Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-18 / 249. szám

pwr Ä meg re, W CTP 1988. OKTÓBER 18., KEDD Biztonság békeidőben és veszélyben A százhalombattai gát őre Barátságos ház áll Százha­lombattán a Mező Imre és a Vasút utca sarkán. Fehér fa­lai, barnára festett ablakai elütnek a környezetében ta­lálható épületektől, hiszen azok a később épült üdülők jellegzetes jegyeit viselik ma­gukon. Ez a takaros ház, s a messze futó magaslat, mely körgátként védi Dunafüredet a folyó szeszélyeitől, Kotma­jer László százhalombattai gátőr birodalma. 110 nap készenlét — Négyezerhatszáz méter hosszan nyúlik el a gát két magaslat között — mondja Kotmajer László, s a háttér­ben emelkedő dombra mutat, amely a rajta tornyosuló tíz­emeletes házak miatt eredeti méreténél is magasabbnak látszik. — Innen indul, végig a Benta-patak mellett halad, majd megtörik, s kétezeregy­száz méter hosszan kíséri a Dunát. Ezután nyugatnak for­dul, s a DKV-nál csatlakozik a magasabban fekvő részek­hez. Ez a szárny a déli töltés. Olyan az egész, mint egy pat­kó. S ezt a patkó formájú töl­tést immáron negyedszázada vigyázza Kotmajer László. Em­lékezetes árvíz szerencsére nem sok volt. — Két esztendővel azután, hogy idejöttem, 1965-ben csú­nya idők jártak. Száztíz na­pon át tartott állandó készen­létben minket a folyó. Bizony sok nap múlt el úgy, hogy szemernyit sem aludtam, de ha már három órára ledőlhet­tem, annak is örültem. Hiszen csak a gátőr tudja, hogy hol kell vigyázni, hol vannak buz­gárok, hol lehet szivárgásra számítani. Ilyen helyekre kü­lön védelmet kell biztosítani. Bár idén is voltak izgalmas pillanatok,' hiszen első fokú készültséget rendeltek el a Dunának ezen a szakaszán, utoljára 1975-ben volt árvíz. — Mindegy, hogy „békeidő” van vagy veszély, nekünk az a dolgunk, hogy százszázalé­kos biztonságot nyújtson a gát, hogy megvédje azokat, akik mögötte élnek. S hogy valóban megóvja, akik benne bíznak, Kotmajer László naponta végigjárja a töltést. Igaz, mikor nem kell attól tartani, hogy rakoncát- lankodik a folyó vagy illeték­telen személyek rongálják meg az építményt, elég két­naponként ellenőrizni a gátat. Hányszor tette meg kerékpár­jával ezt a négyezerhatszáz métert Kotmajer László? Ta­lán ő maga sem tudja. — De annak se tudom a számát, hányszor kellett a horgászok gépkocsijait letes­sékelnem a gátról. Hányszor hegesztettem meg a sorompót, amit vandálok letörtek. Nem fogják fel az emberek, hogy a gáttól az életük függhet. Hiába tartják magukat ter­mészetbarátnak a horgászok, ha már tíz métert gyalogol­niuk kell a vízig, nem érzik jól magukat. Akkor nyugodt a lelkűk, ha autóval egész a partig mennek. S amikor megérkeznek a kiszemelt hely­re, elkezdenek ásni giliszta után a gát oldalában. Ha egyik helyen nem találnak csalit, kutatnak egy méterrel tovább. Máskor a Duna-parti töltést védő betonlapokat szedik le, mert ott is megbújhatnak a giliszták. Szóval, a horgászok­kal van a legtöbb bajom. Sokáig pihenjenek Jószerivel minden centimé­terét ismeri Kotmajer Lász­ló ennek a töltésnek. Ha bár­hol repedést, hibát észlel, azonnal kijavítják. Még az 1965-ös árvíz idején feljegyez­te a töltés kritikus pontjait, valóságos térképet készített a szivárgásokról, buzgárokról. Azóta, valahányszor árvízve­szély van, csak előveszi a régi feljegyzéseket, s már tudja, hogy hol kezdjék a gát meg­erősítését. A mindennapos karbantartáshoz, a veszély el­hárításához jól felszerelt rak­tár áll rendelkezésre. A ré­zsűvágó gyakran munkában van, de a talicskák, amelyek­kel árvíz idején a homokot szállítják, pihennek. Ahogy pihennek a csáklyák szép ka­tonás sorban egymás fölött, és az udvaron az árvízvédelmi csónakok. Bárcsak sokáig pi­hennének ! — Negyedszázadot töltöttem el itt a gáton, járva a töltést egész nap, kaszálva a füvet, ápolva a csapadékelvezető csatornákat. Fél év múlva nyugdíjba megyek. Tatár- szentgyörgyről kerültünk ide a feleségemmel. Kubikos let­tem a Közép-Duna-völgyi Víz­ügyi Igazgatóságnál, aztán idehelyeztek 1963-ban. Először arra gondoltam, hogy vissza­megyünk a szülőfalunkba, hi­szen az ember öregkorára visszavágyik oda, ahonnan jött. De én már nem megyek sehová. Battai lettem. Fiedler Anna Mária ABC félárbocon Szerepcserék a pult mögött Még kora délután volt, három óra előtt néhány perccel, amikor a férli szatyorral a kezében felfelé indult a lépcsőn. Am alig tett meg néhány lépést, megtorpant, elolvasta a kiírást, azután bosszúsan hátat fordított az ABC-nek és elindult lefelé. Biztos nem helybeli volt, hiszen a budaörsiek már megszokták, hogy a Szabadság úti üz­let délután kettőkor bezár. Nem hiszem, hogy ezt meg lehet szokni, hiszen, aki a kör­nyéken lakik s délután el­megy az üzlet előtt, hogy buszra szállva egy távolabbi boltban bevásároljon, vagy a munkából hazatérő háziasz- Szony, aki tömött szatyrokkal nap mint nap az ABC mellett halad el, biztosan bosszúsan gondol arra: tulajdonképpen miért van itt ez az üzlet? Kevés a pénztáros A kiskereskedelmi szolgál­tatás már régóta akadozik, kü­lönösen az élelmiszer-kereske­delemben. Nincs eladó, kevés a pénztáros, az üzlet vezetője ki van szolgáltatva a szállítók kénye-kedvének. Tovább bo­nyolítja a helyzetet a szemé­lyi jövedelemadó bevezetése, hiszen a hiányzó munkaerő már túlórázással sem pótolha­tó. Maradjunk a bezárt ABC- nél, amely néhány hónappal ezelőtt még reggel fél héttől este hétig volt nyitva. Június 14-től négy pénztáros kilépése miatt kénytelenek voltak kor­látozni a nyitva tartást. A ve­vők morgolódtak, a tanács in­tézkedett, a Nyugat-Pest Me­gyei Élelmiszer-kiskereskedel­mi Vállalatnál is igyekeztek tenni valamit, s közben el­telt három hónap. Átképzett férfiak — Megértem a vevőket, de az üzletben jelenleg 27-en dol­gozunk 45 ember helyett. A két helyettesem is pénztáros, hogy legalább a délelőtti mű­szakban ne legyen fennaka­dás és mind a négy pénztár­gép üzemelhessen — sorolta a gondokat Vermes László üz­letvezető. így is havonta 15- 16 millió forintos forgalmat bonyolítottunk le, alig másfél millió forinttal kevesebbet, mint amikor egész nap nyitva voltunk. Nekünk sem jó ez a korlátozott nyitva tartás, hi­szen kevés az alapfizetés, és a forgalmi jutalék sem emel­kedik:, ha zárva vagyunk. Az eltelt három hónap alatt bebizonyosodott, ezt a gondot magunknak kell megoldanunk. A kiskereskedelmi vállalat fo­lyamatosan hirdeti az állást, nem rajtuk múlott, hogy egyetlen pénztáros sem jelent­kezett. Miután két, eddig eladóként dolgozó kolléga vállalta, hogy a jövőben beül a pénztárba, így november 1-jétől vissza­térhetünk a régi nyitva tar­tási rendhez, ismét este hétig várjuk a vásárlókat — ígérte az üzlet vezetője. Ritkán fordul elő, hogy az újságíró mondhat újat az in­terjúalanyának. Most ez a szo­katlan dolog történt, amikor felkerestem Borzovay Gábor kereskedelmi igazgatóhelyet­test a Nyugat-Pest Megyei Élel­miszer-kiskereskedelmi Válla­lat irodájában. Ö nem tudott még arról, hogy novembertől teljes műszakban dolgoznak a budaörsi ABC-ben. Gazdag árukészlet — Kitűnő hírt hozott, mert vállalatunk legnagyobb üzleté­ről van szó. Mi is mindent megpróbáltunk, hogy ne kell­jen korlátozni a nyitva tar­tást, de sikertelenül. Folyama­tosan megjelent hirdetéseink­re egyetlen szakképzett pénz­táros sem jelentkezett, felvet­tünk volna szakképzetleneket is, tanfolyamot szerveztünk volna számukra, de nem volt kinek. Továbbra is hirdetjük a pénztárosi és az eladói állás­helyeket is. Nyolc üzletünk van zárva a megyében lét­számhiány miatt. Az élelmiszerüzlet a keres­kedelem nehéziparának szá­mít, s amíg az iparcikküzle­tekben is létszámhiánnyal küz­denek, a kereskedők nemigen vállalják az élelmiszer-eladói munkát. Az idén három és fél százalékos bérfejlesztésre volt lehetőségünk, de nem a bér az elsődleges oka a létszám- hiánynak — mondta a keres kedelmi igazgatóhelyettes. Ami az ABC-t illeti, jó len­ne, ha többé nem adódna ilyen helyzet, hiszen kínálata oly gazdag, hogy sok fővárosi üzlet vásárlóközönsége meg­irigyelné. Ennyi árut elzárni a vásárlók elől több mint luxus. Uhrin Edit Dunakeszin épít a Tigáz Árkok és kígyózó, fekete műanyag vezetékek láthatóak ma a télepüléseken. Épülnek a gázvezetékek. Dunakeszin is egyre több utca lakossága je­lentkezik megrendelőként. Ezért, no meg a már kiépült hálózat biztonságos üzemben tartása miatt alakult ki a Tiszántúli Gázszolgáltató Vál­lalat nagyobb létszámú főmű­vezetősége. A Rákóczi utcai családi ház már kicsinek bi­zonyul erre a célra. Építeni kell, s emiatt telket kértek a helyi tanácstól, amelyről a közelmúltban döntöttek. Hoz­zájárult a végrehajtó bizott­ság ahhoz, hogy a Bajcsy-Zsi- linszky utcában díjtalanul jut­hasson hozzá a vállalat ah­hoz a területhez, ahol az új üzemviteli központ felépülhet. Elvégre a lakosság érdeke is, hogy a szakembergárda jó fel­tételek között gondoskodjék a háztartások zavartalan ener­giaellátásáról. Versenyen nyert utazás Mosolygós lány plüssnyuszival Vajon mi kell ahhoz, hogy egy gyerek mindenben a leg­jobbak közé kerüljön, akármi­hez is kezd? Természetesen legyen született tehetség, de ha ez nem párosul meleg és nyu­godt otthoni légkörrel, már nem biztos a siker. Ez motoszkál bennem, amíg hallgatom tápiósági otthoná­ban a folyton mosolygó, ked­ves kislányt, Rada Ritát, aki a nyáron sok száz társát — kö­zöttük neves fővárosi iskolák tanulóit, orosz nyelvi tagozat­ra járókat — megelőzve lett első egy országos orosz tanul­mányi versenyen. Bizonyítva, hogy egy kis falusi iskolában is lehet tehetségeket nevelni, ha olyan pedagógusok foglal­koznak velük, mint dr. Samu- né Lesti Gizella, Rita orosz­tanára. A kislány mesél a verseny­ről, élményeiről, félelmeiről, bizonytalanságáról, s közben a saját portréja mellett kirajzo­lódik egy másik is, a tanár­nőé, aki Rita számára „A pe­Újsághír: ... a hajnali órákban, egy lezárt gépkocsi­ban holtan találták P. L. hu­szonhat éves fiatalembert. A személyautó a vasútállomás­sal szemben lévő parkolóban állt, s a vonathoz siető utasok fedezték fel a volánra bukó áldozatot. A mentőket, illetve a rendőrséget a vasútállomás egyik dolgozója értesítette. A helyszíni vizsgálat során meg­állapították, hogy P. L. nem bűncselekmény áldozata, halá­lát gyógyszer-túladagolás okoz­ta. Szereiem(?) Esti szürkület. Az állomás­ra befut a vonat, a le- és fel­szálló emberek lomha, fáradt mozgása varázsol életet — né­hány percre — a peronra. Egy asszony furakodik át a töme­gen, kezében ritmusra táncol a bevásárlószatyor. Ahogy az állomásépület kijáratához ér, váratlanul, a semmiből top­pan elé a fiatalember. Kicsit meglöki a nő karját. Zavar­tan,. szinte hangtalanul bocsá­natot kér, s már lendül is to­vább. A fiatalember szeme az érkezőket fürkészi. Kutat, keres iszonyú akarattal.... A vonat már a kanyaron túl jár, egyre csendesedő katto­gást húz maga után. Oszlik a tömeg a peronon, ritkuló ár­nyak futnak szét a lámpafény­ben A fiatalember áll még né­hány percig a peronon, lassan körbenéz, majd lomhán elin­dul a kijárat felé. Hirtelen gondol valamit belép a váró­ba. a, menetrendet szemléli. Megfordul, akár egy filrpkame- ra, végigpásztázza a helyiség­ben várakozó utasokat, de az arca kifejezéstelen. Megszo­kott mozdulattal kotorja elő farmerja zsebéből az autó kul­csait. Csörgés, léptek nesze, ajtócsikorgás. Máris kint van az állomás előtti téren. A pi- rt>s Lada ott áll a főbejárat­tal szemben a parkolóban. A fiatalember nyitja az ajtót és beül a volán mögé. Cigaret­táért nyúl, majd ujjai a mag­netofon gombjain matatnak. Felcsendül a melódia. A zene halk, alig töri meg a nyugal­mat. Cigaretta kékesszürke füst­je vágódik a szélvédő üvegé­hez, aztán szétterül. A fiatal­ember maga elé bámul, a lány jut eszébe. A múlt heti vita, a félreértések, a pofon, a szakí­tás... őrület az egész! Pe­dig milyen szépen kezdődött. Végre azt hitte, hogy" révbe érhet. Két és fél évtized után. Hiszen eddig semmi sem sike­rült neki igazán. Nevelőott­honban nőtt fel, a szüleiről semmit sem tud. A gyermek­évek megtaníttatták vele, hogy soha ne panaszkodjon. Szorít­sa össze a fogát és küzdjön. Az élet nem könnyű játék, de ha már egyszemélyes „fősze­repet” kapott benne, akkor a legjobbat kell alakítania. A gyárban szerették. Ezt tudta, érezte. Tisztelték is, az üzem­nek ő volt a legjobb kezű esz­tergályosa. Az egyetlen, amire büszke lehet! Más semmi sem jött össze. Egyre inkább ma­gába zárkózott, kerülte a ba- rátkozást. A lány felbukkaná­sa zúzta össze a magány bur­kát, s adta vissza életkedvét. Hirtelen annyi mindent szép­nek kezdett látni, amit koráb­ban észre sem vett. Három hónapig tartott, s aztán tíz napja a szakítás... A lányt azóta sem látta, pedig keres­te. De annak más volt a be­osztása, mint az övé. Gyakran utazott vidékre, volt hogy na­pokig semmit sem tudott róla. Féltékenység kínozta ilyenkor. Bár mindent megtett, az indu­latainak nem mindenkor si­került parancsolnia, talán ez is hozzájárult, hogy a dolog­nak vége legyen. Az elmúlt néhány napban ismét körülölelte a magány, s egyre őrültebb gondolatok foglalkoztatták. Aztán elszán­ta magát. Három nappal ez­előtt megírta a levelet a lány­nak. Kért, könyörgött. fenye­getőzött! A kusza, ideges so­rok tükrözték zaklatottságát. Talán egy orvos még segíteni tudott volna rajta, ha a borí­tékba zárt levél nem a lány postaládájába kerül. Mert há­rom nappal ezelőtt elvitte a levelet. Nem bízta a kézbesí­tőre, beült az autóba és áíko- csizott. a harmadik faluba, ahol a lány lakott a szüleivel. Becsengetni nem mert a la­kásba, hiszen a szülők nem őt szánták egyetlen lányuk­nak, ezért a segítségükre nem számíthatott. Azt írta, hogy este hattól várni fogja az ál­lomáson. Minden vonatnál ott lesz ... éjfélig... Ha a lány nem jön, akkor őt soha többé ebben az életben nem látja. Autóreflektor pásztázta vé­gig a parkolót, a fiatalember szemébe vágódott a fény. Ez kizökkentette a gondolataiból. Az órájára nézett. Még öt perc, s beáll az állomásra a következő vonat. Készülődni kezdett, s komótosan elindult a peron felé. A vonat nem ké­sett. A fiatalember ott állt a kijáratnál, de csak a késő dél­utáni filmkockák peregtek új­ra. Aztán éjfélig még ötször ismétlődött meg a „vetítés”. Valahol a távolban kürtszó köszöntötte a következő na­pot. A fiatalember fázósan ballagott vissza a piros Ladá­hoz. Ujjai között reszketett a kulcs, ahogy az autóba illesz­tette, de aztán végtelen nyu­galom áradt szét benne. Nem tudta gyűlölni a lányt. Arra gondolt, hogy az talán nem vette őt komolyan. A levelet megkapták, az biztos! De ta­lán nem hitte el, hogy őszin­tén beszél. Majd ö megmutat­ja neki! Lassú mozdulattal a kesz­tyűtartó gombjához nyúlt. Halk kattanás. Nem kellett sokáig keresgélnie. A gyógy­szeres dobozok ott voltak leg­felül. Mind a három. Egymás után kivette azőkat, és a mel­lette levő ülésre rakta. Szépen sorba. Még el is igazgatta. Az­tán visszazárta a kesztyűtar­tót. Kissé oldalra fordult. Mi­előtt bármit tett volna, hosz- szan elgondolkodva, bámulta az egymás mellett sorakozó tablettákat... Csitári János talmazott” — mondja Rita édesanyja. „Igaz, nem telik mindenre, de a gyerekektől nem tagadjuk meg azt, ami a javukat szolgálja.” Rita szobájában szép zongo­ra áll. Ma már nem tanul zon­gorázni, csupán saját szórakoz­tatására játszik. „Mondtam is neki, adjuk el, kislányom, pont kitelne az árából egy video” — meséli a máma. „O azonban hajthatatlan. Azt mondja, ha valamit meg akar nézni a vi­deón, átmegy a barátnőjéhez, de zongorázni nem mehet a szomszédba.” A kislány nyilván édesapjá­tól örökölte a jó nyelvérzéket, aki gépészként dolgozott né­hány hónapig Dél-Ameriká- ban, s egész jól megtanult spanyolul. A rövid kintlét em­lékét számos szép, egzotikus dísztárgy őrzi a házban. Kicsit megváltozott az élet« a verseny óta, meséli Rita mo­solyogva. Előtte alig-alig sze­rette az oroszt, bár — mint a testnevelésen és földrajzon kí­vül mindenből — ebből is ötö­se volt. A versenyre készülve kedvelte meg igazán a nyelvet, s ezen keresztül ismerkedett meg szovjet gyerekekkel. A barátságok — amelyek a Csil­lebércen lebonyolított verseny, majd a fekete-tengeri nyara­lás alatt szövődtek — talán egy életre elkötelezték Ritát az orosz nyelv mellett. „Alig van nap, hogy ne jön­ne levél a Szovjetunióból” — mondja Rita édesanyja, miköz­ben kikísér. — „Igyekszik be­csülettel válaszolni valameny- nyire. Késő estig meg a köny­veket bújja. Most a fejébe vette, hogy szeretne visszajár­ni az általános iskolai orosz­tanárához gyakorolni. Komoly dolgokkal foglalkozik, mégis igazi kislány." Az igazi kislány leteszi ölé­ből a Moszkvában vásárolt plüssnyulacskát, és szalad a nagykátai buszhoz, énekkari Dróbára. M. K. Tcmacsarnok, szakkör, klub Vlsegrádon Többcélú a hasznosítás Visegrádon várhatóan e hó­nap végén készül el az új tor­nacsarnok, amelynek többcé­lú hasznosítására színpad- technikai és sporttechnoló­giai terv is készül. Ezeket az anyagi lehetőségek szerint szakaszosan valósítják meg. A tornacsarnok környezeté­nek rendbetételére a helyi társadalmi és tanácsi szervek társadalmi munkát is szer­veznek. Népszerűek a nagyközségi művelődési ház szakkörei és klubjai. A nyugdíjasklub mel­lett a video, kondicionáló, az ifjúsági és a filmklub tart tagtoborzót. A tanfolyamok közül a szabás-varrás, kötés, a modern tánc, a német, an­gol kezdő és haladó kurzusok iránt a legnagyobb az érdek­lődés. A szakkörök — a kerá­mia, reklám, foto, sakk, ter­mészetismereti, textilszövő — elsősorban általános iskolai tanulók érdeklődésére tarta­nak számot. Nem mertem elfogadni a ju- talomutat — mondja Rada Rita dagógus”. Elváltak útjaik, hi­szen a kislány szeptember óta a nagykátai gimnázium diákja. A szocsi utazás, amit nyert, ma már csak egy csodálatos emlék, de a sokfordulós ver­seny számos tanulsággal szol­gált a kislánynak. Például az­zal, hogy akárhová jut el ta­nulmányai során, társai előtt mindig bizonyítania kell, hogy nem kevesebb náluk, csak azért, mert falusi kislány egy névtelen általános iskolából és egy nem igazán jegyzett gim­náziumból. Pa már mosolyogva meséli, akkor azonban keserves napo­kat okozott neki, hogy nem fo­gadta el a jutalomként adott szocsi utazást, mert négyezer­háromszáz forinttal ki kellett volna egészíteni a családnak az árát. Lemondott róla, mert építkeznek, mert sok minden hiányzik még a szép családi házból. Végül is rendeződött a dolog. „Mondtuk a kis csacsi­nak, hogy erre az utazásra a föld alól is előteremtettük vol­na a pénzt, ha már valaki úgy gondolta, hogy fizessen a ju-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom