Pest Megyei Hírlap, 1988. október (32. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-17 / 248. szám
1989. OKTOBER 17., HÉTFŐ 5 mSzínházi levél Koros újdonságok Az igazi értéltek a drámairodalomban sem korosodnak, s legyenek bár mégoly régiek, mindig újdonságnak hatnak. Van-e újabb, aktuálisabb, modernebb a görög tragédiáknál? Pedig hát azokat idestova két és fél ezer éve írták. Es van-e avíttabb, nézhetet- lenebb a közelmúlt egynémely sematikus darabjánál, amelyekben pedig a jelenről van szó? Hogy mi fölött múlik el az Idő, miből válik mumifikált mű, s mi marad fönn épen, frissen, izgalmasan, azt persze nagyon sok tényező befolyásolhatja. A kor tükrének is lenyomatának lenni (amint azt Shakespeare elvárta a színháztól s a drámától is) nem mindig mutatkozik kielégítőnek a fennmaradáshoz. Sok olyan színművet ismerünk, amely a maga korában kétségtelenül tükör és lenyomat volt, s mégis mára el- érvénytelenedett, érdektelenné, sőt, esetleg hamisan csengővé vált. Túlságosan kötődött a napi eseményekhez, a napi gondokhoz, konfliktusokhoz? Talán igen. Példákért nem is kell messze menni, sem térben, sem időben. Két- három évvel ezelőtt hozzánk is eljutott több olyan mai szovjet darab, amelyekben az elsődleges érték az volt, hogy nyíltan kimondottak olyan társadalmi problémákat, melyekről eladdig beszélni, írni nemigen lehetett. Az úgynevezett pangás évei alatt felgyűlt gondolatok, indulatok, törekvéseik szócsövei voltak ezek a művek, s e tekintetben igen sokat tettek: felnyitották a zsilipeket. De már színre kerülésükkor meglehetősen műltidejű volt nem egy közülük. Főként azért, mert volt, amely fél tucat vagy még több évet várt az íróasztal fiókjában a bemutatásra. Érthető, hogy eközben aktualitása megkopott, s esztétikai értékek helyett csak publicisztikai értékük magyarázta a sikert; a kimondani fontosabbá vált, mint a mit és a hogyan kérdése. Annál a két új bemutatónál, amelyekről ezúttal szó lesz, a megkésettség, a meg- korosódott újdonság nem pontosan így jelentkezik. Nem csak azért, mert nem e „peresztrojkadarabok” közül valók (egyiknek francia, a másiknak angol a szerzője). Mégsem tudunk leküzdeni a nézőtéren valamiféle múltidő- érzést. Közlebbről vizsgálva, a két mű nem sok közös vonást mutat. Az egyiket az a Roper Vitrac írta, aki 1909-ben született s 1952-ben hunyt el, és nálunk nem túl ismert szerző. Gyakorlatilag ezt a most a Petőfi Színházban játszott darabját — Viktor, avagy a gyermekuralom — tartják csak számon. (Nálunk tavaly mutatta be a pécsi színház, igen jó előadásban). A játék 1928-ban került először színre, s talán jelképesnek is tekinthető, hogy a francia abszurd őséről elnevezett színház, az Alfred Jarry Színház játszotta. Vitrac az Übü király íróját mindenképp elődjei között tarthatja számon, s ő maga alig vitathatóan elődje a Beckett-, de még inkább a Mrozek-féle abszurdnak. Ez a darab egy kilencéves kisfiúról. Viktorról szól, aki kilencedik születésnapján fokozatosan rádöbben a világ nagy igazságaira, s felnőtté válik, de látva a felnőttek világának hazugságait, bűneit, megundorodik attól a világtól és inkább a halált választja. Viktor körül majdnem olyan visszataszító felnőttek élnek, mint Mrozek Tangójában az ott is majdnem gyermek Artúr körül. Viktor apja. Károly, megcsalja a feleségét a szomszédasszonnyal, Terézzel, s a szobalánnyal, Lilivel is. Teréz lánya, Észter (hatéves) K'rolytól való. Teréz férje, Antal skizofrén őrült. A tábornok, a két család barátja, teljesen szenilis. A nem tudni, álom vagy valóság Ida Mortemar a folyamatos és dübörgő szellentés beteségében szenved, de mégis ő a megváltás angyala Viktor számára. Szétesett családok, felbomlott polgári értékrend, meghasonlottság, céltalanság, kiúttalanság — bármily mulatságos is egyébként Vitrac darabja, a néző nem tud szívből kacagni. Ez a furcsa, szürreális komédia olykor keményebb, mint egy szabvány tragédia. A nézőt azonban erősen zavarja — és ez a múltidejűség érzésének az eredője —, hogy a Vitrac- utódok darabjait sokkal hamarabb láthattuk, mint a példát, sőt, az ős, Jarry Übü királya is már rég ismert nálunk. Ezért óhatatlanul van valami ismétlésszerű ebben a darabban, noha igazságtalanság így néznünk. A másik darab, melyet a Várszínházban játszanak, jóval frissebb: az 1950-es évek végén írta Peter Ustinov, a jól ismert angol színész, író, rendező. Nagy ötletre épül: arról van benne szó, hogy egy európai miniállamban akkreditált két nagykövet gyerekei egymásba szeretnek, csak éppen az a baj, hogy az egyik követet Romanovnak hívják, s a Szovjetuniót képviseli, a másikat meg Moulsworthnek, és ő meg az USA követe. Így aztán Romanov tengerészhadnagy és Júlia Moulsworth kisasszony szerelme nem is olyan egyszerű dolog. Hogy e jelenkori Rómeó és Júlia-tör- ténet mennyi humor, csípős megjegyzés, jópofa benyögés forrása azt talán nem is kell mondani. Ustinov minden helyzetet, alkalmat kiaknáz, sziporkázik és villog. De a darab valahogyan meg is áll ezen a szinten: kitűnő jelenetek és remek színészi ziccerek halmazát látjuk, ám kerek, teljes darab tulajdonképpen nincs. És ráadásul a darab megírása óta eltelt bő harminc év, s a szituációk a nagypolitikában alaposan megváltoztak. A sztori pikantériája ma már nem igazán hathatós. Más lett a két szuperhatalom viszonya, másmilyenek a nagykövetek és gyermekeik, máson lehet viccelődni. Ma, a hatalmas változások következtében, a Romanov és Júlia — ez a darab címe — úgy hat, mintha egy régi vicclapot olvasnánk. Értjük a vicceket, nevetünk is rajtuk, de az élük már megkopott, a poénok már nem csattannak úgy. Pesti Színházban Csiszár Imre rendezése Vitracot egy kicsit filozo- fikusabbra hangolja, mint amilyen a darab. A Várszínházban viszont Sík Ferenc rendezése úgy adja elő a régi vicceket, mintha vadonatújak volnának. Holott itt egy harminc évvel ezelőtti USA- és Szovjetunió-kép jelenik meg, és ezt nem lehet semmiféle trükkel sem leta gadni, sem maira áthangolni. A Romanov és Júlia jellegzetesen olyan darab, amely há rom évtized alatt nagyon múltidejűvé vált. Tipikusan a koros újdonság. Takács István A A magyar művészetért Az első díjazottak A Magyar művészetért elnevezésű alapítvány kuratóriuma szombati ülésén döntött arról, hogy mely művészeket, alkotó személyiségeket részesíti nagydíjban kiemelkedő teljesítményük, életművük elismeréseként. A Magyar Ifjúság című lap alapítványának kuratóriuma Sinkovits Imre elnökletével — Pozsgay Imre, Csoóri Sándor, Makovecz Imre, Markó Iván, Kása Ferenc és mások közreműködésével —, hosszas vita után határozott a 100-100 ezer forintos nagydíjak odaítéléséről, amelyeket első ízben november 11-én a Nemzeti Színházban osztanak ki Sütő András Advent a Hargitán című művének előadását megelőzően. A kuratórium 13 kategóriában szavazott. A díjazottak: Mészöly Miklós író; Szécsi Margit költő, Vass Lajos zeneszerző: Gulyás Gyula és Gulyás János filmrendezők; Sík Ferenc és Herényi Imre, a Nemzeti Színház rendezői; Bubik István, a Nemzeti Színház színművésze; Kubik Anna, a Nemzeti Színház színművésze; Orosz János festőművész; Samu Géza szobrászművész. A népművészet kategóriában Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes, a táncművészek közül Novák Ferenc és György- falvai Katalin, a fotóművészet kategóriában Szabóky Zsolt, a határon túli magyarság alkotói közül Dobos László szlovákiai magyar író részesült az elismerésben. A díjazottak erdélyi sodronyzománc eljárással készült emlékplakettet is átvehetnek majd az ünnepségen. A kuratórium odaítélte az emlékplakettet több olyan művésznek, kulturális alkotó személyiségnek is, aki életében nem kapta meg azt az elismerést, amelyre életművével rászolgált. Posztumusz- díjban részesült Latinomts Zoltán színművész, Kondor Béla grafikus, Huszárik Zoltán filmrendező, Harag György a kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti vezetője, Martin György néprajzkutató, B. Nagy László kritikus és Szilágyi Domokos erdélyi magyar költő. A társadalom számára csökkent az írott szó értéke Olvasáskultúránk kérdőjelei Ab Olvasó népért mozgalom Budapesten és Pest megyében címmel, az érdekelt szervezetek, Intézmények, egyesületek és közösségek részvételével tanácskozást tartott szombaton a Hazafias Népfront Budapesti és Pest Megyei Bizottsága az MSZMP Budapesti Bizottsága Oktatási Igazgatóságán. Bánffy György színművész Veres Péter Én nem mehetek el innen című írását mondotta el nagy sikerrel, majd dr. Trautmann Rezső, a HNF Budapesti Bizottságának elnöke köszöntötte a résztvevőket. Ezt követően kitüntetéseket adott át. Szociálisa Kultúráért kitüntetést kapott Boruzsné Vékony Ilona, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár munkatársa és dr. Földi Pálné, a fóti könyvtár könyvtárosa. Darvas József-emlék- plakettet pedig Kányi Andrásáé, a ceglédi könyvtár vezetője, Ofella Sándor, tápiószecsői nyugdíjas és Tóth Ferenc, a Pest Megyei Tanács nyugalmazott főtanácsosa. Megtudja-e fizetni a tanár a könyveket? Szabó György író vitaindítója után Tóth Ferenc levezető elnök ismertette a jelenlévőkkel, milyen szekciók munkájában vehetnek részt. A tanácskozás ugyanis öt szekcióban folytatódott: Az olvasáskultúra kérdőjelei az iskolában, Körkép a könyvtárak helyzetéről, Az írók, olvasók, könyvkiadók, könyvterjesztők, nyomdászok közös eszemecseréje, Az Olvasó népért mozgalom jelene és jövője, valamint Olvasáskultúra a nemzetiségek körében címmel. Az elmúlt esztendők során egyre több nyugtalanító jel utalt arra, hogy mindinkább csökken az olvasás iránti igény. Ennek számos oka van: a civilizációs fejlődés, az igénytelen szórakozás tömeghatása, a második gazdaság növekvő időigénye, az anyagias szemlélet, a növekvő árak — és végül — véleményem szerint mindenekelőtt — az általános iskolai olvasás- és írástanításban tapasztalható anomáliák, amelyeknek hatására a mai gyerekek jó része egyszerűen nem tud olvasni. Nem véletlen tehát, ha arra a szekcióra voltam kíváncsi, amelyik Az olvasáskultúra kérdőjelei az iskolában címmel vitatta meg az olvasóvá nevelés gondjait. Ezen a szekcióülésen, ahol hatvannyolc résztvevő volt és tizenöten kaphattak szót, For- gách Anna, a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szakta^ nácsadója elnökölt, a társelnök pedig Urayné Kovács Zsuzsa, a Pest Megyei Pedagógiai Intézet szaktanácsadója volt. Forgách Anna bevezetőül Apáczai Csere János ma is igaz, gyönyörű gondolatát idézte, mely szerint milyen csodálatos az írás, és milyen csodálatos az írás olvasása, majd azt fejtegette, hogy az utóbbi években egyre jobban csökken az olvasás értéke mind a tanulók, mind a társadalom tudatában. Különösen intenzíven érezhető ez az általános iskolákban és a szakmunkásképzőkben. Külön kitért arra, hogy milyen rendkívül lényeges az olvasóvá nevelés szempontjából, hogy mennyit és mikor olvas a tanár — s vajon meg tudja-e fizetni (ha az érdeklődés megvan) az önműveléshez szükséges könyveket. Sokkal fárasztóbb és több időt vesz igénybe A hozzászólók számos érdekes gondolatot vetettek föl. Valamennyien hangsúlyozták azt a tényt, hogy az a gyerek, akinek a szülei nem olvasnak, eleve hátrányban van társaival szemben. Pedig a könyv szeretetére már pólyás korban nevelni kell a kicsinyeket. Az sem mindegy, milyen történeteket olvasnak a kisdiákok az Tv-FIGYELÖ Csáth. Az irodalmi és lélektani ínyencek szerzője volt sokáig az a Csáth Géza, aki eredetileg a Brenner József nevet viselte, és valójában csak kedvtelésből művelte az írói mesterséget, lévén végzettsége szerint ideggyógyász. Ám újabban — nyilván azért is, mert a századforduló után megjelent műveit ismét kiadták — megszaporodott híveinek a tábora. A talán nem rosszul célzó magyarázat: most megint idegesebb, kap- kodóbb életet élnek sokan, s azok a furcsa alakok, akiket az ő írásai mutogatnak, éppen ilyenek. Nagy lelkűk van, szorongások kínozzák őket, múltjukba révednek, s hiába keresnek kapaszkodót. Hogy Csáth valóban menynyire népszerű lett, mi sem Kállai Ferenc és Fülöp Zsigmond a Romanov és Júlia egyik jelenetében bizonyítja jobban, hogy im-- már a televízió képernyőjére is felkerült. Sülyi Péter dramaturgnak és Molnár György rendezőnek hála, igazán ar- tisztikus előadásban elevenedtek meg írásainak ködalakjai, középpontban éppen magával a morfium elől hiába menekülő íróval. (Az 1988. évi veszprémi tévétalálkozó zsűrijének is nagyon tetszett ez a képes-hangos átirat, mivelhogy A varázsló álma című alkotásnak ítélte oda a fődíjat.) Míg az egymásba tűnő, az ifjúságot, a kamaszkort és a kilátástalan férfikort egymásba mosó jelenetek váltották egymást, nyilván nagyon sokan gondoltak arra, hogy olyasféle ez a stílus, mint Huszárik Zoltán Szindbádjáé; azé a filmremeké, amelyben Latinovits Zoltán oly feledhetetlenül játszotta el Krúdy Gyula örökké vándorló ködlovagját. Nos, minden bizonynyal van rokonság a két mű között — már csak a feldolgozás technikája miatt is —, ám kiszemezhetők a nyilvánvaló különbségek is. Szindbád ugyanis oldottabb, lágyabb, szelídebb fájdalmú história, míg emez a munka ridegebb, riasztóbb, fenyegetőbb; azt is bátran állíthatjuk, hogy esze- lösebb. Ilyenek maguk az írások, és a roppant tehetséges Eperjes Károly szintén ilyennek játszotta el őket. Aligha lehetett volna nála alkalmasabb színészt találni erre a szerepre! Egyszerre volt valóságosan tragikus figura, és egyszerre önmaga elrajzolt arcképe. Véges-végig ő tartotta össze a laza novellacsokrot, s ha valaki erre a festőlen fényképezett — operatőr: Zá- dori Ferenc — eleven festménysorra visszagondol, bizonyára az ő réveteg, hol ellazuló, hol hirtelen megkeményedő tekintetét látja majd meg először. Igaztalanok lennénk azonban, ha csak a főszereplőt dicsérnénk. Annál inkább, mivel sok uj arc, kevéssé foglalkoztatott színész kavargott Eperjes körül. Kedvesek és ügyesek voltak a gyerekek, akiknek itt különösen fontos dolguk volt, hiszen a csáthi életműben a gyermekkor soksok élménye meghatározó elem. Ugyanígy rokonszenves szelídséggel léptek előtérbe, majd tűntek el a támaszként keresett-kutatott asszonyok, lányok. Ahogyan ők, ugyanúgy mindenki a helyén volt ebben a fődíjas tévéfilmben. Még a tárgyi környezetben sem látszott hibádzni semmi: az a bizonyos század eleji polgárvilág kosztümöstül, bútorostul, ezüsttükrös kávéházastul a legeredetibbnek tetszett A nézőnek ezúttal tökéletes lehetett az illúziója. HlimOr ? Szintén ezen a szombat estén pergették le a Humort hozunk — viszünk című magyar—osztrák közös vállalkozás egyik újabb darabját. Hát ezt nézve megint csak nem kellett megszakadnunk a nevetéstől. Lehet, hogy az a bizonyos 1928-as bécsi humor annak idején egy valóságos kabaréban meg tudta kacagtatni a publikumot, de most és igy továbbítva alig-alig alkalmas arra, hogy szórakoztasson. Erőltetett a keretjáték, gyöngécskék a színészek, butácskák a kupiék — egyszóval itt szó sem lehet valamiféle fődijról. De még díjról sem. Akácz László alsó tagozaton. A harmadikos tankönyv például egyszerűen elveszi kedvüket attól, hogy egy-egy kötetet maguktól forgassanak. Hiszen azok a történetek olyan témákkal foglalkoznak, amelyeknek történelmi háttere még teljesen ismeretlen az apróságok előtt. Ehelyett a gyakorló pedagógusok minél több Móra Ferenc- elbeszélést ajánlottak, részben szép nyelvezete, részben érzelemgazdagsága miatt. Az sem közömbös, milyen kötelező olvasmányok vannak. Korai például hetedikben Jókai Mór: A kőszívű ember fiai című regénye, hiszen a sok latin kifejezés miatt unják a gyerekek, és mire a valóban izgalmas részhez érnének, már rég félre is hajították a könyvet. Mindaz, amiről eddig szó volt, azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen a valódi problémák mélyebben keresendők. Egészen konkrétan ott, hogy az iskolások nem tanulják meg az olvasás technikáját, és néma olvasásnál már értelmezni is képtelenek a leírtakat. S ez, ahogy magasabb osztályba lépnek a diákok, úgy válik egyre komolyabb problémává, hiszen minél idősebbek a fiúk és a lányok, annál kevésbé akarnak olvasni. Az értés hiánya miatt ugyanis mér a lecke megtanulása is több időt vesz igénybe és fárasztóbb, mint egyébként lenne. Nem ritka az olyan hetedik osztály, ahol a tanulók kétharmada nem tud olvasni. Az elmondottakon túl pedig a család olvasási szokásai is megváltoztak, hiszen egyre kevesebb ideje jut a szülőnek a könyvekre. A hozzászólók számos ötletet adtak ahhoz, hogyan lehetne az áldatlan helyzeten változtatni, és több olyan ajánlás is elhangzott, amelyet majd továbbítani kívánnak az idén november 24. és 26. között, Győrben sorra kerülő IV. országos konferenciának. Ilyenek például: legyenek aktívabbak az iskolai önképző éa színjátszó körök, azok a videofilmek, amelyek a tananyaghoz kapcsolódnak, alacsonyabb bérleti díjért álljanak rendelkezésre, mint a többi, a tanítóképző főiskolákon több olvasástanítási módszert oktassanak, és a pedagógusok megbecsülésén keresztül érjék el azt, hogy ne itt legyenek a legalacsonyabbak a felvételi pontszámok. Vizsgázzanak magyarból a szakmunkásképzőben Vezessék be ismét az olcsó könyvtári könyvek kiadását, a Művelődési Minisztérium pedig vizsgálja felül az általános iskola harmadik-negyedik osztályos olvasás tankönyveit, valamint azt, hogyan lehetne megoldani, hogy a szakmunkásképzőkben ne heti egy magyaróra legyen elsőben és kettő-kettő a második, illetve harmadik évfolyamon. Tegyék ugyanakkor kötelezővé, hogy a szakmunkás- vizsgán — ellentétben a jelenlegi gyakorlattal — magyar nyelv és irodalomból is legyen írás- és szóbeli megméretés. Délután közös plénumon folytatta a tanácskozás a munkát. Először az öt szekció vezetője számolt be az üléseken elhangzott javaslatokról, majd Tóth Ferenc és Kristó Nagy István, a HNF Pest megyei, illetve budapesti művelődés- politikai munkabizottságainak vezetői foglalták össze a szekciókon elmondottakat, valamint összegezték a délután is folytatott vitát. Befejezésül a résztvevők elfogadták a budapesti és a Pest megyei népfront ajánlását a győri országos konferenciára. Körmendi Zsuzsa
