Pest Megyei Hírlap, 1988. szeptember (32. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-10 / 217. szám

4 1988. SZEPTEMBER 10., SZOMBAT A gondozottak sorsa még bizonytalan Az otthont bezárják Csillagot rúgó lovacska Veresegyházon Ha ezt a klubban elmesélik A kalászi bányatóból Üdülőparadicsom Kincsesbánya lehetne a mi sóderbányánkból — állapította meg a budakalászi bányata­vakról a Pomázi Munkaterá­piás Intézet igazgatója, Győri Ferenc. Egy évvel ezelőtt született az ötlet e tiszta tükrű vizek vidékének üdülőparadicsommá varázslásáról. Az intézet ta­nulmánytervet készíttetett a környék hasznosításáról. Ez a tervezet arra szolgál, hogy az esetleges érdeklődő tőkés part­nerek kedvet kapjanak: lám, milyen is lehetne az Omszki tótól a Dunáig, Békásmegyer­től a szentendrei közműhatá­rig terjedő terület. A jelen állapotában is szép vidékre szállodát, kempinget, uszodát, lovas bemutatót ál­modtak meg a tervezők, de az is elképzelhető, hogy csator­nát ásnak a Dunától az egyik tóig, mely így jachtkikötőként működhetne. Érdeklődők máris vannak. Legelőrehaladottabbak a tár­gyalások egy osztrák és egy svájci partnerrel, akik várha­tóan szeptember végén dönte­nek a beruházás sorsáról. Az osztrák fél úgy tervezi, több hasonló kikötő-üdülőt is épí­tene Magyarországon, s közü­lük az elsőt, a budakalászit referenciamunkának szánná. Szívügyének érzi a bánya­tavak jövőjét Havass Imre, a Pest Megyei Tanács építési és vízügyi osztályának főmérnö­ke is. — El kell érni, hogy a bu­dakalászi vizek ne jussanak az Omszki tó vagy egyéb bá­nyatavak sorsára — mond­ja. örvendetesnek tartja, hogy a környéket — mint a Duna­kanyar részét — nem parcel­lázták fel, e szép partokat nem csúfítják bódévárosok. Ugyan­akkor óva int a bányatavak túlságos kimélyítésétől, az úgy­nevezett mély művelés tői: ugyanis ha áttörnék a tó fe­nekén levő kavicsréteget, fel­borulhatna a víz élettana. A tervek szerint a munka- terápiás intézet fokozatosan hagyna fel a kavicsbányászat­tal, a kotrógépek helyére ha­marosan talajegyengető be­rendezések kerülnek, s a je­lenleg szép számmal találha­tó tiltott helyen fürdőzőket, napozókat is felváltják a va­lutát hozó turisták. A mennyország a lóháton kezdődik — vallották már év­századokkal ezelőtt is az ara­bok, akik kiváló mesterei vol­tak a lovak tenyésztésének és idomításának. A civilizáció és a gépesítés fejlődésével háttérbe szorul­tak a hajdan oly fontos és nagy becsben tartott négylá­bú barátaink. Napjainkban hazánkban, de főként a hoz­zánk érkező turisták a „tschi- kós” romantika egyik kellé­kének tekintik őket, elfeledve, hogy hajdan a magyar lovas nemzet volt. Épp ezért nagyon örülünk, amikor olyan kezde­ményezésről kapunk hírt, hogy baráti társaságok néhány lel­kes csoportja változtatni sze­retne ezen képen. Közéjük tartozik többek között a tö­rökbálinti Anna-hegyi lovasok baráti köre. A mintegy tizenöt fős, spon­tán módon szerveződő társa­ság számára nem kis gondot jelent a lovak ápolása és rend­szeres gondozása. — Jelenleg tizenkilenc lo­vunk van — ad felvilágosí­tást a baráti kör vezetője —-, amelyek között jó vérvonalú tenyészkancák is vannak. Ezeket rendszeresen fedeztet­jük, de a szaporulatért még az önfenntartáshoz szükséges pénzt sem kapjuk meg. Ezért tavasszal egy lovasklubot sze­retnénk létrehozni, amelynek keretében bérlovaglással is foglalkoznánk, hogy az állo­mány eltartásához szükséges összeget előteremthessük. Már most keresnek támo­gatókat, akik segítségükre le­hetnének céljaik megvalósí­tásában. Szívesen vállalnák, Csizmazia Sándor, a Ma­gyarországi Evangélikus Egy­ház diakóniai osztályának ve­zetője, a Budai Evangélikus Szeretetotthonok igazgatója rendkívül gondterhelt a pilis­csabai gondozottak sorsa miatt. Az evangélikus egyház ha­zánkban 3 gyermekotthont (Budapest, Piliscsaba, Nyár­egyháza) és 11 öregotthont tart fenn. Az előbbiekben szellemi fogyatékos gyereke­ket gondoznak 18 éves korig (a valóságban sokkal tovább, mert nagykorúvá válásuk után sem tudják őket hová tenni), az utóbbiakban egészséges idő­seket. Mindezt az állam támoga­tásával teszik, az otthonokba a megyei tanácsok egészség- ügyi osztályai utalják be a rászorulókat. A Magyarországi Evangélikus Egyház ezért gon­dozási díjat kap. Az összeg nagysága mutatja, hogy ebben az esetben nem a gazdaságos­ságról van szó, hanem humá­numról, pontosabban a dia­kóniai hagyományoknak a to­vábbéléséről. Elhivatottság nélkül aligha lehetne ezeket a gyerekeket és felnőtteket gon­dozni. Az egyház és a Szo­ciális és Egészségügyi Mi­nisztérium közötti szerződést egy évvel a tervezett intézke­dés megtétele előtt mindkét félnek jogában áll felbontani. Mivel a piliscsabai otthon épülete az évek során annyira leromlott, hogy a Köjál bár­mikor bezárathatta volna, a felújítására pedig nincsen pénz, a minisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesei úgy döntöttek, hogy a létesítményt bezárják. Az állásfoglalás egy évvel ezelőtt látott napvilágot. A gondozottak „szétküldé­se” azonban komoly konflik­tusokkal jár. Nézük először a humánus oldalt! A szellemi fogyatékos gyerekek és a túl­korosok (felnőttek is) az évek során nagyon összeszoktak. Az érzelmi kötődések ezeknél az embereknél roppant fontosak. A több mint hatvan gondo­zottat a fővárosi és megyei ta­nácsok egészségügyi osztályai­nak kellene elhelyeznie, asze­rint, hogy honnan vitték őket az otthonba. A döntés óta el­telt egy évben viszont csak 5—6 gyereket emeltek ki Pi­hogy a környékbeli iskolákból szakköri jelleggel kisdiákokat tanítanának meg lovagolni, valamint a péceli szakmun­kásképző intézet lótenyésztési tagozatos hallgatóit szakmai képzésben részesítenék, ter­mészetesen mindezt térítés- mentesen. — Emlékszem, gyerekkorom­ban, úgy tizenöt évvel ezelőtt, egy kiscsikót kaptam apámtól ajándékba — mondja a sző­ke, kék szemű fiatalember —, azóta már felnőtté vált ez a lovacska, de most is olyan szeretettel ápolom és gondo­zom, mint amikor még kisfiú voltam. Afféle apai örökség ez. Szeretnénk, ha a mai fia­talok is megszeretnék a lova­kat. Ezért is gondoltunk arra, hogy szívesen fogadunk diá­kokat, tanárokat itt az Anna- hegyi lovasbázison. Hazánkban is egyre jobban előtérbe kerül a lovas turiz­mus — és a népgazdaságnak komoly bevételi forrása lehet —, amely nem utolsó szem­pont, de ehhez meg kell te­remteni a kulturális és anya­gi feltételeket. — Ügy érezzük, hogy a tö­rökbálinti lovastársaság — mondotta a baráti kör egyik lelkes tagja — alapvetően