emeli meg a keresetet, s abból van elég, mert kévés a létszám. Nem nagyon igyekeznek ide az új munkavállalók. Az ezer körüli létszámból már csak 150 főnyi a törzsgár­da. Akik 25 év óta kitartot­tak, a jubileum alkalmából nettó háromezer forint jutal­mat kaptak. Közülük még so­kat ismer Erdélyi László, a Fővárosi 4. Sz. Építőipari Vál­lalat nyugalmazott igazgató­ja, akivel a régi KISZ-es stí­lusban társalgunk, hiszen ak­kor ő volt a KISZ KB inst­ruktora, a védnökség előkészí­tője, irányítója, akinek tarso­lyában ma Dunaújváros, Kom­ló, Kazincbarcika és a Hanság nagy ifjúsági kezdeményezé­seinek tapasztalatai halmozód­nak. Ezek birtokában kérdezi: — Miért ne lehetne ma is így nevelni a munkára? Hisz az akkor is gazdaságos, ha a konkrét akció helyén ráfizet­nek. A lelkesedésen, a fiatalsá­gon tűnődünk el Georg Fritschcsel, a bernburgi ce­mentgyár nyugdíjas igazgató­jával, a Kiváló Munkáért ma­gyar kitüntetés tulajdonosával, aki a technológiai szerelések irányítása végett máraz épít­kezés idején, a szakmai és ba­ráti kapcsolatokat elmélyítve később is sokszor járt váci kollégáinál, s beszélgetésünk végső konklúziója, hogy kora ellenére is lehet fiatal az em­ber, ha a tett, a cselekvés vá­gya fűti, s öreg a testben fia­tal, ha tétlen, céltalan. — Oh­ne arbeit nichts geht — mond­ja, s fordít a tolmács. — Mun­ka nélkül semmi sem megy. Igaz. A DCM alkotói azon a dél­utánon sokat beszélgettek, ilyen gondolatokról, arról az érzésről, ami akkor fűtötte az embereket. Ettől maradtak máig is fiatalok. Kovács T. István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom