Pest Megyei Hírlap, 1988. november (32. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-05 / 265. szám

8

1988. NOVEMBER 5., SZOMBAT

A titkos szám titka ismeretlen

Vagyonukat kockáztatják

A városvédők televíziós műsora adta az ötletet a Kandeláber Gmk öt alapítójának, hogy régi stílusú utcai lámpákat készítsenek. A siker nemcsak országos hírnevet szerzett a szentendrei munkaközösségnek, hanem szép számú irigyet is, akik valamilyen titkot sejtenek a példátlan eredmények mögött.

Talán ezért is kezdi azzal Wlassics Zoltán ügyvezető, hogy nincs takargatnivaló- juk, bármilyen kérdésre válaszol. Furcsa szócsata indul közöttünk. Megpróbálok rázós kérdéseket feltenni, az ügyvezető pedig sorra megválaszolja valamennyit.

zatba a szükséges lyukakat kifúrni. A kőfaragónk egy nap alatt végzett ezzel a munkával, azóta nálunk dolgozik. Mielőtt úgy tűnne, ki akarok a kérdése alól bújni, visszatérek rá. A felsorolásból csak egy fontos tényezőt hagyott ki, ami egyben válasz is a kérdésre: a jövő. Fizetünk mi még prémiumot, jutalmat, csak előbb fel kell oldanunk a szűk létszámkeretet, ami már gátja a fejlődésünknek. Valószínűleg a korlátolt felelősségű társasági formára térünk át, s akkor az alkalmazottak száma akár ötszáz is lehet. Az sem titok, hogy külföldi cégekkel tárgyalunk.

Már-már elveszettnek hiszem a szócsatát, az igazgató mindenre megfelelt. Mentő ötletem támadt: a szentendrei információtól hiába kértem a telefonszámukat, nem adták meg, mert titkos ...

— Nyert — mondja Wlas- sics Zoltán. — A titkos szám titkát magam sem ismerem.

Mátrai Tibor

Képeinken: Nem szenved

csorbát a „kézi munka a legszebb” elv, ha az egyszerűbb munkafolyamatokat, mint itt Kurtis Jenő a darabolást, géppel végzik (cím fölött). A Gel- lért-hegyi kandelábertalapzatok festés után. Demeter Miklós fényező, ha kell, anyag- mozgató is (alsó kép)

(Gottlieb Géza felvételei)

kell a kölcsönöket és a kamatokat fizetnünk. Prémiumra nemigen jut. Az előbb említett jelszavak között nem szerepel, hogy egy-két év alatt multimilliomossá kell válnunk.

— Sok munka, nagy kockázat és viszonylag kevés jövedelem — nem valami csábító feltételek. Hogyan találnak így embereket?

— Az emberek maguktól jönnek, és már többet felvenni sem tudnánk, mert kitöltöttük a munkaközösségeknek engedélyezett keretet. Harminc tag mellett harminc alkalmazott is dolgozik nálunk. Segédmunkást csak egyet vettünk fel a kert ápolására, utóbb róla is kiderült, jókezű tanult villanyszerelő, azóta a műhelyben dolgozik, és nincs kertészünk. A kőfaragót azért alkalmaztuk, mert már három hónapja nem tudtuk az Operaház előtti világítótesteket felszerelni a vita miatt, kinek kell a talapKaszálóverseny a plébániakertben

A béke biciklis követei

Ki ne ismerné az érzést, aki hallgatta már volt katonatársak visszaemlékezéseit, sok év után egymásra talált olyan emberek párbeszédét, akik együtt koptatták az iskola padjait, vagy együtt éltek át valamilyen rendkívüli élményt adó eseményt? A kirekesztettség, a kívülmaradás érzése keríti hatalmába ilyenkor a hallgatót.

Vadkempingben

Valami hasonlót éreztem, miközben azokkal a nagykátai és környékbeli kerékpárosokkal beszélgettem, akik idén ősszel arra vállalkoztak, hogy öt nap alatt jussanak el kerékpáron a Nagykátával régóta baráti kapcsolatokat ápoló olaszországi Alfonsine városba. Tizenegyen vágtak neki az útnak, egy autóbusz kíséretében, amelyen még öten ültek. Nem volt, nem is lehetett ez afféle protokolláris delegáció. Két gépkocsivezető és tolmács mellett kiszolgálószemélyzet nemigen maradt, így például hendvai Gábort, a Nagykátai Tanács elnökhelyettesét, mint szakácsot vitték magukkal.

— Pontosan behatárolt feladatköre szinte senkinek sem volt — meséli Tóth Ferenc, a nagykátai pártbizottság munkatársa. — Mégis már az első napon kialakult, hogy ki mivel foglalkozik a táborveréskor. Az indulás napjára egyébként háromszázhuszonöt kilométer lett volna a napi oenzum. Ezért úgy döntöttünk, bogy gyorsváltásokat csiná- .unk. Mindig kerekezett négy- lt ember, addig a többi a buszon pihent vagy készítette a szendvicset, üdítőt a drótszamáron ülőknek.

— Vadkempingeztünk — mondja Lendvai Gábor. — Al- íonyatkor megálltunk egy alkalmasnak tűnő helyen és ott /értük fel a sátrakat. Ilyenkor ;ttünk meleg ételt, persze senki ne gondoljon nagy lakomára. A szponzorok jóvol- ;ábó] volt konzervünk bőven, •endszerint azt melegítettük, ízesítettük vacsorára.

Mindenütt nagy szeretettel 'ogadták a csoportot, amely ;öbb ezer kétnyelvű szórólapot /itt az útra, rajta magyarul :s olaszul is a nagykátaiak ■>ékeüzenete. Amikor átlépték íz olasz határt, bizony nagy zükségük is volt a barátságra, okonszenvre. De a vendégszeretetet, a törődést minde- íütt érezték.

— Egyik este, hogy megnézzük az aznap elkészült videofelvételeket — meséli Tú- róczi Attila, a nagykátai gimnázium negyedikese —, egy jugoszláv faluban idős parasztember portájáról kértünk áramot. Föltettük a kis televíziót a kukásedény tetejére és körülötte állva néztük a filmet. Egyszer csak megjelenik a bácsi egy lócát cipelve. Ilyenkor pillanatok alatt szövődött a barátság.

A video Olaszországban is megörökített hasonló esetet.

— Abból is érzékelhettük, átléptük a határt, hogy szinte lehetetlen volt sátorhelyet találni. Minden négyzetmétert gondosan megművelnek az olaszok. Velence előtt egy kis falu határában azután találtunk egy elhanyagoltabbnak tűnő erdős, ligetes részt. Már éppen nekikészülődtünk a sátorverésnek, mikor megjelent a terület tulajdonosa. Javasolta, hogy keres nekünk a faluban biztonságosabb helyet, így kerültünk a plébánia kertjébe. Egy focipálya szélénél táboroztunk le, a lelkész segített elhelyezkednünk, megmosakodhattunk. Majd megjelent egy sereg ember is és nekiláttak a pálya kaszálásának. Kiderült, a sportlétesítmény az egyházé, s másnap nagy népünnepélyt tartanak ezen a helyen. A végén vidám vetélkedés lett a dologból, ugyanis kaszálóversenyt rendeztünk, s ennek győztese dr. Ács József farmosi körzeti orvos lett.

Olajos mókamester

Sztori akadt bőven. Ezek többsége a csapat mókamesteréhez, a farmosi Kenyó Kálmánhoz fűződik. Ö volt az, aki mindig bajban volt, ha kezet kellett fognia valakivel, hiszen már az út elején eltört kerékpárjának sebváltó fogaskereke, így kézzel váltott sebességet, s mindig fülig olajos volt. De ő hajtott rá Go- riziában a frissen festett záróvonalra is. A következmény: egy összetört kerékpár és hatalmas közlekedési dugó.

Egy körzeten kívüli tagja is volt a csapatnak, Csendes György ötvenkilenc éves ceglédi sportember, aki ott van minden triatlonversenyen, s aki az első napon kétszázötven kilométer lekerekezése után hajnalig gyúrta a sajgó lábú, hátú fiatalabb csapattársakat.

Az ötödik nap estéjén értek

Alfonsine határába, ahol a helyi sportkör kerékpárosai fogadták a nagykátaiakat. Rövid pihenő után kezdetét vette a sűrű program, amelyben gyár- látogatástól az óvoda és idősek otthona megtekintéséig sok minden szerepelt. Voltak a helyi rádió stúdiójában, amely gazdagon tudósította programjukat, jártak a környék történelmét bemutató kiállításon. Nem protokolláris ismerkedés volt ez. Hiszen mindenütt köznapi emberekkel találkoztak, barátkoztak, mód nyílt a vitára, bepillanthattak az alfonsineiek hétköznapjaiba. Mindenkit más és más ragadott meg a látottakból, tapasztaltakból:

— Nekem legjobban talán az ifjúsági ház tetszett — vélekedett Tamasi Katalin, a nagykátai gimnázium végzőse. — Nagyon hiányzik egy hasonló nálunk is. Olyan hely, ahová szívesen betérnek a fiatalok, akkor is, ha nincs éppen szervezett program.

Ünnepi hétköznapok

— Engem az fogott meg — mondja Túróczi Attila —, hogy mennyivel egészségesebben élnek, mint mi. Elvittek minket Alfonsinétól hatvan kilométerre egy nagy országúti kerékpárverseny befutójára, természetesen magunk is kerekeztünk odáig. Már az is csodálatos, hogy több százan hajlandóak voltak, egy ilyen, látszólag érdektelen program kedvéért ennyit fáradni. Ráadásul velünk biciklizett és tartotta is az iramot egy hatvanhét éves alfonsinei.

Ahogy a kis faluban kérés nélkül mentek az emberek kaszálni a focipályát, ugyanúgy különösebb szervezés nélkül az élet, a hétköznapok természetes velejárója a társadalmi munka.

— Meleg, szeretetteljes fogadtatásban volt részünk. Éreztük, hogy vendéglátóinkat valóban érdekli a véleményünk, s szűkebb pátriánk. Természetesen hiba lenne az objektív különbségek figyelembevétele nélkül összevetni Nagykáta helyzetét Alfonsinével — vélekedik Tóth Ferenc. — De egy dolgot jó lenne megtanulni tőlük. Azt, hogy miként tudnak ünnepet csinálni mindenből, még az önzetlenül a közért végzett munkából is, s hogyan igyekeznek megszépíteni az életüket.

Mőza Katalin

A

határ. Két évtizede járja a kukoricást, a szőlőtáblákat, a gyümölcsösöket az érdi és a százhalombattai határban Osztrovics György, a mezőőr. Gyümölcs-, őszibarackérés idején, mikor már aranyló sárga csöveket ölel magához a kukorica zörgő szára, már hajnalban kinn van a földeken és sötétedés után is ott találják az éjszakai madarak.

A mezőőrség fogalma még így, évtizedek múltán is gyermekkorom csősz- emlékeit idézi fel. Göcsörtös botjával fenyegetően intett felénk az öreg Szacsuri bácsi, valahányszor rajtakapott minket cseresznyefa-dézsmálás közben. — Megmondalak a nagyanyádnak, na várj csak! — kiabálta utánunk, s még futás közben is sokáig hallottuk hangját. Otthon behúztuk fülünket, farkunkat, vártuk, mikor tudja meg nagyszülénk a szégyenteljes hírt; lopnak az unokái. De soha nem került sor a fejmosásra, mert az öreg Szacsuri a világ minden pénzéért el nem árult volna bennünket. Ám ezt már csak felnőtt fejjel értettem meg. Nem az számít a hatodik parancsolat megszegésének, ha egy gyerek teletömi a bendőjét cseresznyével, még ha uram bocsá’ annyit eszik is, hogy has- csikarása támad tőle.

— Nem ilyenek miatt fáj a mezőőr feje — ingatja fejét a szálas ember. — Mindig loptak az emberek. Nemhiába írták a táblakőre a parancsolatot évezredekkel ezelőtt. Csakhogy, amint fejlődik a technika, úgy lesznek egyre dörzsöltebbek a tolvajok is. 1961- től vagyok a Bentavölgye Tészben. Hét évig fogatos voltam, s utána lettem mezőőr. Akkoriban még lovon jártam, s akik el akartak emelni valamit, azok is gyalog jöttek. Legfeljebb szekérrel, vaigy kerékpárral. Ma már kocsival járnak „böngészgetni”. Lóval és szekérrel legfeljebb a cigányok kószálnak. Bár velük van a legkevesebb bajom.

A MEZŐŐR

Legalább akkor nem visznek el semmit, ha látnak. Csak nézik vágyakozva a lucernát, s hogy megelőzzem a nagyobb bajt, inkább szólok neki: No Zsiga, dobj fel magadnak egy köteg takarmányt, de dugd el jól a ponyva alá, nehogy meglássa valaki. Aztán hálálkodnak, de nemigen visznek el semmit. Csak hozták a lovamra a szerszámdíszeket. Nekem volt a legszebben felszerszámozott lovam a környéken. Bezzeg a többiek! Kijönnek a Ladával, beállnak egy fa alá, s mikor arra megyek, összeölelkeznek és úgy tesznek mintha csókolóznának. De pont előttem akarják bizonygatni, hogy nem tudnak egymásnak ellenállni. Előttem? Hát tudom, hogy huszonöt éve házasok. Miért járnának a kukoricásba csókolózni? Fél óra múlva visszamentem, hát nem elvittek vagy ötven cső kukoricát! Pedig tudom, hogy jól keresnek az erőműben, hogy házuk van Dunafüreden, csirkét, disznót tartanak. Nem szorulnának rá a lopott kukoricára. Csakhogy ez olcsóbb, mint megvenni minden hónapban azt fél mázsa eleséget a jószágnak.

Igaz, ez egyedi eset. Ám sok ilyen egyedi eset volt, ezért kellett felállítani húsz esztendővel ezelőtt a fegyveres mezőőrséget. Bár, amint Osztrovics György mondta, ilyen nyara, mint a mostani, még nem volt.

— Szinte megvadultak az emberek. Jöttek az őszibarackra, mint a vakok. Nem érdekelte őket, hogy ott vagyok. Vitték volna a gyümölcsöt. De nem is lehet ezen csodálkozni, hiszen még szezonban is ötven-hatvan forint volt kilója.

Persze nemcsak abból áll a mezőőrség, hogy vigyázzák a termést. Nyári

éjszakákon, amikor még napnyugta után is vibrál a hőségtől a levegő, a súlyos kalász terhe földre húzza az aratásra váró búza fejét, a tűzszolgá- lat marasztalja a határban Osztrovics Györgyöt. Sok múlik azon, ha időben gátat vetnek a vörös kakas terjedésének.

— De már nem Sokáig járom a határt — ingatja fejét némi nosztalgikus mosollyal szája szegletében Osztrovics György. — Júniusban múltam hatvanesztendős. Még kidolgozom ezt az évet és megyek nyugdíjba. Sok minden van már a hátam mögött. 1955-től ’61-ig a legeltetési bizottság elnöke voltam Százhalombattán, s ez nem volt egyszerű feladat a téeszesítés előtt. Ügyeltünk a falu jószágaira, gondoskodtunk a pásztorról, hogy megkapja a birkák után a neki járó búzát. De mi fizettük utána az SZTK-t is! Volt apaállatunk, bakkecskénk, bikánk, disznónk, négy-öt, s nekünk kellett az állomány szaporodásáért felelni. Aztán jött a téesz. Akkor még Rákóczi nevét viselte a szövetkezet. Fogatoskodás, mezőőrködés. Mast pedig következnek a nygdíjasesztendők.

E

gy ilyen élet után azonban bizonyára nem fogja a lábát lógatni Osztrovics György.

— Ó! Lesz nekem elég dolgom. Van lovam, tartok disznót, baromfit, nyu- lat, galambot. Ezernyolcszáz négyszögöl gyümölcsöst, és nyolcszáz négyszögöl szőlőt művelek. Nem fogok én unatkozni mellettük. Igaz, a lovat eladom. Szép állat ugyan az Olgica, azt akarták, hogy én legyek a lovasbemutatón a fogatos, de nem vállaltam. Ideges egy kicsit az Olgica, nem szereti ezt a nagy felhajtást. Veszek helyette egy kis traktort, s az unokám segít majd a földet művelni. Jó gyerek! Szereti a földet, ért a munkához ...

Fiedler Anna Mária

— Mi az üzleti siker — és az ezzel járó jókora jövedelem — receptje?

— A biztos piac mellett az egyenletes jó minőség és a megbízhatóság. Az utóbbi kettő olyan ritka kincs manapság, amit jól megfizetnek.

— Sok vállalkozás tűzött a zászlajára hasonlóan szép jelszavakat, mégis csődbe jutottak. Mi tette ilyen sikeressé a Kandeláber Gmk-t?

— Ne felejtse, a munkaközösség tagjai teljes vagyonukkal felelnek veszteség esetén. A fejem fölött lévő tetőt is kockáztatom, ha ezeket a „jelszavakat” nem sikerül a munkára átültetni.

— Az sem titok, mennyiért vállalják ezt a kockázatot?

— Lehet, hogy el sem hiszi, a nettó fizetések hatezertől ti- zennégyezerig terjednek. Most persze arra gondol — folytatja —, a javát prémiumként visszük haza. Téved. Harminc- millió forintos beruházás után