hozzájárulhat a lovassport te­kintélyének a visszaállításá­hoz. Szeretnénk rendszeresen túrákat szervezni az Anna- hegy körül elterülő törökbá­linti parkerdőbe. Számí­tunk arra, hogy a tavasz be­köszöntésével egyre többen fognak felkeresni bennünket a lovassport szerelmesei kö­zül. Az alakuló klubba is sze­rettei várjuk a fiatalokat. K. Sz. ltscsabáról, s elvitték őket Vas megyébe, Csákánydorosz- lóra. A szülők felháborodtak, mert a távolság miatt sokkal nehezebben tudják megláto­gatni a gyerekeket. A többi megye — így szűkebb hazánk is — egyelőre hallgat. A ta­nács szociálpolitikai csoport­jának a vezetője nem tud a piliscsabai otthon gondjairól, s csak akkor fog intézkedni, ha onnan közlik vele, hogy hány 18 éven felülit kell el­helyeznie. A körülmények közben nap­ról napra rosszabbak. Az utób­bi nagy esőzések idején a konyha küszöbéig csapott az emésztőgödrökből kifolyt szennyvíz. Évtizedekkel ez­előtt a nyári lakból alakítot­ták ki a fekvő gyermekek szálláshelyét is, s az már mél­tatlanná vált lakóihoz. A dolgozók igyekszenek mi­nél előbb új munkahelyre tá­vozni, mert tudják, hogy az otthont bezárják. A gondozot­tak száma pedig sehogyan sem fogy, hatvanan várják sorsuk jobbra fordulását. Az evangélikus egyháznak Budapesten a II. kerületben, a Bátori László utcában, kö­zel a szeretetotthonhoz, áll egy nagy üres telke. Csizma­zia Sándor igazgatónak nagy álma, hogy ide felépítsenek egy 80 ágyas modern intéz­ményt, hogy végre a túlkoros szellemi fogyatékosok is nyu­galomra találjanak. Pénz azonban jelenleg erre sincs. S végezetül még néhány adat: a piliscsabai otthonban jelenleg 5 tizennyolc éven felüli állami gondozott tartóz­kodik. Egy kistarcsai, egy al- bertirsai és egy áporkai lakos papírjait már áprilisban, to­vábbi kettőnek az anyagát augusztusban elküldték az otthonból a megyei tanács il­letékesedhez. Mindeddig in­tézkedés nem történt. Vicsotka Mihály A fiatal házaspár ott állt a zajos, poros, fővárosi utcán, a csillogó-villogó bútorüzlet előtt. Láthatóan gondterheltek voltak. — Hált akkor most mi le­gyen? — kérdezte a férfi. — Vagy várunk heteket, vagy ... — Vagy? — emelte fel kér­dően tekintetét a kissé el­szontyolodott asszonyka. — Azt mondom, több pesti bolttal ne próbálkozzunk, be­lefáradtam. Nagykátára kéne menni... A gyárban váltó­társam, meg egy ismerőse ajánlotta, utazzunk oda. Állí­tólag ott az is van, ami nincs Pesten... Ha mindezt nem maga Oszvald Gábor meséli el Nagykátán, az áfész bútoráru­házában, miután felpakolták a szobaberendezést a kisteher­autóra, talán magam sem hi­szem. Pedig hát van már más­fél esztendeje is annak, hogy az utóbbi két évben megújult Nagykátai Áfész ügyvezető igazgatója, Burján László in­vitált az esztendők óta sike­resen prosperáló bútoráruhá­zukba, amire errefelé legalább olyan büszkék, mint a Skála­lánchoz tartozó Kátai Nagy­áruházukra. A nagyközség szívében lévő üzlet az első pillanatban sem­mi különösebbel nem vonja magára a figyelmet. A 800 négyzetméteres helyiségben látható szekrénysor, konyha­bútor, garnitúrák, székek, asz­talok, kiegészítő berendezé­sek nem árulkodnak kiemel­kedő választékról. Ám Terék Jánosné, a vezető, siet meg­nyugtatni: — Itt csak a tö­redéke látható a teljes vá­lasztékunknak. Két utcával odébb van a 4000 négyzetmé­teres raktárunk, ott aztán le­het válogatni. — Es válogatnak, vásárol­nak a vevők? — kérdeztük. — Kérem, az idén havi for­galmunk átlagosan 13-14 mil­lió forint. Áruházunknak nagy a vonzáskörzete. Hja, ahová havonta leg­— A hídon tessék áthajta­ni! Ügy! Most kanyarodjon balra! Azon a kapun át le­het bejutni az úttörőtáborba. Riporteri szerencsének tar­tottam, hogy pont a reggeli­zésből ide tartó gyerekeket kérdezhettem meg a veres- egyházi iskola előtt. Ide jár­tak étkezni a Pest megyei ci­gánycsaládok életmódtáborá­nak lakói. Tanúsíthatom, hogy Balogh Feri hatodik osztályos. Dobos Lajcsi másodikos Örké­nyi, valamint a vendég Za- lavári Márk negyedik osztá­lyos, mind nagyon értelmes, ügyes gyerekek, amint az al­kalmi ismeretségünk során többször bizonyítást nyert. Nagyon jód érezték magukat a táborban, csak amiatt saj­nálkoztak, hogy hamar vége lett, pedig itt sokat játszot­tak, s anyu, apu is velük volt. Értékek, hagyományok Az ősz korai üzenete azon a napon. Susogva rezdültek a tábor szélén magasodó karcsú nyárfák levelei. Az asszo­nyok, lányok eleinte fázó­san húzták össze magukat a szabadban rögtönzött előadó­tér iskolapadjai mellett Vára- dy Gézának, a Pest Megyei Tanács V. B. cigányügyi ko­ordinációs bizottsága titkárá­nak előadását hallgatva. A gyerekek néha-néha odasza­ladtak melléjük, aztán to­vábbfutottak a kék farkú sár­kánnyal, azokkal a játékokkal kezükben, amik itt készültek. A térség közepén fekvő sport­pályán, mint átmeneti front- átvonulások, időnként heves fooicsaták bontakoztak ki. — Mit ér az ember, ha ci­gány? Annyit, mint a másik, amennyi megbecsülést ki tud magának vívni a munkájával, magatartásával — csendült ki az előadó szavaiból, rámutat­va e népcsoport szokásaira, alább 90 vagon áru érke­zik ... Talán nincs is olyan bútorgyára az országnak, ahonnan ne küldenének szál­lítmányt Nagykátára! Terék János, aki hosszú éveken át vezette feleségével a bútoráruházát, ahogy mon­dani szokás „jól bevezette” az üzletet. Az áfész egyik legképzettebb, legrátermet­tebb kereskedője — szakér­telmét, rátermettségét számos kitüntetés bizonyítja — min­dig azt vallotta: a boltban a vevő az úr... Így aztán gyak­ran nyakába vette az orszá­got, utazott az áru után, már hajnalban kint volt a vasút­állomáson, ha pakolták a szál­lítmányt. Döntően neki kö­szönhető a kiterjedt kereske­delmi kapcsolat, az, hogy az üzlet jó híre túljutott a me­gyehatáron. És bár Terék Já­nos nemrég nyugdíjba vonult — fia lépett a helyébe —, mégis csaknem mindennap bejár segíteni az üzletbe ahelyett, hogy hétvégi pihenő­telkén élvezné a nyugalmat. Hja, az üzletben eltöltött 26 év benne van a vérében ... Hogy honnan járnak vásá­rolni Nagykátára? Terék Já­nosné fellapozza a vastag fü­zetet, amelyben feljegyzik: hová küldtek értesítést, lehet jönni a kívánt bútorért. Szé­kesfehérvár, Tápiószele, Süly­sáp. Jászberény. Budapest, Szolnok nevét olvashatjuk a listán. Így már érthető a havi 13-14 milliós árbevétel. Pedig hát az ember azt hin­né, hogy amióta nehezebb lett az életünk, s meredeken fel­kúsztak az árak, visszaesett a bútorforgalom. Annál is in­kább, mivel a bútorok is drá­gultak 15-20 százalékkal. Nos, ma többen vásárolnak drága bútort, mint korábban, sokan a pénzüket menekítik a bank­ból, a pénzromlástól tartva. És bár drágább lett a bú­tor, a minősége alig javult, változatlanul nagyon sok a panasz a minőségre. Szinte hihetetlen, milyen elemi hi­Cigány lovacska. Ez volt a ve­resegyházi tábor alkalmi jel­vénye hagyományaira, azok értékei­re. Kimondatlanul érzékeltetve azt is, hogy ami ezekből hasz­nos, előremutató, azt mind meg kell őrizni, ápolni, s sza­kítani azzal, ami marasztal, visszahúz. A cigányemberek nagyon vigyáznak a betegeikre, tisz­telik az öregeket. Nem erő­szakolják őket mindenáron szociális otthonokba. Ebből van mit tanulnunk. Élénk a képzelőerejük, színes a hiede­lemviláguk, népművészetük gazdag kincse egész társadal­munknak. Csak velük együtt „Laci, Teca, Kati, gyerekek, kutya. Csak aludni hagyja­tok!” Ez a tréfás, rajzos tábla a tápiószecsői család ideigle­nes otthonául szolgáló faházra került. Máshol a modem áb­rák alakjaihoz kellett fantá­ziacímeket kitalálni. Sas, Tán­coló tündér, meg Éneklő ma­dár. Ezt olvasták ki belőlük a gyerekek. — Sokat beszélgetünk a ci­gányságról. Jó lenne máskor is ilyen táborba kerülni. Eze­bákra derül fény, amikor Nagykátán a raktárban kicso­magolják a szállítmányt. A szövetkezet emiatt asztalos­műhelyt tart fenn, ahol kija­vítják a kisebb-nagyobb hi­bákat. De gyakran olyan al­katrészre van szükség a hiba orvoslásához, ami csak a gyár­tó cégtől szerezhető be. így aztán nem ritka eset, hogy a sok tízezer forint értékű be­rendezés hónapokig porosodik a szövetkezet raktárában, nyomja a készletet, csökkenti a kereskedelmi munka haté­konyságát. Bármennyire is gyakori ígéret hangzott el az elmúlt években a bajok or­voslására, nagyon kevés tör­tént: a kereskedelem kiszol­gáltatottsága a gyártókkal, szállítókkal szemben továbbra is fájó gond. Ennek pedig el­sősorban mi, vásárlók isszuk meg a levét... — Talán a szállításnál tör­ténik a sok törés, vetemedés, meghibásodás — gondolná az olvasó. Ez csak részben igaz. Ugyanis amióta megszaporod­tak a kamionszállítmányok, persze a MÁV-vagonok rová­sára, kevesebb a bosszúság a szállítás miatt. Ám a kamio­nokkal kapcsolatban érdemes lenne eltöprengeni azon — persze sarkítva a dolgot —, hogy a magánfuvarozók pél­dául feleannyiért hoznak el Mátészalkáról, a Szabolcs Bú­torgyárból egy szekrénysort, mint az állami szállítási vál­lalatok. Bárhogyan is nézzük a dolgot, ekkora különbségnek azért nem lenne szabad elő­fordulnia, hiszen tudjuk, a maszek fuvarozó sem olcsó tarifával dolgozik ... Befejezésül kanyarodjunk vissza a szövetkezethez: a ki­lencezer tagot számláló áfész már építi az új bútoráruhá­zát. A mostani ugyanis jó ideje kinőtte ruháját, hiszen annak idején 5-6 milliós ha­vi forgalomra tervezték. Az építkezést célrészjegyjegy­zéssel segíti a szövetkezet tag­sága. Kovái Iván két a véleményeket a dömsö- di Kun Zsuzsa, Kun Ildikó, a kerepestarcsai Balogh Szabina fogalmazta meg. — Keveset lehetek otthon a családdal, mert három mű­szakban dolgozom, alig jut időink beszélgetni — magya­rázta Oláh Edit, a Hazai Fé­sűsfonó kerepestarcsai dolgo­zója, aki nagyon örült annak, hogy együtt tölthettek vala­mennyien ezt a pár napot. A szép környezetben fekvő tó tükrét ekkor hideg szél borzolta, előzőleg esős idő is volt. Sajnos keveset fürödhet- tek, de voltak sportversenyek, vetélkedők, a felnőttek is el­ragadtatással beszéltek csalá­di szerepjátékokat vezető, mindenki által zseniális játék­mesternek tartott Duró Imre és vele Duró Anikó itteni ak­tív jelenlétéről. Élmény volt, méghozzá sok meglepő ismeretszerzéssel Da- róczi Ágnes előadása, amely­nek a címe is sokat elárul: Cigányság, magyarság, haza, anyanyelv. De volt mesemon­dó- és főzőverseny, tábortűz. Annyi minden, amiről egész évben mesélhetnek a megye cigányklubjaiban, ahol tulaj­donképpen a kiválasztás tör­tént, s érkeztek mintegy a tagok küldötteiként a Veres­egyházon táborozók. A gyere­kekért összesen ötven, a fel­nőttek részvételi díjaként 100 forintot fizetett a résztvevő kilenc család. A költségek többi részét a koordinációs bi­zottság, a megyei művelődé­si központ, a Hazafias Nép­front megyei bizottsága és a megyei Vöröskereszt fizette ki. Nem kis összeg ez, talán sokan meg is kérdezhetik: hogy kerülhet sor ilyenre a mai gazdasági körülmények között? Várady Géza érvei elfogad­hatók. Ezek lényege az, hogy a cigányság felemelkedését csak velük, az érdekeltekkel együtt lehet elősegíteni. Eh­hez pedig nemcsak magas műveltségű saját értelmiség kell, hanem a kisebb-nagyobb közösségekben élő társaikra példákkal ható, cselekvőkész derékhad, akikkel együtt le­het működni, akik feltárják az igényeket, hidat teremte­nek csoportjaik és a többségi társadalom tagjai, intézmé­nyei között. Ezért a célért ér­demes és szükséges anyagi ál­dozatot hozni. Az eredmény nem marad el. mint ahogy bizonyítják ezt korábbi évek tapasztalatai, hasonló táborok hatására létrejövő helyi klu­bok, sokféle továbbrezdülő utóhatások. Tisztelet, bizalom Családi tábort az idén ren­deztek először. Aknay János­né táborvezető, a Pest Megyei Művelődési Központ munka­társa szerint kísérletnek szán­ták. ami alatt kiderült, hogy részben jó programot sikerült adni a családoknak, másrészt egy kicsit megosztották a fel­nőttek figyelmét, akik kény­telenek voltak a gyerekekkel is törődni. így nem lehetett teljes a kikapcsolódásuk. Hor­váth Judit pszichológus na­gyon örült annak, hogy elő­ször kerülhetett közel egy ilyen csoporthoz és érdekes ta­pasztalatokat szerzett. Ügy lát­ta, hogy ezekben az emberek­ben igen erős az az igény, hogy egyenrangú félnek te­kintsék őket, s meglehetősen érzékeny lelkűek. Nem szere­tik, ha valaki direkt módon hangoztatja irántuk érzett szimpátiáját, nagyfokú tapin­tattal lehet elnyerni a bizal­mukat, a barátságukat. — Döbbenetes élményem — mondta a pszichológusnő —. hogy ezek az emberek szinte állandóan védekező álláspon­ton vannak, pedig nagyon sok köztük az intelligens ember. — Az itt töltött idő nem múlhat el nyomtalanul — vé­lekedett Aknay Jánosné, majd ismét Horváth Judit jegyezte meg, hogy Itt most főleg a bizalmat erősíthették, s ennek finom, jelképesen szinte ujj­heggyel tapintható jelét lehe­tett olykor érezni. A pár nap alatt volt néhány ilyen na­gyon meghitt pillanat. Kovács T. István T. B. E. Pénzt hozhat a lovas turizmus Baráti kör Törökbálinton Miért utaznak a fővárosból Nagykátára? A bútorboltban a vevő az úr

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom