Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-18 / 249. szám
1988. OKTOBER 18.. KEDD p A termelő ember műveltsége gazdasági tényező Igénytelenségre kényszerítve „A tudás az érzés és az akarás egybeforrása. Megismerni mindent, kiválogatni a legjobbat, hinni benne a szeretet erejével és heroikus elszántsággal megvalósítani belőle minden nap minden lehetőt.” (Szabó Ervin) A fenti sorokat akár Soós Mihály igazgató, a szigetszent- miklósi Vasas Művelődési Központ és Könyvtár vezetőjének ars poeticájaként is felfoghatjuk. Véleménye szerint — amellyel csak egyetérteni lehet — a kultúra, a kultúra terjesztése, a társadalom tagjainak kulturáltsága meghatározó egy adott nemzet életében. Hogy a termelő ember műveltsége gazdasági tényező, az közgazdaságilag is kimutatható. A mindennapi valóság azonban sajnos mást bizonyít. Nevezetesen azt, hogy ma, amikor elismerjük az ország gazdasági fejlődésének elsődlegességét és elvárjuk, hogy a gyári munkás világszínvonalú termékeket állítson elő, magát a termelő embert nagyfokú igénytelenségre kényszerítjük kulturális téren. S ez az állítás még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a művészet, a kultúra iránti igény az egyén által szubjektiven, és nem az állam által irányítva motivá- lódiik. Csakhogy elvárható-e a magát tisztességesen agyondolgozó, megélhetési gondokkal küszködő kétkezi munkástól a „magas” kultúra iránti igény, főleg akkor, ha az egyre drágább címkékkel ellátva kerül a dolgozók kulturális bevásárlókosarába. Mert az, hogy a művelődés anyagi feltételei egyre kedvezőtlenebbé válnak, ma már senki előtt nem titok; közismert tény. Egyelőre élnek Ezen ismert gondok miatt felhősödik be beszélgetőpartnerem, Soós Mihály homloka is. — Még tartjuk magunkat, még optimisták vagyunk, és együtt a csapat — biztatja önmagát —, de ha belép a megemelt társadalombiztosítási járulék (tíz százalék helyett negyvenöt lesz), akkor nem tudom megmondani, mi történik...— tárja szét karját az igazgató. A „kiművelt” fők számára fővárosi színházakat dotál az állam 30—40 százalékkal, de bennünket, akiknek feladata elsősorban a munkásrétegek művelése lenne, bennünket vajh ki dotáljon ... ? Az amúgy is agyonterhelt gyár vagy a szakszervezet? És ők miből tudnának jobban támogatni bennünket? Van művelődésiház-igazgató a képviselők között a Parlamentben, vagy lesz ilyen küldött a szakszervezeti kongresszuson — azt gondolja...? Nekünk, népművelőknek azt mondják: keressétek meg a módját, hogyan tudtok kijönni.., És mi, akik még úgy- ahogy elboldogulunk a közép- kategóriájú művelődési házak közül, egyelőre élünk és tesszük a dolgunkat. A nálunk kisebbekről ugye nem kell, hogy beszéljek, közismert az ő agonizációjuk, s nemegyszer a teljes megsemmisülésük. Ebben a formában, ahogy most működünk — ha a támogatás és elvonás mértéke így marad — nem lesz ránk szükség. Az egyetemeken és a főiskolákon oktatott népművelés tananyaga — pénz hiányában — ma úgy, ahogy van, használhatatlan — mondja kicsit szomorúan, de azért mégis valami csodában reménykedve az igazgató népművelő. — De kérem, ne vegye „panaszkodósra” a hangnemet, mert a gyár és a va- saszakszervezet minden tőle telhetőt megtesz, hogy működésünket segítse. A valóság egyelőre tényleg nem kétségbeejtő. A művelődési ház rendezvényei nagyjából telt házasak, az állományi létszám teljes, a működéshez szükséges tárgyi és technikai feltételek biztosítottak. Potomsarok Látogatásom alkalmával két klubszobában a 208-as Ipari Szakközépiskola tanulóinak elméleti órái zajlottak éppen. Pillanatnyilag ez az osztálytermük, amíg iskolájuk bővítése folyik. A könyvtárban délelőtt lévén, gyengébb a forgalom, két középiskolás srác ül egymás mellett, előttük a nagy orosz—magyar szótár. Gépjármű-villamossági technikusnak tanulnak Pesten. Most éppen orosz leckéjük fordításával bajlódnak. A folyóirat-olvasóban egy idősebb úr színes magazinokat lapozgat, mellette pedig Szálai Gyuszi, a Szigethalmi í. Számú Általános Iskola nyolcadikosa ül, és Wilhelm Hauff A spessarti fogadó című regényét bújja elmerültem Ma- josházáról jár be suliba. Ezen a héten mezőgazdasági munkán voltak, s úgy gondolta, az autóbusz indulásáig olvasással üti agyon az idejét. A könyvtár egyik szegletében számomra újdonságnak tűnő, de rendkívül csábító helyet fedezek fel. Régi újságok, folyóiratok bekötött példányai, 20-30 évvel ezelőtt kiadott könyvek: regények, verseskötetek kicsit elhasználódott példányai kaphatók néhány forintért. Akár potomsaroknak is keresztelhetnénk e zugot. Lehetetlen megállni, hogy az ember ne vásároljon itt valamit. — Természetesen szó sincs a 65 ezer kötetes könyvtárunk vagyonának elherdálásáról — ad készségesen felvilágosítást Miszori Jánosné könyvtárvezető. — Mi, az idén először, a nyár elején kezdtük ezt az akciót. Azt hiszem, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár találta ki. Az alapgyűjteményünk természetesen érintetlen marad, csupán olyan példányokat adunk el, amelyekből annak idején többet is vásároltunk, az újságok közül pedig azokat, amelyeknek lejárt a megőrzési ideje. Segíts magadon A könyvtárvezető szerint ugyan már kisebb a választék, mint az induláskor, nekem szerencsére még sikerült találnom hat darab érdekes könyvet, amiért mindösz- sze 47 forintot fizettem. Ez is egyik módja a népművelők segíts magadon-ak- ciójának — mondják búcsúzóul a könyvtároslányok. Antal Piroska Tiroli maszkok a Néprajzi Múzeumban Az ördög tornacipőben jár Egy riasztó maszk a kiállításról (Gottlieb Géza felvétele) Az égitestek vándorlásának népi megfigyelései már évezredekkel ezelőtt kijelölték az esztendő beosztását, s a csillagászati eseményekhez kapcsolódóan kialakultak az egyes évszakok ünnepkörei is. így az északi félteke népcsoportjai között mindig is megemlékezésre, vigadozásra szolgáltatott okot a téli napforduló, Ébren tartani a nemzetiségi tudatot A százfelé nyitott nagyközség A tizenötezer lakosú Pomázon több nemzetiség él: szerbek, szlovákok és németek. Jól lehet, részarányuk nem jelentős, de kulturális örökségük mégis meghatározó! Például építészetileg igen változatos a település arculata. A köztudatban azonban valahogy az ragadt meg: szerb falu. — Mi lehet ennek az oka? — kérdezem Polgár Tibor tanácselnöktől, aki a Pest Megyei Tanács nemzetiségi albizottságának tagja. — Minden bizonnyal az — kezdi —, hogy az összes többi közül hagyományaik, nyelvük a legélőbb. Az ország nemzetiségi közéletében aktívan vesznek részt. Igaz, újabban a németségnél szintén ezt tapasztalom. Százfelé nyitott nagyközség a miénk. Szellemi élete is az. Bár ritkábban telik országos rendezvények megtartására. Mi támogatjuk, ösztönözzük a kezdeményezéseket: legfőképpen a nyelvtanulást — már az óvodás kortól. Az alapfeltételek biztosítottak, hiszen kétnyelvű csoportok léteznek. Belos Péter, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége elnökségének tagja figyelmesen hallgatja a tanácselnök szavait. Jól ismerik egymás gondolatait, hiszen gyakorta csak úgy beszalad hozzá megbeszélni a köz ügyeit. — Egy pillanatra álljunk meg a kétnyelvű kifejezésnél — szólal meg. — Három iskolatípust különböztetünk meg: magyar tanítási nyelvű általános iskolát, amelyben fakultatívan oktatják a nemzetiségi nyelvet. A másik a nemzetiségi tannyelvű iskola, ahol minden tantárgyat anyanyelven tanítanak. Magyar- országon Lórév és Deszk rendelkezik ilyennel, ám ezek csupán alsó tagozatosak. A harmadik a kétnyelvű iskola, ahol minden tárgyat két nyelven tanítanak. Tökölön öt évvel ezelőtt kezdtük a környezetismeretet, az ének-zenét és az osztályfőnöki órát horvát nyelven tartani, de ott is csak alsó tagozatban. Szentendrén, Pomázon, Budakalászon, Százhalombattán, Szigetcsépen és Ráckevén a felsősöknek fakultatív az anyanyelv oktatása. A történelmi hűség kedvéért el kell mondani: az említett helyek rendelkeztek görögkeleti szerb egyházi iskolákkal, amelyekben anyanyelven oktattak. Ezek helyett hozták létre Pesten, a Rózsák terén a szerbhorvát iskolát. Mi, akik e településeken tanítottunk, évtizedekig folytattunk kemény harcot a fővárosba nem került gyerekek nyelvoktatásáért. Nagy szerencsénk, hogy a megye párt- és állami vezetői akkor is fontosnak tartják az anyanyelv tanítását, ha csupán hárman igénylik, holott a központi határozat tizen- ötös létszámot szab feltételként. — Mit tesz a szövetség az anyanyelvért? — Arra ösztönzi az ifjúságot, hogy pedagógusi pályát válasszon. Mert például matematikát, fizikát nincs aki tanítson Ehhez azonban a tanár presztízsét kellene helyreállítani. — Ugyanúgy, mint a magyaroknál. Sőt, még inkább, mert mi jobban érezzük ennek a hiányát. — Milyen segítséget tud nyújtani a nagyközségi tanács? — Mi is azokkal a problémákkal küszködünk, mint a legtöbb Pest környéki település: tanteremhiány, két műszakos oktatás — mondja Polgár Tibor. — Ennek ellenére mind a szerb, mint a német nyelv oktatásához adottak az alapfeltételek. A tanácsnak, az iskolának és a szövetségnek azonban mégis jobban össze kell fogni: nemcsak az anyanyelv tanulására ösztönözzük a gyerekeket, hanem használatára is! — Például, hogy olvassanak? — Igen, de ahhoz könyvek kellenének! Működik ugyan könyvtárunk a művelődési házban, azonban már régi és agyonolvasott az irodalom. Folyóirat pedig kevés jár. Sajnos, mindezeket csak valutáért lehetne beszerezni. Nekünk is az a véleményünk, hogy a megyei tanácsnak valamifajta anyagi bázist kellene teremteni a nemzetiségi kultúra támogatására. Jugoszláviában Pomázot úgy ismerik, mint a szerb nemzetiség egyik bázisát. Néhány hónappal ezelőtt ellátogatott hozzánk az ottani szerb kulturális egyesület titkára, hogy testvérvárosi kapcsolatot teremtsen velünk. Azonban sem anyagiakkal, sem hatáskörrel nem rendelkeztem ehhez, s így a dolog abbamaradt. S honnan vennénk pénzt a művészeti csoportok utaztatásához, illetve vendégül látásához? — A határ menti területeken tudják fogni a jugoszláv rádió és tévé adását — kapcsolódik a témához Belos Péter. — Hozzánk azonban még a pécsi rádió szerbhorvát nyelvű tájékoztatása sem jut el. Átjátszó állomásra lenne szükség, aminek megépítésére szívesen áldoznánk. — Az egyházi iskolák államosítása kapcsán jutott eszembe valami — szól közbe a tanácselnök. — Százhalombattán az államosítás után az iskola épületét, amelyhez érzelmileg kötődött a szerbség, odaadták klubnak. Mi a volt szerb iskola most megüresedő részét visszaadjuk az itt élő szerbségnek, akik vállalták, hogy rendbe hozzák, és klubot alakítanak ki benne. — Mennyire egységesek a délszláv nyelvek? — Én ezt a II. világháború után kialakult gyűjtőfogaimat nem tudom elfogadni — jelenti ki Belos Péter. — Ez hozzávetőleg olyan, mintha azt mondanám: a finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozó magyarság. Az országos választmányi ülésen javasoltam, nevezzük nevén anyanyelvűnket! Történelmi gyökereink lassan 300 évesek, az egész magyar társadalom történelméhez tartoznak, ahhoz a társadaloméhoz, amely befogadott egy olyan menekült népet, amely nem tagadja meg múltját és mivoltát. Vennes Aranka vagy a tavasz közeledtét jelző farsang ideje. Ennek a két időszaknak osztrák szokásaiból elevenít fel néhányat a Maszkparádé az Alpokban című kiállítás, amely november 27-ig látható a Néprajzi Múzeumban. Dagik meglovaglása Már a bejáratnál busa szemöldökű, nagy subájú, ijesztőre faragott fejű — a mi busójárásunk szereplőire emlékeztető — figura támaszkodik a botjára, és köszönti a belépőt. Az ember nagyságú alak, többi társához hasonlóan Felső- Karintiából és az osztrák Alpokból, Spittal an der Drau múzeumából, illetve Oberdrauburg város gyűjteményéből került Budapestre. A négy bemutatott maszkos felvonulás közül az első a Dagik meglovaglása címet viseli. A játék eredetileg farsangi szokás volt, de mostanában egy nyári vasárnap délután rendezik meg négy- évenként Tirolban, az Innsbruck közeli Axamsban. A címszereplő szélesre tömött vállú, kövér alakoknak kétszer kell végigjutniuk a falun bukás nélkül, ami nem egyszerű feladat, tekintve, hogy az egész nézősereg lelkesen a nyomukba veti magát, és igyekszik őket hátulról a földre ráncigálni. Állítólag a bukásmentes Dagi-futás jó termést, a sok menekülő Dagi pedig jó kukoricatermést ígér. Lucifer és szalmaember Minden év december ötödikéjének ünnepe Stájerországban — így hívják ugyanis magyarul a tájékoztató szövegben Stájer tartománynak fordított osztrák országrészt —, > a salzkammerguti Taup- litzban a Mikulás-játék. A szokás az ellenreformáció korára, a XVI. század második felére vezethető vissza, azóta szállnak szájról-szájra a játék szövegei, és öröklődnek családon belül apáról fiúra a felhasznált jelmezek, álarcok. A plébános, a koldus, a halál, Lucifer, a szalmaember évszázadok óta hagyományos figurái az ünnepségnek. Az utóbbi időben — olvasom az egyik rendezvényen készülő fotó alatt — szervezett csoportok jöttek létre — főleg Felső-Karintiában az álarcos szokások mai ízlés szerinti átalakítására és fenntartására. Hogy a hagyomány megőrzése sikerült, azt nemcsak a bemutató anyaga bizonyítja, hanem az az elmúlt évekbeli mulatságokon készített videofilm is, amelyet szintén láthatnak a látogatók. És nincsen gond a tradíciók korszerű adaptációjával sem, különösen a halál figurája sikerült modernre és sportosra: Nike edzőcipőben, fehér frottírzokniban és joggingfelszerelésben lengeti a kaszáját. De a mai kor követelményeinek engedelmeskedik aa Adidas cipős ló és ördög is, akárcsak a réges-régi, festett maszkjukhoz farmernadrágot és piros síkesztyűt hordó álarcos felvonulók. Kapafogú boszorkányok Érdekes módon a divathullámok a női alakok ruháját érintetlenül hagyták, a krumpliorrú, kapafogú boszorkányok a vidék népviseletéből származó szoknyában, kötényben vonulnak seprűjükkel. Egy változás azonban le- tagadhatatlanul napjainkat idézi: a felvonulás megrendezéséhez hatósági engedély szükségeltetik. Mörk Leonóra Az idén másodszor Régi zene Szentendrén A Szentendrei ősz keretén belül, a zenei világnap és a múzeumi hónap eseményeihez kapcsolódva, az idén másodízben rendezi meg Szentendrén október 23. és 30. között a régi zenei napokat a városi tanács, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, valamint a Vujicsics Tihamér Állami Zeneiskola. Az esemény bemutatkozási lehetőséget kínál a réjji zene művelőinek, elsősorban az úgynevezett historikus irányzat képviselőinek, és a közönséget is megismerteti az ilyen jellegű muzsikával. A programokkal párhuzamosan a zeneiskola szervezésében szakmai kurzusokra is sor kerül; zenetanároknak és érdeklődő muzsikusoknak Lőrintz László, a zeneiskola tanára, a kecskeméti Régizene Együttes tagja és Gál Márta, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára tart gyakorlati oktatást csembalójátékból és kamarazenélésből. A tanfolyam zárásaként oktatók és diákok közös hangversenyen lépnek majd fel. A szentendrei régi zenei napok nyitó hangversenyét Színek és századok; pillantás a középkori zene világába címmel október 23-án, vasárnap este 7 órakor rendezik meg a városi tanács dísztermében, két svájci művész, a Pro Hel- vetia-alapítvány támogatását élvező Rene Zosso és Anne Osnowycz közreműködésével. Másnap, október 24-én délután 5 órától Farkas Gyöngyi A cimbalom szerepe a középkor és a reneszánsz zenéjében című előadását és koncertjét hallhatja a közönség a Vujicsics Tihamér Zeneiskola nagytermében. Kedden, 25-én este 6 órakor a Czóbel Múzeumban Horváth Anikó csembalóművész ad hangversenyt Péteri Judit közreműködésével, az est címe: Régi billentyűszene egy vagy két hangszerre. Október 27-én, csütörtökön este 7 órakor a városi tanács dísztermében a kecskeméti Régizene együttes lép fel, másnap este 6 órakor pedig a zeneiskola nagytermében a budapesti Instrumenta Histo- rica együttes mellett bemutatkoznak a már említett kamarazenei kurzus résztvevői is. Október 29-én, szombaton este 7 órakor a városi tanács dísztermében a budapesti Concerto Armonico együttes koncertezik, Spányi Miklós csembalóművész és Szüts Péter koncertmester művészeti vezetésével. Közreműködik Lax Éva énekesnő. Az egyhetes eseménysorozat záróhangversenyén, október 30-án este 7 órakor a városi tanács dísztermében a Bécsből érkezett Rene Clemencic, valamint a szentendrei Kecskés együttes lép fel.
